A rejtélyes Khadgar

Khadgar mostanra már háromszor is sikeresen bezárta a Sötét Portált, ami, bárhonnan nézzük is, lenyűgöző teljesítmény. Tirisfal Őrzőjének (Guardian of Tirisfal) egykori tanítványaként Khadgarnak hosszú és kalandos élete van – egy élet, amelyet nagyon gyorsan leéltek, de most úgy tűnik, hogy a visszájára fordul. Ha valamit is megtudhattunk eddig Khadgarról a WoD során, az az, hogy ennek a rejtélyes mágusnak több van a tarsolyában, mint amit bármelyikünk is feltételezett volna, amikor először találkoztunk vele a Burning Crusade során Shattrath Cityben.

Élénk. Lendületes. Néha a végtelenségig lobbanékony, és csordultig van szellemes évődésekkel és még szellemesebb ötletekkel. Khadgar sok mindenben tehetséges, amelyek közül szinte a legjelentéktelenebb, hogy Sötét Portálokat zúz össze és hadseregeket vezényel. És mindezen féktelen kalandok között elmerenghetünk azon, hogy vajon a tizenhét éves Khadgar, amikor felnézett Karazan tornyára, gondolta volna, hogy pontosan milyen veszélyekből fog ki-be táncolni olyan elegánsan, mint egy táncos.

Azerothi Históriák - A Napkút tombolása

Napkútnak hívták...
Az elmondhatatlan erő megszentelt forrása népünk minden porcikáját átjárta. Fényének melegében fürödtünk.... amíg a halál árnyéka ránk nem vetült.

Csak a Napkút elpusztítása után jöttünk rá, hogy mennyire függői lettünk mágiájának, mennyire szükségünk van rá, hogy táplálkozzunk belőle! A pusztulásunk utáni ébredéskor elneveztem népünket „sin'dorei-nek” - vérelfeknek. A népem hozzám fordult válaszokért. Gyógyulást ígértem nekik. Különös módon a démon Illidanban találtunk megváltást. Illidan az arcane erő új forrásait ajánlotta fel, ezért csatlakoztam hozzá a Külső Földeken (Outlnad) – megfogadva, hogy egy nap visszatérek és dicsőségre vezetem a népünket!
De Illidan listája rövid életű volt. Egyre türelmetlenebb lettem. Titokban, ami energiát csak tudtam, azt összegyűjtöttem. Egy pillanatig megérezhettem az IGAZI erőt... mielőtt elvették volna tőlem!
De... nincs veszve minden. A Napkút lényege fennmaradt, és védelmezői igyekeznek titokban tartani. Most visszatérek, tudva, hogy áldozatokat kell hozni, mielőtt visszaszereznénk a születésünktől megillető jogot. Egy új szövetséget kötöttem. Hamarosan a Napkút áldott sugarai ismét felragyognak és bevezetik erre a világra azt... aki ezt mind elhozta nekünk.

Loreturizmus - Ironforge

A 2014. november 11. napján bejárt túra szövege képekkel illusztrálva.

Először a Deeprun Tramről mondanék pár szót.
Ez a földalatti vasút akár az Alliance együttműködésének egyik jelképének is tekinthető, hiszen a törp fővárost, Ironforge-ot köti össze az emberek királyságának központjával, Stormwinddel. A vasút a gnómok technikai tudását is jól bemutatja, hiszen maga a High Tinker, Gelbin Mekkatorque tervezte.
A vasút a Második Háború után épült, amikor még nagyon erős volt a kapcsolat az emberek és a törpök között, és Ironforge királya, Magni Bronzebeard gyorsan kívánt segítséget nyújtani Stormwind újjáépítéséhez.
Ahhoz, hogy működőképes és biztonságos legyen, a mai napig dolgoznak rajta a gnómok.
A Cataclysm után a vasút stormwindi oldalán megnyitott a Bizmo's Brawlpub, ahol a bátor kalandorok ökölharcban is összemérhetik erejüket.

A Fejnélküli Lovas története

Készüljetek, a harangok megkondultak!
Óvjátok a gyengéket, véneket és ifjakat!
Mind fizet, ki a véghez jön – KIÁLTS a kegyelemért!
A végítélet napja jön!

Hallow's End alkalmával a Fejnélküli Lovas (Headless Horseman) megjelenik, és ahol feltűnik, lángba borulnak az épületek. Azeroth hősei közül senki sem tudja, hogy ki ő és mit akar, csupán az árvaházak beöltözött vezetői mondanak róla néhány mondatot:

A Fejnélküli Lovas valaha az Ezüst Kéz (Silver Hand) lovagja volt, egy hős bajtárs paladinjai között, de elátkozták. A Skarlát Kolostor (Scarlet Monastery) megőrjítette, és most azt hiszi, hogy ő él és mi vagyunk a halottak. Mostanra a szenvedélye már nem szolgálja a Fényt. Mindenszentek Éjszakájának eljöttén komorságot és tüzet terjeszt Azeroth falvaiban.


Aztán napvilágra került a Fejnélküli Lovas tragikus története. Egy olyan emberé, aki hitt a Fényben, aki hűen szolgálta azt, védte és óvta családját és népét, ám egy tragikus korban ő maga is tragédia áldozatává vált. Sir Thomas Thomsonnak hívták.

Azerothi Históriák - A Hercegnő "megmentése"

Bevezető

Az a vidék, ahol ma a Feketeszikla-hegység (Blackrock Mountains) és Perzselő Szurdok (Searing Gorge) fekszik, valaha a Vörösgerinc-hegység (Redridge Mountains) északi része volt, ám Thaurissan, a Sötétvas törpök (Dark Iron dwarves) ura a Három Pöröly Háborújában (War of the Three Hammers) megidézte Ragnarost, a Tűzurat, és a ceremónia nyomán egy hatalmas vulkán emelkedett a táj fölé… ez a vulkán a ma Feketeszikla-hegységként ismert hatalmas hegy. A robbanás során a környék brutális változásokon ment keresztül. Kialakult a vulkán mellett Perzselő Szurdok vidéke is, és a Ragnaros által rabszolgává tett Sötétvas törpök buzgó ásatásokba kezdtek, így a föld alatt kialakult Feketeszikla Orom (Blackrock Spire) hatalmas tárnája. Feketeszikla Orom a talajszint feletti tárnákat jelenti, amik a vulkán krátere körül húzódnak, míg a föld alatti, nagyrészt láva borította részeket Feketeszikla Mélységként (Blackrock Depths) ismerjük.

Az Első Háború alatt a hegységet elfoglalták a Draenorról átözönlő orkok Feketekéz fia, Rend (Rend Blackhand) vezetésével, majd megállapodást kötöttek a Fekete Sárkánynemzetség aktuális vezetőjével, Nefariannal. A Második Háború alatt Feketeszikla Orom volt az ork erők főhadiszállása, és a háború, valamint Azeroth egyik legvadabb csatája itt zajlott le.

A Hercegnő „megmentése”

A Harmadik Háború után a Szövetség és a Horda viszonylagos békében élt egymás mellett, így figyelmüket a többi nemzet és ellenség felé fordíthatták. Így került sor arra, hogy a Feketeszikla-hegy is mindkét frakció érdeklődésének középpontjába került.

Vaskohóban (Ironforge) Archesonus, a Királyi Történész kérte a Szövetség bátor kalandorainak segítségét, előtte azonban elmesélte nekik Thaurissan történetét:

„Évszázadokkal ezelőtt Thaurissan hatalmas városa büszkén emelkedett ki egy akkor még buja területből, a ma egyre pusztuló Lángoló Sztyeppékből (Burning Steppes). Thaurissan a Sötétvas törpök nemzetségének otthona volt a törpök polgárháborújának közepette. Ebben az időben ez a terület még a Vörösgerinc-hegység része volt – egészen addig a napig, amíg Thaurissant fel nem emésztette egy gigantikus erejű robbanás. A város ma romokban fekszik egy hamuval borított tarlón.

Nem tudjuk, hogy hogyan történhetett ilyen tragédia. Azok a Sötétvas törpök, akik túlélték a robbanást, visszatértek a hegységbe, és városuk újjáépítésébe kezdtek. Thaurissan romjai felett kiemelkedett Feketeszikla Orom és az új Sötétvas nemzetség. A Perzselő Szurdokon belül Katlannak (Cauldron) nevezett területen pedig további erődítményeket emeltek. Történetek kezdtek szállingózni a Sötétvas Törpök Királyságát irányító ősi gonoszról.

Jelenleg a Sötétvas törpökkel egyre többször találkozhatunk a felszínen. Sivárföldén (Badlands) is építettek már erődöket. Erős, ellenálló felderítő csapatokat küldtek Uldaman mélyébe, hogy az ősi történelem után kutassanak. Még a mi otthonainkat is lerohanták, megtámadva a Tó (Loch) melletti gátunkat. Ezért kalandorokra van szükségünk.”

Így a Szövetség bátor hősei a Lángoló Sztyeppékhez utaztak, hogy a romoknál fellelhető Thaurissani Relikviákból további információkat szerezhessenek. Az ereklyékből megtudhatták, hogy a várost egy nem evilági lény pusztította el, a hegy belsejében pedig ma is egy gonosz ólálkodik. Az egyik ereklye a kalandozók elé tárta azt a képet, ahogy nyolc Sötétvas törp végez el egy szertartást, majd csak egy magányos Sötétvas törp van körülvéve hét holttesttel, miközben egy lángoszlop előtt térdel. Végül pedig egy lángokból álló teremtmény képe égett bele a kalandozók agyába. Archesonustól megtudhatták, hogy ezek az emlékek a Hetekre és Thaurissan thánra utalhatnak. A Hetek voltak a legnagyobb tudású és leghatalmasabb törpök a Sötétvas klán tagjai között. A történész szerint ezekről az információkról a királynak, Bronzszakáll Magninak (Magni Bronzebeard) is tudnia kellett.
 

Dagran Thaurissan

A király értékelte a kapott információt, azonban jobban érdekelte, hogy útjaik során nem találkoztak-e a kalandozók egy bizonyos Kharan Mighthammer nevezetű személlyel, akire a lányát bízta, és aki valószínűleg Feketeszikla Mélységben van fogva tartva.

Ezután a hősök beléptek Feketeszikla Mélységbe, hogy teljesítsék küldetéseiket. Időközben egy maroknyi Hordás csapat is megérkezett. Miután kölcsönösen megállapodtak abban, hogy nem fognak egymás ellen esni, a Horda tagjai elmesélték, hogy ők is két okból vannak itt.

Őket Galamav mesterlövész küldte a Feketeszikla Mélységbe, mivel egy kilőtt nyílvesszőből arra a következtetésre jutott, hogy az itteni börtönben tarthatják fogva Gor’shak Parancsnokot.

A közös küldetések okán a két csapat szövetségre lépett egymással, hiszen együtt valószínűleg könnyebb lesz legyőzni azt, ami bent vár rájuk. Az első teremben, amely a fogdának bizonyult, High Interrogator Gerstahn várt rájuk. Miután legyőzték őt, átkutatva a zsebeit, megtalálták nála a fogdák kulcsait. Az egyik fogdában pedig nem más, mint Kharan Mighthammer és Gor’shak Parancsnok fogadta az érkezőket.



Gor’shak elmondta, hogy Thrall megbízásából jött ide és hagyta, hogy elkapják, hiszen csak így tudott megfelelő információkat összegyűjteni. Miután meggyőzte a csarnok szembeni cellájában fogva tartott Kharant, hogy nem jelent rá semmilyen veszélyt, a törp hajlandó volt elmesélni, hogy mi történt vele:

„Néhány hónappal ezelőtt Tóvidék (Lakeshire) bírája követeket küldött Vaskohóba, hogy rávegye a Királyt, hogy segítsen a Vörösgerinc-hegység és a Lángoló Sztyeppék felől bejövő Feketeszikla portyázásokkal szemben. Moira hercegnő önként jelentkezett, hogy segít, kérésem ellenére. Húsz elit testőrt kaptam, hogy megvédjem a hercegnőt a Modan Tótól a Tóvidékig vezető veszedelmes úton.

A Perzselő Szurdok alatti alagúton keltünk át a szurdokot körülvevő lepusztult tarlós területre. Így visszagondolva, hátborzongatóan csendes volt minden. Csak a környék vadjai jelentettek számunkra némi veszélyt, de az embereim őket is könnyedén legyőzték. Viszonylag gyorsan elértük a Feketeszikla-hegyet és egy szempillantás alatt átkeltünk a kőből kovácsolt építményen.

Ahogy a Lángoló Sztyeppéken haladtunk keresztül, csapdába kerültünk. Vagy százan vettek körül minket… Sötétvas törpök! A falakból és a Sztyeppék szikláiból bukkantak elő; minden hasadékból, zugból és résből jöttek. Ott hemzsegtek körülöttünk, eltiporva a testőröket és a minket kísérő bátor hősöket. Egy dolog biztos volt: ez egy meglehetősen összehangolt csapda volt. Mintha tudták volna az összes lépésünket, még mielőtt egy lépést is tettünk volna…Valaki belülről informálta rólunk a Sötétvas törpöket.

Így elkaptak bennünket. Az elit testőreimet már ott a helyszínen megölték. Engem megkíméltek, de a hercegnőt magukkal vitték. Engem először a Slag Pit fogház csarnokába vittek, majd innen vittek át a börtönbe. Csak azt tudom feltételezni, hogy azért hagynak életben, hogy váltságdíjat követelhessenek nyomorult életemért. Vagy talán kegyetlenségből, hogy örök időkre folyamatosan visszajátszhassam a fejemben az eseményeket. A sajnálat a legkegyetlenebb börtönőr.

Moira hercegnő jelenleg Thaurissan Császár oldalán található. Valamifajta gondolatátvitel segítségével tartja az uralma alatt… és én itt ülök, teljesen tehetetlenül.”

A hősök ezután követekkel üzenetet küldtek Vaskohóba, illetve Orgrimmarba, hogy mi legyen a következő lépés. Thrall véleménye szerint ildomos lenne kisegíteni a törpöket, hiszen az oly törékeny fegyverszünetet ez megerősítené. Így nem kétséges mit kell tenni: segíteni kell a Szövetségnek kiszabadítani Moirát Thaurissan Császár irányítása alól. Erre pedig csak egy mód van: ha megölik a császárt. Vaskohóban Magni Király is ugyanerre a következtetésre jutott, hogy nincs más megoldás, meg kell ölni volt tanácsadóját ahhoz, hogy kiszabadíthassák a lányát.



Az egyesült seregek így a Császári Trónterem ellen vonultak, hogy megöljék Dagran Thaurissant. A Sötétvas törpök vezére ádáz csata után lehelte ki lelkét trónja előtt, Bronzszakáll Moira szeme láttára.

A hercegnő azonban nem úgy reagált a hősök cselekedetére, ahogyan azt várták tőle. Az immár halott Thaurissanra borulva zokogott, majd a hősöknek esett:

„Miért tettétek? Ő egy hatalmas és tiszteletreméltó törp volt. Tönkretettétek az életemet és a születendő gyermekem életét, mivel Thaurissan a férjem volt! Mondjátok meg apámnak és a Hadfőnöknek, hogy Vaskohó Királyságának örököse egy Sötétvas törp!”

A hír hallatán Magni összetört. Thaurissan még halálában is legyőzte őt! Thrall is aggodalmát fejezte ki, hiszen Vaskohó trónján egy Sötétvas utód csak veszélyt jelenthet mind a Szövetségre, mind a Hordára nézve.

Anduin Lothar, Azeroth oroszlánja

Az ember, aki nélkül az emberiség megbukott volna az orkokkal szemben. Az Arathi vérvonal, a legendás királyok utolsó leszármazottja, aki létrehozta az első Szövetséget. A Ló Testvériségének utolsó vezetője, Azeroth Oroszlánja: Anduin Lothar.

A Bleeding Hollow klán és Kilrogg Deadeye - írta Neston

Nagy-nagy örömmel jelenthetem be, hogy egy nagyon kedves olvasóm, Neston a héten megkeresett, hogy szeretne a lore egyes fejezeteiből fordításokat készíteni és azokat az én blogomon szeretné megjelentetni. Természetesen megtisztelőnek tartom a kérését, és örömmel teljesítem is. Így fogadjátok nagy szeretettel Neston vendégírását, amely remélem nem az utolsó lesz tőle, és mindenkit továbbra is biztatok arra, hogyha kedve van, uccu neki, fordítson, az a nyelvtudásának sem árt!
 

A Bleeding Hollow klán, és egykori vezetőjük, Kilrogg Deadeye rövid története:

Áttekintés:

A Bleeding Hollow klán a leghírhedtebb és legerősebb ork klánok egyike volt. A klán azután a rejtett verem után kapta a nevét, ahol a vezérek feláldozták egyik szemüket, hogy láthassák saját haláluk vízióját. Előre tudván saját haláluk körülményeiről, a Bleeding Hollow vezérek félelem nélkül vezették klánjukat a harcokba.

Az Iron Horde egyik klánjaként a Bleedig Hollow klán a legvadabb ork klánok egyike. Kilrogg teljesen hisz saját halála víziójában és körülményeiben, továbbá abban, hogy a Vas Horda végül a dicső végbe vezeti majd őket. Berzerkerei egyformán éhesek a harcra és a diadalra. Rejtélyes rítusokat hajtanak végre, és halálos szándékkal csapnak le a dzsungelen belül és kívül egyaránt. Azok a szerencsétlenek, akik a territóriumukra tévednek, ritkán hallattnak magukról ismét...

Csata az Undercityért

(Ez az írás reményeim szerint egy hosszabb sorozat első része, amely bemutatná az Orgrimmar ostromával véget érő háborút a Szövetség és a Horda között. Sokan ezt a Negyedik Háborúnak nevezik, azonban a Blizzard álláspontja szerint nem lehet annak nevezni, mivel a korábbi háborúk – bár kettőben ott is a Horda volt az ellenfél – a Burning Legion (Lángoló Légió) elleni háborúk voltak, ez viszont nem, így egyelőre a hivatalos oldalakon a Szövetség-Horda háború nevet viselik. Ennek a háborúnak voltak előzményei, és az Undercity-ért (Aljaváros) folyó csata is annak tekinthető, egyben a háború kirobbanásának pillanataként is ezt szokás megjelölni.)

Ennek a háborúnak, mint már írtam, voltak előzményei, hiszen a Hyjal hegyen vívott csata után létrejött fegyverszünet a Horda és a Szövetség között igencsak törények volt mindig is, ez azonban főleg helyi konfliktusokban nyilvánult meg. Ilyen helyi konfliktus volt az Alterac Valleyben folyó folyamatos csatározás is. Emellett azonban létrejöttek olyan szervezetek is, amelyek mindkét frakció tagjait szívesen látták maguk között, mint az Earthen Ring vagy a Cenarion Circle. És ha kellett, akkor képesek voltak közösen szembeszállni az őket fenyegető veszéllyel szemben, ahogyan azt a Shattered Sun Offensive esetén is láttuk Kael'thas Sunstriderrel és Kil'jaedennel szemben.

Kargath és a Shattered Hand (Összetört Kéz) klán

„Ne félj a fájdalomtól. Tedd magadévá. Használd. Akkor senki nem állhat utadban.”

Pengeöklű Kargath

Kargath rabszolgaként nőtt fel az ogrék között a Gorian Birodalomban, ahol Highmaul alatt bebörtönözve tartották évekig. Sokak szerint ezért sápadtabb a bőre, mivel kevés napfény érte azt. Az ork azonban nem akart örök életére rabszolga maradni, ezért elkezdett gladiátorként küzdeni a Highmaul arénában.

Sir Mathias Shaw és az SI:7

Hősökre mindig szükség van. Bátor, elszánt, becsületes, ha kell, önmagukat legyőző, erkölcsös hősökre. Mint Anduin Lothar vagy Uther, a Fényhozó. Akikre fel tudunk nézni, akiknek morális világképe van, akikre fel tudunk nézni, tisztelni tudjuk őket és a példaképeink. Akik csak a jót követik, és akik nek a becsületén nem esett folt. Igen, minden népnek, minden országnak szüksége van hősökre, akiket a kirakatba lehet tenni, akiket mutogatni lehet. 

Warcraft Retró II. - Az Azerothi Háború Krónikája

Az Azerothi Háború Krónikája

Értekezés az Emberiség és az Ork Hordák közötti háború kitöréséhez vezető eseményekről Sir Lothar, a Birodalom Lovagja elmondásából

Sir Lothar vagyok, a Ló Testvériségének lovagja és harcos a Király szolgálatában. Szükségesnek tartom, hogy tájékoztatást adjak azokról az eseményekről, amelyek ilyen zavaros időkhöz vezettek. Az orkokkal való harcunk története nagyjából negyven évvel ezelőtt kezdődött a múltban. Azért mondom el ezeket a dolgokat, mert így talán jobban megérthetik helyzetünket, és betekintést nyerhetnek ellenségünket illetően. Mint a történelem és a hadászat tanítványa, úgy találom, hogy csak a múlt megértésével vagyunk képesek jól átgondolt döntést hozni a jövőben.

Hét kérdése - Mi érdekel a lore-ban?

Újabb, talán kicsit technikai jellegű kérdés, de számomra fontos, mivel arról szeretnék írni, ami másokat is érdekel. Tudom, aki most nem játszik, az talán a mostani sztorira kíváncsi, míg aki csak 1-2 kieggel ezelőtt kezdett el játszani, az a korai történelmet nem ismerheti talán olyan behatóan. 

Szóval a mostani kérdés:

Melyik korszak érdekel a legjobban? Miről olvasnál szívesen?

Nekem is sok minden van, ami kusza a fejemben és én sem vagyok mindennel tökéletesen tisztában, ez főleg a WarcraftI-II történetét jelenti. Viszont a mostani lore-ban meg már annyi szerteágazó szál van, hogy azt sem lehet mind tökéletesen fejben tartani. 

Bár elkezdtem az ork klánok történetét, csupán a Frostwolves klánig jutottam, és ezt egyelőre pihentetni is fogom (annyira nem csípem az orkokat, más jobban érdekel). A tegnapi Warcraft Retrós történethez hasonlóan még 3 másik ilyen leírás van (A WarcraftI-II Manualból), azok mindenképpen elkészülnek, a 2. már félig készen van.

Többször is akartam már írni még a Cata alatt az Ancient-ekről és Neptulonról többek között. Szívesen írnék az ember királyságokról, hogy melyikkel mi történt és mi a helyzet velük ma. Ugyanígy az egyes népek története a Cata és a MoP alatt. Van már összegyűjtött anyagom a bronz sárkányok és az idő kapcsolatáról is, ami meglehetősen aktuális. És a fejemben már ki is rajzolódott egy sorozat, amelyben részletesen végivennénk a most befejeződött Alli-Horda háború minden részletét (az első két rész anyaga már meg is van). Sokszor gondoltam arra is, hogy írni kellene a Wow mangák és képregények (Warcraft Legends, Death Knight, ...) történetéről is, illetve könyvismertetőt az egyes Warcraft könyvek tartalmáról.


Kérlek, írjátok meg, hogy nektek miről lenne kedvetek olvasni, akár a fent felsoroltak közül, akár más témában. Tudom, hogy ezt már sokszor írtam, de számomra fontos a visszajelzés tőletek, mert bár én jól szórakozom, jó tudni, hogy rajtam kívül mást mi érdekel, mi vonz a Warcraft lore-jában.

Warcraft Retró - Az Ork Hordák Sorsa

Az Ork Hordák Sorsa

lejegyezte a Félork Garona

A csatákat és győzelmeket mindig elmesélik, és a múltban az ütközetek vezetőinek feladata volt a múlt lejegyzése. És bár háborúban kiváló hadvezérek voltak, ezek a törzsfőnökök csődöt mondtak, ha le kellett írniuk tetteiket. Mutatok egy példát:

„Thok egy fényes lyukon megy. Aztán leesek,de jó vagyok. Én találok jó dolgokat enni. Találunk falut. Mi lerohanjuk és megesszük ételeiket. Thok most megáll. Írástól fáj fej.”

Az a tény, hogy én egyszerre vagyok ork és ember, az utazásaim során szerzett tudomásommal és képességeimmel ötvözve tett alkalmassá arra a pozícióra, hogy mint az Árnyék Tanács fő tolmácsolója, az én vállamat nyomja, hogy megőrizzem az utókornak, hogy hogyan hódítottuk meg ezt a világot, és végül hogyan rohantuk le az Emberiséget. Én, Garona, most alázatosan közzéteszem a történetet...

Évszázadok óta mondogatták a klán misztikusai, hogy az a sorsunk, hogy uralmunk alá vonjuk ezeket a földeket. A lápos és mocsaras pocsolyákból felemelkedve az ork hordák végigsöpörtek ezen a vidéken, hogy beteljesítsék ezt a sorsot. Sok idő telt el, mivel a befolyásunk csak lassan erősödött, miközben fájdalmat és sötétséget hagytunk magunk után. Legyen az buja síkság, sűrű erdő, vagy tengerre néző sziklás bércek, seregeink átrohantak ellenségeink bármilyen szánalmas ellenállásán, amit ki bírtak fejteni. A gabonáik száron haltak, és a földjeik parlagon maradtak, mivel senkit nem hagytunk élve, hogy gondozza őket. A warlockjaink és necromancereink arcane erejét használva még a legerősebb ellenfél sem tud sokáig szembeszállni egyre növekvő hadjáratunkkal. Ellenségeink egyre másra estek el, és minden győzelemmel erősebbé váltunk. Idővel leigáztunk mindenkit, aki felemelkedésünk útjában állt, rabszolgasorba vetettük ezeket a gyenge népeket, hogy kényünk-kedvünk szerint használjuk őket, és meghódítottuk mind a természetet és élőlényeket, hogy végül ennek a világnak a csúcsa legyünk.

De még több után sóvárogtunk, és az évtizedek óta tartó civakodások a klánok között széthúzáshoz vezettek népünkön belül. Hamarosan különböző frakciók jöttek létre, és mindegyik magának akarta megszerezni az orkok feletti uralmat. Ezek a kicsinyes veszekedések aztán fegyveres konfliktusokká váltak, végül háborúvá, miközben a hódítás iránti vágy forrón lüktetett a vérünkben. Ha nincsen már olyan terület, amelyet az ellenség uralna, akkor a saját testvéreink földjét vesszük el.

Az egyetlen klán, amely nem törődött ezekkel a hatalomért folyó játszmákkal, a Warlockok voltak. Tornyaikban félrevonulva látták a jelenlévő veszélyt. Habár a Necromancereknek tetszett, hogy ezek a csaták vérfolyamokkal táplálták a földet és a túlvilágot, a Warlockok attól féltek, hogy egyetlen ork sem marad életben. Ez ugyanis felborította volna azt a kéynes egyensúlyt, amelynek következtében kontrollálhatták a birtokukban lévő erőket, amelyekkel mágiájuk során együtt dolgoztak. Ha ezt az egyensúlyt fenn akarták tartani, akkor keresniük kellett egy közös ellenséget az ork hordák számára, amely ellen új harcokat vívhatnak.

Ebben a keresési időszakban történt, hogy észrevettek egy apró szakadást a dimenzionális hálóban. Több év telt el, míg aa Warlockok igyekeztek rájönni ennek az piciny törésnek a rejtélyére. Számos próbálkozás és kísérlet eredményeként arra jutottak, hogy ez a jelenség egy másik területre vezető portálként szolgálhat, ha irányítani tudják. Az ork warlockok ezért kísérletezni kezdtek a töréssel, ami emiatt egyre nagyobb és stabilabb lett. Végül képesek voltak egy kicsi portált nyitni, amely elég nagy volt ahhoz, hogy az egyik klántagjuk áthaladjon rajta.

Amikor ez a személy visszatért, társai majdnem azt hitték, hogy a kísérlettől megőrült azok alapján a történetek alapján, amiket mesélt, de a kezében tartott ismeretlen növények alátámasztották állításait. Ezek alapján felkeresték a szétszakadt ork klánok legerősebb főnökeit, hogy megkérjék őket arra, hogy egy évre függesszék fel a háborút egymás között. Az év leteltére pedig megígérték, hogy lehetőségük lesz meghódítani egy új világot.

Kiderült, hogy a törést annál könnyebb irányítani, minél nagyobb, és három hónap elteltével készen állt arra, hogy egy kisebb felderítő csapatot küldjenek erre az új világra. Egy kék energiagyűrű, amely durván két és fél orknyi széles volt, látványa fogadta az ork klánvezéreket. Fekete és vörös csíkok cikáztak keresztül rajta, mintha túlvilági tüzek lennének. Hét harcos készült átlépni a portált, hogy jelentést tegyenek a túlsó oldalon található földek fajtájáról és a rajta élő lényekről. Ahogy a warlockok elkezdték kántálni varázslataikat, amellyel a portál erejéhez tudtak hozzáférni, egy üvoltés támadt fel – először mélyen, aztán olyan magasra emelkedett, mint ahogy az éjfarkasok vonyítanak teliholdkor. Amikor már majdnem megsüketültek a hangtól, a harcosok beléptek a körbe, amely most ezernyi -féle színben pompázott, és valamilyen kozmikus táncba kezdtek. Ami erre a hétre várt a túloldalon, a legvérmesebb képzeletüket is felülmúlta.

A falu kifosztása csak pillanatnyi probléma volt, szóra sem érdemes. Mégis több száz alkalommal mesélték újra a történetet, és még több százszor fogják elvárni és követelni. Egy csoportnyi furcsa, éles hegyű épület volt az első jele az első komolyabb ellenségnek útjuk során. Durva, sáros út vezetett a három farmból álló csoporthoz. A hajnal szürkesége világította meg a helyet, miközben a nap felkelt a domboldal mögül. Amikor kibukkant a fényes, sárga golyó, kétszer olyanm fényesen világított, mint a miénk, és ettől a nappalok jelentősen melegebbek voltak. Aztán a kcisiny, furcsa kunyhóból kilépett valaki, aki ennek a földnek az igazi népéhez tartozott. Apró, rózsaszín, kevés izommal megáldott teremtmény volt. A harcosok gonoszan egymásra vigyorogtak, tudván, hogyha ez a fia annak a népnek, akiket le kell győzniük ahhoz, hogy övék legyen ez a világ, a győzelem csupán pillanatok kérdése. Kirohantak a rejtekhelyükről, lerohanták a falut, és lemészároltak minden élőlényt, aki az útjukba akadt. A férfiak tanúsítottak némi ellenállást, de a nők és a gyerekek csupán asszisztáltak a mészárláshoz. Az otthonuk kevés értéket rejtett, de a földjeik tele voltak ízletes terményekkel. A raktárjuk, bármilyen kicsi volt, szintén kiválónak bizonyult, és amit nem tudtak megenni, vagy felpakolni, azt tűzre vetették. Az erről a helyről hozott csecsebecsék az orkok számára ismeretlen kézműves munka eredményei voltak, és a klánvezérek hamar elvették őket, hogy a saját hordájuk kincseihez pakolják. Ez az új világ, tele hatalmas kiterjedésű földekkel és puhány, gyenge védelmezőkkel gazdag ékköve lehetett az orkok koronáján.

A felemelkedésünk szabálya nagyon egyszerű – csak a legerősebb élheti túl. Minden politikai és egyéb csatározás nyílt párbajban van lerendezve. Ez sok esetben ellenségeskedéshez vezetett, de a legtöbbször ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy eredményre jussunk. Minden orknak joga van ahhoz, hogy meghallgassák az érvelését, egészen addig, amíg azt alá tudja támasztani tényekkel – vagy acéllal. Ha fölébe kerekedsz valakinek, az az erő jele, és az erőt nagyon fontosnak tartják a hordák. Egy meghatározó győzelem a harcban tiszteletet és irányítást ad a hadvezérnek és a harcosainak. Ez a felemelkedés ugyanakkor nem életbiztosítás, hiszen minél magasabbra mászik valaki, annál mélyebbre, és halálosabbra sikerül a zuhanás.

Eddigre már nagyon sokat tanultunk erről az új területről, és azokról, akik itt élnek. Bár sok mindenben nagyon bonyolultnak tűnt megérteni őket, sok tekintetben elég hasonlónak bizonyultak hozzánk. Egy éles lövés a fejbe halált eredményezett. Az élelem hiánya éhezéshez vezetett. A fájdalmat ugyanúgy érezték, mint bármely más ellenfelünk, és ez hatékony módszernek bizonyult az információk megszerzése során.

Az első információ morzsák között tudtuk meg, hogy ezt a helyet Azerothnak hívják, és az itt élőket pedig Embereknek. Azeroth elfoglalását óvatosan kezdtük meg, hogy minél több dolgot tudhassunk meg, de túlságosan korán győzedelmeskedett a sietős ítéletalkozás, ahogyan a kapzsiság íze megfertőzte az ork klánfőnököket. Miután több vita is lefolyt, úgy határoztak, hogy az északon fekvő magas vár megtámadása elegendő lesz ahhoz, hogy összezúzzuk ellenfeleinket, és az orkok üljenek a hatalom trónján. Egyre több harcost hoztak át a törésen, és úgy tűnt, hogy a saját világunk lényege is velük együtt jött. A warlockok kijelentették, hogy ez csak a portálnak valamilyen mellékhatása, de a bejárat körüli földek hamarosan ugyanolyan elhagyatottak lettek, mint az otthonunkon.

A várba való belépés sima ügy volt, mivel az a termékenység, amely olyan vonzóvá tette ezt a földet számunkra, az emberekben gyengeséget edeményezett. Őreiket felkészületlenül érte, ahogy seregeink áthatoltak a kapukon és erődjük falain. A férfiak derekasan helytálltak abban, hogy feltartsanak minket, ameddig csak tudnak, de létszámunk és erőnk hamarosan a mi javunkra billentette a csata kimenetelét. A győzelem karnyújtásnyira volt, de megjelentek hatalmas, lovagos katonáik. Ezek az ellenségek olyan izmos és inas szörnyek hátán ültek, amelyek keresztül rontottak sorainkon és legalább annyi veszteséget okoztak nekünk, mint lovasaik. Ezek a lovagok, mint megtudtuk, keresztül vágtattak a megmaradt katonákon, és lassan elkezdtek kiszorítani bennünket a kastélyból. Minden egyes fordulóban megütköztünk, miközben kénytelenek voltunk a világunkba visszavezető átjáró felé visszavonulni. Valamilyen varázstrükkel mindig a hátunkban, az oldalunkban és az utunkban voltak. Alig tudtuk elérni a portált körülvevő mocsárföld szélét, ahol nagy nehezen egérutat nyertünk a nedves talajon.

Körülbelül tizenöt év telt el azóta a döntés óta, amelyért oly drágán megfizettünk, és amely megváltoztatta a sorsunkat.

Sokan a kapu bezárása mellett voltak, míg más frakciók egy újabb csatát akartak az emberekkel ezúttal a teljes seregünkkel. Ebből a káoszból egyetlen ork emelkedett ki, aki olyan ravasz és ármányos volt, mint kevesen. Óvatos manipulációkkal és azzal, hogy egyre több támogatót tudott szerezni, az idő múlásával egyre erősebb lett a hangja. Miután kiemelkedő ellenfeleit elrendezte, nem sokan tudtak szembeszállni a tervével, és a hatalmas Ork Hadfőnök, Feketekéz uralkodott immár népünkön.

Kegyetlenségét és a harcban tanúsított fölényét is elhomályosította a hatalom iránti éhsége. Tanulmányozta, hogy melyik emberi sereget lehet legyőzni létszámbeli fölénnyel, és melyiket stratégiával és csellel. Ezekből a taktikákból rájött, hogy szervezettséget kell vinnie a portyázó csapatok szétszórt támadásaiba. Az arcane-t űzők mindkét házát felkereste támogatásért, mivel új fegyvereket keresett, amit még haderejéhez adhatott. Ezen tervek összessége majd az összes ork klán – a seregek, a warlockok és a necromancerek – egyesítéséhez fog vezetni, hogy végül elpusztíthassák az emberi fajt. A Káosz Kora közeledik.

Garona az Árnyéktanácsból

A Frostwolf (Fagyfarkas) klán

A Frostwolf klán egyike a legismertebb ork klánoknak, és amely már a Draenor nevű bolygón is létezett. Otthonuk Nagrandon volt, a Szellemek Hegye, az Oshu'gun közelében volt. Legismertebb törzsfőnöke Durotan volt, jelenleg Azerothon Alterac Valley-ben találhatóak.

Durotan Garad fia volt, aki a Frostwolf klán törzsfőnöke volt még jóval az Első Háború kitörése előtt. Az ifjú Durotant így gyerekkorától kezdve arra nevelték, hogy egy nap a törzse vezetője legyen. Még mielőtt nagykorú lett volna, lehetősége nyílt arra, hogy részt vegyen egy Nagrandban tartott Kosh'harg Fesztiválon, ahol az ork törzsek vezetői és sámánjai találkoztak azért, hogy megbeszéljék egymással a legfontosabb kérdéseket, illetve a sámánok az ősök szellemeivel kommunikáljanak. Durotant is elvitték Oshu'gun szent hegyéhez abban a hiszemben, hogy hátha sámán lesz belőle, azonban az ifjú ork csak érezte az ősök jelenlétét, de nem tudott velük kommunikálni.

Ez a Kosh'harg Fesztivál amiatt is fontos volt, hogy itt barátkozott össze Durotan a Blackrock (Feketeszikla) klán egyik vele egyidős tagjával, Orgrim Doomhammerrel (Végzetpöröly Orgrim). A két ifjú sokszor versenyzett egymással, és az egyik ilyen versenyük célja a Terokkar Erdő volt, ahol megtámadta őket egy ogre. Mivel még mindketten alkalmatlanok voltak az önálló vadászatra, ezért a menekülést választották, de szerencséjükre egy draenei járőröző csapat a segítségükre sietett. A járőrcsapat vezetője, Restalaan még az otthonukba, Telmorba is meghívta a két fiatal orkot, akiknek lehetőségük volt az éppen itt tartózkodó Velen Prófétával együtt vacsorázni és így jobban megismerni ezt a számukra oly különös népet és az ő történetüket.

Durotan nem sokkal ezután találkozott klánja egyik fiatal tagjával, Drakával, akivel egymásba szerettek. Kicsivel később Garad törzsfőnököt megölték egy csapat ogre és gronn ellen vívott harcban, így fia, Durotan lett a Frostwolf klán törzsfőnöke. Ekkor hívta össze a Shadowmoon (Árnyékhold) klán vezezője, Ner'zhul az ork törzsfőnököket és sámánokat Oshu'gunhoz, ahol elmondta nekik, hogy az ősök feltárták előtte, hogy a draeneiek az orkok ellenségei. Durotan meglehetősen furcsállotta a dolgot, hiszen nem ilyennek ismerte meg a draeneieket, és éppen ezért elengedte az önként magát megadó Velent és csapatát, amikor Oshu'gun közelében találkozott velük.

Hamarosan Ner'zhul egykori tanítványa, Gul'dan elkezdte tanítani az ork sámánokat a warlockok mágiájára, miután az elemek felhagytak az orkok megsegítésével. Durotan jobb meggyőződése ellenére hagyta, hogy a Frostwolf klán sámánjai legidősebb sámánjuk, Drek'Thar vezetésével szintén megtanulják ezt az új módszert, miután nem akarta még jobban magára haragítani a többi klánt.

A Kil'jaeden által irányított Gul'dan manipulációi nyomán az ork klánok egyesültek egymással, így alakítva meg az Első Hordát. A hadfőnöki címért többen is harcba szálltak, köztük Durotan is, azonban végül a Blackrock klán vezetője, Feketekéz (Blackhand) lett a győztes, aki valójában Gul'dan bábja volt.

Feketekéz utasította Durotant, hogy pusztítsa el Telmor városát, ahol fiatalkorában vendégeskedett, bizonyítva ezzel hűségét a Horda felé. Durotan nehéz szívvel bár, de a klán érdekeit figyelembe véve engedelmeskedett, így a Horda lerohanta és a földdel tette egyenlővé a draenei várost, annak vezetőjét, Restalaant pedig maga az ork törzsfőnök ölte meg.

 

Még mielőtt megtámadták volna a draeneiek fővárosát, Shattrathot, Gul'dan összehívta a klánokat mai Hellfire Peninsula területén található Throne of Kil'jaedenhez, hogy részesüljenek Kil'jaeden „ajándékában” - Mannoroth vérében. Durotant azonban előzetesen figyelmeztette a közben kijózanodott Ner'zhul, hogy milyen következményekkel járna ez a tett, így az ork barátjával, Orgrimmal együtt visszautasította, hogy igyon a vérből. Ezzel természetesen azonnal magukra vonták Gul'dan gyanakvását.

Shattrath városának eleste és Kil'jaeden eltűnése után az orkok hatalmas vérszomjukban egymás ellen fordultak. Még mielőtt teljesen elpusztították volna magukat, Gul'dan kapcsolatba lépett az Azerothon élő Medivh-vel, és közösen egy nagy Portált építettek a két világ összekötése céljából. Mivel Durotan továbbra is hangot adott elégedetlenségének a Horda vezetésével kapcsolatban, Gul'dan száműzte Durotant és az egész klánját a Hordából.

Durotan elfogadta a sorsát, és társával, a már terhes Drakával és klánjával együtt elhagyta Draenort és az új világban, Azerothon az Alterac hegység egyik elrejtett völgyében telepedtek le. Itt Drek'Thar felhagyott a warlockok mágiájával és hamarosan visszatért a sámánizmushoz, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a klán túlélje a kegyetlen körülményeket. A klán összebarátkozott a völgyben élő fehér farkasokkal is. Ezen a helyen adott életet Draka közös gyermeküknek, Go'elnek az Első Háború végén.

Bár klánját száműzték a Hordából, Durotan nem tudta nyugodt szemmel nézni népe széthullását. Úgy döntött, hogy feltárja Gul'dan gonosz mesterkedéseit az egyetlen személynek, akiben megbízott: Orgrim Doomhammernek, aki Feketekéz megölése után a Horda hadfőnöke lett. Orgrim figyelmesen meghallgatta barátja történetét Gul'danról, az Árnyék Tanácsról (Shadow Council) és a démoni befolyásról. Biztosította Durotant arról, hogy ha eljön az idő, egymás oldalán szállnak szembe a gonosszal, azonban azt is tudta, hogy Durotan élete veszélyben van, ezért biztonságos helyre küldte őt Drakával és újszülött fiúkkal együtt. Az nem Orgrim hibája volt, hogy a saját harcosai között áruló volt... így a biztonságos menedék felé vezető úton orgyilkosok támadtak rájuk, és megölték Durotant és Drakát, az újszülött Go'elt pedig sorsára hagyták. A kicsi orkra egy ember, Aedelas Blackmoore talált rá, magához vette, elnevezte Thrallnak és gladiátort nevelt belőle.

 

Ezt követően a Frostwolf klán még jobban igyekezett meghúzni magát az Alterac völgyben. Továbbra is a hagyományos sámánizmus útját követték, és a klán vezetőjévé Drek'Thart választották. Mintegy két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Thrall – miután Grom Hellscreamtől megtudta, hogy a Frostwolf klán tagja – rájuk leljen, és a Draka által kötött takarót felismerve Drek'Thar kijelentse, hogy Thrall Durotan és Draka halottnak hitt fia. Az idős és vak sámán a szárnyai alá vette az ifjú orkot, megtanította neki népe hagyományait és szokásait, valamint megismertette a sámánizmus művészetével.

Thrall felkereste apja gyerekkori barátját, a remete életet élő Orgrim Doomhammert, majd felszabadította az orkokat az internáló táborokból, visszavezetve őket az egykori ork életmódhoz. Ezután Kalimdorra hajóztak, ahol a Harmadik Háború során segítettek legyőzni a Lángoló Légiót és megalapították Durotart és Orgrimmart. Habár Thrall lett az új Horda Hadfőnöke, klánjának egy része úgy döntött, hogy inkább visszatér Alterac völgyébe, és próbál továbbra is semleges maradni.

Ahogy azonban erősödött a Horda és a Szövetség közötti ellenségeskedés, a Frostwolf klán sem maradhatott háborítatlan. A völgybe érkezett ugyanis egy törp expedíció, a Stormpike Expedíció, akiknek az volt a céljuk, hogy a völgy barlangjaiba eddig fel nem tárt relikviák, valamint természeti erőforrások után kutassanak. A két csoport között hamarosan szabályos háború kezdett kibontakozni, amelynek kezdőpontját igazából nem lehet megállapítani. A törpök azt állítják, hogy ők békében végezték az ásatásokat, amikor az orkok megtámadták őket, míg a Frostwolf klán szerint a törpök valódi célja a völgy teljes meghódítása, és az ásatás csak egy álca.

Az vitathatatlan, hogy a Stormpike-ok vezetője, Vanndar Ironforge-ból, Magni Bronzebeardtől kapta azt az utasítást, hogy ne kössön békét az orkokkal és szerezze meg a területet az orkoktól, amely történelmileg az Ironforge törpöket illeti. Ugyanakkor a Fostwolf klán is magáénak, otthonának tekinti a völgyet, és úgy gondolták, hogy a Horda nem hagyhatja, hogy a Szövetség területeket hódítson el tőlük.

A Lich King eleste után pillanatnyi fegyverszünetet kötött egymással a Horda és a Szövetség. Az idős, vak és magatehetetlen Drek'Thart, akinek egy fiatal ork, Palkar volt az állandó segítője, látomások gyötörték a jövőről és egy mindent felemésztő tűzről és rejtélyes támadásokról. Kezdetben mindenki csak az öregkori szenilitásnak tulajdonította a dolgot, azonban amikor az egyik látomás valósággá vált, a dolgok megváltoztak. Hamarosan bekövetkezett a Shattering (Szakadás) és a Kataklizma.

A Kataklizma után kialakult helyzetben újjáéledt az ellenségeskedés is az Alterac völgyben. Kiderült, hogy a Stormpike törpök valóban felszereléseket és embereket rejtegettek a völgyben, hogy ezzel támogassák a Hillsbrad Foothillsen folyó harcokat a Forsakenekkel szemben. Mikor erről a Forsakenek értesültek, azonnal a Frostwolf klán segítségéhez fordultak. Drek'Thar azonban elutasította, hogy bármilyen segítséget nyújtsanak a Forsakeneknek, akik szerinte csak rontást hoznak erre a világra. A területre küldött Cromush hadúr megfenyegette őket, hogy erről az árulásról az új Hadúr, Garrosh is tudomást fog szerezni, azonban a Frostwolf klán kitartott a saját döntése ellen.

A Frostwolf klán tehát Draenor után Azerothon is otthonra lelt az Alterac völgyben, azonban otthonuk megtartása érdekében komoly harcokat kell vívniuk a Szövetség csapataival.

Hét kérdése - Te min változtatnál?

Mint láthatjátok, ismét itt vagyok és az oldalnak is megújult a külseje, amely remélem, hogy tetszik nektek. Hogy mennyire lesz időm, nem tudom, de állandósult napirendünkbe most már be tudok iktatni 1-2 szabad órát, és persze ismét előkerült nálunk a játék (még nem játszunk, de már beszélünk róla). Bevallom, hiányzott is az oldal, illetve új ötleteim, témavázlataim vannak, remélem, hogy meg is fogom valósítani őket.

A mostani kérdés rendhagyó módon nem a Warcraftra, hanem a blogra vonatkozik:

Te mit változtatnál meg a blogon?


Nemcsak külcsín tekintetében, hanem témák, rovatok tekintetében is. Sokan írtátok már korábban is nekem, hogy szívesen olvasnátok pdf-ben, neten kívül is a történeteket. Ezért egy új menü jelent meg, a letölthető történetek, ahova néhány történetet már fel is raktam, és igyekszem még felpakolni olvasnivalót.

A magam részéről szívesen tenném interaktívabbá az oldalt, de még nem találtam rá módszert.

Szóval ne fogjátok vissza magatokat, ugyanis kritizálhattok is, leírhatjátok, hogy mi nem tetszik, mi túl sok. Légyszi, amennyiben nem változtatnál semmit, azt is jelezd, mert számomra fontos a visszajelzés, hiszen akkor látom értelmét folytatni az oldalt, ha tényleg vannak olvasói.

Előre is köszi minden választ itt vagy a facebookon!

mgitta

Blogbaba megszületett!

Mint arról már korábban is írtam, egy időre felhagyok a fordítással, mivel egy vadiúj feladatot kaptam, amely jelenleg elég sok időmet kitölti.

Nos, a feladat január 8-án megérkezett egy gyönyörű, 4 kilós baba személyében :)
Mindketten jól vagyunk, szokjuk és ismerkedünk egymással meg a helyzettel.

Ha a Wow-ban meg kéne személyesíteni, akkor egy vérelf hölgyemény lenne, mivel az apja és az anyja is vérelf főkarakterrel játszik/játszott. És hogy mi a neve? A játékban biztos Dawnie-nak hívnám, méghozzá a valós neve után.


Na, kitaláljátok, hogy hogy hívják? :)

Üdvözlettel:

mgitta

A Meg Nem Tört - 4. rész

De még most is, hogy kitaszította a saját népe, a Fény magára hagyta, és azok szellemei kínozták, akiket nem tudott megmenteni.... Nobundo rájött, hogy még most sem képes feladni.

Akkora széllökés támadt, hogy szétfújta a gőzölgő felhőket és Nobundot arra késztette, hogy hátrább lépjen a szakadéktől. A sűvítésben is tisztán meghallott egy szót: minden...

Nobundo feszülten hallgatózott. Biztos, hogy most ment el az esze, és a képzelete játszik vele.

A szikla közelében álló alak ismét elbújt, tovább folytatva néma őrködését.

A szél újra feltámadt. Minden, ami van...

Még több szó. Milyen őrültség ez? Ez nem a Fény műve volt. A Fény nem „beszélt”; melegség volt, amely átjárta a testet. Ez valami új volt, valami más. Egy utolsó fuvallat támadt a fennsíkon, arra késztetve Nobundot, hogy leüljön.

Minden, ami van... az él.

Hosszú évek könyörgése után Nobundo végül választ kapott; és a válasz nem a Fénytől érkezett...

Hanem a széltől.

Nobundo is hallott azokról az ork technikákról, amelyek az elemekkel operáltak: a földdel, a széllel, a tűzzel és a vízzel. Népe tanúja volt ezen „sámánok” erejének még az orkok gyilkos hadjárata előtt, de ezek a dolgok teljesen távol álltak a draeneiektől.

A következő néhány napban Nobundo visszatért a sziklához, ahol hallhatta a szél suttogását, amely megerősítette, hogy nincsen egyedül és azt ígérte, hogy hatalmas tudás birtokosa lehet. Néha a szél hangja nyugodt és engesztelő volt; máskor követelőző és erőteljes. De mindezen idő alatt Nobundoban ott élt a makacs kétség, hogy talán csak megőrült. 

Az ötödik napon, ahogy ott ült a szikla szélén, mennydörgésszerű hangot hallott, noha az ég teljesen tiszta volt. Kinyitotta a szemeit és nézte, ahogyan a szikla közt lévő mélyedésből egy lángoszlop emelkedett ki. A lángok kinyúltak, és forgó táncukban változatos és homályos alakzatokat lehetett kivenni. Amikor a tűz beszélni kezdett, hatalmas és nagyerejű viharnak hangzott.

Menj Nagrand hegyeihez. Fent magasan az ormokon rátalálsz a helyre... ahol az igazi utazásod kezdetét veszi majd.

Nobundo elgondolkodott, majd így válaszolt:

- Ahhoz, hogy eljussak oda, át kell kelnem a meg nem fertőzöttek táborain, ahova az én fajtám nem léphet be.

A tűz villámgyorsan lett még nagyobb, és Nobundo érezte az arcán melegét. Ne kételkedj a lehetőségben, amit kaptál!

A lángok lassan alábbhagytak.

Emelt fővel járj, mivel nem vagy már egyedül.

Nem messze tőlük Nobundo titokzatos kémlelője visszahúzódott rejtekhelyére. És habár ő nem hallotta az elemeket úgy, ahogyan Nobundo, de látta a táncoló lángokat. Ezért, ha Nobundo belenézhetett volna figyelője szemébe, nem meglepő módon teljes csodálatot látott volna benne.

A következő két nap során Nobundo a megterhelő utat a széllel a hátában tette meg, aki folyamatosan suttogott a fülébe. Megtanulta, hogy az ork sámánok hogyan kommunikáltak az elemeket, azonban ez a kapcsolat megszakadt, amikor az orkok a fel mágia használata felé fordultak. Többet is megtudhatott volna, de Nobundo sokszor nehezen értette meg a szavakat, mintha a kommunikációt valami elfojtotta vagy megszűrte volna.

Az út során időnként úgy tűnt számára, hogy lépéseket hall a háta mögül. Valahányszor hátranézett, úgy érezte, hogy akárki vagy akármi is követi, éppen akkor tűnt el a látószögéből. Azon tűnődött, hogy nem-e az elemek azok. Vagy csak az elméje játéka.

Amikor elérte a nem fertőzöttek táborát, a nap már régen lenyugodott. Kétségtelen volt, hogy az őrök végigkövették közeledését, ugyanakkor a két őr csak akkor állította meg, amikor elérte a tábor határát.

- Mi dolgod van erre? – kérdezte a magasabbik.

- Csak át akarok kelni a hegyek felé.

Egy másik táborlakó emelkedett fel, és tüzetesen vizslatta Nobundot.

- Szigorú szabályaink vannak. Egyetlen Krokul se léphet be a táborokba. Másfele kell menned.

- Nem akarok a táborotokban maradni, csak keresztül szeretnék menni rajta – mondta Nobundo és egy lépést tett előre.

A nagyobbik őr felemelte a kezét, hogy megállítsa Nobundot. – Megmondtam, hogy...

Fültépő mennydörgés hallatszott és ott, ahol az ég még egy pillanattal korábban is teljesen tiszta volt, sötét felhők gyülekeztek, amelyből hirtelen ömleni kezdett az eső. A szél, amely eddig gyendégen terelte előre Nobundot, most hatalmas erővel süvített, meghátrálásra kényszerítve a két őrt. A legelképesztőbb azonban az volt, ahogy az ömlő eső és a szél Nobundo körül járt, mint két pöröly az őrökkel szemben, akik a sárba zuhantak végül.

Nobundo tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket. – Szóval ilyen – tűnődött hangosan - , amikor az elemek a te oldaladon állnak. – Elmosolyodott.

A táborlakók igyekeztek menedéket lelni a barlangokban. Az őrök félve tekintettek fel Nobundora. Ami őt illette, Nobundo a botjára támaszkodva egyszerűen csak ment előre, lassan keresztülhaladt a táboron, és végül elérte a hegyek alját a másik oldalon, maga mögött hagyva a sokkolt, megfélemlített és összezavarodott tábort.

Az alak, aki régóta követte Nobundot, most előlépett rejtekhelyéről, egy hatalmas gomba mögül. Nem mert továbbmenni, mivel maga is Krokul  volt.

 

De azok az események, amelyeknek Akama az imént tanúja volt, beléivódtak. Amióta csak felébredt hosszú álmából, kétségbeesésen és a jövőtől való reszketésen kívül nem érzett semmit. De miután látta, hogy mit tett ez a Krokul, hogy az elemek keltek a védelmére, olyan érzéseket keltett benne, amelyekről azt hitte, hogy már rég elvesztek számára.

Reménykedett.

És ezzel az újdonsült reménnyel a szívében megfordult, és csendben visszatért a mocsárba.

Sok-sok órával később, a fáradtságtól kimerülve Nobundo felmászott a hegyek felsőbb csúcsaira, ahol friss, zöldellő növényzet nyomaival találkozott. Amikor a kimerültségtől léptei lelassultak, a szél tolta előre, és úgy tűnt, maga a föld adja az erőt lábainak. És habár az eső továbbra is esett, úgy tűnt, hogy csak rá nem esik, ugyanakkor folyamatos patakocskákat biztosított Nobundo számára, hogy inni tudjon.

Ahogy közeledett az ormokhoz, egymással viaskodó hangokat hallott a fejében: egy mély és szívós hangot, amelyet a szél ismerős hangja követett, végül a tűz időszakos dörgését. A hangok kaotikusnak tűntek, egymással csaptak össze, hogy vele kommunikáljanak, míg végül olyan kakofóniává alakultak át, amely megállásra kényszerítette őt. Elég! Egyszerre csak egyikőtöket tudom megérteni.

Nobundo minden maradék erejét összeszedve kúszott fel az egyik hegy tetejére, amelyen egy buja erdő nyílott. Egykor ilyen volt maga Draenor: termékeny és békés, egy gyönyörű kertszerű menedék, tele csobogó vízesésekkel és megannyi élettel.

Meg kell bocsátanod nekik: olyan régen érezték már egy sámán szelíd befolyását. Most dühösek és zavarodottak, még mindig próbálnak magukhoz térni a hatalmas robbanásból, amellyel megküzdöttek.

- A kataklizma – mondta Nobundo, ahogy beljebb lépett a békés rengetegbe. Letérdelt és ivott egy tavacskából, amitől hirtelen felélénkült. Érezte, ahogy az elméje kinyílik, és a gondolatai a környezete részévé válnak, ahogy a környezet is egy darab lett belőle.

A hang, amely válaszolt, egyszerre volt tiszta és megnyugtató, ugyanakkor erős és robosztus. Igen. Valószínűleg engem érintett a legkevésbé, de ez mindig így szokott lenni. Muszáj gyorsan alkalmazkodnom a körülményekhez, mivel én biztosítom minden élet alapját.

- Víz.

Inkább érezte, mintsem hallotta a megerősítést.

Üdvözöllek. Itt, ebben a csendes menedékben az elemek viszonylag békében tudnak egymás mellett élni, és így a veled való társalgásunk is könnyebb lesz, főleg utadnak ebben a kezdeti szakaszában, mielőtt még megtanulnád, hogy gondolkodás nélkül is érezd, hogy mi a szándékunk. A teljes tudás és megértés éveket fog igénybe venni, de ha maradsz ezen az úton, idővel a rendelkezésedre fogunk állni... de soha nem parancsolhatsz nekünk. Ugyanakkor, ha tisztelsz minket, és szándékaid önzetlenek, soha nem fogunk magadra hagyni.

- Miért engem választottatok?

A kataklizma mindannyiunkat bizonytalanságba és zűrzavarba sodort. Egy ideig elveszettek voltunk.  Úgy érezzük, hogy a te lelked hasonló: összezavart és elhanyagolt. Időbe telt számunkra, mire annyira felépültünk, hogy el tudtunk érni téged, de amikor megtettük, reméltük, hogy ... befogadásra találunk nálad.

Nobundo számára mindez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. De mi van a Fénnyel? Vajon végleg elhagyja, ha ezt az új utat választja? Vajon ezzel hátat fordít neki? Vagy ez csak egy próba?

A kockázatot megéri, ha...

- Képes leszek ezekkel az új képességekkel segíteni a népemen?

Igen. Az elemek és a sámán közötti kapcsolat a kölcsönösségen alapul. A sámán hatása segít lenyugtatni és egyesíteni minket, mint ahogyan a mi hatásunk gazdagítja és kiteljesíti a sámánt. Amikor véget ér a képzésed, képes leszel a szükség idejében az elemeket megszólítani. Ha az elemek a kérésed jogosnak találják, bármilyen lehetséges módon segíteni fognak neked.

Az igazi tudás megszerzése, ahogyan a Víz ígérte, éveket vett igénybe. Idővel ugyanakkor Nobundo képes volt felismerni a körülötte lévő élet-energiákat. Draeno legnagyobb teremtményétől a legkisebb, látszólag jelentéktelen homokszeméig pontosan tisztában volt vele, hogy mindent, ami van, egy éltető energia jár át, és ezek az energiák egymással kapcsolatban állnak és egymástól függnek a különböző földrajzi távolságok és szembenálló erők ellenére is. Ezenfelül képes volt érezni ezeket az energiákat, mintha csak a részét képezték volna, ami, mint arra rájött, így is volt.

Az elemek tartották a szavukat, és különböző természetű képességeikkel felruházták őt. A Víztől tisztánlátást és türelmet nyert; hosszú évek óta először voltak zavartalanok a gondolatai. A Tűztől szenvedélyt kapott, az élet újfajta elfogadását, és azt a vágyat, hogy legyőzzön bármilyen akadályt. A Földtől elszántságot, vasakaratot és megtörhetetlen elszántságot tanult. A Széltől megtanulta a bátorságot és a szívósságot, hogy hogyan tudjon szembeszállni a hányattatásokkal.

De volt egy nagyon fontos lecke, amely eddig elkerülte őt. Érezte, hogy az elemek valamit visszatartanak tőle, valamit, aminek a megértéséhez egyszerűen még nem állt készen.

És... továbbra is ott voltak a rémálmok. Valamennyivel könnyebben lettek, de éjszakáról éjszakára Nobundo ott találta magát Shattrath kapuit verve az öklével, ameddig a haldoklók sikolyai ott csengtek a fülében. És ha most átment a kapun és ott állt a tűz mellett, a megjelenő halottak mellett ott volt Korin is.

Érezte a Víz nyugtató hangját: Úgy érezzük, hogy továbbra is... zaklatott vagy.

- Igen – válaszolta. – A Shattrathban elhunytak szellemei üldöznek. Ebben tudnak az elemek segíteni?

Nem az elhunytak szellemeivel van problémád, hanem saját magaddal. És ez egy olyan probléma, amit csak te tudsz egyedül megoldani.

- Ez a belső vívódás tart vissza attól, hogy felismerjem a valódi képességeimet sámánként?

Vidámság áradt a körülötte lévő tavacskákból. Az összes elem közül a Víz volt a leggondtalanabb. A vívódásod visszatükröződik magasan fent az égben, a lábad alatt lévő talajban, bennem és különösen a Tűzben. Visszatükrözi a természet örök küzdelmét az egyensúly megteremtéséért és annak megtartásáért.

Nobundo elgondolkodott egy pillanatra. – Nem számít, hogy az utam milyen messzire visz engem, azt hiszem az igazi tudás abban rejlik, hogy felismerjük, hogy ez az utazás soha nem ér véget.

Jó... nagyon jó. Elérkezett az idő, hogy megtedd az újabb lépést, azt, amelyik a legfontosabb lesz.

- Készen állok rá.

Csukd be a szemed.

Nobundo úgy tett. Úgy érezte, mintha a föld kicsúszna alóla, mintha az elemek elszakadnának tőle, és egyetlen rettenetes pillanatig ismét Shattrath-ban volt, egyedül és elhagyatva a sötétben.

Aztán érzett valamit. Valamit, ami nagyon más volt a többi elemtől. Mérhetetlennek tűnt, hidegnek, de nem ellenségesnek. És jelenlétében Nobundo nagyon-nagyon kicsinek érezte magát. Aztán érezte, hogy ez a jelenség több hangon is beszél hozzá, férfias és nőies hangokon teljes harmóniában, egyszerre benne és körülötte mindenhol.

Nyisd ki a szemed.

Nobundo úgy tett. És ismét megtapasztalta a gyarlóság és a jelentéktelenség érzését, ahogyan a sötét, véget nem érő űrt maga körül világok sokasága töltötte meg. Néhány hasonló volt Draenorhoz, néhány hatalmas jéggolyónak tűnt, néhányat víz borított és volt, amely kietlen és élettelen volt.

És hirtelen Nobundo megértette... azt, ami látszólag olyan egyszerű volt, mégis kiment a fejéből: hogy megszámlálhatatlan világ van körülötte. Ezt eddig is tudta, hiszen a népe rengeteg világot bejárt, mielőtt letelepedett volna Draenoron. De amit Nobundo nem tudott eddig megérteni az az, hogy az elemek ereje is ugyanilyen messzire ért és megszámlálhatatlan volt. Minden világnak megvoltak a maga elemei, a maga erői, amiket meg lehetett szólítani.

De ennél is többről volt szó. Odakint az űrben volt egy másik elem, egy, amely úgy tűnt, hogy minden világot összeköt, egy, amely elmondhatatlan energiából tevődött össze. Ha ezt az egyet meg tudná szólítani – de rögtön tudta, hogy túlságosan tapasztalatlan útjának ezen állomásán ahhoz, hogy ezzel a rejtélyes új elemmel kommunikálni tudjon. Ez csak egy felvillanás volt, a tudás ajándéka...

Egy alapigazság.

***

Velen kristálykék szemeivel végigmérte Nobundot. Nobundo így tiltakozott:

- Nem fognak meghallgatni! Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volt.

Velen ajkai az egyik oldalon felfelé görböltek. Ugyanazt az arckifejezést viselte, amelytől Nobundo úgy érezte, mintha a Próféta rengeteg olyan dologgal lenne tisztában, amelyek meghaladták Nobundo értelmét.

- Mindazok után, amin átestél, amin keresztül mentél, tényleg most akarod feladni?

- Nem tudom elérni, hogy többnek lássanak egyszerű Krokulnál, függetlenül attól, hogy mit taníthatnék nekik.

- Talán nem is bennük van a probléma.

Ezt mondták az elemek is, gondolta Nobundo.

Korábbi beszélgetéseikből kiindulva tudta, hogy jobb, ha nem is próbálkozik kitalálni, hogy mi jár a Próféta fejében, ezért csendben maradt és várt.

Velen folytatta:

- Hallom a sikolyokat az elmédben: Shattrath asszonyainak sikolyait. Tudom, hogy mi nyomja a szívedet. Az nyomaszt, hogy vajon a távozásod gyávaság volt-e részedről.

Nobundo bólintott és hirtelen megrohanták az érzelmek.

- Lényed egy része tisztában van vele, hogy szükségszerű volt, hogy túléld azt az estét, hogy beteljesítsd nagyobb küldetésedet. És bármennyi próbatétel állt előtted attól a naptól kezdve, egyszer sem adtad fel. Ezért választottalak téged. Ezért választottak téged az elemek. Népünk Krokulnak, Megtörtnek hív téged, de hiszem, hogy te nyújthatod népünk számára a legnagyobb reményt.

Velen szelíden rátette a kezét Nobundo vállára.

- Engedd el őket. Hagyd, hogy a sikolyaik elnémuljanak.

Igaza volt. Nem volt gyáva. Egy része mindig is tudta, de mindazok után, ami azóta történt vele, az a része reménytelenül odalett. Nobundo mélyet sóhajtott, és valahogy pontosan tudta, hogyha majd aznap éjjel lefekszik aludni, nem vár rá többé a rémálom. Érezte az elemek örömét, mintha... büszkék lennének rá.

Velen elmosolyodott.

- És most mindannyiunk érdekében menj. Menj és fogadd el a sorsodat.

Nobundo visszatért a gyűléshez. Az összegyűlt draeneiek egymással beszélgettek és ügyet sem vetettek a föléjük tornyosuló törékeny alakra.

Nobundo felemelte a botját. A tiszta kék égen felhők jelentek meg, sötét árnyékba borítva a települést. A draeneiek abbahagyták a beszélgetést.

Nobundo felkiáltott, hangja messze szállt a mocsárban: - Figyeljetek és hallgassátok.

Özönvízszerű eső zúdult rájuk. Villámok jártak táncot a teret körülvevő lámpák között, összetörve azok üvegeit. Az összegyűlt draeneiek döbbenten bámultak.

- Azért jöttetek ide, hogy tanuljatok. Hogy egy nap, ti is birtokosai lehessetek ezeknek az erőknek: egy sámán erejének.

- De a sámánizmus az orkok hagyománya – kiáltotta valaki a hallgatóságból. Mások egyetértően csatlakoztak hozzá.

- Igen. Olyan hagyomány, amelyet elhagytak azért, hogy démonokkal kommunikáljanak. Most mi fogjuk a sámánok útját járni, egy olyan utat, amely egy olyan jövőbe vezet minket, ahol senki se fogja megölni asszonyainkat...

Nobundo megállt, és továbbra is szilárdan folytatta:

- Vagy gyermekeinket. Ahol a Krokulok és a nem fertőzöttek együtt fognak  dolgozni, hogy megvalósuljon az álom, amelyet népünk olyan régen elfeledett: az igazi szabadság.

Az összegyűlt tömeg tagjai egymásra néztek, megerősítést keresve a másikban, felmérve, hogy van-e még ellenállás. Végül úgy tűnt, hogy mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak: hallgatni fognak rá.

- Az utatok ezekkel az egyszerű szavakkal kezdődik...

Nobundo elmosolyodott. A felhők ott gomolyogtak felettük. Villámok világították meg őket. Az eső hullott rájuk.

- Minden, ami van, az él.