Varian Wrynn - Apáink vére 1. rész

Varian Wrynn: Apáink vére
/írta: E. Daniel Arey/

Valami felébresztette mély álmából Varian Wrynn királyt. Ahogy mozdulatlanul állt a homályban, a távolban valami csepegés halk koppanásai visszhangoztak Viharvárad Erődjének falairól. Halálfélelem járta át, mivel már korábban is hallotta ezt a hangot.

Varian óvatosan az ajtóhoz ment és füleit a fényesre csiszolt tölgyhöz tapasztotta. Semmi. Semmi mozgás. Nem hallatszottak léptek. Aztán, mintha nagyon távolról hallaná, valahonnan a kastélyon kívülről egy tömeg egyenletes és tompa éljenézését vélte felfedezni. Talán átaludtam a mai ceremóniát?

Aztán újra a különös csöpögő hang tért vissza, ezúttal határozottan a nedves, jeges padlóról verődött vissza. Varian lassan kinyitotta az ajtót és kikukkantott a hallba. A folyosó sötét és csendes volt. Úgy tűnt, hogy még a fáklyák is hideg fénnyel pislákoltak, majd haltak el, olyan gyorsan, ahogy felgyulladtak. Egy olyan ember számára, aki nem nagyon engedi meg magának az érzelmességet, Varian valamifajta izgalmat érzett most magában – valami régit, vagy valamilyen fiatalkorit vagy talán valami rég elfeledettet. Majdnem olyan volt, mint egy gyermekkori... félelem?

Ezt azonnal elvetette. Ő volt Lo'Gosh, a Szellemfarkas. A gladiátor harcos, aki félelmelt kel ellenségei és barátai szívében egyaránt. Ugyanakkor mégse tudta lerázni magáról baj és veszély érzetét, amely most átjárta a testét.

Kilépve a folyosóra, Varian észrevette, hogy őrei nem a szokásos helyükön álltak. Mindenkit lefoglal az Emlékezés Napja? Vagy valami súlyosabb dolgo történt?

Óvatosan tovább osont a homályos folyosón, majd belépett Viharvárad Erődjének hatalmas és jólismert tróntermébe, de a falai most furcsán másnak tűntek – magasabbnak, jobban árnyékoltnak és üresnek. A távoli kőmennyezetről rikító pókhálóhoz hasonló kárpitok lógtak le, közepükön az oroszlán arany fejével – az embléma Viharvárad nagyszerű nemzetének büszkeségét és erősségét hivatott jelképezni.

A homályban Varian tompa kiáltást hallott, majd hirtelen egy dulakodást. Szemeivel a padlót pásztázta, ahol egy vércsík húzódott végig tisztán a terem közepe felé. A sötétben csak nehezen tudta kivenni két alak eszeveszett küzdelmét. Ahogy szemei hozzászoktak a sötéthez, egy véres és sebesült térdelő férfit látott, fölötte pedig egy női alakot, ahogy kiemelkedett a sötétből.

Varian jól ismerte ezt az alakot, ezt a torzult árnyékot, amely jól jelképezte a nő testének és lelkének torzságát is. A Félork Garona volt az, a félig draenei, félig ork nő – az orgyilkos, akinek elméjét Gul'dan irányította.

Ahogy Varian ott állt földbe gyökerezve hitetlenül, a félork pengéjének széléről friss vércseppek folytak le, elérve a penge hegyes végét, aztán lecsöppentek... leestek... amíg vérvörös rószaszirmot nem képeztek a márvány padlón. Variant a felismerés hullámában elöntötték az emlékek. A fegyver. A királyi öltözet. A férfi a padlón az édesapja volt, Llane király!

Garona Varianra nézett borzalmas, könnyáztatta vigyorával, aztán villámgyorsan lefelé szúrt pengéjével, az acél keresztül hasított a sötétben és a térdelő király mellkasába temetkezett.

- Nem! - sikította Varian, előredőlve, a vérben úszó padlót karmolászva, hogy odaérjen apjához. Megragadta a király ernyedt testét, és közel vonta magához, miközben a félork arca lassan eltűnt a homályban.

- Apám! - kérlelte Varian, karjában ringatva a férfit.

Llane szája fájdalmasan megrándult, majd szétnyílt, hogy utat engedjen a friss vérnek. A halál bűzével levegőért fújtatott, majd az öreg királynak sikerült néhány szót szólnia.

- Így végződik mindig.. a Wrynn királyoknál.

Ezzel Llane szemei lecsukódtak, szája pedig szélesre nyílt. Mélyen a torkából egy utolsó hörgés támadt. Varian be akarta csukni a szemét, de nem tudta. Apja tátongó szájának sarkában valami vibrálva és kígyózva megmozdult a homályos fény irányába.

Hirtelen kukacok bukkantak fel a halott király torkából – ezer és ezer vonagló bogár lepte el Llane proladó arcát. Varian próbált elhúzódni, de a kukacok őt is ellepték, felfalva egész testét, miközben még egy utolsót kiáltott.

* * *

Varian felült a székében, de a szörnyű sikoly még ott visszhangzott a fülében. Magánlakosztályának térképes asztalnál ült Viharvárad Erődjében. Meleg napfény ömlött a szobába, a magas ablakokon át éljenző tömeg hangja hallatszódott be. Az Emlékezés Napjának ünnepségei megkezdődtek.

A kezében egy elfakult ezüst medált tartott, amelynek kulcsos pántja biztonságosan zárva volt. Varian gondolkodás nélkül megpróbálta kinyitni a csecsebecsét, ahogy azt már ezerszer megtette, de most is zárva találta. Az ajtók szélesre nyítlak, és Viharvárad Védelmének főkapitánya sietett be. Marcus Jonathan tábornok arcán riadalom látszott.

- Valami gond van, Felség? Kiáltást hallottunk.

Varian gyorsan elrakta a medált és felállt: - Minden rendben van, Marcus. - A király megpróbálta megigazítani a páncélját, és félretolta a karikás szemei elé hulló sötét hajtincset. Zsigereiben érezte az elmúlt hónapok aggodalmának mély árkait és kialvatlanságát – a sárkány Halálszárnynak a városon és a világon való hirtelen támadását követő számos vészhelyzet elhárításával töltött hetek összemosódtak.

Ő és a tábornok is ragyogó ünnepi öltözetet viseltek, és Jonathan tábornok magas alakjával és éles vonalaival jobban nézett ki az átlagnál.

- A Tiszteletadás Ceremóniája három óra múlva kezdődik, Felség – mondta Jonathan. - Készen van a beszéde?

Varian a térképes asztalon heverő üres tekercsre nézett. - Még mindig dolgozom rajta, Jonathan. És úgy tűnik, hogy nem találom a megfelelő szavakat.

A főtábornok tovább fürkészte, és Varian úgy döntött, hogy inkább témát vált. - Megérkezett már a fiam?

Jonathan tábornok megrázta a fejét. - Senki nem látta még Anduin herceget, Felség.

Varian megpróbálta elrejteni csalódottságát, így az erőd ablakán át az udavarra bámult. Emberek tömege volt ott lent, zászlókat és lobogókat lengetve az égen, a gyermekek kedvenc hősüknek öltöztek be, és az ételeket és italokat nevetés hangja lengte körül. Az Emlékezés Napja részben megemlékezés, részben ünnep volt, habár Varian sosem volt jókedvű ezen az eseményen. 

Eközben a tömeg lassan a Hősök Völgye felé vonult, a Viharvárad városának bejáratát övező nagyszerű bajnokok szobraihoz. A Tiszteletadás Ceremóniájához az emelvényt ezen lenyűgöző vezetők árnyékában helyezték el, és ma tisztelettel fognak megemlékezni róluk és megköszönik nekik hatalmas tetteiket.

Jonathan folytatta: - Amikor készen áll rá, uram, az érsek kint vár önre, hogy tárgyaljon önnel a város javítási munkálatairól és a sebesültekről való gondoskodásról.

- Igen. Igen, csak egy pillanat – intette le Varian. Jonathan meghajtotta a fejét és csendben kihátrált a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

Varian félreseperte gondolatának pókhálóit, és ismét előhúzta a medált, saját arcképét bámulva a fényes felületen. A világ megváltozott, de nekem józannak kell maradnom.

Varian Llane király portréjára pillantott a kandalló felett. Ma mindennél fontosabb, hogy az emberiség vezetője, Viharvárad királya, a Szövetség sziklája a legjobb formáját nyújtsa. Az apja sem várna el kevesebbet tőle.

Blog- és cikkajánló: Utazások Azeroth és Outland körül

Régen jelentkeztem ezzel a rovattal, de azért nem felejtettem el. Bár itt lore-ral foglalkozó oldalakat ajánlok, a mai alkalommal mégiscsak egy kicsit más lesz. Ez a blog ugyanis valójában egy fanfiction, egy kitalált történet. A blogger egy Destron nevű élőholt utazásait meséli el Azerothon és Outlanden. A blogot még 2007-ben kezdte és egészen idáig vezette, az epilógussal most zárult le. 

Hogy miért ajánlom mégis? Mert nagyszerű leírás, minden tájegységet külön-külön mutat be karaktere szemüvegén keresztül. Emellett ahol lehet, ott igazodik a lore-hoz, és inkább csak az üres helyeket toldozgatja-foldozgatja be. Leírja minden hely történetét, és bemutatja, hogy napjainkban hogy néz ki. Ami igazán megfog benne, az a hangulat, amit minden egyes területnél visszaad, illetve azok a személyek, akikkel Destron az utazása során találkozik, és akiknek történetén keresztül szintén az adott vidéket mutatja be.

A történet a vanilla-Wow idején kezdődik, tehát a területek is az akkori állapotok szerint vannak bemutatva. Azonban később visszatér egyes területekre, és már a Kataklizma hatását is bemutatja.
Az oldal címe: www.destron.blogspot.com
Ajánlóként pedig álljon itt a Bevezetés, illetve a Tirisfali Tisztások c. fejezet egy részlete.

(Ezzel a zenével kezdve aláfestésként)

Bevezetés

Halott kezeimmel széthajtogatom az összegyűrött pergament, amely a betűktől már teljesen pacás és koszos. Hányszor olvastam végig gondosan azokat az oldalakat a foszforeszkáló pensézek fénye alatt szemgolyó nélküli szemüregeimmel? A lecsöppenő víz visszaverődött aprócska cellám falairól, lehangoló otthonomról, amelyet itt az Aljavárosnak (Undercity) nevezett menedék között találtam frissen újjáéledve.

Én, Destron Allicant, emlékszem azokra az első napokra, a csatornák sötétjére tele zokogással és megválaszolatlan imákkal. Túlságosan megdöbbentett a helyzet ahhoz, hogy szánalmat érezzek társaim iránt, így visszahúzódtam. Bár sok mindent elfelejtettem halálomkor, a mágia szikrája mégis ott maradt lelkemben, így a tanulmányaimba temetkeztem, és a könyvtárban bolyongtam olyan könyvek után, amelyek még többet megtanítottak nekem a Művészetről.

A megismeréstől erőt vártam, amivel talán visszatérhetek a felszíni világba és megtorolhatom megszentségtelenített életemet azokon, akik ezt okozták. Azon rtika alkalmakkor, amikor másokkal beszéltem, elmesélték nekem saját álmaikat a bosszúról, és megígértük, hogy összetartunk a gyűlöletünk által.

Időnként láttam friss arcokat is Aljaváros nedves katakombáiban sétálni, és a régi zöldbőrű ellenségek most a barátaink voltak. Kevés figyelmet szenteltem nekik akkortájt; mit érdekelt engem, hogy bestiák ajánlották fel segítségüket? Az arcane művészetének kötetei foglalták le figyelmemet, és a cellmába húzódtam, hogy jobban megértsem összefüggéseit.

De a gyűlölet gyenge tápláléknak bizonyult. Hetek teltek el magányosan, miközben egyetlen társaságom az élet nyomasztó emlékei voltak. Emlékeztem a frusztrációra, amit Daralan napsütötte kertjeiben és tornyocskáiban éreztem, amikor éretlen zöldfülűként hasonló köteteket tanulmányoztam. Olyan gazdag volt a világ akkoriban, minden sarok ígéretek lehetőségét hordozta magában. Az Elhagyottak (Forsaken) a bosszúról szónokoltak, de mi jön utána? Úgy tűnt, a halott folyosókat magabiztosan járó orkok ennél többet tudnak ajánlani. Ott is látták a jövőt, ahol az én fajtám nem tudta.

Valóban, mi mozgatja a kinti világot? Évek teltek el úgy, hogy magamat a sötétbe temettem. Semmi nem tartott engem Aljavárosban. Ott csak az igazság volt biztos, amit talán jobb lenne bosszúnak nevezni, de akkor is csak üres szólam.

Visszatettem a könyvet a penészes polcra, és lábra álltam. Úgy éreztem, a salétrommal bekent falak összenyomnak engem. Undort éreztem a számban. Mit tartogat számomra egy ilyen hely? Vagy ami még elgondolkodtatóbb: mit tartogat számomra, egy járó csontváz számára, bármely hely? Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtalálom a választ.

Tirisfali Tisztások (Tirisfal Glades)

A jártasság a legjobb ellenszer a félelem ellen. Emlékszem, amikor először felébredtem a kriptában rothadó hullaként a többi között. Amikor két évvel később visszatértem, a terem szinte ártalmatlannak tűnt a pislákoló fáklyafényben.

Időnként a legjobb a kezdetekhez visszamenni, de a Harmadik Háború pusztítása ezt lehetetlenné tette számomra. Így a második újrakezdésem színhelyéhez, élőholttá születésem helyéhez tudtam visszatérni. A gyűlölet vezérelt a feltámadásom utáni sötét napokban, amikor arra vágytam, hogy azok halálhörgéseit halljam, akik hagytak meghalni. De csak addig tudtam haragot érezni ilyen intenzíven, amíg annak hasztalansága világossá nem vált számomra.

Életemben is törékenynek néztem ki, mintha egy pálcára húztak volna fel egy kevés húst, és a halál erre tette rá árulkodó kézjegyét. A bőröm, ami korábban csak sápadt volt, most az élőholtak porladó bőrének színében pompázik. Habár a legtöbb Elhagyott hagyja szabadon nőni a haját, én továbbra is ragaszkodom az életemben megszokott rövid stílushoz, csak a sötétbarna szín vált szürkésbarnává. Legtöbb társamhoz hasonlóan a ruháim is csak rongyok; kifakult fekete nadrág és lyukas szürke kabát, amely leér a térdemig.

Azt hittem, egyedül vagyok, amikor beléptem a koszos, salétromos kriptába. Rémálomszerű emlékeim csupasz valósággá váltak. Aztán felfigyeltem egy másik alakra a sötétben. Egy nő lépett előre, egy halott Elhagyott, mint én magam. Nem volt olyan rossz állapotban, és még a balzsam illata érződött rajta.

- Te is itt keltél fel? - kérdezte halálravált hangon. - Időnként nehezemre esik elhinni. Úgy érzem, mintha egy szörnyű álomban lennék. Te is ezt gondolod időnként?

Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak. A legtöbb Elhagyott utálta élőholt állapotát, kevesen kedvelték. A saját keserűségemet a külvilág felé fordítottam, amikor feléledtem. Mások, mint ő, maguk felé fordították.

- Különös formája az életnek – feleltem.

- Ez nem életforma! Emlékszem, hogy valaha minden milyen nagyszerű volt. Bárcsak elfelejtettem volna. - Megállt, mintha nem lenne biztos magában. - A nevem Velle. - Kinyújtotta a kezét. Különös ragyogás járta be a karját. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy egy darabon teljesen elrohadt, amire élénkszínű selymet tekert. Láttam már ilyet korábban, mivel nem volt ritka azok között, akik régi énjük szerint próbáltak most is kinézni.

Megkérdeztem, hogy esetleg Lélekharangban (Deathknell) él-e, a Kriptát körülvevő településen. Megrázta a fejét, majd elmagyarázta, hogy Brillben lakik a Végrehajtó szolgálójaként. Ritkán jött Lélekharangba, csak amikor szabadságot kapott.

- Miért nem Aljavárosba? - kérdeztem.

- Lodaeron! - javított ki mérgesen.

- Sajnálom, Lordaeronba.

- Nem akarom többet látni? Te láttad? Amikor még Terenas király uralkodott?

- Igen, bár nemigazán tudom feleleveníteni.

- Lordaeron a fény királysága volt akkor. Én... nem akarom most látni. Megérted?

- Igen, megértem.

- A legtöbben nem. De gondolom, örökre meg vagyunk átkozva.

- Valószínűleg. De attól még jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Semmi értelme nincs, hogy miért nem...

- Nem. A Fény elhagyott bennünket. - Ezzel hevesen, száraz szemmel zokogni kezdett, ami úgy hallatszott, mint a köhögés.

Bocsánatot kértem, habár megnyugtatott, hogy erre semmi szükség. Együtt mentünk fel a felszínre, a mágiasebezte ég alatti rothadó világba. Kíváncsiságból jöttem Lélekharangba, de a Velle-lel való találkozás csak a régi kétségbeesésre emlékeztetett.

Azokban az időkben, amikor még az élők uralkodtak Tirisfalban, Lélekharang egy apró, gazdálkodó falu volt, és Hétfenyőnek hívták. A legtöbb településhez hasonlóan ez is a Falka esztelen élőholt seregének martalékává vált. Amikor Sylvanas, a mi Sötét Úrnőnk kiszabadult a Falkából, Hétfenyő romjain alakított ki helyet még több Elhagyott létrehozásának. Nem tudom, hogy pontosan mikor változott meg a neve Lélekharanggá; már az Elhagyottak kezdeti napjaiban is mindenki így kezdte hívni. Egyszerű hely, rendezetlenül és a pusztulás különböző fázisain álló épületek összessége egy haldokló erdő közepén. Lélekharang azóta veszít jelentőségéből. Azoknak a halottaknak és élőholtaknak a többsége, akikből Elhagyott lehet, már átment a szükséges eljáráson.

Mivel elsődleges célját elvesztette, Lélekharang egy szellemváros lett. Az erdőben azonban még mindig a sikertelen felélesztés következményeként agyatlan zombik keringenek. A falucskának fogadója sincs, így az éjszakát az egykori templom padlóján töltöttem. Egy pap állt mellettem egész éjszaka, és egész éjjel ocsmány dolgokról prédikált egy láthatatlan gyülekezetnek.

A rozoga és megszentségtelenített templom Lordaeron torz tükörképe. Minden más emberi királyságnál erősebb volt a Szent Fénybe és annak egyházába vetett hit Lordaeronban. Fehér csuhás papok prédikáltak békéről és egységről a királyság minden szegletében. Az egyház volt az, aki megvédte az elnyomott parasztságot a kapzsi nemesektől és haduraktól Lordaeron kezdeti idejében. A közelmúltban pedig az egyház lámpásként szolgált a Második Háború sötétségében.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyház tökéletes lett volna, távolról sem. A korrupció ugyanúgy átjárta, mint minden más hasonló szervezetet. De sok tekintetben tényleg úgy élt, ahogy azt hirdette. Még az érsekek is (néhány közismert kivételtől eltekintve) egyszerű életet éltek a hit alapelvei szerint. Ahogy minden lordaeroni a Fény szeretetébe és egységébe születik, úgy minden Elhagyottat az árnyék gyűlölete és elszigeteltsége üdvözöl. Az, hogy Lordaeron lett az élőholtak járványával leginkább szennyezett terület, a legkegyetlenebb iróniája a sorsnak.

Bár sokat beszélek az élőholtságról, mint átokról, azért megvannak az előnyei. Az egyik, hogy szinte bárhol és bármikor tudok aludni. Ezt kifejezetten üdítőnek találom az álmatlanságban leélt életem után. Bár az alvás többé nem hozza azt a kipihentséget, amit életemben, mégis megkönnyebbült fellélegzés az aggodalmak között.

Velle még reggel is ott volt. Elmagyarázta, hogy vissza kell térnie Brillbe, és felajánlottam, hogy elkísérem. Velle ezt elfogadta, és még dél előtt elindultunk.

A Tirisfali Tisztások valaha gyönyörű természeti szépségükről volt híres, ahol a földet virágzó rétek és zöldellő fák borították, nem túl vadak vagy sűrűek. Az emberi kéz műveként egy kerti birodalom lett belőle. De ez már régen volt. Most jellegzetes zöld köd borítja az eget, és az újonnan érkezők nem mindig tudják megkülönböztetni egymástól a nappalt és az éjszakát. A terület állandó homályba veszett. Beteg, megfeketedett fák gennyeznek számos sebükből, miközben a patakok piszkosak a rothadástól. Talán már elvesztettem az ítélőképességemet, de az én szememben a Tirisfali Tisztások jelenlegi állapota is hordoz magában valami baljós szépséget. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen Elhagyott, aki így gondolja.

Velle azonban egyáltalán nem értett velem egyet. Ahogy utaztunk az árnyékos félhomályban, csak élete szépségeit tudta felemlegetni. Elhaladtunk az Agamand Malomhoz vezető út mellett, ami most egy romos farm, ahol egykori tulajdonosainak bosszúálló szellemei kísértenek. Velle kijelentette, hogy ismerte az Agamand család egyik tagját, de nem emlékszik már rá, hogy melyiket. Még senkinek sem sikerült kiderítenie, mitől függ az, hogy egy Elhagyott mennyire emlékszik korábbi életéből. Néhányan szó szerint semmire nem emlékeztek, és még a beszédet is újra kellett tanulniuk, bár ez elég ritka eset. Mások mindenre emlékeztek, ami velük valaha megtörtént. A legtöbben a kettő közé esünk, ismerjük az alapokat, de a részletek elvesztek. Velle leírta Agamand barátjának személyiségét és történetét nagyjából, de a neve nem jutott eszébe. Még a nemében se volt biztos, habár úgy rémlett neki, hogy férfi volt.

Brillbe utazásunk második napjának éjjelén érkeztünk meg. Elbúcsúztam Velle-től és elmondtam neki, hogy élőholtnak lenni nem csupán nyomorúságot jelent. Csupán megrázta a vállát feleletül, majd elköszönt. Brill volt az ideális hely számára, mivel a lakosság nagy része ugyanolyan elveszett lélek volt mint ő, akik csak a múltban éltek. Néhányan még élőholt állapotukat is tagadni próbálták.

(Most ezt a zenét hallgasd!)

A Bitófa Vége Fogadó (Gallow's End Inn) kiváló példája a város letargiájának. A közös helyiséget száz gyertya világítja meg. Az asztalokat makulátlanul tisztán tartják; valójában sokkal tisztábban, mint akkor, amikor még élők voltak. A küzdelem, hogy minden ugyanúgy nézzen ki, mint éltükben, végső soron hasztalan. Semmi nem tudja eltüntetni az élő holttestek tömegétől keletkező aurát, ami a nap minden órájában körülveszi a szalont. Egy átlagos fogadóhoz képest, a beszéd zaja alig hangosabb, mint egy száraz suttogás.

Sardius Astron egy leheletvékony Elhagyott volt, aki minden estéjét a Bitófa Végében töltötte. Életében, mesélte, egy tiszteletreméltó városi polgár volt. Holtában ő felügyelte Brill védelmét. Még a Tirisfali Tisztásokban is veszélyeztette a Skarlát Keresztesek (Scarlet Crusade) és a Falka népem biztonságát.

- Valaha volt itt egy otthonom és egy családom. Néha még arra is emlékszem, hogy hogyan néztek ki – zihálta. Sardius aszott testét csak rongyok védték, feltárva súlyos sérülését a hasán és a mellkasán. - Mi szél hozott ide Aljavárosból? - kérdezte tőlem.

- A kíváncsiság. - Nagyjából vázoltam neki azon tervemet, hogy többet akarok látni és tudni a világból.

- Ha jól értem, vissza akarsz térni az élők közé? Hogy ismét élő legyél?

- Nem teljesen.

- Akkor minek mész az élők közé? Tudod, hogy mindannyian gyűlölni fognak. Semmit nem tudnak felajánlani nekünk, Destron.

- Mitől vagy ebben olyan biztos?

- Mert gyűlölik a fajtánkat. És ebben az orkok sem különböznek az emberektől.

- Ez minden orkra igaz lenne?

- Éppen elégre. Céltalan megértened őket, mert ők soha nem fognak megérteni minket.

- Akkor számodra mi az, amiért érdemes küzdeni, ha megkérdezhetem?

- A halál! Ez az igazi vízválasztó. Ahogy romba döntötte Lordaeront, egy nap úgy zűzza porrá ezt a nagyszerű világot. A halál elkerülhetetlen; ez az egyetlen cél, amiért küzdeni érdemes.

- És mit teszel a halál érdekében?

- Segítek a Sötét Úrnőnknek, hogy elpusztíthassa az élőket. Nem úgy, ahogy a Halálőrök (Deathguard) vagy a Patikáriusok (Apothecarium) teszik, de segítek. Te is segíthetsz. Mindig szükségünk van mágusokra.

Őszintén elgondolkodtam, hogy mit is akarok elérni az utazással. Sardiusnak végül is igaza volt. Még a Horda népei sem viseltek jószívvel az élőholtak iránt. De milyen más lehetőségem volt? Már így is éveket töltöttem Aljaváros katakombáiban, folyamatosan szítva és táplálva a dühömet. Ennél biztos, hogy bármi jobb.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Sardius rekedten felkiáltott.

- A nagy büdös semmit éred el vele, Destron. Elvettek tőlünk mindent, és ezt nem fogod visszaszerezni azzal, hogy visszamész és az élők között bolyongsz. Nézz szembe az igazsággal. Gyáva.

Brill volt az első város a környéken, amely az Élőholt Járvány áldozata lett. A Járvány megalkotója, Kel'thuzad valaha egy, a város nyugati szélén álló apró házban lakott. Azóta a mérges Elhagyottak a földdel tették egyenlővé.

Minden hónap harmadik keddjén egy Emlékezet nevű ünnepséget tartottak, kizárólag Brillben. A városlakók összegyűltek a város központjában ijesztően élethű maszkokat viselve. A lámpaoszlopokban mágikus fények világítanak, a nap furcsa paródiájaként. Az Elhagyottak azzal töltik a napot, hogy gazdálkodásról beszélnek, és azokról pletykálnak, akik régóta halottak voltak, vagy elköltöztek. Éjfélkor a maszkokat ledobták és a legtöbben sírtak.

Brill festői kisváros volt a Járvány előtt, és a helyi farmerek piacaként szolgált. A romos utcákon most új portréka jelent meg. A merészebb Elhagyottak belopóztak a Falka által kísértett elhagyott falvakba és farmokba, hogy emlékeket szerezzenek a múltból. Aztán ezeket eladták a brilli Elhagyottaknak, akik szinte mindent megvásároltak, aminek kulturális értéke volt.

Mindra Vanar is ilyen műemlék árus volt, aki egy, a városhatárban álló összetört és elmondhatatlanul ocsmány kordén tevékenykedett. Családi ékszerek, vallási tárgyak és rongyos ruhadarabok sokasága vette őt körül. Mindra fizikai állapota nem volt sokkal jobb, mint az áruié. A hasa groteszk módon fel volt puffadva és zöldesszínű bőrén teljesen láthatóak voltak az erek.

- Szinte minden, ami értékes, elpusztult vagy elvitték Brillből. Ahhoz, hogy bármi értelmes minőséget találj, muszáj vidékre utaznod. Nagyon sok falu olyan pici volt, hogy előbb lettek az élőholtak áldozatai, mintsem idő lett volna a kitelepítésükre. Így minden értéküket maguk mögött hagyták – magyarázta.

- Biztos nehéz jó állapotban lévő tárgyakat találni.

- Nagyon igaz, nagyon igaz. Amikor először elkezdtem, alig egy évvel azután, hogy a mi Sötét Úrnőnk felszabadított volna minket, még olyan dolgokat is kaptam, mint festmények és finom ruhák. Ez ma már elképzelhetetlen. Ma minden csak a fegyverekről és szobrokról szól. Időnként vannak olyan szerencsések, akik valami finomat találnak, ami túlélte az elemeket, de én már hónapok óta nem bukkantam ilyen tárgyra.

- Miért olyan népszerűek ezek a tárgyak?

- A vásárlók legtöbbször azt szeretnék, ha valami emlékeztetné őket az életükre. Ezt sokan tagadják, de nem valami meggyőzően.

- De nem fogsz tudni örökké ilyen műemlékeket találni. Előbb vagy utóbb ki fogsz fogyni belőlük.

- Előbb. Egyre messzebb kell bemerészkednem minden egyes alkalommal. Tirisfalt többé-kevésbé már megtisztítottuk, kivéve a túlságosan veszélyes helyeket. Lehet, hogy Ezüstfenyő Rengeteg (Silverpine Forest) felé. Arra vagy ezer elhagyatott ház van. Tudom, hogy nem a legjobb, de mit tehetnék?

- Máshol is el lehet adni ezeket a tárgyakat? Aljavárosban éltem egy ideig, de soha nem láttam ehhez foghatót.

- Csak Brillben. Ismerek olyan kereskedőt, aki elment Tarren Millbe, hogy szerencsét próbáljon, de körberöhögték a városban!

- Megkérdezhetem, hogy miért veszel részt az emléktárgy-kereskedelemben?

- Mert ez lefoglal. Így nem kell a fiamra és a férjemre gondolnom. Nem akarom úgy végezni, ahogy itt Brillben szokás. Talán azért, mert eladom ezeket a tárgyakat, pusztán kereskedő szemmel nézek rájuk, és semmilyen érzelmi töltetet nem hordoznak számomra – vihogta.

A mogu és a trogg

Réges-régen a hegyek alatt élt egy lény, amelyet troggnak hívtak. A hegy barlangjai és járatai között vándorolt, mindent megvizsgált és megszagolt, és elégedett volt. Aztán egy nap találkozott egy moguval.

- Milyen erős karjaid vannak – mondta a mogu a troggnak. – A varázslatommal még erősebbé teszem, hogy legyőzzék ellenségeimet.

- És milyen jó orrod is van – mondta a mogu a troggnak. – A varázslatommal még hatalmasabbá teszem, hogy kiszagolja az ellenségeimet.

- És milyen jó az irányérzéked – mondta a mogu a troggnak. – A varázslatommal soha nem felejtesz el egyetlen ösvényt sem, így kiismerheted az ellenségeim útjait.

A mogu az Örök Virágzás Völgyének vizét használta ahhoz, hogy ebből a lényből fegyvert kovácsoljon.

Amikor a füst felszállt és a köd eloszlott, mit látott a mogu? Egy grummlit, aki vigyorogva állt előtte.

- Az erős karjaiddal, a kifinomult orroddal és a kiváló irányérzékeddel – mondta a mogu a grummlinak – vidd el ezt az élelmet a keleti farmoktól a nyugati falhoz. Találj meg minden utat a kettő között, és jelents nekem minden ellenségről, akit meglátsz.

És így a grummli elindult erős karjaival, kifinomult orrával és ösvényt soha nem felejtő eszével, hogy „ellenséget” keressen, ahogy a mogu mondta. Elszállította az élelmet, és felfedezte az utakat, de nem talált egyetlen ellenséget sem.

- Mi hír az ellenségeimről? – kérdezte a mogu a grummlit. – A hegyszorosokban rejtőztek el? A folyó melletti barlangokban bújtak el? A farmok földjein bújkálnak?

A grummli csak pislogott és gondolkodott. Gondolkodott, gondolkodott és végül így szólt:

- Szagoltam az orrommal és néztem a szememmel, azonban egyetlen ellenségedet sem vettem észre. A hegyekben hozeneket láttam, aptó alagutakat fúrva. A folyó melletti barlangokban a vizekkel beszélő jinyukkal találkoztam. A földeken pandarenekkel, akik furcsa táncot jártak…

A mogu eltűnődött a dolgon, majd megnyugodott.

A mogu a grummlit még sokszor elküldte, és az valahányszor visszaérkezett, mindig ugyanezeket kérdezte tőle. És a grummli válasza is mindig ugyanaz volt.

Amit a mogu nem vett észre, az az, hogy a hozenek azért építették az alagutakat, hogy a moguk védelmi vonala mögé férkőzhessenek. A jinyuk azért hallgatták a vizeket, hogy rögtön tudják, hogy hol válaszolnak először a moguk a felkelésre. És a pandarenek nem táncoltak, hanem a fegyver nélküli harcra képezték ki magukat.

Amikor a lázadás elkezdődött, a mogu majd’ felrobbant dühében.

- Azt mondtad, hogy egyetlen ellenségemet sem találtad! – mondta a mogu a grummlinak.

A grummli hatalmas vigyorral az arcán így válaszolt a mogunak:

- Azt láttam, amit látni akartam. Te azt hallottad, amit hallani akartál.

T&K - A Sötétvas törpök történelme és kultúrája

Ugh... Sötétvas törpök. A mi legsötétebb lelkületű kuzinjaink, népünk történelmének szégyenfoltjai, akiket számos Bronzszakáll (Bronzebeards) próbál elfelejteni. Nos, én sem szeretem őket és nektek sem kellene. Hamarosan megtudjátok, hogy miért.

Réges régen, kb. 230 évvel az Első Háború előtt a törp nép három pártra szakadt szét. Máshol már kitértem a Bronzszakáll és Vadpöröly (Wildhammer) törpökre. A Sötétvas törpök, a harmadik párt, egy csapatnyi tűzimádó, áskálódó törp volt, akik mélyen Vaskohó (Ironforge) alatt éltek. A nagy Anvilmar király halála után kitört a Három Pöröly Háborúja (War of the Three Hammers) és elszabadult a pokol. Habár korábbi írásaimban már leírtam a háború menetét, most mégegyszer végigmegyek rajta, ezúttal a Sötétvas klán szemszögéből, ami lehet, hogy eléggé eltorzult lesz.

Egyszer régen mindhárom klán békében élt Vaskohóban. A Vadpöröly klánt vonzották a hegyoldalak és –ormok, míg mi, Bronzszakáll törpök a hegyben való bányászatot választottuk. A Sötétvas törpöket lenyűgözték a hegy mélységei, ahol tűz és kénkő forr. Itt fedezték fel a sötét vasat, valamint kapcsolatot alakítottak ki az alatta lévő magmával. Emellett természetellenes rögeszméjükké vált az arcane mágia, és jópáran képezték magukat valamilyen szintű varázshasználókká. Néhányan azt mondják, hogy bármit is találtak ott lent, az egyszercsak megrontotta a népet. Erre azt mondom, hogy ez nonszensz; már előtte is velejükig romlottak voltak.

A Sötétvas vezető, a varázsló-thán Thaurissan és felesége, Modgud zúgolódni kezdtek, amiért a hegy belsejében élnek és összeesküvést szerveztek. Amikor Anvilmar Nagykirály meghalt, az amúgyis kényes szituáció teljesen elharapózott. A Három Pöröly Háborúja során a Bronzszakállok kiüldözték a Vadpörölyöket és a Sötétvasakat. Higgyétek el, a Sötétvas klánnak ez nagyon nem tetszett. Délen a Vörösgerinc-hegységben (Redridge Mountains) megalapították Thaurissant, ahol a varászló-thán felállította seregét és kétpólusú háborút indított; egyet Vaskohóban, egyet Grim Batolban azzal a szándékkal, hogy minden törpöt irányíthasson. A hatalmas túlerő és a nagyon fájó veszteségek ellenére mi, Bronzszakállok visszaszorítottuk Thaurissan erőit, miközben a Vadpörölyök Grim Batolban megölték Modgudot. A megsemmisítő vereség után Thaurissan visszavonult városába és a Vadpörölyök csatlakoztak seregeinkhez, hogy együtt fejezzük be ezt a háborút.

A két egyesült sereg dél felé haladt, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsa Thaurissant. Azonban a thánnak más elképzelései voltak. Az őrült király még mindig hitt a győzelmében, és nagyerejű mágiát bocsátott ki, hogy valami hatalmas után kutasson, ami elég erős lesz ahhoz, hogy mindkét sereget legyőzze. A félelem által vezetve Thaurissannnak fogalma sem volt róla, hogy mit eresztett szabadjára, amikor a varázslata valami sokkal rosszabbal találkozott, mintsem csak elpusztítani minket.

Réges-régen alkotóink, a titánok, bebörtönözték a valaha volt leghatalmasabb tűz-elementált, Ragnarost, a Tűzurat. A mi buta kuzinunk, őrültségében önhatalmúlag szabadon engedte börtönéből Ragnarost. A világra való kitörése elpusztította a Vörösgerinc-hegység 80 %-át, és ő a pusztítás közepén nőtt hatalmas vulkán, a Feketeszikla Hegybe fészkelte be magát (igen, ez ugyanaz a hely, ahol az orkok először hoztak létre erődítményt az Első Háborúban). Északról a Perzselő-katlan (Searing Gorge), míg délről a korábban buja és gyönyörű, mára elpusztított Lángoló Pusztaság (Burning Steppes) határolja. Ragnaros újjászületése megölte Thaurissant és elpusztította városát. Népe azonban túlélte őt és a mai napig a Feketeszikla Mélységben (Blackrock Dephts) élnek Ragnarost és az ő elementál kegyenceit szolgálva.

A Sötétvas Törpök Hadereje

A legtöbb törphöz hasonlóan, a Sötétvas törpök is egy szigorú, militarizált szervezetet követnek. Minden Sötétvas katona kiválóan képzett és felszerelt, gyakran az elérhető legjobb fegyverzettel. Ugyanakkor a földfelszín alatt töltött évek csakúgy, mint a sötét világnézetük, megváltoztatta a Sötétvas törpök taktikáját. A suskusolás és a hátbaszúrás éppen annyira hatásosak, mint egy jó támadó formáció. Néhány esetben hatásosabbak is.

A Sötétvas törpök ravaszabbak és gyorsabbak más törpöknél. Amíg egy Bronzszakáll egység egyenesen az ellenfél harcvonalaihoz vonul, addig a Sötétvas törpök csapdákat állítanak, rejtőzködnek és villámgyors támadásokat indítanak. A Sötétvas törpök kényelmesebben érzik magukat az árnyékban a száműzetés és szolgaság évei után, és nem vetik meg az olyan aljasságokat, mint az orgyilkosság.

A legtöbb Sötétvas törp formáció kisebb egységekből áll, mint a Bronzszakállaké, azért, hogy jobban szétszóródhassanak és oldalszárnyat alkothassanak, és így bekerítő hadműveleteket hajthassanak végre. A harcosok és lövészek közé zsiványok és orgyilkosok keverednek.

A Sötétvas törpök az arcane mágiában is járatosak. Az olvadt láva és tűz szomszédságában töltött megszámlálhatatlan évnek köszönhetően a Sötétvas klán erős kapcsolatot alakított ki a lángokkal és a tűzmágiával. A tűzbarát elementalisták az elit lövészek és a titokzatok kémek oldalán harcolnak, halált hozva a Feketeszikla-mélység ellenségeire. Egészen pokoli a Sötétvas törpök ellen harcolni, amire a Sötétvas elementalisták még egy lapáttal rátesznek.

A Sötétvas Törpök kultúrája


Bár utálom bevallani, attól még a Sötétvas törpök törpök maradnak. Ugyanolyan jól bányásznak és kovácsolnak, mint mi. A különbség a motivációnkban van. Mi azért kovácsolunk, mert szeretünk. A Sötétvas klán leginkább azért végez kovácsmunkát, mert arra kényszerülnek. Kivételek akadnak, mint a Tórium Testvériség (Thorium Brotherhood).

Sokáig azt gondoltuk, hogy a Sötétvas törpök elpusztultak, mikor a Ragnarost előidéző varázslat a terület nagy részét elpuszította. De nem így történt. A mai napig drágán megfizetnek Thaurissan kolosszális hibájáért azzal, hogy Ragnarost kell szolgálniuk. Az életük Ragnaros akarata körül forog. Jelenleg az a céljuk, hogy eltávolítsák Nefariant, a fekete sárkányt Feketeszikla-orom (Blackrock Spire) felső csúcsaiból. Ki a világba.

Ó, és még mindig utálnak minket. Mivel Vaskohó a Harmadik Háború során meggyengült, elsődleges célpontjuknak látnak minket. A Sötétvas törpök még mindig szeretnék megszerezni Khaz Modant, és úgy gondolják, hogy erre most van alkalom. Különösen Ragnaros erejével a hátuk mögött, valamint azzal, hogy a Vadpöröly törpök a távoli Lordaeronban vannak. A jéghideg, halott kezeink közül kell kicsavarniuk, ha kell nekik. És nekünk, Bronzszakálloknak erős a szorításunk.

Ígéret

Tyrande felébredt. A reggeli napfény sugarai szelíden simogatták arcát. Mosolyogva ébredt és békésen. Végre békésen és megnyugodva. Kintről az ébredező város hangjai hallatszottak: az éjelfek sürgés-forgása, wispek suhogása, amelybe néhány ember és törp mélyebb hangja is beleszólt. A papnő felkelt és az erkélyhez ment. Innét belátta szinte az egész várost, Darnassust. Mélyet szippantott a levegőből, amelyben békeszirom, ezüstlevél és királyvér illata keveredett.

  Ahogy mosolyogva nézegette népét, három kisgyerekre lett figyelmes. Két kisfiú fogott közre egy kislányt, és húzták magukkal. Tyrande előtt hirtelen másik három gyerek képe jelent meg tízezer évvel ezelőttről: két ikerfiúé és egy kislányé.

  A két éjelf kisfiú arca a megszólalásig hasonlított egymásra, ám az egyik hajszíne a lombok zöldjében játszott, míg a másiké violaszínben. A kislány számára mindkét fiú nagyon fontos volt: ők voltak az egyetlen játszópajtásai. Akkor ismerkedtek meg, amikor az éjelf lány messzire elment otthonról, és az erdőben eltévedve egy varacskos disznóba nem botlott. Bár azt gondolta, hogy az állat nem fogja bántani, nem így történt. A disznót megfertőzhette valami, mert vörösek voltak a szemei, és a lányra vicsorgott, majd elindult felé. Tyrande – hiszen ki más lehetett volna a kislány – felsikoltott. Ekkor kékes fény villant meg közöttük, amitől a disznó megijedt, és elfutott a fák között a sűrű erdőbe.
  

 Tyrande a háta mögött két fú hangját hallotta meg.

  - Illidan! – kiáltott az egyik, és dühödten nézte társát. – Te is tudod, hogy még nem szabad mágiát használnod! Meg is ölhetted volna azt az állatot!

  - Az is volt a célom, Mal – válaszolt a másik durcásan. – Csak mellélőttem.

  Tyrande meglepődve vette észre, hogy a két fiú szinte egymás tükörképe. Az elsőnek megszólaló hozzálépett.

  - Ne haragudj, ha megijesztettünk – mondta szelíden, és a kezét nyújtotta a lány felé. – Reméljük, nem esett bajod.

  - Nem – válaszolta mosolyogva, és megfogta a fiú kezét. – Csak eltévedtem.

  - Akkor hazakísérünk – vigyorgott a másik. – Mal soha nem téved el az erdőben. Egyébként Haragvihar Illidan vagyok, ő pedig a testvérem, Malfurion.

  - Örülök, hogy találkoztunk – hajolt meg feléjük udvariasan a lány. – Az én nevem Suttogószél Tyrande.

  Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Együtt járták az erdőket, együtt futkároztak Suramar széles utcáin. Tyrande megtanulta értékelni mindkét fiú erényeit: Illidan bátorságát és vidámságát, Malfurion nyugodtságát és természet-szeretetét. A jóbarátokat az sem távolította el, hogy Tyrande Elune papnői közé került tanulónak. Hányszor jöttek hozzá somolyogva társnői, hogy valamelyik fiú, általában Illidan a kapunál várja. Biztosak voltak benne, hogy őket egymásnak teremtették. A karcsú és magas fiú, mellette a törékeny lány valóban eszményi párt alkottak. Tyrande őszintén szerette a fiút, és tudta, hogy Illidan mellett boldog élet várna rá.

  De a szíve máshoz húzta. Ahhoz a zöld hajú fiatalemberhez, aki szelíden megszólította, és a kezét nyújtotta felé. Malfurion kevesebbszer látogatta meg, és ha találkoztak, általában Elune szentélyében, vagy az erdőben csöndesen elmélkedtek egymás mellett. Tyrande szeretett Malfurion mellett lenni. A csönd többet mondott ezer szónál, és jobban megértették egymást szavak nélkül is, mint bárki mást a világon.

  Tyrande tudta, hogy Illidan csalódott lesz, de nem számított arra, hogy visszautasítása ilyen fájón fogja érinteni. Az utána következő eseményekért mélyen belül magát is hibáztatta. Ha nem utasította volna vissza Illidant, talán sok minden másképp történt volna. Malfurion könnyebben beletörődött volna a visszautasításba. Minden látszat ellenére, a hangos és vidám Illidan mindig is sebezhetőbb volt testvérénél.

  Illidan… Tyrande behunyta a szemét, és próbált kapcsolatba kerülni a démonvadásszal, akivé vált. De mint az utóbbi években annyiszor, most sem sikerült őt elérnie. Nemrég Malfurion is elvesztette vele minden kapcsolatát. Bár ezt senkinek nem vallotta volna be, a druida aggódott testvéréért. Tudta, hogy Illidan magában az Arthas-szal vívott párbaját játssza le gondolatban újra és újra, de a párharcot ezen alkalmakkor ő nyeri meg. Utoljára, amikor Malfurion már a Rémálom fogja volt, Illidan a Fekete-templomba zárkózott be, és barátja, Kael’thas is elhagyta őt. Azóta nem hallottak felőle, csak kósza híreket állítólagos haláláról. Tyrande azonban reménykedett, hogy amíg Árnyékdal Maiev vissza nem tér az éjelfek közé, addig Illidan halála sem biztos. Lelkében megint feltámadt az önvád. Tudta, hogy Illidan alapvetően nem rosszlelkű, csak egy megfelelő kézre lett volna szüksége, aki vezette volna. És ő ezt a kezet tagadta meg tőle. Illidan…

  Tépelődéséből Shandris érkezése zavarta meg. Az éjelf nő, a Vigyázók vezére ezúttal nem harci felszereltségben állt előtte. Hosszú, hófehér ruhát viselt, amely gyönyörűen ölelte körül karcsú és hajlékony testét. Tyrande rámosolygott az érkezőre, és egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon hány éjelf férfi szívét törte össze eddig Shandris.

  - Tyrande, itt az idő, hogy készülődj – mondta, karján csodás anyagból készült hosszú köntöst tartott. Tyrande gyorsan felöltözött. A két nő egymásra mosolygott, és átölelték egymást. Kéz a kézben mentek el Elune szentélyéig, ahol a főpapnő meghagyta, hogy pár percre hagyják egyedül.

  Tyrande lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Elune, kérlek, tekints le szeretett népedre és add áldásodat rájuk. Kérlek, ruházz fel erőddel, hogy megfelelően irányíthassam őket. Biztosítsd nekem bölcsességedet, hogy mindig a jó döntést hozhassam. Gyógyítsd be a sebeket, amelyeket a gonosz erők okoztak a természeten és az élőkön.

 
  Tyrande elmerengett azon, hogy az elmúlt tízezer évben vajon hányszor kérte Elune áldását. Az istennő mindannyiszor teljesítette kérését. Nem kértem tőle már így is sokat? Az elmúlt tízezer év történései és magánya miatt az utóbbi időben önmarcangolóvá vált. Bár Malfurion szerette, mégis elhagyta őt hivatása és küldetése miatt. A papnő soha nem tett szemrehányást érte. A sors úgy hozta, hogy népének vezetője lett, ami állandó feladattal járt. Mindig volt körülötte valaki, és mégis magányos volt. Valahányszor meglátogatta egy ifjú pár, hogy szerelmükre Elune áldását kérjék, a szíve mindannyiszor összefacsarodott. De nem tett szemrehányást szerelmének, hiszen soha nem ígérte meg neki, hogy vele marad. Tyrande megértette, hogy a druidát a kötelessége szólítja el mellőle, és Malfurion kötelessége a világ megmentése volt. Ő csak a második helyre szorul.

  A Rémálom azonban majdnem elpusztította a világot, a győzelmük egy hajszálon múlott. Akkor értette meg Tyrande, hogy az ő kötelessége Malfurion védelmezése. Miközben a druida legbelsőbb énjét szabadította fel azzal, hogy egy haragos vihart támasztott Azerothon és a Smaragd Álomban, a papnő ott állt mellette, és Elunéhoz imádkozott, hogy védje meg szerelmét. Ezzel óvta meg Malfuriont, aki így megóvhatott mindenki mást. És ez így volt rendjén.

  Tyrande lassan elindult ki a napfényre. A lágy szellő virágillatot hozott a szélben, és kedvesen cirógatta arcát. Nioma, egy másik papnő lépett hozzá. Kevesen tudták, hogy Nioma is akkor volt tanuló Elune nővérei között, amikor ő.

  - Tyrande, egy ifjú jött hozzád, hogy beszélni szeretne veled. De ne maradj sokáig!

  A főpapnő meglepetten fordult társa felé, aki azonban nevetve elszaladt már. Mit akarhat most tőle bárki is?

  Tyrande kilépett a szentélyből és körülnézett. Senkit nem látott. Már éppen megfordult, amikor a háta mögött hangot hallott:

  - Tyrande! – mondta valaki szelíden. A nő mosolyogva megfordult. Előtte egy zöld szakállas, magas férfi állt, akinek fejét két szarvasagancs díszítette, és aki most a kezét nyújtotta felé.

  Tyrande elfogadta a feléje nyújtott kezet, és elindultak az ünneplő tömeg felé. Tudta, hogy soha többé nem lesz magányos. Suttogószél Tyrande és Haragvihar Malfurion tízezer év után végül ígéretet tettek egymásnak és összeházasodtak.