A félelfek történelme és kultúrája

A FÉLELFEK TÖRTÉNELME

 3.000 évvel ezelőtt találkoztak először egymással a nemes elfek és Arathi emberei. Igen, az elfek az emberek segítségéért könyörögtek. És sokan találták úgy, hogy jólesik rájuk nézni; a gőgös, de gyönyörű elf hölgyek találkoztak a magas, erős fiatal ember farmerekkel és katonákkal. De mik lettek az eredményei ezeknek az enyelgéseknek? Félelfek, akikkel gyakran rosszul bántak vagy elhagytak ugyanezek az elf nők, akik az embereket annyira jóképűnek és erősnek találták.

Theramore-ban egy részeg félelf tartott szóval egész éjjel, a kezdeti napokról mesélve. Igazi népmesék, amikben egy cseppnyi igazság sincs, de azért elmondják, hogy honnan is jöttek. Az első, amit elmesélt, az „Ezüstfarkas Elf” története, az első félelf gyermeké, akit az elfek magára hagytak. Farkasok találtak rá a vadonban, felnevelték, és ő lett Azeroth legerősebb harcosa. Nagyszerű történet, igaz? Egészen addig, amíg meg nem pillantott egy ember várost, ami rabul ejtette a szívét. Az emberek szívesen fogadták, aztán orvul megtámadták, megvakították és kényszerítették, hogy egy gályahajón dolgozzon közel 150 évig, mielőtt végül bele nem halt az evezésbe.

Aztán ott van a Csillagszedő (Starfelller) története, a valaha volt legbölcsebb félelfé, aki annyira utálta a világot, hogy egy hatalmas tornyot épített, hogy eljusson a csillagokig. Sajnos a csillagok visszautasították őt és visszavarázsolták a földre, ahol az esése egy hatalmas krátert hozott létre. Ez tiszta kitaláció (természetesen), de jól mutatja be azt a fájdalmas igazságot, amit azon az estén megtanultam: a félelf történeteknek ritkán van boldog vége.

Évekig, talán évszázadokig az elfek és emberek leszármazottjai kóborló száműzöttekként éltek. Ugyanakkor a jelen problémái megváltoztatták ezt a helyzetet. A Harmadik Háborúban mindenfajta nép egyesítette erejét, és sokan jutottak arra, hogy egy karakter személyisége fontosabb, mint az, hogy ki az apja-anyja. A félelfek a Szövetség ellenségei ellen harcoltak a többiek oldalán.

Sajnos a félelfek szomorú helyzetben maradtak a háború után. A mindig nyitott-szívű Jaina számos félelf menekült családot magával vitt Theramore-ba. Annak ellenére, hogy népe gondolkodásmódja egyre nyitottabbá vált, ez nem volt egy népszerű döntés. Nem mintha a városnak ne lett volna haszna a félelfek jelenlétéből; a félelfek kemény munkások jó képességekkel. Néhány értékelik is ezt. Ugyanakkor elég ember tartott távolságot velük az utcán ahhoz, hogy számos félelf elhagyja Theramore-t és Kalimdor vadvidékén vándoroljon.

Azt hiszem, hogy amit a félelfek igazán akarnak, az egy darabka otthon, egy félelf ország. Büszkerév Jaina (Jaina Proudmoore), bár szimpatizál velük, elmondta, hogy amíg a Szövetség és a Horda között fegyverszünet áll fenn, SENKINEK nem ajánlatos új otthont alapítania. Ez egy jó tanács, de nem mindenki hallgat rá. Talán a többség belenyugodott, hogy várjon az álmára, de a történelem folyását ritkán irányítják a belenyugvók. Azonban az elfek és az emberek előítéletei finomodnak, és van rá remény, hogy pár generáció múlva a félelfeket mindkét szülő faj magával egyenrangúnak tekintse.

Egy érdekes történet, amit egy Aranykardú Finall (Finall Goldensword) nevezetű félelfről hallottam. Ez a nő a dalarani nemes elf mágus, Aranykardú Kilnar (Kilnar Goldensword) lánya, és egy ismeretlen emberé (a pletykák szerint Büszkerév Daeliné, de nagyon kevés ember hisz ebben a mesében). Amikor Dalaran és az anyja a Falka (Scourge) áldozatául esett, Finall megpróbálta egyesíteni a megmaradt embereket és elfeket maga körül. Sajnos az emberek nem bíztak meg benne, és az őt lenéző nemes elfek visszautasították, hogy egy félvért kövessenek. Megbántva, de el nem tántorodva, Finall nem adta fel; úgy számolt, hogy a siker több személyt fog a zászlaja alá vonzani, mint a származása, és azóta is gerilla-harcot vív a Falka ellen.

A FÉLELFEK KULTÚRÁJA

A félelfek olyan kevesen vannak és annyira szétszórva élnek, hogy egységes kultúráról vagy társadalomról nehezen beszélhetünk; nehéz lenne azt mondani, hogy „a félelfek ilyenek”, vagy a „félelfek olyan dolgokat csinálnak”. Ugyanakkor tehetünk néhány általánosítást.

A félelf gondolkodásmód türelmes, praktikus, pesszimista és nem igazán rajong a zenéért vagy a művészetekért. A történeteikben a hősök azzal győzedelmeskednek, hogy türelmesek vagy okosak (ezekben a történetekben a nagyszerűségre vágyakozó félelfek általában szörnyű halált halnak).

Bizonyára hallottál már történeteket a lusta félelf vándorokról. Akik ilyeneket mesélnek, azok soha nem látták még egy félelf asztalos remekeit sem Theramore-ban. Fából épített házaik olyan erősek, mint a törpök kőből épült házai (elég összeadni az elfek tiszteletét a fa iránt és az emberek elszántságát). Még csak most tanulnak hajókat ácsolni, és elmondhatom, hogy még Theramore mester hajóácsai is le vannak nyűgözve tőlük. Emellett kiváló takácsok is, ezzel felemás kivételei az elfeknek (és a félelf divat sokkal kevésbé rikító, hanem sokkal praktikusabb). Ha egy meleg és vizhatlan köpenyt akarsz a téli viharok ellen, keress fel egy félelf takácsot.

Habár számos félelf nem hisz a mágiában, mégis talán az egyik legalkamasabb faj Azerothon az arcane használatára; magukban ötvözik a nemes elfek képességét az arcane mágia használatára, valamint a túlzott vakmerő használattól való bizalmatlanságot. Ugyanakkor a lordaeroni mágus kollégiumok elpusztulásával és a vérelfek megjelenésével még kevésbé akarják használni mágikus örökségüket.

Kockázatos dolog általánosítani. A legtöbb félelf nem ápolja a múltját, de van néhány elszigetelt csoport, aki igen. A legtöbb félelf passzív elszenvedője egy összetett üldöztetésnek, de azok, akik ellenállnak ennek a sztereotípiának, olyan módon teszik, amely megrengetheti az egész világot.

Ha a félelfek továbbra is ragaszkodnak a Szövetséghez, akkor elképzelhető, hogy a kultúrájuk a felvirágzását érheti meg, amellyel a világ ragyogó fényeivé válhatnak. Ugyanakkor néhány félelf válasza történelmi üldöztetésükre az volt, hogy átálltak a Horda oldalára. Néhány szervezet a Szövetségen belül éppen ezért megnyitja a kapuit a félelfek előtt is, hogy megállítsák ezt a tendenciát. A Szent Fény kultusza próbálja megszüntetni a népek közötti töréseket. Ez egy jó dolog. Azonban nem szeretek arra gondolni, hogyha a félelfek népe továbbra is balsorsától fog szenvedni, lehet, hogy úgy döntenek, hogy az egyetlen hely, ami még megmaradt számukra, az a Horda.

Félelf mondások

„Az élet túl hosszú ahhoz, hogy haragot hordozzunk, és túl rövid ahhoz, hogy elfelejthessünk egy igazságtalanságot.”

„Soha ne keverd össze az esztelenséget a szenvedéllyel!”

„Nem nehéz megtalálni valakinek a célját a világon. Megszerezni, ugyanakkor, közel lehetetlen.”

„Az elfek úgy növesztik magukban az arroganciát, mint az erdőt, amíg az emberek a város porában és bűzében vacsoráznak.”

(Forrás: Wow RPG Alliance Plyer's Guide 132-133. p.)

Egy forró szerelmes regény 1. rész

Egy forró romantikus regény

Az őszülő harcos mereven bámulta, ahogy Nahni melléje simult.

- Feltételezem, a jutalmáért jött azoknak a murlocoknak a megöléséért.

Nahni szemei végigsiklottak az oldalán lévő fényes palloson.

- Az attól függ, hogy mi a jutalom, Marcus. - Játékosan csavargatta egy tincsét és úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a férfi milyen kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében. - Lehet, hogy nem akarom.

Marcus előrelépett, a félelem és a düh keverékétől fortyogva. - A jutalom nem vite tárgya! - Egy pillanatig habozott, amíg összegyűjtötte bátorságát, majd a lány csepp alakjának préselte magát. Ajkaik forrón találkoztak, felolvasztva a lány jégpáncél varázsát forró leheletük áradatával.

- Nos, van következő lépés is ebben a küldetésben? - incselkedett a lány izgatottsággal teli szemekkel.

<Ez még több száz oldalon keresztül folytatódik ilyetén, anélkül, hogy a cselekmény előrehaladna.>

Egy forró romantikus regény: Tiltott szerelem

Ah'tusa csendben mászott előre a hatalmas földalatti alagútban, és időnként idegesen nézett a háta mögé, egyre a gyorsan mozgó földalattit lesve. - Merre van... - suttogta mérgesen, majd hirtelen megállt, mivel valami mozgott a háta mögött. Szemeit résnyire összehúzta, tőrét halkan kivette tokjából.

Egy erős hang visszhangzott az üres járatban: - Azt hittem, hogy a zsiványok szeretnek a célpontjuk háta mögött lenni.

Ah'tusa gyrosan megfordult, tőrét egy áthatolhatatlan páncélnak szegezte. - És én azt hittem, hogy a paladinoknak szűziesnek kell lenniük – felelte magabiztos mosollyal.

Előrehajolva hangosan számolt, amíg egy láthatatlan buborék jól hallhatóan kipukkadt. - Tizenkét másodperc? Tudom, hogy van olyan képességed, amely ennél azért tovább tart.

A csontos ujjak könnyedén dolgoztak a péncél alatt, kinyitva a mellvértet, hogy a paladin is érezze a hűvös levegőt.

- Ne aggód, édes Marcusom, nem ez volt az utolsó lépésem ma éjjel... csak most kezdtem el. - A férfi karjaival szorosan átölelte a nő derekát, és kierőszakolt belőle egy izgatott kacajt, miközben a nyaki csigolyáját harapdálta.

<A könyv további részének legtöbb fejezete teljesen elrongyolódott már a sok olvasástól.>

Fojtótövis zöld dombjai

Fojtótövis zöld dombjaiírta: Hemet Nesingwary

Az első nap éppen úgy telt, ahogy az egy első naptól várható. A legtöbb időnk a bázistábor felállításához szükséges előkészületekkel telt. Ideális helyet fedeztem fel hozzá egy frissvizű folyóöbölnél. Elnézve a közelben található régi, elhagyatott kikötőket, valamikor lakott volt ez a terület. Azt, hogy kik voltak az őslakosok, csak az idő tudja megmondani.

Erre az expedícióra Ajeck Rouackkal és Sir S. J. Erlgadinnal jöttem, valamint megbízható szolgámmal, Kőfazékú Barnillal (Barnil Stonespot). Számos csatát megvívtam a Szövetség védelmezése érdekében Ajeck apjával az oldalamon. Kicsit különleges volt a lány neveltetése. Az apja jól kitaníttatta a fegyverek terén. Ahogy az íjjal bánik, eltűnődöm, hogy vajon nem folyik-e egy kis elf vér is az ereiben.

Sir S. J. Erlgadin az emberek arisztokráciájához tartozik. Apja, Erlgadin grófja híres volt nagylelkűségéről. A gróf volt az, aki kiharcolta, hogy a Kőművesek Céhe jobb munkakörülmények között dolgozhasson Viharvárad helyreállításakor a Második Nagy Háború után.

A következő években, miután Viharvárad elárulta a Kőművesek Céhét, Sir Erlgadin egyre keserűbben nézte a Királyságon belüli nemesek szerepét. Nem kívánta tovább viselni a címet, amelyet az apja vérvonala képviselt a Nemesek Házán belül.

De elkalandoztam. Ez a történet nem egy politikai értekezés vagy egy életrajz kíván lenni. Ez a tapasztalataim összegzése, miközben nagyvadakra vadászom Fojtótövis zöld dombjain...

A nappal együtt keltünk. Barnil elkezdte készíteni a reggelinket. Észrevettem, hogy Ajeck figyelme elkalandozott. A mai túránk hosszú lesz és vadászat közben lehet, hogy veszélybe kerülünk. A koncentráció legkisebb hiánya is könnyen kósza balesetekhez vezethet. De úgy tűnt, hogy Ajeck képtelen levenni a szemét Barnilról, aki a csajkáját öblítette ki a folyó szélén.

Mikor már éppen rá akartam kérdezni Ajeck érdeklődésének hiányára a vadászati stratégia napi megbeszélése során, a lány a tegezéért nyúlt, megfogott egy nyilat és pont szegény Barnil felé lőtte ki. De nem Barnilt célozta meg. Amikor Barnil szájtátva oldalra lépett, egy hatalmas folyami krokodil úszott a vízfelszínen a két nagy szeme között Ajeck tökéletesen helyezett nyilával.

Nyugat felé indultunk el, át a kusza dzsungel sűrű aljnövényzetén. Lassú, óvatos léptekkel haladtunk keresztül a növényzeten, zsákmány után kutatva. A reggel frusztráló csendben telt el. Állt a levegő a Völgyben, még egy gyenge szellő sem rezdült. Délutánra az expedíció óvatlanná vált. Barnil már nem azzal az óvatos léptekkel járt, amilyennel a ragadozó becserkészi áldozatát. Ehelyett ügyetlenül csörtetett az úton, hangosan rálépve az elszáradt levelekre, vagy a letört ágakra.

Az egyik ilyen ellépése után Erlgadin rátette a kezét Barnil vállára. Ajeck és én egymásra néztünk, egyetértve, hogy a férfi csak a régóta szükséges szidást adta Barnil figyelmetlensége miatt. Ugyanakkor Erlgadin a fejével lassan egy közeli kidőlt fa felé bólintott. Két mohó fekete szem meredt ránk egy éles fogakból álló nyitott fogsor fölött.

A bestia egy hím Fojtótövis Tigris volt. Mielőtt tüzelhettem volna, Erlgadin felemelte számszeríját és az állatra lőtt. A lövés eltévesztette a célpontot, és az állatot a bal oldalán találta el. A tigris tett egy sikertelen kísérletet, hogy elszökjön, de a sérülése túl súlyos volt. A bestia néhány tragikus percig botorkált, mielőtt Barnil egy fejszecsapással véget vetett életének.

Az állat leterítése ünnepies hangulatot eredményezett az expedícióban. Barnil mézbort töltött mindannyiunk élvezetére. De az ünneplésünk rövid életű volt. Ahogy előkészítettük a holttestet a bázistáborba való visszaszállításra, egy borzasztó morgásra lettünk figyelmesek. Soha életemben nem hallottam még ennyire vérfagyasztó hangot.

Fölöttünk, egy szilás szakadék tetején a lenyugvó nap árnyékában a valaha látott leghatalmasabb nagymacska vonalát tudtam kivenni. Egy tétova sortüzet tudtam kiengedni a puskámból, de a tigris állta a sarat. Újra morgott, ezúttal még hangosabban, majd eltűnt.

Összeszedtük a holminkat és csöndben visszamentünk a táborba.

Azt ígértem az expedíciónak, hogy a következő napot párduc-vadászattal töltjük, mivel a bundájuk egész Azerothon keresett. Ez csak akkor érthető igazán, ha tudjuk, hogy minden épkézláb vadász, prémvadász és bőrárus mennyire vitézül adja oda ezért az életét a Szövetség nevében.

Ajeck és Sir Erlgadin már alig várták, hogy megtanulják, hogy hogyan lehet hatékonyan vadászni egy törp puskával. Arra kértem őket, hogy a primitív íjász-felszerelésüket hagyják a táborban. Barnil és én felszereltük őket Vaskohó legfinomabb fegyverei közül néhánnyal.

Ezen a napon délnek indultunk, néhány friss párduc nyomot követve. Hamar elértünk egy szurdokot, amelyen egy lélegzetelállító kötélhíd nyúlt át. Csak Brann leíró tanulmányaira tudtam gondolni erről a régióról, amikor megláttam a mérnöki csodát. Olyan gyakran állították, hogy az őslakos trollok egy primitív és tanulatlan nép, de ahogy rátekintettem a híd kiváló kézműves-munkájára, rájöttem, hogy a troll építők milyen jó képességekkel rendelkeznek, hogy ezt a látszólag lehetetlen feladatot megoldották.

Nemsokára Ajeck becserkészte a párducot délnyugaton. Halkan lépdeltünk, a puskák készenlétben, előttünk a zsákmányunk. Egy közeli fatörzsről lepottyanó gallyak csattanása azonnal felkeltette a figyelmünket. Valami volt ott. Egy zord pillantás Barnilra elég volt ahhoz, hogy megértessem a gondolataimat. Barnil lassan leengedte a puskáját. Ez a leölés nem a miénk volt, hanem ember társainké. Számtalan párduc vesztette már életét tüzelő puskacsövünk előtt. Ennek a párducnak a leölése az embereket illette.

Ajeck és Sir Erlgadin mindketten készenlétben álltak, fegyverüket a tüskés növényzetre emelve az elhajló fák alján. A déli nap magasan felettünk járt. Lassan elkezdett egy vékony izzadtságcsík folyni Erlgadin halántékáról, ahogy meghúzta a pecket. A kattanás hangja után a sűrű növényzet szétvált és egy hatalmas fekete párduc – egy különösen szép példány – szökkent elő a talajra.

Az emberek a párducon tartották a tekintetüket, ahogy a fasor végéig futott. A puskacsövük tökéletesen párhuzamosan futott egymással. Barnil sürgető pillantást vetett rám, de én nemet intettem a fejemmel. Ez a vadászat az embereké volt, nem Barnilé vagy az enyém. Erlgadin dörgő lövéseket eresztett, mindkettő célt tévesztett. Láthatólag nem volt felkészülve az erős visszarántására a puska durranásakor.

A puska erősen hátralökte a kezét. A csövet oldalra rántotta, neki Ajeck puskájának. Ajeck éppen ezt a pillanatot választotta, hogy meghúzza a ravaszt. A puska, aminek irányzékát ügyetlenül a fák vonalának lökték, hangosan durrant. Egy madárcsapat szállt fel a lombkoronából, ijedten repülve minden irányba. Egy füstcsík szállt fel a fa felett. Félelemmel vegyes áhítattal néztük, ahogy egy hatalmas ág egyenesen a menekülő párducra esett, összetörve annak hátát.

Ahogy múltak a hetek, a tigris- és párducbőreink száma egyre emelkedett. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy új kihívás felé a fordulni: a raptorokhoz.

Az emberek, bár elfogadták a Barnil és általam nyújtott képzést, úgy döntöttek, hogy abbahagyják a tűzerővel való vadászatot. Ajeck sokkal jobban érezte magát egy finoman kifeszített íjjal, és Sir Erlgadin sem hagyta el a tábort erős számszeríja nélkül.

Az első fényekkel indultunk, dél felé elhagytuk a Tkashi Romokat. Barnil hangott adott azon aggodalmának, hogy a Véresskalpú (Bloodscalp) törzs néhány tagjával találkozhatunk. Emlékeztettem Barnilt, hogy a Véresskalpúak inkább azon aggódnak, hogy törzsi ellenségüket, a Koponyatörőket (Skullsplitter) hogyan pusztítsák el. Mondanom se kell, hogy ez a legkevésbé sem tetszett Barnilnak. Nekem, ugyanakkor, töltve volt a puskám, golyókkal volt tele a tarisznyám, és három rettenthetetlen vadász volt velem, akikkel könnyen elűzhettem egy barátságtalan lény bármilyen aggodalmát.

A csatatéren már álltam egy fölém tornyosuló Infernal előtt, miközben a Lángoló Légió serege támadott minden oldalról. Egy rakoncátlan troll csapat ugyanolyan veszélytelennek tűnt, mint egy vadnyúl Dun Morogh dombjai között.

Eseménytelenül hagytuk el a Tkashi Romokat Barnil legnagyobb megkönnyebbülésére. A csapat nyugat felé fordult, a Nagy Tenger felé, amelyet Zul’Kunda Romjai szegélyeztek délen. Ahogy leereszkedtünk a magas tengerparti meredélyekről, észrevettük az első raptorunkat. A bestia azonban nem vette észre a jelenlétünket. Az egyetlen üdvözlés, amit kapott az expedíciótól, egy golyó volt a szeme közé.

Sir Erlgadin egy hangos hurrát kiáltott, miközben Ajeck felém bólintott lelkes belenyugvással. Gyorsan átkutattam a táskámat a pipám után, hogy egy ünnepi füstöt eresszek. Barnil elkezdett felrohanni a domboldalon, hogy elhozza a raptor holttestét. Olyan elégedettséggel tekintettem az elesett állatra, amely a nagy győzelmekhez társul.

De nem tudtam sokáig a leölés dicsőségében fürödni. Amikor szemeimet a horizont felé fordítottam, számos árny rajzolódott ki a dombtetőn, éppen szegény Barnil fölött.

- Menekülj, Barnil! – kiáltottam. Ajeck, Sir Erlgadin és jómagam egy rakatnyi löveget és nyilat lőttünk ki Barnil fölött az őt követő raptorokra. Párat sikerült is leterítenünk a zűrzavar közepette.

A gyorsan kilőtt lövéseink elegendők voltak ahhoz, hogy Barnil elmenekülhessen. Barnil visszacsörtetett és újra csatlakozott hozzánk. A dzsungelbe siettünk; egy falkányi feldühödött Korbácsfarkú raptor volt a nyomunkban.

Most a vadászokra vadásztak.

A csapatot a tengerhez vezettem, remélve, hogy a parton találunk fedezéket a raptorok elől. Sietségünkben túlságosan északra tartottunk, és egy magas emelkedőhöz értünk. A hibát elkövettem. Én követtem el. Éppen a meredek sziklák szélén álltunk meg, a raptorok néhány lépéssel mögöttünk.

Lassan előreléptem és felemeltem a puskámat. Ezeket a bátor vadászokat a halálba vezettem, és a védelmük érdekében kész voltam meghalni. A Korbácsfarkú raptorok különösen vadak, és ismertek voltak véget nem érő vérszomjukról. Sokkal többen voltak, mint mi. De átkozott legyek, ha hagyom, hogy anélkül öljenek meg engem és társaimat, hogy először az ő vérüket venném.

Ajeck és Sir Erlgadin készenlétbe helyezték fegyvereiket, mellém léptek, hátunk a tengernek nézett. Barnil megadóan sóhajtott és felemelte fejszéjét. A Korbácsfarkúak már majdnem hozzánk értek. Egyenletes lépésük lelassult. Most, hogy tudták, hogy csapdába kerültünk, már játszadoztak a zsákmányukkal.

És akkor valami csodás dolog történt. Oldalról egyszercsak a nagy fehér tigris félelmetes és össze nem keverhető üvöltését hallottuk. A nagy számuk ellenére a raptorok megfordultak és minden irányba elszaladtak. Csak egy rövid fehér csíkot láttunk, ahogy a tigris nekiszökkent rajtunk keresztül, és az egyik raptornak esett. Nem volt szükség parancsra. A csapat mind a négy tagja tudta, hogy most kell futni.

Visszasiettünk a táborunkba, egyszer sem lassítva. Később az éjjel folyamán csendesen ültük körbe a tábortüzet, tudtuk, hogy a sors egy bizarr fordulata mentette meg az életünket. Ez a nagyvadak vadászainak kockázata. Játszunk a végzettel miközben azt mások számára elhozzuk. Ugyanakkor valamikor majd mindannyian szembenézünk a végzet éles fogsorával. Ez a törp most csak boldog, hogy ez a pillanat nem Fojtótövis zöld dombjai között érte.

- Vége -