Amazonszív

Szóval egy újabb rovat következik. Ezúttal nem fordításról, hanem saját történetről van szó, amit már lassan háromnegyed éve írtam. A történet a Dragonmaw klán vezéréről szól, Zaeláról szól (minő meglepő, hogy egy lány női karakterről ír!) Igyekeztem igazodni a lore-hoz, és inkább a lyukak betöltésére koncentráltam, de ne felejtsétek el, hogy ez csak egy rajongói írás, vagyis fanfiction, szóval valószínűleg egyáltalán nem így történtek az események, ahogy leírtam, csak a képzeletemben játszódott le így!

A történet hosszú lesz, de nem akartam szétszedni. Nyugodtan leírhatják a véleményeteket, akik már régebb óta ismernek, tudják, hogy a negatív kritikán se szoktam megsértődni, ha olyan, akkor igyekszem megfogadni. Ja, és ha nektek is van egy kis irományotok, amit kiraknátok, nyugodtan küldjétek el nekem, és akkor megjelenik az oldalon a nevetek megjelölésével. Egyedül az előzetes nyelvtani átnézés jogát tartom fenn magamnak! :)

Ennyi bevezető után pedig jöjjön a történet, jó olvasást kívánok hozzá :)

Zaela gondolataiba merülve járkált fel s alá szobájában. Egy levelet szorongatott a kezében, amelybe időnként belenézett. Már olyan sokszor elolvasta, hogy szinte kívülről tudta a tartalmát.

„ A Sárkánybendő klán hadúrjának, a harcos amazonnak” - így kezdődött. A megszólítás még mindig furcsán csengett Zaela fülének. Harcos amazon. Igen, az lett belőlem. Ahogy apám mindig is szerette volna, gondolta keserűen. Az apja, a Sárkánybendő klán harcosa egész életében fájlalta, hogy nem született fia, csak egy szem lánya. Ezt éreztette is vele, minden reggel, amikor hideg vízzel ébresztette fel, amikor kegyetlen viharban futtatta, amikor sárkány-fiókákkal harcoltatta. Amikor fiúnak szólította. Mindig.

Hát, nem volt hiábavaló a tanításod, apám, gondolta Zaela. Kezdetben boldogan engedelmeskedett az apjának, hiszen azt remélte, örömet szerez neki. Később rájött, hogy az apja semmivel sem kedveli jobban, állóképessége és ereje ellenére sem. Ekkor meggyűlölte, és néha a halálát kívánta. Megkönnyebbült, amikor apja távozott a Külső Földekre, és szinte örült, amikor a haláláról hoztak hírt. Mostanra azonban csak szánakozni tudott rajta. Szánakozni apja gyengeségén, kicsinyességén, erőszakosságán, kegyetlenségén. De furcsa módon, valahol legbelül apró hálát kezdett érezni aziránt, aki annyi fájdalmat okozott neki. Nélküle most nem tartana itt. Nélküle nem vált volna belőle harcos amazon, a Sárkánybendő klán vezére. Nem olvasná ezt a levelet.

„Nem ajánlom, hogy szóba állj velük az engedélyem nélkül! Nem tudhatjuk, hogy mit tervelnek a hátunk mögött. Nem szabad megbízni Sylvanasban! Minden lépésükről tájékoztatást kérek.

Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke”

Zaela gondterhelten olvasta immár századjára a levelet. Erre bezzeg nem tanította meg az apja, gondolta keserűen. Megtanította, hogy hogyan harcoljon, hogyan járjon túl az ellenség eszén a harctéren, hogyan lopakodjon úgy, mint az árnyék, hogy vonja uralma alá a sárkányokat, de soha, egyetlenegyszer sem tanította meg arra, mit jelenti vezetni. Hogyan is taníthatta volna, mikor ő sem volt más, mint egy egyszerű katona? Katona, aki legjobb tudása szerint teljesíti a parancsot, amit adnak neki. A katona nem gondolkodik a parancs értelmén, csak szolgál. Lehet, hogy neki sem kellene gondolkodnia, hanem csak szolgálnia?

Végtére is Garrosh volt a Hadfőnök, a hadvezér, akit csodált erejéért és bátorságáért, és a vezető, akit csodált kitartásáért és azért, hogy össze tudja tartani szövetségeseit. Kívülről a Horda számára mindig az egységet jelentette, azt az egységet, amelyet népe elárult és elhagyott. Most, hogy immár az ő népe is újra a Horda tagja volt, mindez megváltozott. Belülről már korántsem volt meg az egység. Bár közös volt a céljuk, minden népnek megvolt a maga saját célja, amihez a Hordát használta fel eszközül. Az önös érdekek pedig néha a Horda tagjait is egymás ellen feszítették.

Zaela nagyot sóhajtott, és az ajtajánál várakozó őrhöz fordult.

- Vezesd be a követet!

Az őr kiment, pár perccel később pedig oldalán egy élőholt hölggyel tért vissza.

- Haduram, Lady Cozwynn – mutatta be a nőt. Zaela intett a követnek, hogy lépjen beljebb, az őrnek pedig így szólt: - Gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon minket.

Miután az őr elment, Zaela alaposan megnézte magának a követet. Bár a Horda tagjai között már látott egy pár élőholtat, Lady Cozwynn volt az első, akivel négyszemközt is beszélt. Az élőholt valaha gyönyörű hölgy lehetett, arcának finom vonásait a halál enyészete sem tudta teljesen elfeledtetni. Lila haját hátul összefogta, és egyszerű lila útiköpönyeget viselt. Amint megérkezett Sárkánybendő Kikötőjébe, bebocsátást kért a klán vezéréhez.

- Meglepő, hogy máris felkerestek az Elhagyottak, Lady Cozwynn – kezdte Zaela. - Ugyancsak gyorsan jutnak el hozzátok a hírek. Más népektől még csak leveleket se kaptam, hogy elfogadják felvételünket a Hordához, az Elhagyottak követe pedig tüstént személyesen is megjelenik nálam. Vajon mi ennek az oka?

- Zaela hadúr, engem a Sötét Úrnő személyesen küldött el hozzád – felelte Lady Cozwynn mélyen meghajolva. - Úrnőm birodalma nem fekszik messze az Alkonyi Felvidéktől, és az Elhagyottak fontosnak tartják, hogy minél előbb cselekedjenek.

- Valóban nem fekszik messze tőlünk Tirisfal. Vagy az Arathi Felvidékre gondoltál? - kérdezte, látva, ahogy az élőholt elhúzza a száját. - Tudok Sylvanasról egyet és mást. Még elzártságunkban is megvoltak a magunk hírforrásai, és még most is kiválóan működnek. Tudom, hogy Sylvanas egész Lordaeront el akarja foglalni, és magának követeli. Tudom, hogy megtalálta a módját, hogy hogyan tehetne szert még több élőholtra. - Azt nem árulta el, hogy ezek többségét Garrosh-tól tudta. - Mondd, mit kíván tőlem, a friss klánvezértől Sylvanas?

- Látom, neked is a füledbe csicsereg valaki – jegyezte meg gúnyosan a Lady. - Ne félj, nem hibáztatunk érte. Új vagy még a Hordában, szükséged van a tanácsokra.

- De nem feltétlenül az Elhagyottakéra – csúszott ki Zaela száján.

Lady Cozwynn erre a megjegyzésre is csak gúnyosan mosolygott.

- Zaela hadúr, majd megtanulod, hogy időnként bölcs dolog hallgatni és figyelni a háttérből. A vezetés nemcsak arról szól, hogy háborúzunk, ahogy azt Pokolsikoly Garrosh hiszi. Egy nép vezetése türelemjáték. Puhatold ki, hogy ki mit akar tenni, hagyd, hogy egymásnak essenek, és egymással vitázzanak, és ha elfáradnak, akkor vidd keresztül a saját akaratodat.

- És mi lenne Sylvanas akarata? Mit akar tőlem a Sötét Úrnőd?

- Nem akar tőled semmit. Segíteni szeretne – felelte az élőholt.

Az ork nő felröhögött. - Sylvanas és a segítő szándék? Azt megtapasztalta a Horda Haragkapunál! Igazán nagyszerű segítséget nyújtott. Nem elég már neki Lordaeron, az emberek királysága? Most már a Vadpöröly törpök birodalmára is fáj a foga?

- Mi nem akarunk a Vadpöröly törpökkel csatázni, nem „fáj a fogunk” a Vadpörölyök birodalmára, azt meghagyjuk nektek. Az Alkony Pörölyével szemben szeretnénk segíteni.

- Az Alkony Pörölyével szemben? - lepődött meg Zaela. - És ugyan mi lenne ennek a segítségnyújtásnak az 

ára?

- Semmi – felelte egyszerűen Lady Cozwynn.

Zaela ismét felröhögött, ezúttal még hangosabban. - Ezt azért nem veszem be, Lady Cozwynn. Sylvanas mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segítséget nyújtana a Sárkánybendőknek az Alkony Pörölyével szemben? Bár új vagyok még a Hordában, és nem vagyok jártas népek vezetésében, nem vagyok vak, és főleg nem vagyok bolond!

Az élőholt azonban nyugodtan folytatta: - Akkor mondjuk úgy, hogy az ár nem anyagi természetű. A Horda bizalma megrendült bennünk, ezt te is jól tudod.

- És Sylvanas ettől a segítségnyújtástól várja, hogy visszaszerzi Garrosh bizalmát? - kérdezte Zaela.

- Legalábbis reméli, hogy kicsit foldozgatni tudja az összetört kerítést – fejezte be mosolyogva Lady Cozwynn.

Zaelának megfájdult a feje. Bábunak érezte magát egy játéktáblán, akit ide-oda tologatnak, hogy felhasználják saját céljaik eléréséhez. Hirtelen elege lett az egész vezetősdiből.

- Gondolkodom az ajánlatodon, Lady Cozwynn – mondta pár pillanat után. - Szólok, ha döntöttem.

- Jól fontold meg, hogy mit döntesz, hadúr. A Horda jövője múlhat rajta – mondta Lady Cozwynn, majd mélyen meghajolt, és elhagyta a fogadótermet.

Később, a nap folyamán Zaela felkereste Malliát, a Látót, a Sárkánybendő klán sámánját. Az idősebb nő Zaelát kicsi kora óta ismerte, anyja helyett anyjaként viselkedett a lánnyal, aki apja durva nevelési szokásai miatt gyakran keresett vigaszt nála.

-Hadúr, megtiszteltetés, hogy felkerestél! - üdvözölte Zaelát, amikor meglátta.

A klánvezért dühösen leintette. - Nem vagyok hadúr, elegem van belőle!

Mallia csak mosolygott a lányon. - Nocsak, mi bánt téged, kicsi Zaelám? Akkor voltál utoljára ilyen dühös, amikor apád egész nap féllábon ugráltatott, és minden ugrásodnál fiúnak szólított.

- Drága Mallia, segíts nekem! - sóhajtott Zaela. - Nem akartam hadúr lenni, nem akartam a Sárkánybendő klán vezére lenni, még csak katona sem akartam lenni, hanem egy lány, aki majd gyerekeket szül és felneveli és védelmezi őket!

- Zaela, a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan azt gyerekkorunkban elterveztük – mondta a sámán. - Bár a szíved ezt kívánta, a sorsod máshogy volt megírva. A szellemek téged választottak ki, hogy visszavezesd a klánt a Hordába, és irányítsd népünket ezekben a zűrzavaros időkben.

- De én nem akartam vezér lenni, sem hadúr! Ez túl nagy falat nekem!

- Zaela, emlékszel arra, mi vett rá téged, hogy Mor'ghor ellen fordulj? Hogy életedet kockáztatva legyőzd és segíts a Hordának?

- Mor'ghor kegyetlen volt, és egyáltalán nem törődött a népével – felelte Zaela. - Fel-orkokkal vette körül magát, mert még mindig a Sötét Hordában hitt! Ez az új Horda idegen volt számára, és azt mondta, hogy Garrosh egy nyámnyila alak, aki nem képes egy századot sem elvezetni.

- Te viszont nem vagy kegyetlen, és sokat törődsz népeddel – folytatta Mallia. - Felismerted, hogy soraink között a fertőzött fel-orkokkal végleg elpusztulnánk. Bátor voltál, amiért szembe mertél szállni Mor'ghorral és bátorságodnak meglett az eredménye. Bár egy háború kellős közepén vagyunk, ellenségekkel körülvéve, végre ismét vannak szövetségeseink, akikre számíthatunk!

- Éppen ez a baj – bökte ki Zaela. - A Horda túl nagy, túl sokféle nép keveredik benne. És minden népet valójában saját önző céljai vezetnek. Azért nyújtanak egymásnak segítséget, hogy utána a saját céljaikat elérhessék, nem azért, mert szeretik egymást!

- Ó, Zaela, drága gyermekem, te még mindig olyan naiv vagy, mint mikor ork vezérekről álmodoztál, akik egy nap feleségül kérnek téged! - mondta Mallia. - Azt hiszed, azért tudok beszélni az elemekkel, mert szeretnek engem? Tévedsz. A tűz, ha tehetné, elemésztene engem, a víz megfojtana, a föld pedig eltemetne. Mégis, meg tudom győzni őket arról, hogy céljaim elérése érdekében legyenek szövetségeseim. A tűznek azt mondom, hogy ne emésszen el, helyette adjon meleget hideg éjszakákon, cserébe meggyőzőm a vizet, hogy ne oltsa el a tüzet. Így működik ez, gyermekem: valamit valamiért.

- És honnan tudhatom, hogy nem fognak-e becsapni? Hogy nem fogják megszegni ígéretüket?

- Nyisd ki a füled, hogy meghallhasd a kétely hangjait! Nyisd ki a szemed, hogy megláthasd a bizonytalanságot! És tárd ki a szíved, hogy felfedezd a hátsó szándékot – felelte a látó. - Ne felejtsd el, Zaela: asszonyi szíved van, és az asszonyi szív olyan dolgokat is meglát, amelyek a férfiszív előtt rejtve vannak. A férfiak bátrak és erősek, rettenthetetlenek a csatában. Az asszonyok aggódnak a férfiakért, gyermekeikért, érzékenyebbek a környezetük rezdülésére. Az ő feladatuk megóvni a férfiakat, hogy azok rettenthetetlenek lehessenek.

Zaela elgondolkozott a hallottakon. Asszonynak született, akiből egész életében férfit akartak faragni. Először az apja, most pedig a Horda. Nem hívják Úrnőnek, mint Sylvanast, helyette a Hadúr címet kapta, mint bármelyik férfi. Elismerik tetteit és elismerik bátorságát, csak azt nem ismerik el, hogy nő.

Eszébe jutott első találkozása Pokolsikoly Garrosh-sal. A barna orkkal, akit a bokrok között talált félájultan. Tudtak a Hordát ért támadásról, azonban Mor'ghor megtiltotta, hogy segítsenek a zöld orkoknak, aki elhagyták a régi Hordát, hogy egy újat alkossanak. Árulóknak tartotta őket, akik orkok helyett trollokkal, élőholtakkal és goblinokkal szövetkeztek. Akik előbb kérték a taurenek barátságát, mint a Sárkánybendőekét.

Zaela mégis túlélők után kutatott. Tudta, hogy az életét kockáztatja ezzel, de tudta, hogy meg kell tennie ork testvéreiért, és az ártatlanokért, akiket felkészületlenül ért az Alkony Pörölyének támadása. Ahogy a magas fűben hallgatózott, egyszer csak nyöszörgésre lett figyelmes egy közeli bokornál. Odakúszott, és akkor meglátta a barna orkot, aki a hátán feküdt. Rögtön tudta, hogy ki fekszik ott, hiszen ők is sokat hallottak a Mag'harról, aki újabban a Hordát vezette. Hallották, hogy félelmetes erejű, aki Északszirten sikeresen küzdött a Falkával, hogy bátor és legyőzte a taurenek törzsfőnökét. Zaela mégis azt csodálta, hogy képes összefogni a Hordát és egységként vezetni őket Azerothon.

Közelebb kúszott Garrosh-hoz, hogy szemügyre vegye. Ugyanolyan ork, mint én, gondolta Zaela, csak barna, de tiszta, mint én, nem zöld. Hangjára Garrosh felnyitotta a szemét:

- Kérlek, adj egy kis vizet! - nyöszörögte.

A lány a kulacsáért nyúlt, és az ork szájához illesztette, aki nagyokat kortyolt a hűs vízből. Amikor a kulacs teljes tartalmát kiitta, nyögdécselve felállt, és így szólt:

- Vissza... vissza kell mennem a Hordához.

- Feküdj vissza, még nem vagy elég erős. Mindjárt hívom a gyógyítónkat, hogy ellássa a sérülésed – győzködte Zaela.

- Tudok járni, és a Hordában is vannak gyógyítók. Nem hagyhatom őket magukra.

- Igazad van, Hadfőnök – hajtotta le az ork lány a fejét. A megszólításra Garrosh felkapta a fejét:

- Tudod, hogy ki vagyok?

A lány bólintott. - Te vagy Grom fia Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke – felelte.

A mag'har tekintetete szinte ellágyult. - Köszönöm a segítségedet, leány – mondta, majd otthagyta. Zaela még sokáig nézett utána.

Attól a naptól kezdve mindent megtett, hogy klánja csatlakozhasson a Hordához. Ellenállást szervezett Mor'ghor ellen saját népén belül, kapcsolatba lépett a Horda követeivel, és amikor elérkezett az idő, magát Mor'ghort is megölte. Népe pedig onnantól vezérének tekintette.

Teljes harci díszében, büszkén várakozott a Horda Hadfőnökére, hogy végre csatlakozhasson népével hozzá, és kövesse őt, bármerre is vezesse őket. Zaela szíve a torkában dobogott, amikor meglátta Garrosht, aki legendás fejszéjét, Üvöltővért viselte a hátán. Zaela büszkén húzta ki magát farkasa hátán. Alig várta, hogy lássa Garrosh arcát, amikor felismeri őt.

De csalódnia kellett. A Hadfőnök nem ismerte fel benne, a vezérben a lányt, aki vizet adott neki.

- A Sárkánybendő harcos amazonja – köszöntötte Garrosh. - Lépj közelebb hozzám!

- Pokolsikoly, Zaela vagyok a Sárkánybendő klánból – felelte a lány. - A néped felszabadította népemet a zsarnok uralma alól. Az eszközeid vagyunk. A Sárkánybendők ereje rendelkezésedre áll. A Hordáért!

- Vér és becsület neked, hős. A Horda üdvözöl titeket. - Ezzel vége is volt az üdvözlésnek. Nem volt mosoly, nem volt gyengédség. Kurta szavak, amelyeket máris parancsok követtek. Zaela azonban ezért is csak csodálni tudta. Semmi felesleges időpocsékolás, kizárólag határozott döntések egy szempillantás alatt.

Zaelát egyik ork felderítőjének kiáltozása riasztotta fel töprengéséből.

- Hadúr – kiáltotta a nőnek – az Alkony Pörölye megtámadta az előőrsünket Véresszurdoknál!

Mire Zaela odaért testőrségével, a csatának vége volt. Véresszurdok nem véltetlenül kapta a nevét, a meredek hegyoldalakban lévő szűk, apró völgyek, amelyek folyosót képeztek, számos véres csata helyszínei voltak rövid idő alatt. A Kataklizma után kezdték ezt a területet Alkonyi Felvidéknek hívni, amikor Grim Batol elátkozott erődje körül a számos szektás megjelent, akik az Alkony Pörölye tagjának nevezték magukat. A Sárkánybendő klán kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a világvégét hirdető és ősi isteneket imádó népeknek, hiszen saját fennmaradásáért küzdött a Vadpöröly törpökkel szemben. A Kataklizma után azonban a számuk jelentősen megnőtt, és hirtelen két tűz között találták magukat az itt rekedt orkok: a törpök mellett immár a szekta is támadásokat indított ellenük, amelyek legyőzéséhez kevesen voltak. Ekkor találkoztak a Hordával, és Zaela tudta, hogy a Szövetség által támogatott Vadpörölyök és a Halálszárnnyal kiegészült Alkony Pörölye mellé minden eddiginél nagyobb szükségük van egy saját szövetségesre a Horda személyében.

A csata a Sárkánybendők győzelmével ért véget, habár ez elég halvány győzelem volt. Sikerült megtartaniuk az előőrsöt, de csak óriási veszteségek árán. A torony körül rengeteg sebesült feküdt, akiken Gregor, a gyógyító igyekezett segíteni. Zaela nehéz szívvel járt közöttük, hibásnak érezte magát, hogy a Kikötő biztonságában volt, amikor társai itt küzdöttek.

A felderítők sem szolgáltak túl jó hírekkel:

- Hadúr, hatalmas sereg vonul felénk nyugatról – jelentette Vharg nevű őrszeme.

- Hányan vannak?

- Úgy gondolom, hogy talán ötezren. Ha gyorsan haladnak, három nap múlva ideérhetnek. Vannak köztük felderítők, íjászok, harcosok, boszorkánymesterek, vérmágusok, elementál-varázslók. És … - egy pillanatig Vharg habozott – vannak sárkányaik. Alkonyi sárkányok.

- Biztos vagy benne, hogy ennyien vannak? Hogy nem lesznek még többen? – Zaela hangja magabiztosnak tűnt, holott távolról sem volt az. Ötezer szektás! Véresszurdok előőrse összesen kétszáz embert számlált, és abból is talán száz fogható harcra ezután a csata után. A Kikötőben ezren állomásoznak, a többi helyőrségben talán összesen ötszázan. Ha mindenkit ide mozgósítana, akkor is több mint háromszoros túlerőben lennének.

- Biztos, hogy nem lesznek többen – felelte Vharg. – Túlmentünk a táboron, de nem láttunk az utakon semmilyen mozgást, amiből arra lehetne következtetni, hogy még érkezik erősítés.

- Úgy tűnik, ezzel a támadással csak az erőnket akarták kipróbálni – jegyezte meg tanácsadója, Haláltütő Grot, a fegyvermester. – Összesen háromszázan jöttek, és amikor már nagyon vesztésre álltak, az utolsó néhánytíz ember visszaszaladt. A sárkányok azok, akik igazán nyugtalanítanak.

Zaela bólintott. Tudta, hogy Grotnak igaza van. A Sárkánybendőknél senki sem tudta jobban, milyen veszélyesek lehetnek a sárkányok. Amikor még ők is uraltak sárkányokat… de jobb, ha erre nem gondol. Felnézett a tőlük északra lévő hegyekre. Még innét is jól lehetett látni, hogy a magasban vörös sárkányok köröznek. A Horda egyik követe, a tauren sámán Barnaföldű Roran is abba az irányba nézett, mint Zaea. Ő is észrevette a sárkányokat.

- Talán segítenének nekünk – jegyezte meg. – Hiszen a Földi Körrel szövetségben állnak! Az ő érdekük is, hogy legyőzzük az Alkony Pörölyét! Én vállalom, hogy beszélek velük!

- Köszönöm az ajánlatodat, Roran – felelte Zaela – de nincsen értelme megpróbálni. A vörös sárkányok nem fognak segíteni nekünk. Túl fiatal vagy hozzá, hogy emlékeznél arra, hogy mit tett népem a vörös sárkányokkal a Második Háború alatt.

- De itt most nemcsak a népedről van szó – próbálkozott tovább a tauren. – Nem a Sárkánybendő klán, hanem a Horda kérné a segítséget egy közös ellenség, az Alkony Pörölyével szemben.

- Felesleges – szólalt meg a fegyvermester. – Megpróbáltunk velük kapcsolatban lépni, de elutasítottak minket.

- Amit meg is lehet érteni – magyarázta Zaela. – Rabszolgasorban tartottuk őket és királynőjüket! Szörnyű dolgokra kényszerítettük őket. Most nem bíznak bennünk. A bizalmat újból ki kell érdemelnünk. Ha legyőznénk az Alkony Pörölyét, az talán egy lépcsőfok lehetne az úton – fejezte be bizakodva.

- Csakhogy ahhoz túl kevesen vagyunk – jegyezte meg Grot. – Erősítést kellene kérnünk a Hadfőnöktől.

Zaela némán bólintott, hiszen ő is ugyanerre gondolt.

Mikor visszaérkezett a Kikötőbe, az Elhagyottak követe, Lady Ozwynn lépett hozzá:

- Hadúr, megfontoltad a Sötét Úrnő ajánlatát? – kérdezte.

- Még gondolkodnom kell rajta – felelte Zaela. Jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt az élőholtaknál.

- Vagyis még nem kaptad meg a parancsot, hogy mit tégy velünk – jegyezte meg a Lady.

Zaela válasz helyett csak rávicsorgott és otthagyta. Éppenséggel már megkapta a parancsot. Garrosh természetesen azt kívánta, hogy utasítsa vissza az Elhagyottak ajánlatát. A Horda haderejében vannak élőholtak, Zaelának nincs szüksége Sylvanas magánhadseregére, és főleg nincsen szükség arra, hogy az annak az élőholt szajhának a lekötelezettje legyen.

A klánvezér azonban nem volt elégedett a válasszal, főleg annak gyorsaságával nem. Míg korábban csodálta, hogy Garrosh pillanatok alatt képes döntést hozni, most bosszantotta. – Meg sem kérdezte a tanácsadóit – gondolta magában. – Nem is próbálta mérlegelni a segítség előnyeit. És nem kérdezte meg az én véleményemet.

Mivel sikerült egy mágusok által használt átjárót véglegesíteni Sárkánybendő Kikötő és Orgrimmar között, Zaela azonnal kihallgatást tudott kérni a Hadfőnöknél. Pár óra múlva Garrosh engedélyezte a látogatását, és az ork nő az átjárón keresztül Orgrimmarba érkezett. Saját kicsiny Kikötője után a nagyvárost sokfélének és túl hangosnak találta. Körülötte különféle árusok árulták portékáikat: egy ork asszony zöldségeket és gyümölcsöket, egy tauren vadász különböző állatbőröket, míg egy goblin árus a legmodernebb fegyvereket és páncélokat. A közelben trollok vitáztak össze egymással, és Zaela látta, amint egy vérelf pár magasan fennhordott orral igyekezett keresztül a tömegen. – Túl sokfélék vagyunk, túl sokféle céllal – gondolta Zaela.

- Hadfőnök, még több katonára van szükségem – kezdett bele Zaela, amikor a Hadfőnök szobájába vezették. – Az Alkony Pörölye egy ötezer fős sereggel kíván támadni Véresszurdoknál. Mi csak ezerötszázan vagyunk. Ha beveszik Véresszurdokot, a következő célpontjuk a Kikötő lesz!

- Sajnálom, de nincsenek felesleges katonáim, akiket nyomban odaküldhetnék – felelte Garrosh. – Az átjárón nem tudunk átküldeni egy egész hadsereget. Két hét múlva kapsz kétezer embert.

- Két hét múlva már lehet, hogy nem lesz hova küldened őket.

- Miért? Nem tudod ezerötszáz bátor harcossal megvédeni egy ilyen csőcseléktől a földedet? Vagy talán mégsem vagytok olyan bátor harcosok, mint ahogy hallottam rólatok?

- Az Alkony Pörölye nem csőcselék. Ravaszak és aljasak, azt hittem, ezt te is tudod – mondta Zaela célozva a Garrosh-t ért árulásra. – És sárkányaik vannak. Mi már elvesztettük azt a képességünket, hogy sárkányokat uralhassunk. – Zaela úgy gondolta, hogy ki kell játszania az utolsó kártyáját is: - Sylvanas két nap alatt ezer íjászt és ezer árnyékpapot tud küldeni.

- Azt mondtam, hogy nem! – kiáltotta Garrosh. A hangjára két őr is berohant a szobába, ám ő intett nekik, hogy távozhatnak. – Nincs szükségünk az élőholtakra. Nem lehet megbízni bennük, különösen nem Sylvanasban!

- És ha tényleg csak segíteni szeretnének?

- Tudtommal én vagyok a Horda Hadfőnöke, és én azt mondtam, hogy nem kérünk az Elhagyottak segítségéből!

- Igaz, hogy te vagy a Horda Hadfőnöke, de én vagyok a Sárkánybendő klán vezére! – Most már Zaela is elvesztette a türelmét. – Az én feladatom az, hogy megvédjem a népemet!

- A te feladatod az, hogy engedelmeskedj, mint egy hűséges hadúr – vágott vissza Garrosh.

Zaela elsápadt ezekre a szavakra.

- Ahogy parancsolod, Hadfőnök – mondta csendesen, de hangjából érezni lehetett, ahogy forr benne a düh. Kiment az ajtón, intett a Kor’kron őröknek, hogy egymaga is visszatalál a portálhoz, nincsen szüksége kíséretre.

Ahogy a portál felé haladt, úgy érezte, hogy a feje rögtön szétrobban a hangzavartól. Igyekezett a zaj helyett a különböző népekre figyelni. Észrevette, ahogyan egy ork és tauren beszélgetett egymással, de rögtön elhallgattak, amint egy élőholt ért a közelükbe. Látta, ahogy a troll halász készségesen kiszolgál egy troll hölgyet, azonban a goblin fiúcska számára csak a legócskább halait kínálja. – Túl sok a bizalmatlanság. Már nem bízunk meg egymásban. A széthúzás lesz a vesztünk, ha nem vigyázunk. A régi Hordát is a széthúzás és az önző érdekek tették tönkre, és ezt is az fogja, hogyha nem tartunk össze, és nem tanulunk meg bízni egymásban.

Amikor visszaérkezett a Kikötőbe, megkérte testőreit és tanácsadóit, hogy hagyják magukra egy kis időre. Lement a tengerparthoz, és az egyik sziklára telepedett le. Onnan nézte a végtelen vizet, és azt, ahogy a szél az arcába röpíti a vizet. Szájában érezte a sós ízt, de nem zavarta. Körülötte dühöngtek az elemek, ő azonban mégis nagyobb nyugalmat érzett itt, mint Orgrimmarban.

Egy jó katona nem gondolkodik, hanem engedelmeskedik, fiú – hallotta gondolatban az apját Zaela. - A te feladatod az, hogy engedelmeskedj – mondta Garrosh. Zaela azonban nem akart hinni a feltétel nélküli engedelmességben. Ha engedelmeskedtem volna, akkor nem talált volna rá senki Garrosh-ra, senki nem lázadt volna fel Mor'ghor ellen, és lehet, hogy az Alkony Pörölye már megölte volna őket. A jó cél érdekében ellenszegült a parancsnak.

De vajon megbízhatok az Elhagyottakban? Ha elárulnak és cserbenhagynak minket, az a vesztünket fogja jelenteni. De ha nem kérek valahonnan segítséget, nem fogunk kitartani még két hétig, amíg az erősítés megérkezik. Miért vagyunk bizalmatlanok a saját szövetségeseinkkel szemben is? Mert túl sokfélék vagyunk – válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. - Nem ismerjük egymást, mert nem egyformák a gyökereink és a szokásaink. Túl sokfélék vagyunk. Túl sokfélék...

Zaela hirtelen elmosolyodott. Úgy érezte, végre meglelte a megoldást problémájára. Felállt, és gyors lépésekkel visszatért az erődbe.

- Hozd ide nekem Lady Ozwynnt! - parancsolta az ajtóban álló őrnek.

Pár perc múlva belépett az élőholt hölgy. Mélyen meghajolt Zaela felé, majd gúnyosan megkérdezte:

- Mit mondott Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke az ajánlatunkra?

- Hogy utasítsam vissza, és ne bízzak meg bennetek – felelte nyugodtan Zaela. Elhatározta, hogy nem fog reagálni a lady gúnyos megjegyzéseire.

- Ezek szerint akkor nekem fölösleges tovább várakoznom. Látom, hogy úgyis sok dolgotok van a közelgő csata miatt. - Lady Ozwynn ismét mélyen meghajolt, majd a kijárat felé indult meg.

Zaela azonban utána kiáltott. - Állj meg! Nem mondtam, hogy távozhatsz!

Az élőholt meglepetten fordult vissza.

- Nocsak, a jó Garrosh még valamit üzent nekünk?

- A Hadfőnöknek nincs más mondanivalója számotokra. Nekem van. - Zaela nagy levegőt vett, majd így folytatta: - Elfogadom az általak ajánlott segítséget. Kétezer íjászra és harcosra lenne szükségem! Cserébe a Sárkánybendő klán teljes bizalmát élevzhetitek, amely, azt gondolom, a Hordában szinte egyedülálló lenne számotokra.

Lady Ozwynn elmosolyodott.

- A Sötét Úrnő örülni fog a válaszodnak. Holnaputánra megkapod a kétezer katonát, erről magam gondoskodom.

- Egyenesen Véresszurdokba jöjjenek, ott fogunk várni rájuk. - Zaela intett, hogy a követ távozhat. Lady Ozwynn azonban még kérdezett valamit:

- Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy vajon miért mer egy újonnan csatlakozott törzs vezetője szembeszállni a Hadfőnök akaratával.

- Nem szálltam szembe vele. Lehet, hogy Pokolsikoly Garrosh a Horda Hadfőnöke, azonban én, Zaela vagyok a Sárkánybendő klán vezére és az Alkonyi Felvidék hadura. Nem katona vagyok, aki vakon követi a parancsokat. Kikértem a Hadfőnök véleményét ügyetekkel kapcsolatban, de a végső döntés az enyém – felelte az ork nő.

- Úgy gondolom, kiváló vezető leszel, amazon – hajolt meg felé a Lady, majd szélsebesen távozott nemcsak Zaela fogadóterméből, hanem a Kikötőből is.

Két nappal később Zaela teljes haderejével Véresszurdoknál állt vigyázban, szembe az Alkony Pörölyének seregével. Csak ezer katonát mert elhozni magával, mivel félt attól, hogy a többi előőrsben rajtuk üthetnek távollétében, ezért mindenhol megfelelő védelmet hagyott hátra. Farkasa hátán utoljára végiglovagolt serege előtt. Amazon módra csak a bal vállán viselt vértet, haját harci varkocsokba fogta, jobb kezében hatalmas fejszéjét, Hűséget tartotta. Előtte álltak seregei: a Sárkánybendők szürke páncélöltözetben, a Horda harcosai kezükben fegyvereikkel, vadászok farkasaikkal és íjaikkal kezükben, troll zsiványok, akik fürgén és észrevétlenül tudtak lopózni, valamint egy századnyi vérelf paladin, akiket Lor'themar Theron küldött hozzá. Kiváló harcosok mind, csak kevesen voltak az ellenfélhez képest. Az Elhagyottak még nem érkeztek meg.

Zaela Groth fegyvermester és Gron parancsnok kíséretében kilovagolt a falakon túlra, az Alkony Pörölyével szemben. Mielőtt elkezdődne az ütközet, a szemükbe akarok nézni – gondolta Zaela. Amikor megállt a szekta tagjai előtt, kis idegességet érzett. Nagyon sokan voltak, violaszín ruhába öltözött arcane-mágusok, vérmágusok, boszorkánymesterek, elementál-varázslók. Egy másik csoport csak elf íjászokból állt, mindegyiknek violaszín csuklya fedte az arcát, hosszú fülük mégis elárulta őket. A seregből egy felsőtestét szabadon hagyó férfi lovagolt eléjük.

- Ha, szóval a Horda vezér egy nő szoknyája mögé bújik - mondta kihívóan. - Ennyire kifogytatok volna a bátor férfiakból?

- Én a harcos amazon, Zaela vagyok, a Sárkánybendő klán hadura – jelentette ki büszkén a nő. - És látom, hogy Cho'gall aljas árulók szoknyája mögé bújik. Ne tagadd, elárultad népedet és a Szövetséget, amikor csatlakoztál hozzá! - Zaela a többiekhez fordult. - Ti mind elárultátok népeteket és saját véretek ellen fordultok. Hogy bizhattok meg egymásban? Honnan tudjátok, hogy holnap nem fog társatok ugyanúgy elárulni, ahogy ti elárultátok társaitokat?

Az Alkony Pörölye seregéből kiáltozás hallattszott, és a fegyelem megtörni látszott. A vezető férfi hamar leintette őket.

- Ezek csak üres szavak, asszony, hiszen nem is érthetsz máshoz! Mi, akik hiszünk az Alkony Órájának eljövetelében, mi azonban karddal szerzünk érdemeket! Az Alkony Pörölyéért!

- Az Alkony Pörölyéért! - hangzott a kiáltás ötezer torokból.

- Kardforgatásra neveltek, és kardforgatóként élek – felelte Zaela. - Majd meglátjuk, hogy ki csatáz szavakkal és ki fegyverrel! - Ezzel az amazon és kísérői visszamentek az erődbe.

- Fújjátok meg a kürtöket! - parancsolta Zaela. - Mutassuk meg ennek a csőcseléknek, hogy milyen fából faragták a Hordát!

A csata elkezdődött. Hirtelen nyílvesszők suhogása és lövedékek becsapódása töltötte meg a levegőt. Az elementál-varázslók által irányított elemeket a Horda sámánjai próbálták lenyugtatni. Véresszurdok falvédjéről a vadászok nyilazták le a túl közel merészkedő szektás harcosokat. Zaela körbe-körbe ügetett farkasa hátán és parancsokat osztogatott. Amikor az Alkony Pörölyének íjászai lőttek, saját népének megparancsolta, hogy a hatalmas előkészített pajzsok menedékébe bújjanak. Két nyílzápor között pedig a sajátjaikat lőtték ki a falhoz közel merészkedőkre. A paladinok egyelőre azokat próbálták gyógyítani, akik minden elővigyázatosság ellenére is nyílvesszőt kaptak a testükbe.

A harc már két órája folyt, és Zaela látta, hogy az ellenség sorai között zúgolódás támad. Amikor messzilátójával jobban megnézte, látta, ahogy a dühös és csalódott orkok, akiknek nem sikerült elérni a falat, az elf íjászoknak estek, mert szerintük az íjászok nem végzik jól a dolgukat. Az elfek védelmére kelt jó pár elf druida is, akik eddig a sebesültjeiket gyógyították. Zaela elmosolyodott magában. - Tudtam, hogy túl sokfélék. Hogy nem fognak tudni egységesek maradni. - Aggódott azonban az élőholtak hiánya miatt. Mégis rosszul mérte volna fel a helyzetet, és nem érezte volna meg az árulás szagát, ahogy Mallia tanította?

Nemsokára egy sokkal nagyobb gond miatt aggódhatott. A távolban vijjogás hallatszott, amelyet túlságosan is jól ismert. A sárkányok. Ha nem tudnak a földön betörni, betörnek majd a levegőbe. Az égen addigra apró fekete pöttyök jelentek meg. Hamarosan nagyobbak lettek, és lassan az alakjuk is kivehetővé vált. Ibolyaszínű szárnyaikkal lassan teljesen beborították a kék égboltot.

- Íjászok! A sárkányokra! Most! - kiáltotta Zaela.

A nyilak többsége nem érte el a sárkányokat, helyette ártalmatlanul hullottak alá az égből. Az a pár, ami elért egy-egy alacsonyabban repülő sárkányt, szintén csak bolhacsípés volt a hatalmas teremtményeknek.

Elveszünk – gondolta Zaela. - Ha nem tudjuk őket időben lelőni, akkor ide fognak érni és nem sok mindent tehetünk ellenük ilyen kevesen.

Ekkor azonban ismét nyílzápor borította be az eget, ezúttal azonban az erődtől délről jöttek, és két sárkány is nagy szárnycsapások közepette hatalmas vinnyogás mellett bukott le a földre.

Zaela a nyilak irányába nézett. A közeli domboldalon élőholtak jelentek meg csontlovak hátán. Legelől Lady Ozwynn lovagolt. Zaela már korábban is hallott a Sötét Íjászokról, azonban először látta őket saját szemével. Pár pillanatig megbűvölten nézte az egyégesen és hotlukban is kecsesen mozgó alakokat, az összehangolt mozdulatokat, ahogy megfeszítették íjaikat, majd egyszerre eleresztették nyilaikat az ellenségre. Ismét három sárkány hullott le az égből. Zaela rákiáltott a harcosaira:

- Kaput kinyitni! Rohaaam! - kiáltotta, és ő maga is farkasán kirohant a kapun, fejszéjét a feje fölött lóbálva.

A többi már gyerekjáték volt. Az Alkony Pörölyének tagjai között, amikor látták a sárkányokat lehullani, a fegyelem utolsó szikrája is eltűnt. A sereg egyik fele parancsnokuk után futott, és rátámadott a Horda érkező tagjaira, azonban a nagyobb részük fejvesztve igyekezett elmenekülni és fedezéket keresni. A Horda tagjai könnyedén szétverték az összetört sereget, és estére az egész szurdokot megtisztították a szektásoktól.

Két nappal később a Horda Hadfőnöke is tiszteletét tette náluk. Zaela harci vértjét viselte, azonban haját nem fonta be varkocsokba, hanem szabadon hagyta. Mellette állt Lady Ozwynn, akit Zaela Véresszurdok felügyeletével bízott meg, valamint Haláltütő Grot, hű fegyvermestere. A portálon át belépő Garrosh-t díszsorfal fogadta. Zaela eléje lépett:

- Üdvözlünk Sárkánybendő Kikötőben, Pokolsikoly Garrosh! Megtisztelőnek tartjuk a Hadfőnök látogatását! - hajtotta meg fejét a mag'har előtt.

Garrosh-t azonban Zaelánál jobban lekötötte a mellette álló nő.

- Szóval igazak voltak a hírek, amit hallottam, és egyértelmű parancsom ellenére segítséget kértél ezektől a természet-ellenes lényektől – kezdte az ork minden bevezető nélkül. Lady Ozwynn arcán csak a szokásos gúnyos mosoly ült.

- A Sötét Úrnő üdvözletét küldi a Hadfőnöknek, és reméli, hogy apró cselekedetekkel befoltozhat bizonyos lyukakat – felelte.

- Nem érdekel a Sötét Úrnő bizalma – morgott a ladyre Garrosh, majd visszafordult Zaelához. - Megszegted a parancsomat, Hadúr.

- Inkább úgy mondanám, hogy nem fogadtam meg a tanácsodat, Hadfőnök – felelte szelíden Zaela. - Az Alkonyi Felvidék hadurának neveztél ki, akinek a feladata megvédeni a Horda erődjeit. Ahhoz, hogy ezt a feladatot ellássam, szükségem volt az Elhagyottak segítségére.

- Szóval te megbízol ezekben a korcs teremtményekben? - csodálkozott Garrosh.

- Nekem és népemnek nem ártottak. Ha el is vesztették a Horda bizalmát, ezzel a tettükkel talán bizonyították, hogy fontos számukra annyira a bizalmad, hogy megpróbálják visszanyerni. - Gyorsan folytatta, mielőtt még Garrosh félbeszakíthatta volna: - Népem is sokat ártott más népeknek, és sokan nem bíznak bennünk. Ennek érezzük is a következményeit. Tudom, hogy fáradságos munka a bizalom megszerzése, ezért hosszú út áll még az Elhagyottak előtt. Népem azonban kész arra, hogy bizalmába fogadja az Elhagyottakat, ha érdemesnek találja őket rá. És szerintem a Hordának is ezt kellene tenni – tette hozzá csendesen.

Garrosh feldühödött ezekre a szavakra.

- Nem tűröm, hogy egy klánvezér adjon tanácsokat, hogy mit kellene tennie a Hordának – kiáltotta. - Úgy látom, túl sokat képzelsz magadról, Zaela, ahhoz képest, hogy a Horda mentette meg a néped!

- Zaela vagyok, a harcos amazon, és erre büszke vagyok. Mikor megismertelek, csodálkoztam rajta, hogy hogyan tudja összetartani egyetlen személy ezt a sokszínű Hordát. Most már tudom, hogy türelemmel és bizalommal ez lehetséges. Ezért már csak azon csodálkozom, hogy te hogyan tudod összetartani őket.

- Vigyázz a szádra, asszony! Megmentettem a népedet!

- Én pedig megmentettelek Mor'ghor haragjától! - Most már Zaela sem tudta türtőztetni magát. - Vajon ha ő talált volna rád a bokor alatt, akkor is itt beszélgetnénk ma?

Garrosh elsápadt a klánvezér szavaitól. Pár pillanat csönd után, csak annyit mondott gúnyosan:

- Légy büszke a győzelmedre, amazon! - Azzal visszasietett a portálon át szeretett Orgrimmarjának menedékébe. A Sárkánybendő klán tagjai meglepetten néztek utána, vezérük azonban csak lemondóan intett, és megfordult.

Vajon Garrosh rájön valaha, hogy a széthúzás csak romba dönti őket? Hogy bármilyen törékeny is a bizalom, hinni kell benne, mert csak ez az egyetlen remény? Zaela csak remélni tudta, hogy erre a Hadfőnök is rájön, ahogyan ő is rájött.

Grot és Mallia léptek oda hozzá.

- Egy dologban igaza volt Garrosh-nak: légy büszke a győzelmedre, amazon!

Zaela rájuk mosolygott. Valóban, amit elért, valódi győzelem volt. Nemcsak az Alkony Pörölye felett, hanem a bizalmatlanság felett is. Ismerte a szívét, és tudta, hogy mivel kell szembenéznie. Amazon volt.

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 6. rész

SÖTÉTSÉG

Szélfutó Sylvanas úrnő szabadon zuhant. Nem fizikai értelemben; teste elpusztult Jégkorona Citadella lábainál. A lelke volt az, ami zuhant, elveszetten, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban.

Hogy került ide? Nem emlékezett rá. Arthas ölte meg őt? Öngyilkosságot követett el? Vagy a Val’kyrok ítélték el? Az idő értelmezhetetlen volt itt. Az élete nem események sorának, csak egy árva pillanatnak tűnt, mintha az értelem egy szikrájának felvillanása lett volna a végtelen űrben.

Csak sötétséget látott.

Aztán érezte is – igazán érezte, hosszú idő után először. Visszahőkölt a fájdalomtól.

Íme, itt volt, lelke újra egészben, de csak szenvedést érzett. Ismét képes volt érezni, de az érzelem csak nyomorult fájdalom volt. Hidegség. Reménytelenség.

Félelem.

Mások is voltak a sötétségben. Dolgok, amiket nem ismert, mert semmi ilyen szörnyűséges nem létezett az élők világában. Karmok tépték őt, de nem volt szája, amivel sikoltson. Szemek néztek rá, de nem tudott visszanézni rájuk.

Megbánás.

Hirtelen valami ismerőset érzett. Felismerte. Az a gúnyos hang volt, amely valaha a markában tartotta. Arthas? Arthas Menethil? Itt? A lényege megrohanta őt, kétségbeesetten, majd megrettenve hátrált a felismeréstől. A fiú, aki a Lidérckirály lett. Csak egy ijedt, szőke kisfiú, aki egy emberélet hibáiért bűnhődik. Ha Sylvanas lelkének lett volna olyan része, amely nem volt megnyomorítva és összetörve ebben a pillanatban, akkor talán – életében először – a szánalom parányi rezdülését érezte volna iránta.

De a világ szenvedésének és a gonosz végtelenségének hatalmas terepén a  Lidérckirály… jelentéktelen volt.

Most mások szerezték meg őt. Körbevették. Ujjongva kínozták, szaggatták szét elméjét, felderülve szenvedésétől.

Horror.

Ez volt az ő örökléte: a végtelen űr, a kín sötét és ismeretlen birodalma.

Csak egy pillanattal, vagy egy emberöltővel ezelőtt bukkant fel az a fénysugár a sötétségben? Eljöttek érte, karjukat nyújtották felé. A kilenc Val’kyr, akik elképzelhetetlenül gyönyörűek voltak ezután a sötét hely után, betakarták Sylvanast fényükkel.

Kicsinek és meztelennek érezte magát. Amikor újra megtalálta a hangját, csak zokogni tudott. Szélfutó Sylvanas megtört. És a Val’kyrok még ekkor sem ítélték el.

- Sylvanas úrnő – szólalt meg Annhylde, hangja szinte simogatta. Megérintette az elf íjász arcát. – Szükségünk van rád.

- Mit… mit akartok?

- Az alvó Lidérckirály akaratához vagyunk láncolva. Bebörtönözve a Jégkorona tetején, valószínűleg örökre. Éhezünk a szabadságunkra, ahogy egykor te is éheztél a tiédre. – Annhylde letérdelt Sylvanas mellé, miközben a többi Val’kyr köréjük gyűlt és karjukat egymáséba fonták. – Szükségünk van egy vezetőre. Aki olyan, mint mi. A háború leánya. Erős. Aki megérti az életet és a halált. Aki látta a fényt és a sötétséget. Aki érdemes – érdemes az élet és halál feletti hatalomra.

- Rád van szükségünk – ismételte meg Agatha, fekete haja szabadon szállt a fényben.

- A húgaim szabadok lesznek, felszabadulnak a Lidérckirály uralma alól örökre, de a lelkük a tiédhez lesz láncolva – folytatta Annhylde. – Szélfutó Sylvanas, Sötét Úrnő, az Elhagyottak királynője… újra járhatsz az élők között a Val’kyr nővéreken keresztül. Amíg ők élnek, addig fogsz te is. Szabadság, élet… és hatalom a halál felett. Ez az ajánlatunk. Elfogadod az ajándékunkat.

Sylvanas válaszolt, de nem azonnal. A leselkedő elmúlás rettegéssel töltötte el. Még most is érezte a visszafogott haragot maga körül. Ez volt az egyetlen kiútja. De nem akart félelemből beleegyezni. Várt, amíg érezni nem kezdett valamit. Bajtársiasságot. Testvériséget. Nővéreket. Külön-külön mindannyian csapdában voltak. De együtt szabadok voltak… és a segítségükkel elodázhatta végzetét.

- Igen – felelte. – Megegyeztünk.

Annhylde komoran bólintott, majd felkelt, alakja elmosódott és kísérteties volt.

- Az egyezség megköttetett, Szélfutó Sylvanas – mondta. – A húgaim mostantól a tieid, és uralmat gyakorolsz az élet és a halál felett. – Hosszú szünet következett, majd így folytatta: - Én veszem át a helyedet.

A fény kihunyt.

Aztán Sylvanas felébredt, teste összetörve, de egészben, és Jégkorona Citadella hatalmas kolosszusa sírkőként emelkedett föléje.

Annhylde elment. Sylvanast a megmaradt nyolc Val’kyr vette körül.

Amíg ők élnek, addig fog ő is.

GILNEAS

- Ki vagy te, hogy visszavonjad a parancsomat? – kérdezte Garrosh, előrevágtatva harci farkasával. A nagytestű ork nekifeszült Sylvanasnak, mikor melléje ért és fenyegetően nézett rá.

Sylvanas nem mozdult és nem riadt vissza.

- Egykor olyan voltam, mint te, Garrosh – felelte, hangja határozott és halk volt, csak a hadfőnök hallhatta meg. – Akik engem szolgáltak, csak eszközök voltak számomra. Nyílvesszők a tegezemben. – Felemelte karját és lassan hátrahajtotta csuklyáját, sötét tekintetét Garrosh-ra emelte. A szemei élettel voltak tele, nagyra nyílt ébenfekete pupilláiban hullámzott a harag, a belsejük vörösen izzott.

 Ebben a pillanatban senki nem mert volna Szélfutó Sylvanas szemeibe nézni. Senki, csak Pokolsikoly Garrosh.

Amit látott, az a hatalmas, fekete űr, a végtelen sötétség volt. Félelem volt azokban a szemekben, de valami más is. Valami, ami megriasztotta még a hatalmas hadfőnököt is. Farkasa önkéntelenül is hátrálni kezdett.

- Pokolsikoly Garrosh. Jártam a halottak birodalmában, láttam a végtelen sötétséget. Semmi, amit mondhatsz. Vagy tehetsz. Nem tud megrémíteni.

A Sötét Úrnőt körülvevő és védelmező élőholt sereg továbbra is testestül-lelkestül az övé volt. De már nem voltak puszta nyílvesszők a tegezében. A bástyái voltak a végtelennel szembe. Okosan kell felhasználnia őket, és egyetlen őrült ork sem fogja elherdálni őket, amíg ő maga az élők földjén jár.

A hadfőnök visszadugta hátán lévő tokjába fejszéjét, és elirányította farkasát. Hosszú pillanatokkal később lassan elfordította tekintetét azoktól a szemektől.

- Rendben van, Sötét Úrnő – ismerte el hangosan, hogy mindenki hallja. – Elfoglaljuk Gilneast… a te módszereddel.

Elindult farkasával a sáron át a saját csapatához. De figyelni foglak téged, mondta magában.

Pokolsikoly szemei mindenki másnál jobban fognak figyelni.

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 5. rész

GILNEAS

Az eső továbbra is megállás nélkül esett és a gilneasi fal előtti területet valóságos mocsárrá változtatta. Ahogy Garrosh az Elhagyottak csapatait mustrálta, hatalmas harci farkasának mancsai elsüllyedtek a sárba. Esővíz csöpögött le az arcáról és párolgott el kopaszra borotvált feje tetejéről.

- A gilneasiak hatalmas kőfalaik mögött kushadnak – kiáltotta a hadfőnök, mély hangja túlharsogta az eső zuhogását és a villámok dörgését is. – Ti, Lordaeron polgárai, ismeritek a történetüket. Amikor az embereknek szükségük lett volna szövetségesükre, akkor mit tettek? Falat vontak maguk köré és elbújtak.

Kardok csattantak a pajzsoknak. Nem minden Elhagyott ragaszkodott korábbi emlékeihez, de azok, akik emlékeztek, semmilyen szeretetet nem éreztek azután a királyság után, amely hátat fordított a világnak a legsötétebb órában.

 Garrosh tovább folytatta magasan felszegett fejjel, szavai megtöltötték a levegőt.

- Becstelenségben élnek. Mit gondoltok, hogyan fognak harcolni? Becsülettel? – Gurgulázó nevetés tört fel a sorok között. – Nem, a gyávák halálát fogják halni és így is fognak emlékezni rájuk. De a ti dicsőséges napotok tovább fog élni versekben és dalokban. – Pokolsikoly Garrosh megfordult, hogy szembenézzen Gilneas törött falával, majd előkapta hátáról híres fejszéjét, Üvöltővért és metszett pengéjét az összetört mellvédek felé irányította. – A falak ledőlhetnek, de a becsület örök!

Lydon Patikárius-mester csontos ujjaival végigszántott gubancos haján. Az orkok, taurenek és Elhagyottak torkából feltörő kiáltások túlzengték a mennydörgést. Hogy csinálja? - tűnödött Lydon magában. Még az én Elhagyott fivéreim is örvendeznek a saját pusztulásukon!

Lydon kétségbeesetten próbálta formálni a szavakat, valami utolsó könyörgést a józan észhez Garrosh tervével szemben. Megpróbálta elképzelni, hogy a Sötét Úrnő mit mondana, hogyan hűtené le Garrosh vérszomját. Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki belőle.

Az Elhagyottak csatasorának hátuljában tompa moraj tört ki.

Garrosh a sereg oldalához irányította farkasát, hogy megtisztítsa az utat a támadáshoz.

- Elhagyottak hősei! Ti vagytok lándzsám hegye. Emeljétek fel karotokat; emeljétek fel hangotokat; és ne álljatok meg, amíg fel nem emelitek a Horda zászlaját azokon a falakon. – Üvöltővér lesújtott. – Támadáááás!

- ELÉG LEGYEN EBBŐL! – sikoltotta egy hang a távoli északról. A Banshee Királynő hangja olyan rettenetes erőt és tisztaságot hordozott magában, hogy úgy tűnt, parancsszavára még az eső is elállt. Az égboltot egy villámlás vágta ketté, és a mennydörgés olyan volt, mint a kalapács hangja a köveken. Minden fej feléje fordult – a Sötét Úrnő csontlován lovagolt, fekete köpenye úgy csattogott, mint parancsszavának dühe, szemeit esőáztatta csuklya takarta. Ahogy az Elhagyottak meglátták őt, fegyvereiket leeresztették a sárba, meghajtották fejüket és letérdeltek.

 Lydon Patikárius-mester nem térdelt le, habár megremegett a lába az Elhagyottak megmentőjét látva. Előre csúszkált-botorkált egyet, hosszú köntösét lucskosan húzta maga után a sárban, és ahogy Sylvanas paripája lelassított, hogy megálljon, Lydon megragadta a gyeplőt.

- Sötét Úrnő – suttogta megkönnyebbülten. Aztán meglepetten pillantott körbe: Lady Sylvanast mindkét oldalról a gyűlöletes Val’kyrok vették körül, csillogó testüket világító szárnyak emelték fel a földről.

Garrosh most érte el őt a sáros úton, a térdelő, csendes Elhagyott sereg úgy terült szét körülötte, mint ezernyi néma szobor. Vérszomj szikrázott a szeméből. Lydonnak félre kellett kapnia a pillantását.

Sylvanas ugyanakkor nem pislogott, és a csuklyáját sem hajtotta hátra a tiszteletadás jeleként. Finom mozdulattal még följebb emelte állát. A szavai szinte daloltak, és bár Garrosh-nak címezte őket, elég hangosak voltak ahhoz, hogy mindenki meghallja.

- Pokolsikoly. Gilneas el fog bukni. És a Horda is megkapja majd a maga részét – mondta. – De ha ehhez az én népemet kívánod felhasználni, akkor az én módszerem szerint fogunk cselekedni. – Köpenyét átdobta egyik vállán, felfedve pettyezett szürke bőrét és a toll-mintázatú bőrpáncélját díszes fekete fegyverzetének. – A három leggyorsabb hajóm már elindult a déli partokról, hogy megossza a gilneasi főváros figyelmét. És Lélekharangból is hoztam magammal erősítést.

Lydon patikárius elgondolkodva csóválta fejét úrnője rejtélyes szavaira. Amennyire vissza tudott emlékezni, Lélekharangban nem maradt más, csak egy temető.

És ami fontosabb, valami megváltozott uralkodója viselkedésében és megjelenésében. Mindig rémisztő hangjának most határozottan éle volt, olyan véglegessége, mintha istenek szólnának. És mi a helyzet azokkal a Val’kyrokkal, akik némán veszik őt körül?

- Úrnőm – suttogta Lydon. – Merre voltál?

Sylvanas lenézett alattvalójára, és Lydon patikárius hirtelen hátrálni kezdett, remegő kézzel eresztve el paripájának gyeplőjét.

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 4. rész

Mintha álom lett volna, Lordaeron élőholt seregének szíve előretört. Az elkiáltott parancsszavak furcsán némának hatottak. A nehézlovasság áthömpölygött a hasadékon, miután a csontos patáknak sikerült valahogyan támasztékot találniuk a fal széttöredezett maradványain. Az Elhagyottak megküzdöttek az átjutással, mivel a rés helyenként olyan szűk volt, hogy csak ketten fértek át rajta egyszerre.

Aztán a védők tüzérsége tompa, visszahangzó dörejjel szólalt meg. Ló és lovasa szétrobbant a ködben, majd földet érő darabjaik megalvadtak a sárban. Puskaropogás hallatszott, mint távoli dobok dobogása: egyik a másik után. De ezek a veteránok túlélték Jégkorona rémségeit. Csak hömpölyögtek át a hasadékon megállás nélkül, állandó feladatot jelentve a rés túloldalán lévő védőknek. Megérkezett a második hullám, horgokat hajítva a falak tetejére, miközben olajat öntöttek le rajta. Egyszerre a frontvonal lángolni kezdett. Továbbra is pergőtűz alatt álltak; de az Elhagyottak továbbra is támadta.

Néhányan elérték a fal tetejét, csak azért, hogy ott mészárolják le őket. A védők sem voltak emberek. Azok a vérszomjas, farkasszerű lények, akik Ezüstfenyő környékén rejtőzködtek, most harcoló egységbe szerveződtek. Ahol a puska és a kard csődöt mondott, ott fogak és karmok tépték szét az élőholt sereget.

Az Elhagyottak ismét támadni kezdtek, fegyverek szennyeződtek vérrel, amit utána az esővíz mosott le róluk. A harcoló figurák szürkék voltak a ködben, kiáltásuk némán visszahangzott, mintha szétaprították volna azt. Mostanra már a védők is szédelegtek. Olyan sok mindenkit megöltek: hagytak még hátra valakit?

Az orkok első hulláma meglepte a gilneasiakat. A Horda csapatai a holttestek szőnyege alól törtek előre, szemükben és torkukban a győzelem iránti éhséggel. Minden néma volt most. Aztán eltűnt a kép.

Helyén a Bástya állt, a félig befejezett erődítmény, amely elválasztotta Lordaeront a Járványföldek néven ismert helytől. Lydon mesterpatikárius állt ott, bal karja hiányzott és egy hatalmas lyuk tátongott az arcán. Sürgetőn beszélt a többiekhez, de egy hang nem jött ki a torkán. Egy utolsó perces védelmi taktikát vezényelt a Bástyánál, de kevés embere volt hozzá. Az Elhagyottak seregének szívét feláldozták Gilneasnál.

Ami megmaradt, az a nyugatról masírozó, az andorhali győzelemtől megújult ember- és törpcsapattal készült szembenézni. A Bástyánál ragadt rongyos seregnek kicsi esélye volt a győzelemre. A Horda látóhatáron belül sem volt.

Ez nem a valóság - döbbent rá Sylvanas, és hirtelen nagyon is tisztában lett saját öntudatával, miközben ezek a ködös események kirajzolódtak előtte. Halott volt, ezt érezte, de a szellemét fogságban tartotta valami. Mi volt ez?

Az utolsó dolog, amire emlékezett, az az volt, ahogyan zuhant a végzete felé. Ezek a látomások olyanok voltak, mintha még meg nem történt események emlékfoszlányai lettek volna. Honnan jöttek ezek? Hol volt ő most?

A főváros hirtelen ostrom alá került. Wrynn király az égő zeppelin-torony romjainak tetején állt, onnan mutogatott tábornokainak Aljaváros irányába. Már korábban is lerohanta a várost; most is bízott győzelmében.

A városfalakon belül máglyatüzek égtek. Sylvanas felszisszent; a Szövetség már el is égette a holttesteket. Nem. Várjunk csak. Megpróbált értelmet keresni a ködös látomásban. Az a néhány Elhagyott, aki megmaradt, inkább önként beugrott a tűzbe, mintsem hogy kivégzőikkel szembe kelljen nézniük.

- Ez nem a valóság! – jelentette ki Sylvanas, hangja a saját fejében visszhangzott, ugyanúgy, ahogyan életében. Ilyen gyenge lenne az ő népe? Nem és nem! Garrosh volt az, aki megölte csapatának legjobbjait a saját haszontalan hadjáratában. Az Elhagyottak vezetőit kibelezték. Ezt mutatták be ezek a látomások.

A köd teljesen összezárt, ahogy a jövő egyre homályosabbá vált. Sylvanas nem érezte többé a testét. Egyfajta elfeledett állapotban lebegett. Rájött, hogy látja saját magát és néma rettegéssel emelte fel a kezét. Bőre ismét aranyló rózsaszín volt, szilárd és ragyogó, ahol az életében volt. De most nem volt egyedül.

Felhördült, amikor meglátta, hogy kik vannak mellette. Kilenc harcos nő vette körbe és szépségük még az övét is túlszárnyalta. A Val’kyrok is úgy néztek ki, mint életükben. Néhánynak hollófekete haja volt, amely körbevette napbarnított arcukat és zafírszínű szemüket. Másoknál szőke hajzuhatag keretezte a világos, csillogó színű bőrt. Arcuk lágy volt, de az álluk erős. Karjuk bársonyos és izmos, combjuk feszes és erős. Mindegyikük más fegyvert fogott kezében: lándzsát, alabárdot, nagyszerű kétkezes kétélű kardot, amely a földtől az ember álláig érő fényes és éles acél volt. Mindannyian koruk legnagyszerűbb harcosai voltak.

Mindannyian olyanok voltak, mint én – ébredt rá Sylvanas. – Hiúk, győzedelmesek és büszkék.

- Igen, azok voltunk – mondta a kétkezes karddal felfegyverkezett szőke Val’kyr, válaszolva Sylvanas hangosan ki sem mondott kérdésére. Hangja erős és telt volt. – Annhylde vagyok, a Hívó. Ők az amazon nővéreim, és csak mi kilencen maradtunk meg. Észak harcosait szolgáltuk életünkben, és úgy döntöttünk, hogy szolgálatunkat halálunkban is folytatjuk.

- A Lidérckirály szolgálatát.

Annhylde mása kicsit megrogyott és ezt kérdezte: – Te választod, hogy a Lidérckirályt szolgáld?

- Mi ez? Mik ezek a látomások? – faggatózott Sylvanas.

- Látomások a jövőből – magyarázta Annhylde. – Minden élet nyomot hagy maga után távoztában. Ez a tiéd.

- Ahhoz azért nem kell kristálygömb, hogy lássam, hogy Pokolsikoly elfecsérli a Horda erőforrásait, darabjaira szaggatva azt hódítás iránti vágyában. – Sylvanas érezte, ahogy a régi harag feltámad benne, teste azonban nem válaszolt rá. Már semmit sem tudott érezni. – Hova vittetek engem? Halottnak kéne lennem.

- Az vagy – válaszolta egy másik, szénfekete hajú Val’kyr.

- Megízleltem az elmúlást korábban – jelentette ki Sylvanas. – Ti most börtönben tartotok engem. Miért?

Annhylde türelmes maradt, hangja nyugodt és kimért volt. – Hogy megmutassuk neked eltávozásod következményeit, és felajánljunk neked egy választási lehetőséget…

- Már döntöttem – szakította félbe Sylvanas.

- A néped el fog pusztulni! – mondta a sötéthajú Val’kyr. Láthatóan ő volt a legfiatalabb az amazonok között életében, és most élőholtságában a legtürelmetlenebb.

Sylvanas a népére gondolt. Messzire jutottak attól, amik kezdetben voltak: a Lordaeron összetört fővárosának romjai között kószáló, bánkódó, összezavarodott friss holttestek tömege. Az Elhagyottak most már igazi nemzetet alkottak: büdös, alvadt véres, förtelmes élettelen vázba zárt lelkek tömege, képzettek a harcban, elmerülve az arcane művészetében, felszabadulva a halandóság béklyója alól. Tökéletes fegyverré csiszolódtak. Az ő fegyverévé. És kimérték a halálos ütést, amelyre felépítette őket. Nem érdekelte őt további sorsuk.

- Hadd pusztuljanak! – sikoltotta. –Végeztem velük!

Annhylde felemelte kezét, hogy elnémítsa fiatal húgát. – Csitt, Agatha. Ő nem tudja. Többet kell látnia. – A Val’kyrok vezetője világító, szomorúsággal teli zöld szemeit Sylvanasra vetette. – Szélfutó Sylvanas, az elmúlás, amit keresel, a tiéd. Nem fogunk megállítani.

Annhylde becsukta szemét, és az alakok egyszerre arctalan, kísérteties formát öltöttek.           

Aztán Sylvanas érezte, hogy elragadják és érzékei megrezegtek. Minden eltűnt, az idő megállt.

- Elveszett! – jajveszékelt Agatha.