2014. április 18., péntek

Hét kérdése - Te min változtatnál?

Mint láthatjátok, ismét itt vagyok és az oldalnak is megújult a külseje, amely remélem, hogy tetszik nektek. Hogy mennyire lesz időm, nem tudom, de állandósult napirendünkbe most már be tudok iktatni 1-2 szabad órát, és persze ismét előkerült nálunk a játék (még nem játszunk, de már beszélünk róla). Bevallom, hiányzott is az oldal, illetve új ötleteim, témavázlataim vannak, remélem, hogy meg is fogom valósítani őket.

A mostani kérdés rendhagyó módon nem a Warcraftra, hanem a blogra vonatkozik:

Te mit változtatnál meg a blogon?


Nemcsak külcsín tekintetében, hanem témák, rovatok tekintetében is. Sokan írtátok már korábban is nekem, hogy szívesen olvasnátok pdf-ben, neten kívül is a történeteket. Ezért egy új menü jelent meg, a letölthető történetek, ahova néhány történetet már fel is raktam, és igyekszem még felpakolni olvasnivalót.

A magam részéről szívesen tenném interaktívabbá az oldalt, de még nem találtam rá módszert.

Szóval ne fogjátok vissza magatokat, ugyanis kritizálhattok is, leírhatjátok, hogy mi nem tetszik, mi túl sok. Légyszi, amennyiben nem változtatnál semmit, azt is jelezd, mert számomra fontos a visszajelzés, hiszen akkor látom értelmét folytatni az oldalt, ha tényleg vannak olvasói.

Előre is köszi minden választ itt vagy a facebookon!

mgitta

2014. január 22., szerda

Blogbaba megszületett!

Mint arról már korábban is írtam, egy időre felhagyok a fordítással, mivel egy vadiúj feladatot kaptam, amely jelenleg elég sok időmet kitölti.

Nos, a feladat január 8-án megérkezett egy gyönyörű, 4 kilós baba személyében :)
Mindketten jól vagyunk, szokjuk és ismerkedünk egymással meg a helyzettel.



Ha a Wow-ban meg kéne személyesíteni, akkor egy vérelf hölgyemény lenne, mivel az apja és az anyja is vérelf főkarakterrel játszik/játszott. És hogy mi a neve? A játékban biztos Dawnie-nak hívnám, méghozzá a valós neve után.


Na, kitaláljátok, hogy hogy hívják? :)

Üdvözlettel:

mgitta

2014. január 6., hétfő

A Meg Nem Tört - 4. rész


De még most is, hogy kitaszította a saját népe, a Fény magára hagyta, és azok szellemei kínozták, akiket nem tudott megmenteni.... Nobundo rájött, hogy még most sem képes feladni.

Akkora széllökés támadt, hogy szétfújta a gőzölgő felhőket és Nobundot arra késztette, hogy hátrább lépjen a szakadéktől. A sűvítésben is tisztán meghallott egy szót: minden...

Nobundo feszülten hallgatózott. Biztos, hogy most ment el az esze, és a képzelete játszik vele.

A szikla közelében álló alak ismét elbújt, tovább folytatva néma őrködését.

A szél újra feltámadt. Minden, ami van...

Még több szó. Milyen őrültség ez? Ez nem a Fény műve volt. A Fény nem „beszélt”; melegség volt, amely átjárta a testet. Ez valami új volt, valami más. Egy utolsó fuvallat támadt a fennsíkon, arra késztetve Nobundot, hogy leüljön.

Minden, ami van... az él.

Hosszú évek könyörgése után Nobundo végül választ kapott; és a válasz nem a Fénytől érkezett...

Hanem a széltől.

Nobundo is hallott azokról az ork technikákról, amelyek az elemekkel operáltak: a földdel, a széllel, a tűzzel és a vízzel. Népe tanúja volt ezen „sámánok” erejének még az orkok gyilkos hadjárata előtt, de ezek a dolgok teljesen távol álltak a draeneiektől.

A következő néhány napban Nobundo visszatért a sziklához, ahol hallhatta a szél suttogását, amely megerősítette, hogy nincsen egyedül és azt ígérte, hogy hatalmas tudás birtokosa lehet. Néha a szél hangja nyugodt és engesztelő volt; máskor követelőző és erőteljes. De mindezen idő alatt Nobundoban ott élt a makacs kétség, hogy talán csak megőrült. 


Az ötödik napon, ahogy ott ült a szikla szélén, mennydörgésszerű hangot hallott, noha az ég teljesen tiszta volt. Kinyitotta a szemeit és nézte, ahogyan a szikla közt lévő mélyedésből egy lángoszlop emelkedett ki. A lángok kinyúltak, és forgó táncukban változatos és homályos alakzatokat lehetett kivenni. Amikor a tűz beszélni kezdett, hatalmas és nagyerejű viharnak hangzott.

Menj Nagrand hegyeihez. Fent magasan az ormokon rátalálsz a helyre... ahol az igazi utazásod kezdetét veszi majd.

Nobundo elgondolkodott, majd így válaszolt:

- Ahhoz, hogy eljussak oda, át kell kelnem a meg nem fertőzöttek táborain, ahova az én fajtám nem léphet be.

A tűz villámgyorsan lett még nagyobb, és Nobundo érezte az arcán melegét. Ne kételkedj a lehetőségben, amit kaptál!

A lángok lassan alábbhagytak.

Emelt fővel járj, mivel nem vagy már egyedül.

Nem messze tőlük Nobundo titokzatos kémlelője visszahúzódott rejtekhelyére. És habár ő nem hallotta az elemeket úgy, ahogyan Nobundo, de látta a táncoló lángokat. Ezért, ha Nobundo belenézhetett volna figyelője szemébe, nem meglepő módon teljes csodálatot látott volna benne.

A következő két nap során Nobundo a megterhelő utat a széllel a hátában tette meg, aki folyamatosan suttogott a fülébe. Megtanulta, hogy az ork sámánok hogyan kommunikáltak az elemeket, azonban ez a kapcsolat megszakadt, amikor az orkok a fel mágia használata felé fordultak. Többet is megtudhatott volna, de Nobundo sokszor nehezen értette meg a szavakat, mintha a kommunikációt valami elfojtotta vagy megszűrte volna.

Az út során időnként úgy tűnt számára, hogy lépéseket hall a háta mögül. Valahányszor hátranézett, úgy érezte, hogy akárki vagy akármi is követi, éppen akkor tűnt el a látószögéből. Azon tűnődött, hogy nem-e az elemek azok. Vagy csak az elméje játéka.

Amikor elérte a nem fertőzöttek táborát, a nap már régen lenyugodott. Kétségtelen volt, hogy az őrök végigkövették közeledését, ugyanakkor a két őr csak akkor állította meg, amikor elérte a tábor határát.

- Mi dolgod van erre? – kérdezte a magasabbik.

- Csak át akarok kelni a hegyek felé.

Egy másik táborlakó emelkedett fel, és tüzetesen vizslatta Nobundot.

- Szigorú szabályaink vannak. Egyetlen Krokul se léphet be a táborokba. Másfele kell menned.

- Nem akarok a táborotokban maradni, csak keresztül szeretnék menni rajta – mondta Nobundo és egy lépést tett előre.

A nagyobbik őr felemelte a kezét, hogy megállítsa Nobundot. – Megmondtam, hogy...

Fültépő mennydörgés hallatszott és ott, ahol az ég még egy pillanattal korábban is teljesen tiszta volt, sötét felhők gyülekeztek, amelyből hirtelen ömleni kezdett az eső. A szél, amely eddig gyendégen terelte előre Nobundot, most hatalmas erővel süvített, meghátrálásra kényszerítve a két őrt. A legelképesztőbb azonban az volt, ahogy az ömlő eső és a szél Nobundo körül járt, mint két pöröly az őrökkel szemben, akik a sárba zuhantak végül.

Nobundo tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket. – Szóval ilyen – tűnődött hangosan - , amikor az elemek a te oldaladon állnak. – Elmosolyodott.

A táborlakók igyekeztek menedéket lelni a barlangokban. Az őrök félve tekintettek fel Nobundora. Ami őt illette, Nobundo a botjára támaszkodva egyszerűen csak ment előre, lassan keresztülhaladt a táboron, és végül elérte a hegyek alját a másik oldalon, maga mögött hagyva a sokkolt, megfélemlített és összezavarodott tábort.

Az alak, aki régóta követte Nobundot, most előlépett rejtekhelyéről, egy hatalmas gomba mögül. Nem mert továbbmenni, mivel maga is Krokul  volt.
 

De azok az események, amelyeknek Akama az imént tanúja volt, beléivódtak. Amióta csak felébredt hosszú álmából, kétségbeesésen és a jövőtől való reszketésen kívül nem érzett semmit. De miután látta, hogy mit tett ez a Krokul, hogy az elemek keltek a védelmére, olyan érzéseket keltett benne, amelyekről azt hitte, hogy már rég elvesztek számára.

Reménykedett.

És ezzel az újdonsült reménnyel a szívében megfordult, és csendben visszatért a mocsárba.

Sok-sok órával később, a fáradtságtól kimerülve Nobundo felmászott a hegyek felsőbb csúcsaira, ahol friss, zöldellő növényzet nyomaival találkozott. Amikor a kimerültségtől léptei lelassultak, a szél tolta előre, és úgy tűnt, maga a föld adja az erőt lábainak. És habár az eső továbbra is esett, úgy tűnt, hogy csak rá nem esik, ugyanakkor folyamatos patakocskákat biztosított Nobundo számára, hogy inni tudjon.

Ahogy közeledett az ormokhoz, egymással viaskodó hangokat hallott a fejében: egy mély és szívós hangot, amelyet a szél ismerős hangja követett, végül a tűz időszakos dörgését. A hangok kaotikusnak tűntek, egymással csaptak össze, hogy vele kommunikáljanak, míg végül olyan kakofóniává alakultak át, amely megállásra kényszerítette őt. Elég! Egyszerre csak egyikőtöket tudom megérteni.

Nobundo minden maradék erejét összeszedve kúszott fel az egyik hegy tetejére, amelyen egy buja erdő nyílott. Egykor ilyen volt maga Draenor: termékeny és békés, egy gyönyörű kertszerű menedék, tele csobogó vízesésekkel és megannyi élettel.

Meg kell bocsátanod nekik: olyan régen érezték már egy sámán szelíd befolyását. Most dühösek és zavarodottak, még mindig próbálnak magukhoz térni a hatalmas robbanásból, amellyel megküzdöttek.

- A kataklizma – mondta Nobundo, ahogy beljebb lépett a békés rengetegbe. Letérdelt és ivott egy tavacskából, amitől hirtelen felélénkült. Érezte, ahogy az elméje kinyílik, és a gondolatai a környezete részévé válnak, ahogy a környezet is egy darab lett belőle.

A hang, amely válaszolt, egyszerre volt tiszta és megnyugtató, ugyanakkor erős és robosztus. Igen. Valószínűleg engem érintett a legkevésbé, de ez mindig így szokott lenni. Muszáj gyorsan alkalmazkodnom a körülményekhez, mivel én biztosítom minden élet alapját.

- Víz.

Inkább érezte, mintsem hallotta a megerősítést.

Üdvözöllek. Itt, ebben a csendes menedékben az elemek viszonylag békében tudnak egymás mellett élni, és így a veled való társalgásunk is könnyebb lesz, főleg utadnak ebben a kezdeti szakaszában, mielőtt még megtanulnád, hogy gondolkodás nélkül is érezd, hogy mi a szándékunk. A teljes tudás és megértés éveket fog igénybe venni, de ha maradsz ezen az úton, idővel a rendelkezésedre fogunk állni... de soha nem parancsolhatsz nekünk. Ugyanakkor, ha tisztelsz minket, és szándékaid önzetlenek, soha nem fogunk magadra hagyni.

- Miért engem választottatok?

A kataklizma mindannyiunkat bizonytalanságba és zűrzavarba sodort. Egy ideig elveszettek voltunk.  Úgy érezzük, hogy a te lelked hasonló: összezavart és elhanyagolt. Időbe telt számunkra, mire annyira felépültünk, hogy el tudtunk érni téged, de amikor megtettük, reméltük, hogy ... befogadásra találunk nálad.

Nobundo számára mindez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. De mi van a Fénnyel? Vajon végleg elhagyja, ha ezt az új utat választja? Vajon ezzel hátat fordít neki? Vagy ez csak egy próba?

A kockázatot megéri, ha...

- Képes leszek ezekkel az új képességekkel segíteni a népemen?

Igen. Az elemek és a sámán közötti kapcsolat a kölcsönösségen alapul. A sámán hatása segít lenyugtatni és egyesíteni minket, mint ahogyan a mi hatásunk gazdagítja és kiteljesíti a sámánt. Amikor véget ér a képzésed, képes leszel a szükség idejében az elemeket megszólítani. Ha az elemek a kérésed jogosnak találják, bármilyen lehetséges módon segíteni fognak neked.

Az igazi tudás megszerzése, ahogyan a Víz ígérte, éveket vett igénybe. Idővel ugyanakkor Nobundo képes volt felismerni a körülötte lévő élet-energiákat. Draeno legnagyobb teremtményétől a legkisebb, látszólag jelentéktelen homokszeméig pontosan tisztában volt vele, hogy mindent, ami van, egy éltető energia jár át, és ezek az energiák egymással kapcsolatban állnak és egymástól függnek a különböző földrajzi távolságok és szembenálló erők ellenére is. Ezenfelül képes volt érezni ezeket az energiákat, mintha csak a részét képezték volna, ami, mint arra rájött, így is volt.

Az elemek tartották a szavukat, és különböző természetű képességeikkel felruházták őt. A Víztől tisztánlátást és türelmet nyert; hosszú évek óta először voltak zavartalanok a gondolatai. A Tűztől szenvedélyt kapott, az élet újfajta elfogadását, és azt a vágyat, hogy legyőzzön bármilyen akadályt. A Földtől elszántságot, vasakaratot és megtörhetetlen elszántságot tanult. A Széltől megtanulta a bátorságot és a szívósságot, hogy hogyan tudjon szembeszállni a hányattatásokkal.


De volt egy nagyon fontos lecke, amely eddig elkerülte őt. Érezte, hogy az elemek valamit visszatartanak tőle, valamit, aminek a megértéséhez egyszerűen még nem állt készen.

És... továbbra is ott voltak a rémálmok. Valamennyivel könnyebben lettek, de éjszakáról éjszakára Nobundo ott találta magát Shattrath kapuit verve az öklével, ameddig a haldoklók sikolyai ott csengtek a fülében. És ha most átment a kapun és ott állt a tűz mellett, a megjelenő halottak mellett ott volt Korin is.

Érezte a Víz nyugtató hangját: Úgy érezzük, hogy továbbra is... zaklatott vagy.

- Igen – válaszolta. – A Shattrathban elhunytak szellemei üldöznek. Ebben tudnak az elemek segíteni?

Nem az elhunytak szellemeivel van problémád, hanem saját magaddal. És ez egy olyan probléma, amit csak te tudsz egyedül megoldani.

- Ez a belső vívódás tart vissza attól, hogy felismerjem a valódi képességeimet sámánként?

Vidámság áradt a körülötte lévő tavacskákból. Az összes elem közül a Víz volt a leggondtalanabb. A vívódásod visszatükröződik magasan fent az égben, a lábad alatt lévő talajban, bennem és különösen a Tűzben. Visszatükrözi a természet örök küzdelmét az egyensúly megteremtéséért és annak megtartásáért.

Nobundo elgondolkodott egy pillanatra. – Nem számít, hogy az utam milyen messzire visz engem, azt hiszem az igazi tudás abban rejlik, hogy felismerjük, hogy ez az utazás soha nem ér véget.

Jó... nagyon jó. Elérkezett az idő, hogy megtedd az újabb lépést, azt, amelyik a legfontosabb lesz.

- Készen állok rá.

Csukd be a szemed.

Nobundo úgy tett. Úgy érezte, mintha a föld kicsúszna alóla, mintha az elemek elszakadnának tőle, és egyetlen rettenetes pillanatig ismét Shattrath-ban volt, egyedül és elhagyatva a sötétben.

Aztán érzett valamit. Valamit, ami nagyon más volt a többi elemtől. Mérhetetlennek tűnt, hidegnek, de nem ellenségesnek. És jelenlétében Nobundo nagyon-nagyon kicsinek érezte magát. Aztán érezte, hogy ez a jelenség több hangon is beszél hozzá, férfias és nőies hangokon teljes harmóniában, egyszerre benne és körülötte mindenhol.

Nyisd ki a szemed.

Nobundo úgy tett. És ismét megtapasztalta a gyarlóság és a jelentéktelenség érzését, ahogyan a sötét, véget nem érő űrt maga körül világok sokasága töltötte meg. Néhány hasonló volt Draenorhoz, néhány hatalmas jéggolyónak tűnt, néhányat víz borított és volt, amely kietlen és élettelen volt.

És hirtelen Nobundo megértette... azt, ami látszólag olyan egyszerű volt, mégis kiment a fejéből: hogy megszámlálhatatlan világ van körülötte. Ezt eddig is tudta, hiszen a népe rengeteg világot bejárt, mielőtt letelepedett volna Draenoron. De amit Nobundo nem tudott eddig megérteni az az, hogy az elemek ereje is ugyanilyen messzire ért és megszámlálhatatlan volt. Minden világnak megvoltak a maga elemei, a maga erői, amiket meg lehetett szólítani.

De ennél is többről volt szó. Odakint az űrben volt egy másik elem, egy, amely úgy tűnt, hogy minden világot összeköt, egy, amely elmondhatatlan energiából tevődött össze. Ha ezt az egyet meg tudná szólítani – de rögtön tudta, hogy túlságosan tapasztalatlan útjának ezen állomásán ahhoz, hogy ezzel a rejtélyes új elemmel kommunikálni tudjon. Ez csak egy felvillanás volt, a tudás ajándéka...

Egy alapigazság.

***

Velen kristálykék szemeivel végigmérte Nobundot. Nobundo így tiltakozott:

- Nem fognak meghallgatni! Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volt.

Velen ajkai az egyik oldalon felfelé görböltek. Ugyanazt az arckifejezést viselte, amelytől Nobundo úgy érezte, mintha a Próféta rengeteg olyan dologgal lenne tisztában, amelyek meghaladták Nobundo értelmét.

- Mindazok után, amin átestél, amin keresztül mentél, tényleg most akarod feladni?

- Nem tudom elérni, hogy többnek lássanak egyszerű Krokulnál, függetlenül attól, hogy mit taníthatnék nekik.

- Talán nem is bennük van a probléma.

Ezt mondták az elemek is, gondolta Nobundo.


Korábbi beszélgetéseikből kiindulva tudta, hogy jobb, ha nem is próbálkozik kitalálni, hogy mi jár a Próféta fejében, ezért csendben maradt és várt.

Velen folytatta:

- Hallom a sikolyokat az elmédben: Shattrath asszonyainak sikolyait. Tudom, hogy mi nyomja a szívedet. Az nyomaszt, hogy vajon a távozásod gyávaság volt-e részedről.

Nobundo bólintott és hirtelen megrohanták az érzelmek.

- Lényed egy része tisztában van vele, hogy szükségszerű volt, hogy túléld azt az estét, hogy beteljesítsd nagyobb küldetésedet. És bármennyi próbatétel állt előtted attól a naptól kezdve, egyszer sem adtad fel. Ezért választottalak téged. Ezért választottak téged az elemek. Népünk Krokulnak, Megtörtnek hív téged, de hiszem, hogy te nyújthatod népünk számára a legnagyobb reményt.

Velen szelíden rátette a kezét Nobundo vállára.

- Engedd el őket. Hagyd, hogy a sikolyaik elnémuljanak.

Igaza volt. Nem volt gyáva. Egy része mindig is tudta, de mindazok után, ami azóta történt vele, az a része reménytelenül odalett. Nobundo mélyet sóhajtott, és valahogy pontosan tudta, hogyha majd aznap éjjel lefekszik aludni, nem vár rá többé a rémálom. Érezte az elemek örömét, mintha... büszkék lennének rá.

Velen elmosolyodott.

- És most mindannyiunk érdekében menj. Menj és fogadd el a sorsodat.

Nobundo visszatért a gyűléshez. Az összegyűlt draeneiek egymással beszélgettek és ügyet sem vetettek a föléjük tornyosuló törékeny alakra.

Nobundo felemelte a botját. A tiszta kék égen felhők jelentek meg, sötét árnyékba borítva a települést. A draeneiek abbahagyták a beszélgetést.

Nobundo felkiáltott, hangja messze szállt a mocsárban: - Figyeljetek és hallgassátok.

Özönvízszerű eső zúdult rájuk. Villámok jártak táncot a teret körülvevő lámpák között, összetörve azok üvegeit. Az összegyűlt draeneiek döbbenten bámultak.

- Azért jöttetek ide, hogy tanuljatok. Hogy egy nap, ti is birtokosai lehessetek ezeknek az erőknek: egy sámán erejének.

- De a sámánizmus az orkok hagyománya – kiáltotta valaki a hallgatóságból. Mások egyetértően csatlakoztak hozzá.

- Igen. Olyan hagyomány, amelyet elhagytak azért, hogy démonokkal kommunikáljanak. Most mi fogjuk a sámánok útját járni, egy olyan utat, amely egy olyan jövőbe vezet minket, ahol senki se fogja megölni asszonyainkat...

Nobundo megállt, és továbbra is szilárdan folytatta:

- Vagy gyermekeinket. Ahol a Krokulok és a nem fertőzöttek együtt fognak  dolgozni, hogy megvalósuljon az álom, amelyet népünk olyan régen elfeledett: az igazi szabadság.

Az összegyűlt tömeg tagjai egymásra néztek, megerősítést keresve a másikban, felmérve, hogy van-e még ellenállás. Végül úgy tűnt, hogy mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak: hallgatni fognak rá.

- Az utatok ezekkel az egyszerű szavakkal kezdődik...

Nobundo elmosolyodott. A felhők ott gomolyogtak felettük. Villámok világították meg őket. Az eső hullott rájuk.

- Minden, ami van, az él.


2013. december 30., hétfő

A Meg nem Tört - 3. rész


Hiba volt idejönni. Semmi nem változott. Még mindig Krokul vagy? Akkor még mindig Megtört vagy.

Nem. Meg fognak hallgatni. Majd ő eléri, hogy meghallgassák. Hiszen végső soron ott volt az alapigazság. Nobundo kényszerítette a szemeit, hogy az összegyűlt tömegről a kis tér közepén álló szökőkútra nézzenek. Annak a vizétől kért segítséget, hogy tisztán lásson.

Érezte, ahogy ismét képessé vált koncentrálni a gondolataival. Megköszönte a víznek és teljes súlyával a botjának támaszkodva az alatta lévő csalódott tekintetek felé fordult. Egy pillanatig kínos csend honolt.

- Ez nonszensz – hallotta valaki suttoságát.

Amikor először próbált meg beszélni, a hangja halk és rekedt volt, idegen még a saját füle számára is. Megköszörülte a torkát, és újra nekikezdett, ezúttal hangosabban:

- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek nektek...

- Csak az időnket vesztegetjük. Mit mondhatna nekünk egy Krokul?

Egyre több hang csatlakozott a suttogáshoz. Nobundo elsápadt. A szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.

Igazam volt. Ez egy hiba volt.

Nobundo megfordult, hogy távozzon, de vezetőjük, a próféta Velen nyájas szemeivel találta szemben magát.

A látnok bíráló tekintettel vizsgálta Nobundot: - Menni készülsz valahová?

***************

Nobundo a felperzselt földekre néző egyik szikla tetején ült. Nem sok minden változott az utóbbi... mennyi idő is telt el, mióta először felmászott ide? Öt év? Hat?

Amikor őt és a többieket a Krokulok új táborába küldték, ahogyan végül hívni kezdték őket, Nobundo mérges volt, fusztrált és letört. Elment a számukra engedélyezett terület legtávolabbi pontjába. Mindig is meg akarta vizsgálni a Zangarmarshot övező dombokat, de azoknak a domboknak a közepén volt a „nem-fertőzöttek” főhadiszállása, és az a terület most tiltott volt az ő „fajtája” számára.




Így ide zarándokolt el a perzselő hőségben, a Draenor legelhagyatottabb pusztaságait körülvevő magas ormokhoz: azokhoz a pusztaságokhoz, amelyek még az orkok gyűlölet- és népirtás politikája előtt elhagyatottá váltak a boszorkánymesterek elfajzott mágiájának köszönhetően.

De legalább az orkok kisebb problémát jelentettek ezekben a napokban. Néhány portyázó ork csapat továbbra is járőrözött, és minden draeneit megöltek, akit láttak. Ugyanakkor az orkok száma lecsökkent: a zöldbőrű szörnyetegek jelentős része ugyanis évekkel korábban átkelt a maguk készítette portálon és azóta sem tértek vissza.

Ennek eredményeként Nobundo hallotta, hogy népe egy új várost épít valahol a mocsárban. Nem számít, gondolta. Az egy olyan város, ahol soha nem fognak engem szívesen látni.

A Nobundoban és a többiekben bekövetkező változások tovább folytatódtak. Kinövések jelentek meg rajtuk, ahol korábban semmi nem volt. Foltok, szemölcsök és furcsa csomók terjedtek el az egész testükön. A patájuk, ami a draeneiek egyik legismertebb megkülönböztetőjegye volt, teljesen eltűnt, helyette deformált talpakhoz hasonló dolgok nőttek ki rajtuk. De nemcsak a fizikai kinézetük változott meg. Az agyuk egyre nehezebben tudott magasszintű tevékenységeket végezni. És voltak néhányan, akik teljesen elvesztek, üres vázakká változtak, amelyek céltalanul bolyongtak, miközben csak az elméjükben létező hallgatósággal társalogtak. Ezek közül az Elveszettek közül voltak, akik egy nap felébredtek, elkóboroltak, és soha többé nem tértek vissza. Az egyik első ilyen eset Estes volt. Így Korinnak már csak egy társa maradt azok közül, akikkel együtt élte át a sötét időket Shattrathban.

Elég, gondolta. Ne zökkenj ki. Tedd meg, amiért idejöttél.

Azért kalandoztak el a gondolatai, mert egy része tudta, hogy ez az alkalom se lesz más, mint a többi. De ettől függetlenül megteszi, ahogyan az elmúlt években minden nap megtette... mivel valahol, valahogyan egy része még mindig reménykedett.




Becsukta a szemeit, igyekezett minden külső gondolatot kizárni az agyából, és kinyúlt a Fény felé. Kérlek, csak most az egyszer... hadd sütkérezzem meg ismét fényes dicsőségedben.

Semmi.

Próbáld erősebben.

Minden maradék erejével a feladatra koncentrált.

- Nobundo!

Majdnem kiugrott a bőréből, szemeit azonnal kinyitotta, és igyekezett az egyik kezével megtartani az egyensúlyát. Körülnézett, majd fel az égre.

- Megtaláltalak!

Amikor megfordulva észrevette Korint, mélyet sóhajtott és megrázta a fejét.

Tudhattad volna, hogy nem a Fény részesít ismét kegyelmében.

Korin odaérkezett hozzá, és leült melléje. Megviseltnek, meggyötörtnek és furcsán zavarodottnak tűnt.

- Hogy vagy? – kérdezte tőle Nobundo.

- Nem rosszabbul, mint máskor.

Nobundo várt a folytatásra, de Korin csak a zord kilátást bámulta.

Egyikőjük sem láthatta, ahogy egy figura kandikált ki az egyik közeli kicsorbult kövek kupaca mögül őket figyelve. Hallgatva.

- El akartál nekem mondani valamit?

Korin elgondolkodott egy pillanatra.

- Ó, igen! – mondta végül. – Új tag érkezett ma a táborba. Mondta, hogy az orkok... újraszerveződnek. Készülnek valamire. Újak vezetik őket... hogy is hívják? Azokat, akik sötét mágiát csinálnak?

- Boszorkánymesterek?

- Igen, azt hiszem, az volt az. – Korin felállt és előrelépett, a szikla szélén álldogált. Hosszú ideig néma maradt.

Nem messze tőlük a figura a kövek mögül ugyanolyan csendben távozott, ahogyan érkezett.

Korin szemei a távolba meredtek, ahogyan a hangja is távoli volt, mikor megszólalt, mintha nem lenne teljesen jelen.

- Mit gondolsz, mi történne, ha még egy pár lépéssel előre mennék?

Nobundo habozott, nem tudva, hogy a nő vajon csak tréfál-e.



- Azt hiszem, akkor leesnél.

- Igen, a testem leesne. De néha arra gondolok, hogy a szellemem vajon... repülne? Nem, nem ez a szó. Mi az... amikor egyre feljebb és feljebb megyünk, mintha repülnénk?

Nobundo elgondolkodott. – Felszállnánk?

- Igen! A testem lezuhanna, de a szellemem felszállna.

Napokkal később Nobundo arra ébredt, hogy fáj a feje és üres a hasa. Elhatározta, hogy kimegy és megnézi, hogy maradt-e még hal az előző esti étkezésről.

Ahogy előbújt a barlangból, észrevette, hogy a többiek összegyűltek és szemüket eltakarva az ég felé néznek. Kisétált egy hatalmas gomba alól, feltekintett és kénytelen volt azonnal eltakarni a szemeit. Leesett az álla.

Egy hasadék jelent meg a kora reggeli égővörös égbolton. Olyan volt, mintha egy heg nyílt volna ki, szétszakítva világuk szerkezetét, engedve, hogy a vakító fény és valami nyers, elmondhatatlan energia hatoljon be. A törés hullámzott, és tiszta fényben tekergőző kígyóként táncolt.

A föld remegni kezdett alattuk. A nyomás egyre nagyobb volt Nobundo fejében, és úgy érezte, hogy hamarosan felrobban. Villámok cikáztak az égen; Nobundonak minden szőrszála felállt; és egy rövid, őrjítő pillanatig úgy tűnt, hogy az egész világ a feje tetejére áll.

Nobundonak egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy az összegyűlt Megtörtek képe megtöbbszöröződik és különböző pillanatképeik jelennének meg: hol idősebbek, hol fiatalabbak, néhányan nem is tűntek Megtörtnek, hanem inkább egészséges, nem fertőzött draeneinek. Aztán az illúzió elillant. A föld megmozdult, mintha Nobundo egy kordé tetején állt volna, amely hirtelen elindult alatta. A többiekkel együtt a sárba esett, és a földrengés ideje alatt úgy is maradt.

Néhány perccel később a remegés alábbhagyott, majd lassan teljesen megszűnt. Korin tágra nyílt szemekkel bámult a hasadékra, amely újra lezáródott.

- A világunknak lassan vége – suttogta.

A világnak nem lett vége. De közel volt hozzá.

Amikor Nobundo a következő napon ismét felmászott szokásos helyére a hegyek ormára, látta, hogy a horizont szinte megőrült. Füst borította az éget, sűrű fekete felhőt alkotva a föld fölött. A levegő égette a tüdejét. Ahol állt, a szikla tövében egy hatalmas rés nyílt. Gőz szállt fel belőle, és amikor Nobundo föléje hajolt, halvány fényt látott a föld mélyén.

A sivatag földjéből hatalmas darabok szakadtak ki, és megmagyarázhatatlan módon lebegtek magasan a levegőben. És az ég darabkái is úgy néztek ki, mintha ablakot nyitnának... valamire. Úgy tűnt Nobundo számára, mintha képes lenne futó pillantást vetni azokon az ablakokon keresztül más világokra, amelyek közül néhány nagyon távoli volt, néhány közelinek tűnt, de hogy ez a valóság volt-e, vagy a katasztrófának valamilyen illúziója, azt Nobundo nem tudta megmondani.

És mindenhol, mindenre tapintható csend telepedett, mintha a föld élőlényei mind meghaltak volna, vagy valamilyen távoli rejtekhelyre menekültek volna. Ennek ellenére Nobundo úgy érezte, hogy nincsen egyedül. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy a szeme sarkában lopva mozgást látna. Átvizslatta közvetlen környezetét, és félig azt várta, hogy meglátja Korint.


 



De semmi. Csak a nagy vízfeje űzött bolondot belőle.

Nobundo mégegyszer a rémálomszerű látványt nézte maga előtt, és azon tűnődött, hogy vajon a közeljövő pusztulást hoz-e mindenkire, akit ismert.

De az idő telt, és az élet, ahogy szokott, ment tovább. A táborba kósza hírek érkeztek arról, hogy egész régiók pusztultak el. De a világ túlélte.

Meggyötörve, kifacsarva, megkínozva... de a világ tovább élt, ahogyan a Megtörtek is. Mogyorót és gyökereket ettek, és apró halakat, amelyeket a mocsárban találtak. Felforralták a vizet, és olyan viharok elől próbáltak menedéket találni, amilyeneket még sosem éltek át, de tovább éltek. Ahogy az évszakok jöttek-mentek, az állatok is visszatértek. Voltak köztük olyan fajok, amelyek korábban nem léteztek, de az állatok valóban visszatértek. Amikor egy Megtört sikeres vadászaton vett részt, lakomát tartottak az állat húsából. Túléltek.

Legalábbis a legtöbben. Pár nappal korábban Herac tűnt el. Már hosszú hónapok óta zavartnak és befelé fordulónak tűnt, és habár Korin nem beszélt róla, ő is és Nobundo is tudta, hogy közel járt már ahhoz, hogy csatlakozzon az Elveszettekhez. Herac volt az utolsó Korin csapatából Shattrathban, és Nobundo átérezte a nő veszteségét.

És habár Nobundo soha nem beszélt róla, néha maga is azon tűnődött, hogy egy nap elveszítheti az irányítást az elméje felett, és nekiindul az ismeretlennek, hogy soha többé ne térjen vissza, és ne legyen több puszta emléknél.

Folytatta nappali virrasztásait, zarándokútjait a távoli hegycsúcsokra, és belül valamiért még mindig azt remélte, hogyha letölti büntetését és kiérdemli dicsőségét, a Fény ismét ráragyog.

Minden nap csalódottan tért vissza a táborba.

És minden éjjel ugyanattól a szörnyű rémálomtól szenvedett.

Shattrath Város falain kívül állt, öklével a zárt kapukat ütögette, miközben a haldoklók kiáltásai borították be az éjszakai eget. Amikor felébredt, tudta, hogy ez csak egy újabb álom, egy újabb rémálom, és hogy mindegyik ugyanolyan, mint az előző volt.

Folyamatosan a vastag deszkákat ütögette, addig, amíg a keze el nem kezdett vérezni. A falakon belül nők és gyermekek haltak lassú és rettenetes halált. A halálkiáltásaik egyesével hallgattak el egészen addig, amíg egy végső, elkínzott jajveszékelés hallatszott. Felismerte ezt a hangot: ugyanez a hang visszhangzott a Terokkar Erdő fái közt, miközben elmenekült a városból.

Hamarosan ez a kiáltás is elhalkult, és nem maradt más, mint a súlyos csend. Nobundo hátralépett a kapuktól, és végignézett törékeny, eldeformálódott, használhatatlan testén. Megremegett és zokogott, miközben az elkerülhetetlen ébredésre várt.

Nyikorgás hallatszott, ahogy a kapuk lassan megnylítak. Nobundo tágra nyílt szemekkel nézett fel. Ez soha nem történt meg korábban. Ez új volt. Vajon mit jelenthet?

A tömör kapuk feltárták az üres Alsó Várost, amelynek a közepén egyetlen hatalmas tűz világította meg a belső falakat és rámpákat.





Nobundo beljebb lépett, a lángok melegsége vonzotta magához. Körülnézett, de sehol nem látott testeket, semmilyen nyomát a vérontásnak egy-két elhajított fegyveren kívül, amelyek a tűztől pá lábnyira hevertek szanaszét.

Gyenge mennydörgés rázta meg az eget, és Nobundo érezte, hogy esőcseppek koppannak a karján. Ahogy még egy lépést tett előre, a hatalmas kapuk bezárultak mögötte.

Aztán hallotta a hangokat, az éles zajokat, amelyek a tűzfény mögül emelkedtek ki és egye közelebb jöttek. Nála nem volt semmilyen fegyver, még a vándorbotja sem, és az, hogy tudta, hogy csak álmodik, semmivel sem kisebbítette veszélyérzetét. Felkészült arra, hogy felkapjon egy égő fadarabot a tűzből, amikor meglátta, hogy egy draenei nő lépett a fénybe.

Az eső továbbra is szórványosan esett.

Először Nobundo elmosolyodott, mivel örült annak, hogy valaki túlélte a vérengzést, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról, amikor észrevette a mély és véres sebet a nő torkán, valamint a zúzódásokat a testén. Bal karja bénán és magatehetetlenül lógott az oldalán. A nő üres tekintettel bámult rá, mégis volt valami... vádló a viselkedésében. Ahogy közelebb húzódott, látta, hogy Shaka az. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, huszan-huszan támolyogtak előre mindkét oldalon, testükön életveszélyes sérülések nyomait viselve.

Feltámadt a szél, felerősítve a tüzet. Az eső szitáló permetté vált. A nők egyesével lehajoltak, és különböző fegyvereket emeltek fel a sáros földről, amit támadólag fogtak. Nobundo megragadott egy égő fadarabot a tűzből.

Én meg akartalak menteni titeket! Semmit se tehettem, akarta kiáltani, de nem jött ki hang a száján. Mozdulatai lassúnak és korlátozottnak tűntek.

A szél még jobban felerősödött, kioltva a Nobundo kezében tartott fáklyát. A megölt nők még közelebb jöttek, fegyvereiket a magasba emelve, miközben az erős szél a tábortűz lángjait is lassan eloltotta, teljes sötétségben hagyva Nobundot.

Várt, hallgatott,... igyekezett kifülelni az ömlő esőn át azok közeledtét.

Hirtelen jeges szorítás ragadta meg a csuklója körül. Nobundo felkiáltott...

És felébredt. Kimerültnek érezte magát, még fáradtabbnak, mint amikor lefeküdt. Az álmoknak megvolt a maguk ára.

Úgy döntött, hogy a reggeli levegő csak jót tehet vele. Talán Korin is ébren van, és beszélgethetnek egymással.

Kilépett oda, ahol páran már a reggelihez gyülekeztek, és az egyik újabb tagtól Korin holléte után érdeklődött.

- Elment.

- Elment? Hova? Mikor?

- Pár perccel ezelőtt. Nem mondta, hogy hova. Különösen viselkedett... azt mondta, hogy …. mit is fog csinálni?

A Megtört megállt, gondolkodott, majd bólintott, amikor eszébe jutott.

- Úgy van. Azt mondta, hogy „szárnyalni” fog.

Nobundo olyan gyorsan futott, ahogy a lábai bírták. Mire elérte a hegyormokat, lángolt a tüdeje; sűrű, zöld taknyot köhögött fel, és a lábai megállíthatlanul remegtek.

A sziklához vezető fennsíkon látta meg, ahogy a szikla széléről tekintett lefelé.

- Korin! Állj!

A nő hátranézett halvány mosollyal a száján, aztán megfordult és némán elrugaszkodott a sziklától, majd eltűnt a vékony sűrű ködben.

Nobundo a szikla széléhez ment és letekintett, de nem látott mást, mint egy halvány fénysugarat messze, messze a mélyben.

Elkéstél.

Ismét kudarcot vallott, ahogy kudarcot vallott Shattrathban a nők megmentésénél is. Nobundo szorosan összezárta a szemeit, és elméjével a Fényt szólította: Miért? Miért hagytál el engem? Miért kínzol engem folyamatosan? Hát nem szolgáltalak téged hűségesen?

Továbbra sem jött válasz. Csak egy kósza szellő törölte fel az arcán lecsurgó könnyeket.

Talán Korinnak igaza van. Nobundo a lelke mélyén pontosan tudta, hogy miért tette azt a nő, amit tett: nem akart olyan lenni, mint az Elveszettek. Talán megtalálta az egyetlen kiutat ebből.

Ez a világ már semmit nem tartogat számára. Olyan könnyű lenne megtenni azokat az utolsó lépéseket, lesétálni a szikláról és véget vetni ennek a nyomorúságnak.

Nem messze egy alak lépett ki a kiugró kövek mögül, készen arra, hogy szóljon...