Hiba volt idejönni. Semmi nem változott. Még mindig Krokul vagy? Akkor még mindig Megtört vagy.
Nem. Meg fognak hallgatni. Majd ő eléri, hogy meghallgassák. Hiszen végső soron ott volt az alapigazság. Nobundo kényszerítette a szemeit, hogy az összegyűlt tömegről a kis tér közepén álló szökőkútra nézzenek. Annak a vizétől kért segítséget, hogy tisztán lásson.
Érezte, ahogy ismét képessé vált koncentrálni a gondolataival. Megköszönte a víznek és teljes súlyával a botjának támaszkodva az alatta lévő csalódott tekintetek felé fordult. Egy pillanatig kínos csend honolt.
- Ez nonszensz – hallotta valaki suttoságát.
Amikor először próbált meg beszélni, a hangja halk és rekedt volt, idegen még a saját füle számára is. Megköszörülte a torkát, és újra nekikezdett, ezúttal hangosabban:
- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek nektek...
- Csak az időnket vesztegetjük. Mit mondhatna nekünk egy Krokul?
Egyre több hang csatlakozott a suttogáshoz. Nobundo elsápadt. A szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.
Igazam volt. Ez egy hiba volt.
Nobundo megfordult, hogy távozzon, de vezetőjük, a próféta Velen nyájas szemeivel találta szemben magát.
A látnok bíráló tekintettel vizsgálta Nobundot: - Menni készülsz valahová?
***************
Nobundo a felperzselt földekre néző egyik szikla tetején ült. Nem sok minden változott az utóbbi... mennyi idő is telt el, mióta először felmászott ide? Öt év? Hat?
Amikor őt és a többieket a Krokulok új táborába küldték, ahogyan végül hívni kezdték őket, Nobundo mérges volt, fusztrált és letört. Elment a számukra engedélyezett terület legtávolabbi pontjába. Mindig is meg akarta vizsgálni a Zangarmarshot övező dombokat, de azoknak a domboknak a közepén volt a „nem-fertőzöttek” főhadiszállása, és az a terület most tiltott volt az ő „fajtája” számára.
Így ide zarándokolt el a perzselő hőségben, a Draenor legelhagyatottabb pusztaságait körülvevő magas ormokhoz: azokhoz a pusztaságokhoz, amelyek még az orkok gyűlölet- és népirtás politikája előtt elhagyatottá váltak a boszorkánymesterek elfajzott mágiájának köszönhetően.
De legalább az orkok kisebb problémát jelentettek ezekben a napokban. Néhány portyázó ork csapat továbbra is járőrözött, és minden draeneit megöltek, akit láttak. Ugyanakkor az orkok száma lecsökkent: a zöldbőrű szörnyetegek jelentős része ugyanis évekkel korábban átkelt a maguk készítette portálon és azóta sem tértek vissza.
Ennek eredményeként Nobundo hallotta, hogy népe egy új várost épít valahol a mocsárban. Nem számít, gondolta. Az egy olyan város, ahol soha nem fognak engem szívesen látni.
A Nobundoban és a többiekben bekövetkező változások tovább folytatódtak. Kinövések jelentek meg rajtuk, ahol korábban semmi nem volt. Foltok, szemölcsök és furcsa csomók terjedtek el az egész testükön. A patájuk, ami a draeneiek egyik legismertebb megkülönböztetőjegye volt, teljesen eltűnt, helyette deformált talpakhoz hasonló dolgok nőttek ki rajtuk. De nemcsak a fizikai kinézetük változott meg. Az agyuk egyre nehezebben tudott magasszintű tevékenységeket végezni. És voltak néhányan, akik teljesen elvesztek, üres vázakká változtak, amelyek céltalanul bolyongtak, miközben csak az elméjükben létező hallgatósággal társalogtak. Ezek közül az Elveszettek közül voltak, akik egy nap felébredtek, elkóboroltak, és soha többé nem tértek vissza. Az egyik első ilyen eset Estes volt. Így Korinnak már csak egy társa maradt azok közül, akikkel együtt élte át a sötét időket Shattrathban.
Elég, gondolta. Ne zökkenj ki. Tedd meg, amiért idejöttél.
Azért kalandoztak el a gondolatai, mert egy része tudta, hogy ez az alkalom se lesz más, mint a többi. De ettől függetlenül megteszi, ahogyan az elmúlt években minden nap megtette... mivel valahol, valahogyan egy része még mindig reménykedett.
Becsukta a szemeit, igyekezett minden külső gondolatot kizárni az agyából, és kinyúlt a Fény felé. Kérlek, csak most az egyszer... hadd sütkérezzem meg ismét fényes dicsőségedben.
Semmi.
Próbáld erősebben.
Minden maradék erejével a feladatra koncentrált.
- Nobundo!
Majdnem kiugrott a bőréből, szemeit azonnal kinyitotta, és igyekezett az egyik kezével megtartani az egyensúlyát. Körülnézett, majd fel az égre.
- Megtaláltalak!
Amikor megfordulva észrevette Korint, mélyet sóhajtott és megrázta a fejét.
Tudhattad volna, hogy nem a Fény részesít ismét kegyelmében.
Korin odaérkezett hozzá, és leült melléje. Megviseltnek, meggyötörtnek és furcsán zavarodottnak tűnt.
- Hogy vagy? – kérdezte tőle Nobundo.
- Nem rosszabbul, mint máskor.
Nobundo várt a folytatásra, de Korin csak a zord kilátást bámulta.
Egyikőjük sem láthatta, ahogy egy figura kandikált ki az egyik közeli kicsorbult kövek kupaca mögül őket figyelve. Hallgatva.
- El akartál nekem mondani valamit?
Korin elgondolkodott egy pillanatra.
- Ó, igen! – mondta végül. – Új tag érkezett ma a táborba. Mondta, hogy az orkok... újraszerveződnek. Készülnek valamire. Újak vezetik őket... hogy is hívják? Azokat, akik sötét mágiát csinálnak?
- Boszorkánymesterek?
- Igen, azt hiszem, az volt az. – Korin felállt és előrelépett, a szikla szélén álldogált. Hosszú ideig néma maradt.
Nem messze tőlük a figura a kövek mögül ugyanolyan csendben távozott, ahogyan érkezett.
Korin szemei a távolba meredtek, ahogyan a hangja is távoli volt, mikor megszólalt, mintha nem lenne teljesen jelen.
- Mit gondolsz, mi történne, ha még egy pár lépéssel előre mennék?
Nobundo habozott, nem tudva, hogy a nő vajon csak tréfál-e.
- Azt hiszem, akkor leesnél.
- Igen, a testem leesne. De néha arra gondolok, hogy a szellemem vajon... repülne? Nem, nem ez a szó. Mi az... amikor egyre feljebb és feljebb megyünk, mintha repülnénk?
Nobundo elgondolkodott. – Felszállnánk?
- Igen! A testem lezuhanna, de a szellemem felszállna.
Napokkal később Nobundo arra ébredt, hogy fáj a feje és üres a hasa. Elhatározta, hogy kimegy és megnézi, hogy maradt-e még hal az előző esti étkezésről.
Ahogy előbújt a barlangból, észrevette, hogy a többiek összegyűltek és szemüket eltakarva az ég felé néznek. Kisétált egy hatalmas gomba alól, feltekintett és kénytelen volt azonnal eltakarni a szemeit. Leesett az álla.
Egy hasadék jelent meg a kora reggeli égővörös égbolton. Olyan volt, mintha egy heg nyílt volna ki, szétszakítva világuk szerkezetét, engedve, hogy a vakító fény és valami nyers, elmondhatatlan energia hatoljon be. A törés hullámzott, és tiszta fényben tekergőző kígyóként táncolt.
A föld remegni kezdett alattuk. A nyomás egyre nagyobb volt Nobundo fejében, és úgy érezte, hogy hamarosan felrobban. Villámok cikáztak az égen; Nobundonak minden szőrszála felállt; és egy rövid, őrjítő pillanatig úgy tűnt, hogy az egész világ a feje tetejére áll.
Nobundonak egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy az összegyűlt Megtörtek képe megtöbbszöröződik és különböző pillanatképeik jelennének meg: hol idősebbek, hol fiatalabbak, néhányan nem is tűntek Megtörtnek, hanem inkább egészséges, nem fertőzött draeneinek. Aztán az illúzió elillant. A föld megmozdult, mintha Nobundo egy kordé tetején állt volna, amely hirtelen elindult alatta. A többiekkel együtt a sárba esett, és a földrengés ideje alatt úgy is maradt.
Néhány perccel később a remegés alábbhagyott, majd lassan teljesen megszűnt. Korin tágra nyílt szemekkel bámult a hasadékra, amely újra lezáródott.
- A világunknak lassan vége – suttogta.
A világnak nem lett vége. De közel volt hozzá.
Amikor Nobundo a következő napon ismét felmászott szokásos helyére a hegyek ormára, látta, hogy a horizont szinte megőrült. Füst borította az éget, sűrű fekete felhőt alkotva a föld fölött. A levegő égette a tüdejét. Ahol állt, a szikla tövében egy hatalmas rés nyílt. Gőz szállt fel belőle, és amikor Nobundo föléje hajolt, halvány fényt látott a föld mélyén.
A sivatag földjéből hatalmas darabok szakadtak ki, és megmagyarázhatatlan módon lebegtek magasan a levegőben. És az ég darabkái is úgy néztek ki, mintha ablakot nyitnának... valamire. Úgy tűnt Nobundo számára, mintha képes lenne futó pillantást vetni azokon az ablakokon keresztül más világokra, amelyek közül néhány nagyon távoli volt, néhány közelinek tűnt, de hogy ez a valóság volt-e, vagy a katasztrófának valamilyen illúziója, azt Nobundo nem tudta megmondani.
És mindenhol, mindenre tapintható csend telepedett, mintha a föld élőlényei mind meghaltak volna, vagy valamilyen távoli rejtekhelyre menekültek volna. Ennek ellenére Nobundo úgy érezte, hogy nincsen egyedül. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy a szeme sarkában lopva mozgást látna. Átvizslatta közvetlen környezetét, és félig azt várta, hogy meglátja Korint.
De semmi. Csak a nagy vízfeje űzött bolondot belőle.
Nobundo mégegyszer a rémálomszerű látványt nézte maga előtt, és azon tűnődött, hogy vajon a közeljövő pusztulást hoz-e mindenkire, akit ismert.
De az idő telt, és az élet, ahogy szokott, ment tovább. A táborba kósza hírek érkeztek arról, hogy egész régiók pusztultak el. De a világ túlélte.
Meggyötörve, kifacsarva, megkínozva... de a világ tovább élt, ahogyan a Megtörtek is. Mogyorót és gyökereket ettek, és apró halakat, amelyeket a mocsárban találtak. Felforralták a vizet, és olyan viharok elől próbáltak menedéket találni, amilyeneket még sosem éltek át, de tovább éltek. Ahogy az évszakok jöttek-mentek, az állatok is visszatértek. Voltak köztük olyan fajok, amelyek korábban nem léteztek, de az állatok valóban visszatértek. Amikor egy Megtört sikeres vadászaton vett részt, lakomát tartottak az állat húsából. Túléltek.
Legalábbis a legtöbben. Pár nappal korábban Herac tűnt el. Már hosszú hónapok óta zavartnak és befelé fordulónak tűnt, és habár Korin nem beszélt róla, ő is és Nobundo is tudta, hogy közel járt már ahhoz, hogy csatlakozzon az Elveszettekhez. Herac volt az utolsó Korin csapatából Shattrathban, és Nobundo átérezte a nő veszteségét.
És habár Nobundo soha nem beszélt róla, néha maga is azon tűnődött, hogy egy nap elveszítheti az irányítást az elméje felett, és nekiindul az ismeretlennek, hogy soha többé ne térjen vissza, és ne legyen több puszta emléknél.
Folytatta nappali virrasztásait, zarándokútjait a távoli hegycsúcsokra, és belül valamiért még mindig azt remélte, hogyha letölti büntetését és kiérdemli dicsőségét, a Fény ismét ráragyog.
Minden nap csalódottan tért vissza a táborba.
És minden éjjel ugyanattól a szörnyű rémálomtól szenvedett.
Shattrath Város falain kívül állt, öklével a zárt kapukat ütögette, miközben a haldoklók kiáltásai borították be az éjszakai eget. Amikor felébredt, tudta, hogy ez csak egy újabb álom, egy újabb rémálom, és hogy mindegyik ugyanolyan, mint az előző volt.
Folyamatosan a vastag deszkákat ütögette, addig, amíg a keze el nem kezdett vérezni. A falakon belül nők és gyermekek haltak lassú és rettenetes halált. A halálkiáltásaik egyesével hallgattak el egészen addig, amíg egy végső, elkínzott jajveszékelés hallatszott. Felismerte ezt a hangot: ugyanez a hang visszhangzott a Terokkar Erdő fái közt, miközben elmenekült a városból.
Hamarosan ez a kiáltás is elhalkult, és nem maradt más, mint a súlyos csend. Nobundo hátralépett a kapuktól, és végignézett törékeny, eldeformálódott, használhatatlan testén. Megremegett és zokogott, miközben az elkerülhetetlen ébredésre várt.
Nyikorgás hallatszott, ahogy a kapuk lassan megnylítak. Nobundo tágra nyílt szemekkel nézett fel. Ez soha nem történt meg korábban. Ez új volt. Vajon mit jelenthet?
A tömör kapuk feltárták az üres Alsó Várost, amelynek a közepén egyetlen hatalmas tűz világította meg a belső falakat és rámpákat.
Nobundo beljebb lépett, a lángok melegsége vonzotta magához. Körülnézett, de sehol nem látott testeket, semmilyen nyomát a vérontásnak egy-két elhajított fegyveren kívül, amelyek a tűztől pá lábnyira hevertek szanaszét.
Gyenge mennydörgés rázta meg az eget, és Nobundo érezte, hogy esőcseppek koppannak a karján. Ahogy még egy lépést tett előre, a hatalmas kapuk bezárultak mögötte.
Aztán hallotta a hangokat, az éles zajokat, amelyek a tűzfény mögül emelkedtek ki és egye közelebb jöttek. Nála nem volt semmilyen fegyver, még a vándorbotja sem, és az, hogy tudta, hogy csak álmodik, semmivel sem kisebbítette veszélyérzetét. Felkészült arra, hogy felkapjon egy égő fadarabot a tűzből, amikor meglátta, hogy egy draenei nő lépett a fénybe.
Az eső továbbra is szórványosan esett.
Először Nobundo elmosolyodott, mivel örült annak, hogy valaki túlélte a vérengzést, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról, amikor észrevette a mély és véres sebet a nő torkán, valamint a zúzódásokat a testén. Bal karja bénán és magatehetetlenül lógott az oldalán. A nő üres tekintettel bámult rá, mégis volt valami... vádló a viselkedésében. Ahogy közelebb húzódott, látta, hogy Shaka az. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, huszan-huszan támolyogtak előre mindkét oldalon, testükön életveszélyes sérülések nyomait viselve.
Feltámadt a szél, felerősítve a tüzet. Az eső szitáló permetté vált. A nők egyesével lehajoltak, és különböző fegyvereket emeltek fel a sáros földről, amit támadólag fogtak. Nobundo megragadott egy égő fadarabot a tűzből.
Én meg akartalak menteni titeket! Semmit se tehettem, akarta kiáltani, de nem jött ki hang a száján. Mozdulatai lassúnak és korlátozottnak tűntek.
A szél még jobban felerősödött, kioltva a Nobundo kezében tartott fáklyát. A megölt nők még közelebb jöttek, fegyvereiket a magasba emelve, miközben az erős szél a tábortűz lángjait is lassan eloltotta, teljes sötétségben hagyva Nobundot.
Várt, hallgatott,... igyekezett kifülelni az ömlő esőn át azok közeledtét.
Hirtelen jeges szorítás ragadta meg a csuklója körül. Nobundo felkiáltott...
És felébredt. Kimerültnek érezte magát, még fáradtabbnak, mint amikor lefeküdt. Az álmoknak megvolt a maguk ára.
Úgy döntött, hogy a reggeli levegő csak jót tehet vele. Talán Korin is ébren van, és beszélgethetnek egymással.
Kilépett oda, ahol páran már a reggelihez gyülekeztek, és az egyik újabb tagtól Korin holléte után érdeklődött.
- Elment.
- Elment? Hova? Mikor?
- Pár perccel ezelőtt. Nem mondta, hogy hova. Különösen viselkedett... azt mondta, hogy …. mit is fog csinálni?
A Megtört megállt, gondolkodott, majd bólintott, amikor eszébe jutott.
- Úgy van. Azt mondta, hogy „szárnyalni” fog.
Nobundo olyan gyorsan futott, ahogy a lábai bírták. Mire elérte a hegyormokat, lángolt a tüdeje; sűrű, zöld taknyot köhögött fel, és a lábai megállíthatlanul remegtek.
A sziklához vezető fennsíkon látta meg, ahogy a szikla széléről tekintett lefelé.
- Korin! Állj!
A nő hátranézett halvány mosollyal a száján, aztán megfordult és némán elrugaszkodott a sziklától, majd eltűnt a vékony sűrű ködben.
Nobundo a szikla széléhez ment és letekintett, de nem látott mást, mint egy halvány fénysugarat messze, messze a mélyben.
Elkéstél.
Ismét kudarcot vallott, ahogy kudarcot vallott Shattrathban a nők megmentésénél is. Nobundo szorosan összezárta a szemeit, és elméjével a Fényt szólította: Miért? Miért hagytál el engem? Miért kínzol engem folyamatosan? Hát nem szolgáltalak téged hűségesen?
Továbbra sem jött válasz. Csak egy kósza szellő törölte fel az arcán lecsurgó könnyeket.
Talán Korinnak igaza van. Nobundo a lelke mélyén pontosan tudta, hogy miért tette azt a nő, amit tett: nem akart olyan lenni, mint az Elveszettek. Talán megtalálta az egyetlen kiutat ebből.
Ez a világ már semmit nem tartogat számára. Olyan könnyű lenne megtenni azokat az utolsó lépéseket, lesétálni a szikláról és véget vetni ennek a nyomorúságnak.
Nem messze egy alak lépett ki a kiugró kövek mögül, készen arra, hogy szóljon...
