2011. december 30., péntek

A hét kérdése - Kedvenc hely 4. rész

Na, a kedvenc helyekről szóló kérdések a végéhez érkeznek, már csak egy terület van, amit be kell járni. Ez a hely pedig az egykori Draenor bolygó maradványa, a Külső Földek (Outland), ahol elég sok baljóslatú hely volt. A kérdés továbbra sem pusztán a kinézetre vonatkozik, hanem amelyik a legjobban megragadott hangulata, története, zenéje, lakói,... miatt.


Melyik a kedvenc helyed a Külső Földeken, vagyis Outlanden?


Zangarmarsh




A terület kékes beütése, titokzatos, rejtélyes, mocsaras hangulata engem mindig magával ragadott, imádtam arra járni. Olyan egzotikusnak és különlegesnek hatott Azeroth világa után, sok furcsa növényével és élővilágával.

2011. december 27., kedd

Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 3. rész

Egyedül ült irodájának ablakánál, ahol ezekben a napokban több időt töltött, mint a saját otthonában, és a délutáni szóváltást elvenítette fel magában. Szórakozottan a függöny egyik hosszú szárát morzsolgatta az ujjai között, és az Orom kertjeire bámult, miközben Aethas eltökélt hangját hallotta a fejében. Vannak, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem. Lor’themar nem tudta tagadni ennek igazságát, de magában Rommath lenézésével értett egyet. Hogyan bizhatna meg Aethasban, hogy lelkiismeretesen fogja képviselni Quel’Thalast, amikor már Kirin Tor köpenyébe burkolózik és az ő pecsétjüket használja levelei felett? Aethas elköteleződött volt ehhez a Nexus háborúhoz, ez világos volt. Hány elfet tudna meggyőzni, hogy kövesék őt? És meddig kell neki mint kormányzónak megvédenie a népét, amikor ilyen homályos területre taszítják őket?

A ruha megfeszült és rojtosodni kezdett Lor’themar durva szorítása alatt. Ha észre is vette, éppen alkalmas hasonlatnak találta volna a saját meggyőződésének állapotához ezekben a napokban.

- Nem vagyok biztos benne – vallotta be Halduron később az este folyamán. A kormányzót még mindig az ablaknál ülve találta, ahogy mogorván bámult ki a naplementére. Egy pillantást vetett szótlanul a likőrös polc felé, majd bőkezűen töltött egy nagy pohárral régi barátjának. Az íjász parancsnok most szembe ült vele, és ügyes, gyakorlott mozdulatokkal csavart egy vérbogáncs szövetet.

- Hiszek abban, hogy a szándékai őszinték – folytatta Halduron. Ujjának gyors csettintésével meggyújtotta a szövet végét. Mélyet szippantott, majd lassan kifújta, karjával átfogta a térdét, és a csípős szagú füstöt az elsötétülő ég felé fújta. – Csak nem tudom, hogy mennyire bízhatunk meg a becsületes szándékokban, akár a saját népünk között.

Lor’themar felállt és az asztalhoz ment, hogy újratöltse poharát.

- Aggódom, hogyha felhatalmazzuk arra, hogy a nevünkben cselekedjen, akkor akarva-akaratlanul is olyasmit ígér részünkről, amit nem áll szándékomban megadni. – Lor’themar megállt és a faragott mennyezetre tekintett. – Ugyanakkor, ha elég elf követi őt Dalaranba, úgymond a vezetőjükké válik, és nem szívesen hagynám, hogy a koro…, Ezüsthold engedélye nélkül cselekedjen.


 - Könnyebb lenne, ha Rommath nem lenne ilyen csökönyös – elmélkedett Halduron. – Hosszú ideig Dalaranban élt, tudod, maga is viselte a főmágus címet. Elég tapasztalata van a Kirin Torral ahhoz, hogy tudja, hogyan kell kezelni őket, és hűséges annyira országához, hogy azt hiszem, megbízhatunk benne. Ő lenne Aethas ideális helyettese.

Lor’themar halványan elmosolyodott Halduron szabaira.

- Azt hiszem, ez egy piros betűs nap – mondta -, mikor jót hallok Rommathról tőled.

- Sosem helyeseltem azt a dolgot M’uruval, vagy a Vér Lovagrend megalapítását – vallotta be Halduron. – De ezen már túlvagyunk, és nincs több okunk kételkedni benne. Ha el akart volna bennünket árulni, megtette volna, amikor Kael’thas… - a szavak megakadtak Halduron torkán. – Nos – tette hozzá végül – már megtette volna.

- Akkor mit gondolsz? – váltott tárgyat Lor’themar és visszatért az ablak melletti székéhez. – Mit kellene tennünk Aethas-szal és az Ibolyaszín Fellegvárral?

- Aethas már a Kirin Tor tagjának tekinti magát – felelte Halduron. – És gondolom vannak még jópáran, akik ugyanígy szívesen újraöltenék magukra azt a köpenyt. Ha a Kirin Tor el akarja ismerni a vérelfeket, ebben nem akadályozhatjuk meg őket.

- Nem, valóban nem tudjuk – válaszolta Lor’themar. Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Ugyanakkor az az érzésem, hogy hivatalosan tartózkodnunk kellene ettől a Nexus háborútól. Aethasnak időnként tájékoztatnia kellene minket, és világos utasításokkal láthatnánk el őt. De azok az elfek, akik fel kívánják ajánlani szolgálataikat, ezt a Kirin Tor zászlaja alatt teszik majd – nem Quel’Thalasé alatt.


 Halduron szája szeglete cinikus mosolyba futott, és Lor’themar úgy tett, mintha nem venné észre a barátja szemében megbúvó melankóliát. Ujjai között görgette a vérbogáncs megmaradt csikkjét. – Mondhatom, napról napra kevésbé hangzol úgy, mint egy íjász, hanem inkább mint egy király, Lor’themar – jegyezte meg csendesen.

Onnan, ahonnan ült, Halduron nem láthatta, ahogy Lor’themar ujjai megszorították a poharat.

***

Pár nappal később Lor’themar futókarvalya hátán a Keleti Járványföldek északi domboldala felé vette az irányt. Megrándult az arca, ahogy végigtekintett a vidéken; elf volt, méghozzá egy íjász – a szabad erdők, a tiszta vizek és az aranyló levelek gyermeke. Kelet-Lordaeron széttöredezett, habzó talaja és a kiszikkadt fák látványa elfacsarította szívét és hányingere támadt. Ez lenne Quel’Thalas végzete is az elöljárók és a papság szüntelen virrasztása és őrködése nélkül.

Lor’themar a háta mögé nézett. Három Messzejáró becsületőr követte Halduron és Rommath nyomásának engedve.

- Egyébként – mondta korábban Halduron – egyáltalán nem kellene elmenned. Azt hittem, biztos feladod ezt a hülye ötleted, amikor Aethas betoppant. De látom, hogy bármit mondok neked, nem fog megállítani téged, ezért legalább kíséretet vigyél magaddal. És ne vitatkozz.

Rommath egy pár Vérlovagot akart küldeni, de ez szóba se jöhetett.

- A jelenlétük csak felbátorítaná őket – mutatott rá Lor’themar. Még jobban, mint ahogy az enyém teszi, tette hozzá magában. Szerencsére Rommath nem erőltette tovább a dolgot.

Végül felbukkant a hegygerinc, amit keresett. Első pillantásra csak egy kinyúló kiszögellésnek tűnt az alacsony, sziklás hegyoldalban, de Lor’themar jobban ismerte. Hirtelen megfordult hátasával, és egy olyan ösvényre mutatott, amelyet a járatlan szem észre sem vett volna, és gyors ügetésbe kezdett. Nem volt értelme a rejtőzködésnek; a járőrök már úgyis észrevették őket. 



Ahogy számított rá, felúton felfelé a kanyargós ösvényes két alak tűnt elő a sziklák mögül. Ahogy elzárták az utat, kardjaik csattogtak, a hang durván visszhangzott a Járványföldek baljós csendjében.

- Ki kíván Quel’Lithienbe menni? – kérdezte az egyik.

Lor’themar nyugodtan nézett rá.

- Ne légy idióta. Pontosan tudod, hogy ki vagyok.

A másik továbbra is egyenesen a szemébe nézet..

- Ez még nem jelenti azt, hogy szívesen látunk, Lord Theron.

Lor’themar lecsatolta mindkét hosszú kardot, amiket keresztben viselt a hátán. A két őr még szorosabban markolta saját fegyverét, és Lor’themar látta, ahogy az egyikőjük ujjai lassan felemelkednek, készen arra, hogy támadást jelezzen annak a sok más elfnek, akik minden bizonnyal körülöttük rejtőzködnek. A kormányzó úr szó nélkül a földre hajította fegyvereit, majd meglazította íját és tegezét és azokat is ledobta. Kísérőinek jelezte, hogy tegyened ugyanígy, és amikor elkészültek, felhúzta szemöldökét.

- Ez már meggyőz, hogy szándékaim becsületesek?

Ismét az első lithieni járőr szólalat. meg: - Mondd el, hogy miért jöttél.

- Híreim vannak Karvalylándzsás kapitány és Égihívó főpapnő számára – mondta. – Tekintettel… - itt megköszörülte torkát – tekintettel Kael’thas hercegre.

Az őrök egy pillanatig töprengtek a hallottakon, majd óvatosan egymásra néztek, de szemüket közben le nem vették Lor’themarról. A kormányzó képtelen volt nem észrevenni, hogy a szemeik továbbra is kékek voltak, mentesek bármiféle fertőzéstől. Végül az egyikőjük a hegygerinc felé biccentett.

- Rendben van – mondta -, majd az íjász úr eldönti, hogy mi legyen veled. Kövess.

A másik csettintett egyet az ujjaival, és ahogy Lor’themar sejtette, féltucat újabb lithieni járőr ugrott elő a különböző sziklák és mélyedések mögül, hogy összeszedjék az általa és kísérői által a földön hagyott fegyvereiket. Sok-sok hónapja volt már, hogy Lor’themar utoljára ilyen kívülállónak és sebezhetőnek érezte volna magát, de a kétség most egy olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának.

Az ösvény végén, egy nagy szikladarabba és a körülötte lévő bokrokba fészkelve Quel’Lithien vadászkunyhója tűnt fel a szemük előtt. A finom fa elhalványult és megvermesedett kétségkívül a járvány rombolásának köszönhetően, és a Messzejárók rothadó avarral álcázták tetejét. Lor’themar gyomra furcsán megugrott, ahogy az épületre tekintett, és igyekezett nem gondolni azokra a napokra, amikor a kunyhó környezete zöld volt, és látogatásait üdvrivalgások és nem mérges pengék fogadták. Azok a napok eltűntek.



Futókarvalyát az egyik járőrnek adta, aki megfogta a kantárt és elvezette a madarat az istállók felé, de gyanakodva tekintett rá. Az egyik íjász, aki megállította őket, a kunyhó felé szaladt. Ahogy Lor’themar figyelte, a járőr visszatért két elfet vezetve, akiket már jópár éve nem látott.

Váratlanul elnehezült a szíve, hogy rájuk tekintsen, de összeszorította száját és kihúzta magát. Mozdulatlanul állt, arcán igyekezett nem tükrözni azt a számtalan érzelmet, amit érzett magában.

- Lor’themar Theron – Égihívó Aurora főpapnő hangja kimért volt és nem kicsit barátságtalan. – Be kell vallanom, meglep, hogy itt talállak téged.

- Neked aztán van bőr az arcodon – mondta kegyetlenül Karvalylándzsás Renthar –, hogy idetolod a képedet. Tucatnyi íjász kellene hozzá, hogy tűpárnát csináljon belőle.

A szavak úgy csattantak, ahogyan számított rá. Hagyta, hogy lepattogjanak róla, és a lába előtti földre essenek.

- Híreim vannak – mondta egyszerűen -, amelyekről tudnotok kellene.

- Nem tudtál volna levelet küldeni? – horkant fel Renthar.

- Elolvastátok volna? – kérdezett vissza Lor’themar, és Aurora ajkának lefelé görbülése, valamint a Renthar arcán elmélyülő ránc arról árulkodott, hogy nem, nem olvasták volna el.

- Nem puszta szeszélyből jöttem el Ezüstholdról idáig – mondta végül. – Meghallgatjátok, amit el kell mondanom, hogy forduljak vissza és távozzak?

Renthar és Aurora szótlanul figyelték, majd mindketten megfordultak és visszasétáltak a kunyhóba. Lor’themar követte őket, és fájdalmas volt látnia, hogy hány nemes elf szempár figyeli őt, ahogy elhalad.

A Messzejárók őrségei a Keleti Királyságokban sosem voltak fényűzőek, de Lor’themar nem emlékezett rá, hogy Quel’Lithien valaha is ilyen puritán lett volna. A legtöbb falban mélyen bevésődtek valamilyen pengének a nyomai; a sötét pecsétnyomok a deszkapadlóban pedig minden bizonnyal vérfoltok voltak. Ugyanakkor az elfek láthatóan ügyeltek a kunyhó kinézetére: a függönyök, bár viseltesek voltak, apró öltésekkel voltak óvatosan beszegve. A falra szögellt régi kelet-lordaeroni térképet sűrűn teleírkálták, de elegáns betűkkel, és egyetlen tintafoltot sem ejtettek a megsárgult tekercsen. Ezekre a tárgyakra tekintve Lor’themar egyre növekvő ürességet érzett magában, mintha egy elfeledett szerető levelét találta volna meg. Egykor a Messzejáró járőrök életét élte, egy olyan távoli múltban, amely ma már szinte álomnak tűnt.

- Erre – mondta Renthar, hüvelykujjával a lépcsőfeljáró mögötti apró szobára mutatva, és széles mozdulattal kinyitotta a szoba ajtaját. – Csukd be magad után – mondta Lor’themarnak anélkül, hogy hátranézett volna.

Lor’themar Aurorával szemben foglalt helyet. Renthar lesöpört néhány véres bőrpáncél darabkát a keskeny asztalról, mielőtt a főpapnő mellé ült volna, és ez majdnem tétova mosolyra késztette Lor’themart, hiszen úgy néztek rá, mint a bírák egy tárgyaláson.

- Azt mondtad, mondani akarsz valamit – törte meg Renthar hangja a csendet. – Akkor mondd.

Nem halogathatta tovább.

- Néhány hete páran a Haragvónap seregből visszatértek hozzánk.

Renthar és Aurora szeme hitetlenkedve meredt rá, amelyet Lor’themar üres elégedettséggel vett tudomásul.

- Majd én – mondta gyengéden Aurora. – Nem mondhatom, hogy nem gondoltam rá, hogy valaha is így tesznek.

- Akkor hát – Renthar szemei furcsán csillogtak, szinte Rommath-ra emlékeztetve Lor’themart.

- A herceg utasítására azért jöttél, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjetek tőlünk?


- Lehet, hogy így lett volna – felelte Lor’themar -, ha még mindig életben lenne.

Ha korábban bármelyik is megdöbbenten nézett rá, az elhalványult amellett a sokk mellett, amely most kiült az arcukra. Lor’themar szótlanul figyelte, ahogy minden szín kifutott az arcukból.

- Magyarázd meg – követelte Renthar. – Magyarázd meg, a francba.

Olyan érzéssel, amilyet akkor érzett a gyomrában, mielőtt harcba bocsátkozott volna, Lor’themar elkezdte felvázolni az elmúlt hónapok esetményeit. Nem gondolta előzetesen teljesen végig, hogy ez milyen nehéz lesz, milyen fájdalmas, hogy összefüggő mondatokban és idővonalakban tárja fel a történetet, különösen annak a két személynek a jelenlétében, akik oly nagyon megvetették őt. Úgy húzta ki a szavakat a torkából egyesével, néha szinte erőszakkal; szinte úgy lökte ki magából őket a szobába, mintha attól félne, hogy különben elnyeli őket és elvesznek. Amikor végül befejezte, nagyot pislogott, mintha most ébredt volna fel, és súlyos csend telepedett hármukra.

Lor’themar gyakran hallotta, hogy a tragikus események megosztása és elmesélése segít enyhíteni a fájdalmon. Ez esetben ezt valótlannak találta.

Úgy érezte, mintha egy emberöltőnyi pillanat telt volna el, mielőtt Aurora súlyos és tompa hangja megtörte volna a csendet.

- Így a Napkút visszatért hozzánk – mondta, és arcával az ablak felé fordult.

- Igen – felelte Lor’themar.

Nem mondtak semmit.

Lor’themar szinte biztos volt benne, hogy tudja, hogy milyen gondolatok futnak át most a nemes elfek fején, ha korábbi reményeik csak egy kicsit is közelítik az övéit. Habár a szakadék úgy nőtt közöttük, mint egy tüskebokor, érezte, hogy ugyanarra gondolnak. Korábban ugyanazok alatt a vörös és aranyszínű zászlók alatt vonultak és edzettek és táncoltak, és mindannyian ugyanazt a főnix jelet viselték a mellükön a szolgálatuk jeleként. És amikor a csata utolsó pora is leszállt Quel’Danason és Napkút újra fenségesen és büszkén ragyogott, ugyanazzal a megbénult arckifejezéssel bámult rá, mint ami most Renthar és Aurora arcán tükröződött, és nem érzett semmit.

- Azon tűnődtem – szólalt meg újra Aurora, és hangjára felfigyelt a kormányzó -, hogy az elvonási tünetek miért enyhültek az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy egyszerűen megtanultam végül nem észrevenni.

- A Kút mágiája megváltozott – mondta Lor’themar. – Talán egy kis időbe telik néhányunknak alkalmazkodni hozzá.

- Néhányunknak igen. – Aurora kinyújtotta a karját, és úgy tűnt, megragadt valamit, amit Lor’themar nem láthatott, majd az ujjai között forgatta, mint egy szalagot. – A Fény papnője vagyok. Ismerem ezt a mágiát.

- Hatalmas ajándék volt – hallotta Lor’themar a saját hangját. Aurora félrebiccentett fejjel nézte, és Lor’themar tudta, hogy meggyőződésének hiánya nem maradt észrevétlen.

- Ha a herceg halott – szólalt meg hirtelen Renthar -, akkor ki viseli most Quel’Thalas koronáját?

- A trón betöltetlen.

Renthar összehúzta a szemét. – És ha valaki igénnyel lépne fel?

- Nincs senki élő, akinek joga lenne hozzá.

Renthar egyenesen a szemébe nézett. Lor’themar viszonozta a tekintetét és nem hunyászkodott meg. Karvalylándzsás Renthar sok mindenben elbizonytalaníthatta őt, de nem ebben.

Ismét Aurora szólalt meg: - Gondolom, ez minden, amit mondani akartál.

 
- Igen – felelte Lor’themar.

- Akkor nyugodtan elmehetsz – mondta Renthar.

Lor’themar behunyta a szemét. – Van még valami. – Ez lesz a legnehezebb.

- Van még? – Renthar hangja egyhangú volt. – Nos?

- Mivel a Haragvónap sereg visszatért hozzánk – kezdte Lor’themar – és a helyzetünk a Szellemföldeken sokkal… biztosabb… a Messzejárókra kevesebb nyomás nehezedik. Ők… én… rendszeresen küldök nektek ellátmányt.

Lor’themar már hozzászokott azok gúnyolódásához, akiknek nem tetszett a cselekedete, de nem készült fel teljesen arra szúrásra, amelyet Renthar gúnyos nevetése okozott. Még Aurora annyira visszafogott és nyugodt arca, egy papnő arca is leplezetlen ellenszenvet tükrözött.

- Hat éve rothadunk itt, a te parancsodra dobtak ki minket otthonainkból, mivel elutasítottuk, hogy élő dolgokból szívjuk el a mágiát, mint holmi vámpírok – emelkedett fel Renthar az üléséből, és szinte remegett a dühtől. – És most fel akarod ajánlani a segítségedet? Mindazok után, amin átmentünk, te most eljösz hozzánk? Azok után, amit a Horda tett velünk annak az átkozott embernek a nevében, aki íjásznak meri nevezni magát? Mit gondolsz, milyen vak vagyok, Lor’themar? Meg kellene öljelek. Meg kellene, hogy öljelek és elvinnem a fejedett Sylvanasnak!

Bár csengett a füle a kitöréstől, Lor’themar apró, raiconális része Renthar egyik szavába kapaszkodott és nem engedte el. Íjászt mondott és nem is akármilyet, egy ember íjászt. Amennyire Lor’themar tudta, ilyenből csak egy volt.

- Azt hittem – kezdte lassan -, hogy Nathanos Marrist megölte a Falka.

Aurora és Renthar mindketten lassan feléje fordultak, az arcuk olyan hideg volt, mint egy procelánbabának. Amióta megérkezett ide, Lor’themar először hallotta a saját szívverésének dobolását a fülében, és a torkát fojtogató gombóctól nyelni is alig tudott.

Aurora szólalt meg először.

- Megölték – mondta – majd feltámasztották, hogy egy legyen közülük.

Lor’themar szótlan maradt, de nem vette le a szemét Auroráról. Volt ott még valami, mintha árnyék suhant volna át a szoba sarkában, és tudnia kellett, mi volt az, mielőtt elmegy.

- Nem maradt a Falkával – folytatta a papnő.

- Sylvanas mindig különösen büszke volt rá – suttogta elfordulva Renthar. Hosszú szünet után folytatta: - Nem kellett volna meglepetésként érnie, hogy a saját szolgálatába hívta őt.

- „A Banshee Királynő Bajnokának nevében jöttünk.” Ezt mondták – tette hozzá -, amikor megérkeztek. „Van valamitek, ami hozzám tartozik.” – Renthar megfordult, hogy szembenézzen Lor’themarral. – Egy másolatot őriztünk arról az okiratról, amely Marrisnak a Messzejárókhoz való felvételéről tartalmazott adatokat. Erőszakkal vették el tőlünk, és megöltek minden íjászt, aki az útjukba került. Elhagyottak, Lor’themar. Sylvanas népe. A szövetségeseid.

Lor’themar nem tudott megszólalni; félt, hogy a hangja darabokra tör.

- Valaha boldogan adtam volna az életemet is az íjász-tábornoknak. – Renthar hangjában elviselhetetlen keserűség hallatszott. – De már nem vagyunk az ő népe. És nem vagyunk a tiéd sem.

- Renthar – kezdte Lor’themar – a nézeteltéréseink ellenére tudod, hogy én nem…

Renthar felnevetett, hosszan, tisztán és élesen, mint egy tőr.

- Azért küldtél ide minket, hogy elvesszünk, hogy elfeledjetek, és aztán merészelsz megdöbbenni azon, hogy szenvedünk? Nem számít, hogy milyen átkok kísérnek majd a pokolban, Lor’themar, soha nem lesznek elegek. Tudom, hogy kinek a csapatai állomásoznak Tranquillienben, Kormányzó Úr. Kíváncsi vagyok, hogy hányan voltak a te fajtádból, sindorei íjászok, akik thalassiani földön öltek a te orrod előtt. Nézz szembe a gonosszal, ahogy jónak látod. Én csak remélni tudom, hogy egy nap eljön érted az ördög. És most menj – modnta csendesen. – Küldj ellátmányt, ha akarsz. Én az ellátmányt hozók szívét fogom visszaküldeni neked a saját köpenyükbe burkolva.

Lor’themar felállt, és nem tudott mást tenni, csak megfordulni és távozni. Felkészületlenül kapták el őt, és a körülötte lévő falak többé nem tűntek valósnak, nem igazolták valódiságukat. Látta az álló Aurorát, a büszkeség szellemét, ahogy letekint rá magasan és dacosan hordott állal. Sem ő, sem Renthar nem szólt egy szót sem, és a puszta gyűlöletük mellbe taszította őt.

Nem volt oka, hogy harcoljon velük. Talán felajánlhatta volna bűnbánatát, de csak megvetették volna őt érte, és igazából nem is tudta volna őket hibáztatni ezért. Ha reménykedett is benne, hogy vezekléssel mindent jóvátehet – és talán tényleg bízott ebben – a Járványföldek sivársága elfojtotta és megakasztotta, ahogy ezt tette mindazzal, ami élt és álmodott ezen a földön. Ezek a hidak már régen felégtek, és a saját kezével gyújtotta meg a lángot.

Mindhárom őr az előszobában várakozott rá egy tucatnyi quel’dorei Messzejáróval körülvéve, akik nyilaikat kifeszítve tartották. Alig mozdította meg a fejét. Egyszerűen csak kisétált, őrei csendben követték.

Az úton egy Quel’Lithieni járőr tartotta futókarvalyaik kantárját, egy másik a fegyvereiket. Fogta a dolgait, felült a nyeregbe, és odafordult, ahol Renthar és Aurora állt őt nézve. Mondani kellett volna valamit, bármit, amivel áthidalhatta volna a közöttük lévő szakadékit, de bármilyen szavak voltak is ezek, mind kiszáradtak és elporladtak az ajkán. Elfordult futókarvalyával és többé nem nézett vissza.

2011. december 24., szombat

Boldog karácsonyt!

Minden kedves Olvasómnak nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánok sok-sok ajándékkal és szeretettel vegyítve! :))

Ajándékul pár kép:

 



Szolgálati közlemény: ha minden jól megy, jövő héten folytatom a Lor'themaros novellát.

Kellemes Karácsonyt mégegyszer! :)

2011. december 18., vasárnap

T&K - A voodoo

Néhány tudós úgy tekint a voodoora, mint az animizmus egyik fajtájára, és bizonyos mértékig igaz is ez a teória. Habár a trollok vallása határozottan más irányt mutat, mint az orkok és a taurenek sámánisztikus hitvilága. A trolloknak egy komplex hitviláguk van, benne rosszindulatú szellemekkel és az ő hatásaikkal a világra, de egy tudós sem tudja megállapítani, hogy mi az igazság és mi az, ami csak egy hosszantartó hit.

A Sötétlándzsa trolloknál sötét és vérszomjas történelme van az áldozásnak, a kannibalizmusnak és a fekete mágiának. A szellemeket sokkal szabadabbaknak tartják, mint az élőlényeket. A szellemek kapzsik, ellenségesek és veszélyesek. A trollok úgy tartják, hogy az őseik itt maradtak mint féltékeny szellemek, akiknek hiányzik az élő föld és véráldozatot kíván a lecsillapításuk.

A trollok feláldozzák és megeszik az ellenségeiket. Két ok miatt követik ezt a gyakorlatot. Először is, hisznek abban, hogy egy érző lény feláldozása megnyugtatja a rosszindulatú szellemeket. Másodszor, úgy gondolják, hogy halála után az ellenség szelleme balszerencsét hozhat gyilkosára. Az ellenségeik húsának elfogyasztásával a trollok hite szerint, elfogyaszthatják az ellenségeik szellemét is, vagy legalábbis akkora kárt okoznak benne, hogy tehetetlen lesz.


Az orkok hatása szelídebbé tette a Sötétlándzsa trollok spirituális hitét. A trollok készek Thrallt és a Hordát támogatni, és megértik, hogy pusztító szertartásaikkal megsértik szövetségeseiket. Thrall gondnoksága alatt a Sötétlándzsa trollok felhagytak az érző lények feláldozásával, helyette áttértek az állatáldozásra. Ezek a trollok már nem eszik meg az ellenségeiket, más módon próbálják csapdába ejteni, megsérteni vagy elpusztítani a szellemeket. Ilyen metódusok a boszorkánydoktorok áldásai, az ellenség szívének elégetése, holttestek vízbefojtása és a fejzsugorítás (head-shrinking).

A boszorkánydoktorok fontos pozíciót töltenek be a troll társadalomban. A trollok a törzs legbölcsebb és leghatalmasabb tagjaiként tisztelik a boszorkánydoktorokat, és szívélyességet, valamint hódolatot tanúsítanak feléjük. A trollok babonásak. Mindenhol rossz ómeneket látnak, és a boszorkánydoktoroknak kell megfejteniük ezeket az előjeleket. A boszorkánydoktorok még a harcosoknál is jobban tudják sikerre, vagy bukásra vezetni a népet; a trollok úgy hiszik, hogy az a boszorkánydoktor, aki jól értelmezi a jeleket és a megfelelő szertartásokat mutatja be, garantálni tudja a sikert bármilyen törekvés esetén.

Amíg Thrallal össze nem barátkoztak a Sötétlándzsás trollok, boszorkánydoktorok csak férfiak lehettek. Azóta a troll asszonyok látják, hogy az ork nők egyenlőek a férfiakkal, és sóvárognak a saját emancipációjuk iránt. Erőfeszítéseik ellenére csak pár női boszorkánydoktor létezik, és akik a törzsi boszorkánydoktor szerepét próbálják felvenni, sok csúfolással és ellenállással szembesülnek. A trollok a női boszorkánydoktorokat „zufli”-nak nevezik, amely a voodoo főpap „zul” elnevezésének kicsinyítése. A „zufli” egy lealacsonyító kifejezés és szó szerint „bébi doktort” jelent, de néhány nő büszke arra, hogy ezt a címet viselheti.

A trollok halotti szertartásai valaha magukba foglalták a test megcsonkításának szertartását is. Úgy hitték, hogyha szimulálják a holttest feláldozást, ezzel összezavarhatják a közeli rosszindulatú szellemeket. A szellemek, akiket vonzott a feltételezett áldozás, így elmulaszthatták észrevenni, hogy egy új szellem lépett be a világukba. Ez lehetővé tette az elhunyt szellemének, hogy könnyebben lépjen át az új világba, és gond nélkül megtalálja a maga helyét benne. Mára a trollok kerülik ezeket a szertartásokat, mivel a Horda zavarónak tartja és a szertartások kellemetlen asszociációra adhatnak okot a Falkával (Scourge). A trollok rosszallják a hamvasztást, mivel úgy hiszik, hogy a test biztosítja a szellem kötelékét a halandó világgal, és elpusztításával a szellem az idők végezetéig hánykolódik és kavarodik. Jelenleg a trollok azt a szokást vették fel, hogy kivágják a holttest szemét, ezzel nyitva utat a koponyába, ahol a szellem tartózkodik. Gyakran egy boszorkánydoktor állatáldozatot mutat be mellette, hogy összezavarja az éhes szellemeket; ha ilyen szertartásra a gyászolóknak nincs idejük, akkor helyette a karjait vághatják le az elhunytnak és hagyják, hogy a vére szétfolyjon, és így érjék el a szükséges összezavarást. Hogy elkerüljék az élőholttá válás lehetőségét, a trollok bajtársaik holttestét vagy rejtett helyeken vagy több darabban temetik el (gyakran a testet egy helyen és a fejet egy másikon).

Az orkok és a taurenek által gyakorolt sámánizmus egyre elterjedtebb a Sötétlándzsa trollok körében. Bár a voodoo marad az uralkodó troll vallás, a troll sámánoknak egyre nagyobb a befolyásuk, és még néhány troll druida is felbukkan.

A troll fejzsugorításról

Feltehetően a halála után egy kis ideig az ellenség szelleme még a testében marad. Aztán a szellem elhagyja a holttestet és szabadon pusztíthat és állhat bosszút a gyilkosán. A troll boszorkánydoktorok hisznek abban, hogy az elesett ellenfél szelleme megpihen a holttest fejében, mielőtt elhagyná a testet. Ezért az a troll, aki csapdába akarja csalni az ellenség szellemét, gyakran fordul a fejzsugorítás felé.

Hogy egy fejet összezsugorítson, először lenyakazza az elesett ellenfelét a troll. Aztán készít egy nyílást a fej hátsó részén és óvatosan eltávolítja a koponyát (amit vagy megtart, vagy eldob). Ezután összevarrja a metszést, és két óráig főzi a fejet, hogy összezsugorodjon. Forró köveket és homokot használ, hogy kitöltse a fej üregeit, és még jobban összezsugorítsa a fejet. Mikor a fej öklömnyi méretű és gumiszerű, összevarrja a szemeket, a szájat és a nyakat bonyolult öltésekkel. Az ellenség szelleme így a fejbe zárva ragad örökre.

A Horda legtöbb tagja gyanakodva néz a fejzsugorítás műveletére, de ezt már egy szinttel feljebb valónak tartja, mint az emberáldozatot és a kannibalizmust. Vannak trollok, akik ugyanilyen eljárással koponyákat zsugorítanak, amikoris eltávolítják a kulcsdarabokat és kisebb méretben újraformálják a koponyát, miközben állatdarabokkal és gyantával összetartják.

(Forrás: Wow RPG Horde Player's Guide 93-94.p.)

2011. december 15., csütörtök

Blog- és cikk ajánló - Az ork harci kés

Tudjátok, ez az a sorozat, amelyben olyan oldalakat mutatok be, ahol a lore-szerelmesek mazsolázgathatnak a különböző cikkek és fejtegetések között. Persze ehhez egy aprócska angoltudás sem árt, de azért nem túl sok, hiszen eléggé konyha-angolt használ a legtöbb oldal.

A mai ajánlóban egy olyan oldalt mutatok be, amely nemcsak lore-ral foglalkozik, hanem fanfictionnel, raideléssel és alapvetően mindennel, ami a játékkal kapcsolatos. Az oldal írójának 10 karaktere van (ha jól néztem, csak hordás), és rengeteg más oldalt, blogot is ajánl olvasásra. A lore-ral kapcsolatban is számos elmélete, kérdése van, amelyeket ráadásul nem intéz el 2 mondattal, hanem elég alaposan körüljárja az adott témát. Nagyon szerettem a Neptulonról szóló cikkét, érdekes fejtegetést írt a MoP-ban megjelenő új lényekről, illetve a Sha-ról, a legújabb cikke pedig Ner'zhullal foglalkozik.

Ja, igen az oldal címe: www.orcisharmyknife.com.

Hogy tényleg legyen kedvetek elmenni az oldalra és körülnézni, hogy milyen érdekességek vannak, az egyik cikkét lefordítottam nektek. Baromi hosszú, szóval gyorsan hozzatok a konyhából egy kis üdítőt meg egy kis ropogtatnivalót. A cikket a Blizzard Theramore-ral kapcsolatos bejelentése ihlette és természetesen egy theorycraft. Ja, és ne ijedjetek meg attól, hogy egy hordás írta, mert ..., na jó, nem lövöm le :)

Mit jelent Theramore elpusztítása a Wow számára?

A Blizzard kékje, Zarhym nemrég árulta el, hogy valamikor a jövőben Theramore-t lerombolja a Horda, ami egy sokkoló és intrikus  felfedezésként biztos volt, hogy hatalms indulatokat vált ki. A bejelentés vitakeltő volt, és sok Alliance játékos szomorú vagy egyenesen dühös volt a hír miatt. Ugyanakkor én úgy gondolom, hogy ez lesz a katalizátor, a szikra, amely újraéleszti az Alliance tüzet, amely mostanában elég lagymatag volt.

 
Az alapvető reakció a hírre az Alliance játékosok neheztelése volt, akik szomorúak voltak, hogy újabb szeretett várost fognak elveszteni, és mérgesek voltak, hogy a gonosz, ördögi Horda elpusztítja szegény ártatlan Theramore-t minden ok nélkül. Igazából ez egy elég rázós téma, és sokkal bonyolultabb, mint az a felszínen látszik.

Emlékezzetek, Theramore volt – nem Varian, nem Tyrande, nem a SZÖVETSÉG – kizárólag Theramore volt az, aki lerohanta és a földdel tette egyenlővé Camp Taurajot. SZóval az, hogy a Horda visszatámadta Theramore-t igazából tökéletesen érthető, szemet-szemért, megbosszúlni az elesett testvéreiket, stb. Beszéltetek már a túlélőkkel Southern Barrens-ben? Ők már nem azok a békés nomádok, akik valaha Camp Taurajoban éltek mint egyszerű vadászok – ezek a taurenek ŐRÜLTEK.

Másodszor, sok játékos Camp Taurajo elpusztítását Astranaar elpusztításával teszi egyenlővé, az Ashenvale-ben található éjelf településsel. Én nem értek egyet ezzel a kijelentéssel, ötbb okból sem. Először is, az orkok és az éjelfek évek óta háborúznak Ashenvale-ben. Az, hgoy az egyik oldal megtámadja a másikat, jelenleg teljesen természetes és még el is várható. Úgy értem, a pokolba is, az éjelfek állandóan támadják a Horda Splintertree Postját a jelenlegi játékban.

Az állandó háború Ashenvale-ben természetes szomorú, de sehol sincsen ahhoz a mellbevágó érzéshez képest, hogy Theramore elpusztította Camp Taurajot, ami SOHA nem vett részt a frakciók harcában és vitájában. Ez olyan, mintha összehasonlítanánk egy katonai előőrs lerombolását és azt, hogy egy civilekkel teli buszt lebombáznak. A kettő nem ugyanaz.



Továbbá, a pusztítás mértéke is nevetségesen különböző. Ashenvale-ben a Horda folyamatosan támadja Astranaart, és az éjelfek (és az Alliance játékosok) próbálják visszaszorítani őket. A város elérhető, az NPC-k is ott vannak, és minden rendben van, csak a tetők égnek, és a Horda széllovagjai körülöttük repkednek. Ez egy folyamatos harc, amit az Alliance játékosok megváltoztathatnak és segíthetnek az éjelfeknek megvédeni a városukat.

De Camp Taurajo? Nincs harc. Nincs védelem. Az előörs halott, a fosztogatók megtisztították. Ember fosztogatók. A Horda játékosok ismerős tauren NPC-k holttesteivel találkozhatnak, és a tauren civilek néhány szívszorító szellem-emlékével, ahogy lemészárolják őket Theramore katonái. Az egyik szellem utolsó emléke, hogy bátran azt mondja társának, hogy fusson, amíg ő megpróbálja feltartóztatni a támadókat a nyúzókésével. Egy nyúzókéssel!

Az Astranaart ért támadásban leégtek az éjelfek épületei és harcgépei, de Theramore támadása Camp Taurajon egy vérfürdő volt. És miért? Hogy felépítsenek egy utat, látszólag.

Na most, az Alliance játékosok azt mondhatják, hogy jó, lehet, hogy nem Astranaar, de mi a helyzet Southshore-ral! És ebben igazuk lehet. Az Elhagyottak VALÓBAN elpusztították Southshore-t. Ami egy másik forró témához vezet el minket Theramore megjósolt végzete kapcsán – ahhoz, hogy a Blizzard azt suggallja, hogy jobban kedveli a Hordát.

Sok szempontból ez egy indokolt panasz. A Cataclysm-ben a Horda TÖBB katonai győzelmet aratott, mint a Szövetség. Southshore, Gilneas, Andorhal, Astranaar... mindegyik vagy támadás alatt van, vagy elfoglalták a Horda csapatai, miközben a Szövetségnek csak Camp Taurajo kétes győzelme jutott. És természetesen nagy volt a súlypont Thrall karakterén, még akkor is, ha őt mostmár semleges figurának kell tekinteni.

A Szövetséges játékosok arra is rámutathatnak, hogy súlyosan megszenvedték Darkshore elvesztését, amely különösen lehangoló terület a questelések során. Bár ez igaz, én mégsem értek egyet ezzel a „Horda-elfogultsággal” – mivel, ahogy a Szövetség egy természeti katasztrófában elvesztette Darkshore-t, a Horda is elvesztette Freewind Postos Thousand Needles-ben a masszív árvíznek és a Grimtotemeknek köszönhetően. (Érdekes, hogy mindkét Horda-veszteséget a taurenek szenvedték meg.)

Ugyanakkor, bár igaz, hogy úgy tűnik, hogy a Horda áll „nyerésre”, azt mondani, hogy ez tisztességtelen és elfogult, az hülyeség. A történetnek még nincs vége. Ez csak az egyik szakasza a háborúnak, és az, hogy azelőtt elbírálunk dolgokat, hogy azokat megoldottuk volna, abszurd. Ahogy a Blizzard is rámutatott a Blizzconon, a Hordának valóban vannak katonai hódításai, de milyen áron? A Horda vezetői között különösen feszült a viszony, és közel áll a felbomláshoz. Garrosh nincs valami jó viszonyban sem Sylvanas-szal, sem Vol’jinnal, SEM Baine-nel, Lor’Themar meg Gallywix meg szinte nem léteznek. És egyik vezető sem mutat valami nagy barátságot/tiszteletet egyik másik vezető iránt sem (habár el tudom képzelni, hogy van valamiféle szövetség Vol’jin és Baine, illetve Sylvanas és Lor’themar között.

Ezzel ellentétben a Szövetség vezetése jelenleg sziklaszilárdnak tűnik. Ahogy a Wolfheart című könyvben láttuk, az összes Szövetséges frakció és vezető jól kijön egymással, kivéve a Sötétvas törpöket. De mivel ők is egy háromtagú vezetés része és a másik kétharmad elég jól kijön más népekkel, ez inkább egy kis semmiség, mintsem valódi probléma. Maga Varian hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül és elhagyta azt a szemtelen éretlenségét, amelyet a Wrath során mutatott, és a Blizzard azt mondta, hogy a jövőben lesz egy küldetés-sorozat, amelyben Varian próbákon megy keresztül (mint Herkules), hogy bebizonyítsa magának és a Szövetség más népeinek, hogy érdemes arra, hogy a királyuk legyen.


Valójában, amikor majd Varian végigcsinálja ezeket a próbákat és a Szövetség központi figurája lesz, az lesz a betetőzése a vezetés dichotómiájában bekövetkező érdekes változásnak. Mielőtt Garrosh Hadfőnök lett volna, a Horda mindig is egy szorosan kötődő csoportja volt azoknak a rongyos túlélőknek, akiknek erőssége nagyrészt az egységükből eredt. A másik oldalon a Szövetség soha nem élvezte a közösségnek ezt a fajta érzését, mivel a különböző nemzetek relatíve önellátóak és függetlenek voltak egymástól. De most ez a trend megváltozóban van, és a Szövetség az, akik szolidárisan összetartanak, míg a Horda minden egyes nappal egyre jobban szétforgácsolódik.

Ha összevetjük ezeket a szempontokat, vajon melyik oldal is van valójában jobb pozícióban? A Hordának van pár erőteljes harcosa, de ha nem tudnak együttműködni és csapatként dolgozni, nem lesznek versenyben a Szövetség egységes frontjával szemben. Most add hozzá azt a tényt, hogy Garrosh NEM mutatott olyan személyes fejlődést, mint Varian, és azt a tényt, hogy Sylvanas úgy tűnik, hogy teljesen megőrült és az új Lidérckirálynő lesz, és kérdezd meg magadtól – melyik oldal is áll VALÓJÁBAN nyerésre most?

Én izgatott vagyok ezek miatt a kilátások miatt. A Horda egy kicsit önteltté vált mostanában, túl magabiztossá és arcátlanná a tettei során. Az egyik alapvető eleme a Hordás létnek ez a harc-a-túlélésért, ez az esélytelenebb érzés... de ez csak akkor működik, ha tényleg esélytelenebb is vagy! Ha visszaszorítanak a területeden, és elveszted a földjeidet, ha arra kényszerülsz, hogy minden erőddel küzdj és harcolj a túlélésért – de ez most eltűnőben van.

A Szövetséges játékosoknak ugyanúgy izgatottnak kellene lenniük, hiszen ez lesz a dicsőségük pillanata! Igaz, hogy voltak pillanatok a Wrathben és a Cataclysm-ben, amelyeket nehéz volt megemészteni, és amelyek időnként tisztességtelennek tűntek. De ez mind meg fog változni. A Szövetség keze készen áll rá, hogy behúzzon egyet a Hordának, és a bolond, szemtelen Garroshnak meg kell tanulnia, hogy mi történik akkor, amikor tojsz mindenkire.

Ha most félretesszük a politikát, Theramore elpusztítása számos ponton lesz lenyűgöző. A Horda katonai stratégiája szempontjából ez egy nagyon fontos célpont, mivel az egyetlen Szövetséges erőd közép-Kalimdoron, ahogy az EGYETLEN Szövetséges kikötő Kalimdor keleti partják. Már régóta fájt a Hordának, hogy mind Barrens, mind Durotar sokat szenvedett a múltban Theramore katonai akciói miatt. Ha kiiktatják Theramore-t, szinte lehetetlen lesz a Szövetségnek, hogy bármilyen szárazföldi haderőt eljuttasson Ashenvale/Darkshore-ból és Feathermoon Strongholdból le délre Feralasba. És természetesen ott van az egész „bosszuljuk meg Camp Taurajo-t” motiváció is.

Ugyanakkor mit fog ezzel a Horda nyerni? Kitűnő elhelyezkedése ellenére Theramore sose volt a Szövetség központi elosztója – nem túl sokszor fordult elő, hogy a Keresztutakat (Crossroads) a Porlepte-mocsárból (Dustwallow Marsh) kirajzó Szövetséges csapatok támadták volna meg. És még ha Vaskohó (Ironforge) vagy Viharvárad katonákat is akart volna küldeni a kalmidori szövetséges haderőknek, a Porlepte-mocsár elég elszigelődötté vált mostanra, és azoknak a csapatoknak keresztül kellett volna masírozniuk a Pusztákon át, a Horda Mor’shan-gátjáig, hogy eljusson Kőrisvölgybe, vagy pedig valahogy át kellett volna navigálnia magát az Ezer Tűfok (Thousand Needles) immár elöntött völgyein át, hogy elérje Feralast. Mindkét eset komoly küzdelem lenne, és a nehéz tankok és harci gépek szállítása különösen bonyolult lenne, ha nem egyenesen lehetetlen.

Ez máris felértékeli a tengeri támogatás jelentőségét. A Szövetségnek, amelynek szállítási rendszere a hajók körül forog, borzasztó helyen található némely kikötője. Theramore az egyetlen Szövetséges kikötő Kalimdor keleti partjainál, amely képes fogadni hajókat Vaskohóból, Viharváradból és a Menethil-kikötőből. (Menethil jelenleg áradás alatt van, de attól még a Szövetség kezén van és kiszáradhat).

Ezalatt a Szövetség erődjeinek Kalimdor nyugati részén – Holdtollú Erőd (Feathermoon Stronghold), Darnassus, az Exodar és Sötétpart (Darkshore) – szinte nulla tengeri flottája van, mivel az egyetlen Szövetséges kikötő a Keleti királyságot keleti partján az Alkony Felföldeken (Twilight Highland) van Magaszátonynál (Highbank). (Ez természetesen azt feltételezi, hogy Azeroth gömb alakú). Ezenkívül a Magaszátonyon keresztüli erősítés szinte kizárólag a gyalogságot jelentheti, mivel teljességgel kizárt, hogy a nehéz tüzérségi fegyvereket és tankokat Vaskohóból és Viharváradból a sziklás és elszigetelt Felföldekre szállítsák.

Ugyanakkor a Hordának több kikötője is van a keleti partvidéken, a Hátországokban (Hinterlands), az Alkony Felföldeken, Sivárföldén (Badlands) és Gyászmocsárban (Swamp of Sorrows).

A Szövetség helyében én Gyászmocsarat foglalnám el és egy főkikötőt építenék a partján. A terület közel van Viharváradhoz és semmilyen Horda előőrs nincsen a kettő között, így az erősítést gyorsan és akadálymentesen lehet Holdtollba vagy Darnassusba küldeni. Valamint Vaskohóból a csapatokat a közel lévő Menethilbe lehet küldeni, ahonnan lehajóztatnák Viharváradba és onnan küldenék tovább.

A Keleti-királyságok déli részéről beszélve, korábban már rámutattam, hogy milyen magányos és elszigetelt is volt Theramore egymagában Kalimdor közepén. Nos, ugyanígy van Grom’gol és Stonard a Hordával! Mindkét aprócska őrség csak egy kőhajtásnyira fekszik Viharváradtól. Logikus lenne, ha Variann agyontaposná a két apró tábort és a déli részt lezárná a Szövetség részére, hogy biztosítsa, hogy a Gyászmocsárba vezető út zavartalan marad, és hogy eltávolítsa a csak félig jelentős Horda őrségeket Viharváradtól délre.

Egyébként tengerészeti logisztikát félretéve, Theramore-t szereti a Szövetség, ahogy vezetőjét, Janiát is, és bármelyik megtámadása kétségtelenül feldühítené a szövetséget. Nagyon is lehetséges, hogy ez lesz majd a katalizátor, amely végül igazán egyesíti a tradicionálisan független Szövetséget népeket azzal, hogy adna nekik egy okot – valójában egy mártírt – akiért érdemes harcolni. Erre egy hordás tanácsadó, mint például Eitrigg, rá is világítana, de mindannyian tudjuk, hogy Garrosh nem igazán vesz figyelembe bármilyen tanácsot a sajátján kívül, amely jelentős hiba lenne ebben az esetben.

Ha már Jainánál tartunk, vajon az ő szerepe mi lesz ebben? Mindig ő a semleges fél, amikor háborúra került a sor, és ebben addig elment, hogy magának Büszkerév Daelin Főadmirálisnak, a saját apjának is hátat fordított, hogy elkerülje az értelmetlen vérontást. Vagyis eddig ős volt. Nem volt jelen a Catában (leszámítva a nem igazán jelentős Thrall-Aggra esküvőt), de Theramore TÉNYLEG elpusztította Taurajo tábort. Vajon megváltozott a véleménye? Vagy van valaki már, aki mozgatja itt a szálakat?



Jainának van egy bátyja, Büszkerév Tandred, aki Kul Tiras szigetlakóit vezeti. Vajon ő olyan, mint Jaina, vagy olyan, mint az apjuk? Talán azután, hogy megérkezett Theramore-ba, Tandred elszörnyedt azon, hogy rájött, hogy mit tett Jaina a kedves, öreg apjukkal és ő rendelte el az ostromot? Nem azt mondom, hogy Jaina túl gyenge lenne, hogy megtartsa az irányítást – kétségtelenül nagyon, nagyon erős -, de nem lennék meglepve, ha egyszerűen nem tudná magát rávenni arra, hogy harcoljon a testvére ellen. Azt már nem is említem, hogy valószínűleg Theramore számos lakójának még mindig erős a kötődése és a hűsége Kul Tirashoz.

De még a bátyja és Kul Tiras nélkül is Jaina most már kétszer meggondolná, hogy semleges maradjon, miután már nem Thrall a Hadfőnök és azok után, amelyeket hallhatott Garrosh viselt dolgairól, valamint figyelembe véve, hogy a városa egyedül áll egy ellenséges területen. Vajon elrendelte Taurajo tábor leégetését? Lehet, hogy nem, de a parancsait félreértelmezhették, a katonák túlbuzgóak voltak, vagy hé, lehetett egy lázongás is Theramore-ban, hogy az eltökélt/rémült polgárok eldöntötték, hogy nem, TÉNYLEG NEM érzik magukat jól úgy, hogy a Horda ott kopogtat az ajtójukon. Sok-sok lehetőség van.

Bármelyik esetben a Horda támadása Theramore-on mindenképpen nagy jelentősséggel kell bírjon Jaina számára. Ő volt mindig a nyugodt, békés személy, de még azelőtt, hogy az otthonát megtámadták volna. Akkor, azért ez a támadás nem igazán ki nem provokált – bármely épeszű vezető felismerné, hogy oké, ez VALÓSZÍNŰLEG kapcsolatban áll azzal, hogy leromboltuk Taurajot - , de talán valami a támadásban mégiscsak igazán felpiszkálja. Talán Garrosh piszkos taktikát alkalmaz, talán kapcsolatban van a bátyjával, vagy tudjátok mit? Talán kiakad a Szövetségre, hogy nem nyújtanak neki segítséget, amikor szüksége van rá, azok után, hogy Theramore felépítette azt az átkozott utat és bemocskolta a kezüket ezzel a kellemetlen Taurajo-esettel. Sok lehetőség van, de amíg úgy végződik, hogy Jaina megőrül és felgyújt dolgokat, boldog leszek.



Emellett Garroshnak is meg kell tanulnia emberségesnek lenne, ha fel akar nőni, és mi alázná meg őt jobban, mint egy szörnyű vereség Jaina kezétől? Garrosh valószínűleg egy fikarcnyit sem tiszteli Jainát, mivel kicsi és gyenge (fizikailag), és minden találkozásukkor a békét erőltette és természetesen azért, mert ember. Tény, hogy míg Garrosh legalább tiszteli Varianban a harcost, valószínűleg Jainában csak Varian segédjét vagy talpnyalóját látja. Valahányszor kettejüknek keresztezték egymást az útjaik – az Ulduar-trailer, az Ezüst Körverseny (Argent Tournament) – Varian volt egyértelműen a vezető. Egy szelíd kis seggberúgás Jainától fantasztikus lenne minden értelemben – a Szövetséges játékosokat és a Jainát kedvelőket egészen fellelkesítené, és talán egy kis jóérzést sulykolna Garrosh agyába.

(És az is jó lenne, ha lenne még egy határozott, eltökélt domináns női karakter! Sylvanas a Hordának, Jaina a Szövetségnek.)

Sokakat még mindig Thrall érdekel, hogy vajon ő hogyan gondolkodik erről az egész ügyről. Végülis barátja Jainának, és korántsincs elájulva Garrosh vezetői képességeitől. Vajon ez az incidens arra készteti, hogy visszatérjen és visszafoglalja a trónt?

Én remélem, hogy nem. Theramore lerombolásának semmi köze hozzá, és neki megvan a maga NAGY FONTOS PROBLÉMÁJA, amivel szembe kell néznie. És bár közeli barátja Jainának, valóban azt hiszitek, hogy ez fontosabb, mint rájönni, hogy Taurajo tábor lakóit – az ő korábbi népét, talán barátait és ismerőseit – meggyilkolták? Korántsem.

Ellentétben azzal, amit a játékosok akarnak, Thrall NEM fog rájönni Theramore elpusztítására és nem fog ettől úgy megrémülni, hogy Hadfőnökként visszatér. Thrall lehet, hogy elszomorodik és sajnálni fogja Jainát, és talán még Garroshra is nagyon dühös lesz... de nem fog hibát elkövetni és nem fogja Garrosh-t elítélni azért, hogy megbosszúlta elesett testvéreiket. Az ördögbe is, még ha Thrall lett volna a Hadfőnök, akkor is lehet, hogy visszatámadt volna Theramore-ra a Jainával való barátsága ellenére. A Horda vezetőjeként ez lenne a kötelessége, és ez lenne a kötelessége a népe felé is. Láttuk, hogy összeveszett Jainával egy hasonló jellegű ügyön a Shattering c. regényben, a kőrisvölgyi ork támadásokon. Jainát sokkolta, hogy Thrall nem adta át a Szövetségnek az ork támadókat, de emlékezzetek, Thrall egy kedves fickó, de az 1. számú hűsége (Hadfőnökként) a népéhez köti. És ha Taurajo túlélői bosszú után kiáltanak és igazságot követelnek azért, amit Theramore tett, Thrallnak sem lenne más választása.

Ezenkívül mit érne el Thrall a visszatérésével? Hülyén jönne ki a Blizzard részéről, ha ilyen hamar gyökeresen visszacsinálnák Thrall távozását. Ezzel azt vallanák be, hogy „ja, elcsesztük, itt van Thrall újra a trónon”. Igazán felesleges lenne. A nagy hős típusú figurák sikeres visszatérése fantasztikus drámai hatással bírna, de csak akkor, ha igazán észrevehető lenne ennek a személynek a hiánya. És bár vannak panaszok Garrohsra a Horda részéről is, a dolgok jobbra fordultak! Erősek, visszaszerzik a területüket a Szövetségtől és jó irányban haladnak a dolgok.

Nem, nem hiszem, hogy a közeljövőben találkoznánk Thrallal, legalábbis amíg Theramore lerombolásának összes szála teljesen ki nincs játszva. Majd amikor a Horda is megkapja a magáét, és összetörten, civakodva, kétségbeesetten a szétesés szélén áll. EKKOR lenne a legnagyobb hatása Thrall visszatérésének, amikor Durotan fia feltűnik és – még egyszer – egyesíti a meglazult kötelékeit a valaha hatalmas Hordának, és ismét egy egységes frakcióvá változtatja.

Szóval hogyan is fog végződni az, ahogy a hajótörött Horda és Szövetség erői megérkeznek Pandaria partjaira? Nos, tudjuk, hogy a frakciók harca a tengeren zajlik mag, és gondolom nyilvánvaló a kapcsolat – Kul Tiras.


Ez a szigetország mindig is a tengeri flottájáról és tengeri fölényéről volt ismert, és Theramore lerombolása a TÖKÉLETES kapcsoló-elem lenne, figyelembe vélve Jaina gyökereit és a tényt, hogy Jaina fivére, Tandred jelenleg Kul Tiras Főadmirálisa.

Az egyetlen létező Kul Tiras karakterek vagy NPC-k a játékban a Tiragarde Erődöt, ezt a kicsi, Durotantól délre eső bástyát védő katonák voltak. Őket korábban Büszkerév Daelin vezette, és mivel rendkívül ellenségesek az orkokkat, Tiragarde hadereje évek óta küzd a Hordával a Bortova-dombról (Razor Hill).

Tragikus módon Tiragarde elpusztult a Hasadásban (Shattering), ahogy az óceán megnyílt, lerombolva a bástya falait és elárasztva azt. De vajon tényleg azt fogja gondolni Tandred, hogy a katonáit egy természeti csapás ölte meg és nem a gyűlölt zöld-színű szomszédjaik, akik látszólag sértetlenül megúszták?

(Kul Tiras eredetileg Tol Barad szigetbörtönét is irányította, de a szigetet jelenleg élőholtak és senkihez sem tartozó lázadó csapatok lepték el, és senki se tudja biztosan, hogy mi történt Kul Tiras-szal.)

Azt hiszem, hogy a Horda eléggé meg fog lepődni ezeknek az új ellenségeknek a megjelenésén, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Kul Tiras katonái a létező legkeményebb tengerészek a világon. Talán Garrosh elküldi a Horda játékosait, hogy támadják meg Kul Tirast, hogy elfojtsák ezt a fenyegetést, és talán a Szövetséges játékosoknak ezt meg kell akadályozniuk. Az ezt követő tengeri csata az eddig feltáratlan vizeken (emlékezzetek, nem tudjuk, hogy most, a Szakadás után pontosan hol is van Kul Tiras) könnyen azzal végződhet, hogy egy ismeretlen, soha nem látott szigeten kötnek ki... Pandarián.

Theramore egy népszerű kis hely, és teljesen érthető, hogy a Szövetséges játékosok miért szomorodtak el, mikor megtudták, hogy a napjai meg vannak számlálva. De pontosan ez a lojalitás és düh fogja Theramore lerombolását ilyen fontos eseménnyé tenni, olyan eseménnyé, amely új fejezetet fog nyitni a Wow fantasztikus, állandóan változó történetében.

A cikk angolul itt olvasható el.

2011. december 7., szerda

T&K - Az erdei trollok kultúrája

A kultúrát elég különös dolog összetársítani az erdei trollokkal.

Az egész társadalmuk kizárólag a háborúra összpontosít. Még a legfiatalabb trollok is megtanulják, hogy hogyan hajítsanak el egy fejszét ijesztő pontossággal, és jópáran előbb vesznek leckét a kegyetlenségből, minthogy beszélni tudnának. Kellemes nép, nem?

Mint minden troll, az erdei trollok is törzsekbe tömörülnek. Fanatikus vadsággal őrzik a területüket. Ugyanakkor, ellentétben más trollokkal, ezek a fickók még egymást sem kedvelik. Minden törzs háborúban áll a szomszédjával, legyen az ember, törp vagy troll. Egyszer tanúja voltam egy csatának két erdei troll falu között, és az egyik legvéresebb összecsapás volt, amit valaha is láttam. És elég sok vérontás láttam az évek során.



Egy egyszerű törzsfőnök irányít minden törzset. Minden törzsnek van legalább egy papja vagy boszorkánydoktora, aki a szellemi tanácsadó szerepét játssza a törzsfőnök mellett, és egy gyógyítója, aki a magát gyógyítani képtelen sebesült trollokat gyógyítja. Alkalomadtán ez a gyógyító vagy pap a törzsfőnök, aki a voodoo szellemek hangjával irányít.

A legtöbb troll kicsi korától kezdve tanulja, hogy a dobott fegyverekkel hogyan harcoljon, egészen addig, amíg minden erdei troll halálosan veszedelmes íjász nem lesz. Ellentétben dzsungel troll testvéreikkel, az erdei trollok a fejszéket, különösen a kézi fejszéket kedvelik. Ez elég zavaró, mivel mi törpök is kedveljük a fejszéket, de egészen más módon. Moz'jin úgy tájékoztatott, hogy az ő népe, amíg az gyors és agilis, a nyers erőt kedveli. Semmi sem hasít úgy, mint egy fejsze, folytatta Moz'jin, és az az érzés, ahogy egy ilyen masszív acélpenge áthatol az ellenségük testén, egészen bódító. A fejsze a vérszomjas erő jelképe, annak, hogy mindenen áthasítasz, ami előtted van. Bütykös kezeivel belemarkolt a levegőbe, mintha csak közöttük érezné az egyik fejszéjét. Ez volt az egyik leghátborzongatóbb élményem életem során.

Az erdei trollok is gyakorolják a boszorkánydoktorok voodoo mágiáját, de a papok és a sámánok is egyre elterjedtebbek közöttük. A Horda hatása ellenére a Revantusk törzsben az erdei troll sámánok voodoo táncokat mutatnak be és képmásokat alkotnak, és a papjaik szinte egyöntetűen imádják a Loákat vagy hitük más istenszerű sötét szellemeit.

A Revantusk törzs a Hordát a barátjának tekinti, de más erdei trollok nem adományozzák ezt a címet akárkinek. Amilyen ravaszak és gonoszok az erdei trollok, kevés teremtmény akar velük társulni. A legtöbb erdei troll szenvedélyesen gyűlöli az orkokat, gyengének és szánalmasnak tartva őket. Szeretik emlékeztetni az orkokat arra, hogy nem sikerült helyreállítaniuk Zul'Aman korábbi dicsőségét, és neheztelnek rátok, fiúk. Az emberek és a Szövetség más népei szintén kiérdemelték az erdei trollok gyűlöletét, mivel megvédték és támogatták a nemes elfeket. Mindkét nép megveti a másikat, és harcban állnak egymással, amióta a nemes elfek évekkel ezelőtt megérkeztek Lordaeronba. Az erdei trollok utálják a nemes elfeket, mert elfoglalták a földjüket és majdnem megsemmisítették őket, amíg az elfek azt a barbár szándékot látják a trollokban, hogy elpusztítsák a szülőföldjüket. Bár a nemes elfeknek igazuk van, mégiscsak ők foglalták el a trollok királyságát, amikor megalapították Quel'Thalast, szóval megértem mindkét oldal álláspontját. Köszönhetően az emberek segítségének, és a Második Háború során nekünk, törpöknek, az elfek vannak fölényben jó pár évezrede, ami csak még dühösebbé teszi a trollokat. Ugyanakkor Quel'Thalas elpusztulásában és a nemes elf nép többségének elvesztésében az erdei trollok a bosszú lehetőségét látják. És élnek is vele. Kevés erdei troll törzset izgat, hogy különbséget tegyen az elfek három csoportja között (éj, nemes és vér), öljük meg az összeset és elég is lesz. Ma nem jó elfnek lenni Lordaeron keleti részében.

A Revantusk törzs képes lesz túllépni önmagán, amikor eljön az ideje. Ők jó és tiszteletreméltó népek. Számos Revantuski egyre spirtiuálisabbá válik, isteni mágiát tanulnak, ami a legjobbat hozza ki belőlük. A Revantuskok picit civilizáltak erdei trollnak. Meglepve vallom be, hogy élveztem, amikor Moz'jinnal beszélgettem. A legjobbakat kívánom nekik.


(Forrás: Wow RPG Horde Player's Guide 159-160.p.)