Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 2. rész

- Értem – felelte Lor’themar és visszaült székébe. Hét éve mással sem nézett szembe, csak halállal. Aethas szavai nem hatották meg különösebben.

- A Kirin Tor szembeszáll vele – tette hozzá Aethas.

- Természetesen – válaszolta Lor’themar.

- Szeretném hivatalossá tenni együttműködésünket a Kirin Torral – jelentette ki határozottan Aethas. – A Kirin Tor számos tagja nemcsak megfontolt döntésnek, hanem elengedhetetlennek tartaná, hogy Quel’Thalas és az Ibolya Citadella mágusai ismét egymás oldalán küzdjenek, ahogy ezt tettük sok éven keresztül a múltban.

- Nem.

Aethas arcán tisztán látszott bosszúsága, ahogy összevonta szemöldökét. Az ellenkező hang nem Lor’themaré volt. A beszélő felé fordulva a mágus így szólt:

- A kormányzó urat kérdeztem. Nem a főbírót.

Rommath felnevetett, halk, keserű hangon, amely zörgött és rázkódott a jókedvhez nem szokott szájban.

- Rendben – felelte; a hangja éles volt a kesernyésségtől. A hirtelen metszővé vált hang felriasztota Lor’themar figyelmét. – Hagyjuk, hogy a kormányzó úr kegyeskedjen megerősíteni, hogy jogom van beszélni.

- Kétségtelen, hogy végül úgyis meghallgatjuk a véleményedet bármiről legyen szó – mondta Lor’themar, igyekezve megregulázni kényszeredett hangját. – Ez akár most is megtörténhet.

Rommath szemei megvillantak, mint jáde-színű brilliánsok, amelyek még ebben a jól megvilágított szobában is elhomályosítottak fényükkel.

- Kétségtelen, hogy igazad van, Lor’themar – válaszolta, de tekintetét nem vette le Aethas arcáról. A hangja Lor’themart egy orsós kígyóra emlékeztette a fűben: halk volt és vad és kegyetlen.

- Mondd meg, főmágus – kezdte Rommath – küldött neked Modera egy nyilatkozatot, mielőtt eljötték volna? A szavaid az ő álságos diplomáciájáól csöpögnek. De legalább ő maga nem merte ide betenni a lábát. Ennyi jóérzés van benne, azt látom.

- Modera egyetért velem ezekben a kérdésekben, igen – felelte Aethas mereven, és szerencsére volt annyira bölcs, hogy ne törődjön Rommath megjegyzésével.

- Egyetért veled – merengett Rommath –, vagy inkább te értesz egyet vele, mert kétlem, hogy téged küldtek volna ide beszélni a nevükben, hacsak feleannyira is törődnél a saját érdekeiddel.

- A fenébe, Rommath – fogyott Aethas türelme. – Van valami hasznos ellenvetésed is, vagy téged kielégít az, hogy itt ülhetsz és inzultálhatsz engem?

- Vak vagy – felelte Rommath ugyanolyan határozottan. – Félnek egyszerre szembenézni Malygos-szal és Arthas-szal, és jól is teszik. Ezért a saját határaikon túl keresnek segítséget – és kihez fordultak mindig segítségért, ha az arcane-ról van szó? Ó igen, hozzánk. Kirin Tor emberei égre-földre megesküdnek, hogy te nélkülözhetetlen vagy számukra, hogy a képességeid felbecsülhetetlenek. És abban a pillanatban, ahogy terhes leszel számukra, megválnak tőled. – A fejét az egyik oldalra hajtotta, hosszú füle szinte szünet nélkül rángatózott, ahogy a tekintete először Halduronra siklott, majd Lor’themarra. – Kérdezd meg őket. Ők is tudják. Csak nem olyan jól, mint én.

Aethas üres tekintettel bámult vissza Rommath-ra.

- Quel’Thalas és Kirin Tor közel kétszáz éve szövetségesei egymásnak – mondta. – Igaz, amióta hivatalosan csatlakoztunk a Hordához, a viszony feszült lett, de…

Rommath újra felnevetett, ezúttal hangosan, nevetése olyan volt, mint a viharos tenger haragos hullámainak vergődése: nagyon éles és hideg.

- Amióta csatlakoztunk a Hordához – ismételte. – Hát igen, persze. És te, Napfosztó, emlékszel, hogy pontosan miért is kényszerültünk rá erre az egyezségre?

Aethas nem válaszolt, de egyenesen Rommath szemébe nézett pislogás nélkül.

- Hamis vádaskodás – kezdte a főbíró – és egy monumentális árulás. – A szemei a forrongó dühtől fénylettek, amelyet közel egy évtizede nem tudott lecsillapítani. – Dalaranban – folytatta – a mindig éber Ibolya Szem alatt.

- A Kirin Tornak semmi köze…

- Feltételezem, hogy úgy érted – szakította félbe Rommath –, hogy a Kirin Tor nem tett semmit. Semmit, hogy megelőzze, semmit, hogy megállítsa. És helyette – emelte fel a hangját – hagytak minket megrohadni egy olyan város alatt lévő börtönökben, amelyet legalább annyira az otthonunknak hívtunk, mint Ezüstholdat. Egy város alatt, amelyet a saját koronahercegünk olyan hűségesen szolgált, mint a szülőhazáját több mint egy emberéleten át. Egy város alatt, amelyért harcoltunk és meghaltunk a Kirin Tor kérése miatt. Egy város alatt, amelynek falain belül csendben megfigyelhettek minket, mintha az akasztókötél a nyakunkon lenne. Az ő városuk alatt.

- A Kirin Tornak most már új vezetése van – válaszolta Aethas. Lor’themar érezte, hogy a fiatal főmágus fegyelmezett hangja jól beszél.

- Ez egy hazugság, te is tudod – felelte Rommath. – Lehet, hogy Vöröshajú Rhonin lett a kirakatbábu, de Modera és Ansirem maradtak a Tanácsban. Ezek ugyanazok az emberek, akik boldogan elfordították a tekintetüket, amikor Garithos halálra ítélt bennünket. Mind a pokolban rohadhatnak – nevetett fel kegyetlenül. – Legalább Arugal megszenvedte megérdemelt sorsát.

- Olyan valakihez képest, aki azt állítja, hogy mindezzel keveset törődik, meglehetősen jól informáltnak tűnsz, főbíró – mondta Aethas.

- Ami az egyik oka annak, hogy én vagyok Quel’Thalas főbírója és nem te, gondolnám – vágott vissza Rommath. – Mint főbíró fogom mondani neked: soha nem küldöm egyetlen mágusomat sem az Ibolya Citadella szolgálatára. Ha hivatalos támogatást szeretnél Északszirten, főmágus, a kormányzó urat kell meggyőznöd arról, hogy felülbíráljon engem.

Lor’themar ujjai megrándultak a simára csiszolt asztal tetején, miközben összeszorította száját. Rommath vékony határvonalon táncolt és átlépte.

- Ennyi elég volt, Rommath – mondta hidegen. – Nincs ahhoz hatalmad, hogy ilyen ultimátumokat tegyél. Az én döntésem lesz, hogy elküldjük-e csapatainkat Északszirtre – és ha én úgy döntök, te és a mágusaid követni fogjátok a parancsomat.

- Nos – mondta felállva – tiszta sor, hogy ha tovább folytatjuk ezt, akkor nem lesz más, mint gyerekes civakodás. Mindenesetre, ha ti ketten tovább akarjátok ezt folytatni ilyen stílusban, tegyétek. Én azonban nem vesztegetem erre tovább az időmet. Megkockáztatom, hogy az íjász parancsnok is hasonlóan érez.

- Délen van dolgom – folytatta – és úgy terveztem, hogy holnap távozom. Nem gondolom, hogy el kéne halasztanom ezt a tervem. Nyugodtan maradhatsz, főmágus, de én pár napig távol leszek.

Aethas nem válaszolt, de nem volt olyan képzett diplomata, hogy sikeresen elrejthette volna bosszúságátt; olyan tisztán sugárzott az arcáról, mint egy harsona kiáltás. Lor’themar több, mint elégedett volt, hogy csalódást okozhatott neki. Megfordult, hogy távozzon.

- Lesznek olyanok, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem, Kormányzó úr. – Aethas hangja az egész szobán végigzengett. Lor’themar megállt, és feléje fordult, miközben a másik folytatta: - Add áldásodat, hogy Ezüsthold kormányzósága nevében beszélhessek, és ügyelni fogok rá, hogy a sin’doreiek érdekei ne sérüljenek.

Rommath felhorkantott válaszul, de szerencsére nem mondott semmit. Egy pillanatra Lor’themar jobban megnézte Aethast, de az ifjabb elf nem volt abban a pozícióban, hogy zsarolhassa. Mindannyian tudták, hogy Aethast államfériúi képességek terén a teremben minden más férfi messze felülmúlta.

- Gondom lesz rá, hogy egy szolga megmutassa a lakosztályodat, főmágus – mondta Lor’themar.

Aethas kegyesen megelégedett ennyivel, csak egy-két sötét pillantást vetett Rommath irányába. A főbíró elszántnak tűnt, megmozdíthatatlannak, mint egy hegy, de Lor’themar látta a bizonytalanságot lépteiben, a kimerültség ráncait, amelyek gyorsan megjelentek az arcán, amint Aethas eltűnt a látókörükből. Óvatosan megvizsgálta Rommath törékenységét; az akarata megtörhető. Valaha a múltban Lor’themar alantasnak mondta volna, hacsak megfordul a fejében, hogy ilyen dolgot használjon ki valakivel szemben. Most már felismerte ennek szükségességét.