Tyrande&Malfurion - A hit magjai 5. rész

A sírás kaparta Tyrande torkát, miközben a sérült éjelf oldalához sietett. Térdre esett és imádkozni kezdett, de bánatában alig tudta kimondani a szavakat.

- Elune, tedd meg nekem, ha mást nem is. Mentsd meg őt, kérlek… ő a lányom. Azt hiszi, hogy megmentettem őt, pedig ő az, aki megmentett engem… újra és újra. Az életem üres lenne nélküle. – A könnycseppek csillogó sávban hullottak az arcára.

Malfurion odafutott mögéje, de túl zavarodott volt, mintsem hogy észrevegye a férfi jelenlétét egészen addig, amíg az meg nem ragadta a kezét. Az egyszerű gesztus megerősítette őt és legbelül érezte, ahogy ereje egyesül az övével, miközben próbálták meggyógyítani Shandrist.

Hosszú ideig lélegzet visszafojtva figyelték a lányt. Aztán Shandris szempillája megrebbent, és álmosan kinyitotta a szemét. Oldalra fordította a fejét, próbált összpontosítani a föléje tornyosuló alakokra – azok alakjára, akiket oly jól ismert.

- Min’da? An’da? – kérdezte alig hallhatóan, miközben összeráncolta szemöldökét.

Tyrande nem talált szavakat. Könnyei a padlóra hulltak, még tovább sötétítve a vérfoltos fát. Kezét Shandris vállára tette és nagy levegőt vett.

- A szüleid továbbra is Elune-nál nyugszanak, Shandris. De te nem, köszönhetően Mal segítségének.

- Tyrande egész idő alatt tudta, hogy veszélyben vagy. Semmi másra nem tudott gondolni – tette hozzá Malfurion.

Shandris rájuk nézett. – Nos, talán mégsem jártam olyan messze az igazságtól – nevetett fel, majd összerezzent fájdalmában. – Úgy… úgy tűnik, hogy Elune végül mégis válaszolt az imáimra.

Tyrande Malfurionra szegezte tekintetét:

- Azt hiszem, mindnyájunkéra válaszolt.

* * * * *

Shandris egy ősi gyászhimusz hangjára ébredt. Óvatosan felült, majd kibámult a közeli ablakon Darnassus központjára. Az ismerős vízi utak gyertyákkal voltak kivilágítva, és ahogy a vízfelületről visszatükröződtek a fénygömbök, olyannak tűntek, mint az erdők wispjei. Malfurion és Tyrande állt a szertartás közepén, miközben Darnassus lakói és Kalimdor menekültjei körülvették őket.

Sok éjelf arca duzzadt és feldagadt volt a sírástól. Néhányan mintha napokig nem aludtak volna. Shandris túl jól ismerte bánatukat. A tömeget vizslatva még Vestiát is észrevette, aki magányosan álldogált a gyülekezet szélén. Túl sokakat vesztettek el. Szinte mindenki ismert valakit, aki eltűnt az elmúlt hetek káoszában.

Éjipárducok húzták a ravatalokat, amelyeken a holttestek voltak. Tyrande előrelépett és utoljára megáldotta a halottak eltemetése előtt. A papnő kísértetiesen magányos hangján kívül néma csend volt.

Fájt nézni a szertartást, de addig nem jön gyógyulás, amíg a bánatot ki nem engedik. Shandris tudta, hogy népüknek időre van szüksége, mielőtt szembenéznének a rájuk váró kihívásokkal. Újra Malfurionra és Tyrande-ra nézett, aki együtt álltak a fájdalom és veszteség hullámaival szemben. Messze felettük az ég kezdett kivilágosodni, és egy vékony ezüst holdsugár világította meg alakjukat. Elune szereti az övéit – gondolta Shandris. – Nem vagyunk egyedül ebben a harcban.

Új erőre kapva felkelt és keresztül sántikált a szobán, hogy bevegyen egy adagot azokból a fájdalomcsillapító gyógyító gyökerekből, amiket Malfurion hagyott ott neki. A nagy alor’el növény, az ő nászajándéka a boldog párnak borzasztóan sokat nőtt, mióta utoljára látta, és az egyik indája már lelógott polc széléről. Örömkiáltással nyugtázta, hogy virágzás előtt álló rügyekkel van tele.

- Vége -