Életemben először igazán félni – valójában rettegni – még a
Kóbor Szigeten féltem. Kicsi kölyök voltam, és a Nagy Könyvtárba mentem, hogy a
Teknős Könyvét olvassam. Néhány oldalt olvastam, amikor egy üveg tintát
öntöttem rá a pergamenre. Megpróbáltam letörölni a pacákat, de csak még
rosszabb lett a helyzet. Ekkor bepánikoltam, és a könyvet a könyvtár egyik
poros sarkába dugtam, és reméltem, hogy örökre titok marad a tettem.
A következő három nap rettegésben telt, mert biztos voltam
benne, hogy elkapnak. Alig tudtam enni vagy aludni. Alig hagytam el a szobámat.
A félelem úgy erőt vett rajtam, mint a gonosz erdei manók Mei nagyi
rémtörténeteiben. A harmadik nap végén a könyvtár gondnoka rájött arra, hogy
mit tettem. (Szerencsére volt nekik a könyvből egy másolatuk.) Büntetésként a
papusom leírattatta velem „Liu Lang dalának” szövegét ezerszer, de ez nem
nagyon érdekelt. A legszörnyűbb rész az a három, félelemben töltött nap volt.
Azóta nem féltem így semmitől… egészen addig, amíg meg nem
érkeztem a mantidok otthonába, a Rettegett Pusztákra. Amikor beléptem a
vidékre, távolabb voltam a Kígyó Gerincétől, mint szerettem volna. Egy hatalmas
szurdok választotta el a Townlong Sztyeppéket a Rettegett Pusztáktól. Nyugat
felé tartottam a szakadék mentén, amíg találtam egy természetes hidat – egy hatalmas,
kivájt fatörzset – amin át tudtam menni.
A Félelem Sha-ja Townlong kifordított képmásává változtatta
ezt a vidéket. A földfelszín ugyanaz volt – füves dombok, sziklák és égig érő
kypari fák -, de minden furcsának és természetellenesnek tűnt. Egy csomó sötét
felhő egyetlen nagy, dühös örvénnyé egyesült a fejünk felett. Körülötte
kísérteties fényben világított az ég. Fehér és fekete sha energiáik foltjai
bukkantak fel mindenfelé a földön. A Teknős Könyvének tintapacáira
emlékeztettek. Valójában valahányszor lélegzetet vettem, vagy megtettem egy
lépést, kirázott a hideg, ahogyan újraéltem azt a három, szörnyű napot.
El akartam futni. Meg is tettem volna, ha nem Chen bácsi
járt volna az eszemben. Meg kellett találnom a Naplemente Sörkertet.
Minél jobban koncentráltam a helyre, annál jobban
lenyugodtam. Folyamatosan ismételgettem a nevét a fejemben, miközben egy kypari
fa alja felé tartottam (amit Kor’vessnek hívtak, mint később megtudtam). A
kiálló gyökerek olyan nagyok voltak, hogy boltíves folyosót képeztek felettem. Csillogó
borostyánkő darabkák gyűltek összes az ágakon, lusta szentjánosbogarakként
lebegve. Mindenfelé boltozatos ajtónyílásokat és lépesmézes ablakokat láttam a
kypari törzsébe építve. Volt valami bogárszerű ezekben az építményekben, aztán
rájöttem, hogy biztos a mantidok építették őket. A bogarak a fák belsejében
éltek!
Szerencsére egyetlen mantidot sem láttam magam körül –
legalábbis élő példányt nem. Mindenütt bogártetemek hevertek, mint valami
csatatéren. Attól még óvatos voltam és a kypari gyökerének árnyékában maradtam,
miközben azt kerestem, hogy merre lehet a sörkert.
Az első nyomom egy fahordó volt, amit egyértelműen
pandarenek készítettek. Világos borostyánkő szemek vették körül a roncsot.
Aztán eszembe ötlött: nem lehet, hogy a Rettegett Pusztákon élő pandarenek
vadásznak a kypari nedve után? Ebben lehetett valami. A mantidok sokféle
dologra használják a borostyánkövet, fegyvereket készítenek belőle vagy otthont
építenek. Még azt is hallottam, hogy ennek a csöpögő cuccnak gyógyító ereje
van. Más szavakkal, kiváló alapanyag egy jófajta ritka sörhöz.
Még jó egy órába telt, mire megtaláltam a Kor’vesshez közel
egy másik kypari fánál a sörkertet. Könnyű fegyverzetbe öltözött pandarenek dolgoztak
az egyszerű tábor körül. Gőz csapott fel a forrásban lévő árpával és komlóval
teli üstökből. A fa nedvei széles sugárban folytak a várakozó hordókba. Mindent
egybevetve a helynek volt egyfajta meghitt hangulata, mégha kicsit durva is
volt a szélein.
A sörkertbe belépve ismerős hangot hallottam.
- A Shado-pan utoljára a Rettegett Puszták felé látta jönni –
mondta Chen bácsi. A tábor végén szúrtam ki, ahogy három másik pandaren mellett
állt.
- Akkor mire várunk? – kérdezte valaki. Egy idősebb hölgy
volt, haja két copfba volt megkötve. Belerúgott egy kövér pandarenbe, aki a
földön horkolt. – Kelj fel, Nagy Den! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még
egy Stormstout-ot elveszítsünk.
- Engem kerestek? – szóltam közbe.
Egyszerre minden fej felém fordult. A meglepettség Chen
bácsi arcán leírhatatlan volt.
- Li Li! – kiáltotta és felkapva szorosan magához ölelt.
Hirtelen minden félelmem elillant. Éppen elkezdtem bocsánatot kérni azért, hogy
kérdezés nélkül otthagytam a sörfőzdében, amikor Chen bácsi leállított.
- Hogyan haragudhatnék rád, amiért egy felfedezésre
indultál? – mondta. – Én ezt tettem egész életemben. Csak örülök, hogy épségben
vagy.
Chen bácsi elmagyarázta nekem, hogy miért nem találkoztunk a
Kígyó Gerincénél. A mantidok több helyen is megtámadták a hatalmas falat, így
vágva el az ő útját. Mikor végre legyőzték a bogarakat, rátalált Minre, a
Shado-pan monkra, aki elmondta, hogy mi történt velem. A nagybátyjám éppen
ekkor tért vissza a sörkertbe, és épp egy keresőjáratot szervezett.
Egy keresőjáratot tele Stormstoutokkal! Hannak, Mamának és
nagy Dannek hívták őket.
- Egyedül átvágtál Townlongon és a Rettegett Pusztákon? –
kérdezte tőlem Han.
- Persze, hogy egyedül! – csípett bele az arcomba Mama. –
Hiszen egy Stormstout, nem igaz?
Nagy Dan horkantott egyet, felkelt és megdörzsölte a szemeit.
Szerintem nem túl sokszor szokta ezeket a mozdulatokat végezni. Csendben
végignézett rajtam, majd így szólt:
- Úgy… úgy néz ki, mint Evie.
Mama, Chen bácsi és Han bólintottak, majd lehorgasztották a
fejüket. Amikor megkérdeztem, hogy kicsoda ez az Evie, kivezettek a sörkertből,
le a Rettegett Pusztákat határoló szurdokig. A szakadék szélén egy sírkő
emelkedett ki a földből. Evie-nek emelték.
Evie Stormstoutnak.
A Rettegett Pusztákon való vadászat közben halt meg, és a
sha vagy egy mantid ölte meg (vagy a kettő kombinációja). Chen bácsi volt, aki
megtalálta. Soha nem találkoztam ezzel a lánnyal, mégis hiányzott nekem. Ha
Nagy Dan azt mondja, hogy hasonlítok Evie-re, akkor ez azt is jelentheti, hogy
a személyiségünk is azonos volt? Lehet, hogy jóbarátok lehettünk volna, vagy
akár nővérek is?
A sha és a mantidok elpusztítottak minden esélyt arra, hogy
választ kapjak ezekre a kérdésekre. Mérges voltam, nemcsak Evie miatt, hanem
minden más miatt is, amit a Pandarián való utazásom során láttam. Így vagy úgy,
de a sha gondokat okozott az egész kontinensen. Még hány ártatlannak kell
meghalnia úgy, mint a kuzinomnak?
- Visszaviszlek a Négy Szél Völgyébe – mondta Chen bácsi. –
Ott kellene maradnod, amíg nem végzünk a shaval és a mantidokkal. Nem
biztonságos egy ilyen pusztaságot felfedezni, mint ez.
- Nem – feleltem. A felfedezés volt a legutolsó dolog, amin
járt az eszem. – Ideje van a felfedezésnek, és ideje van a harcnak és annak,
hogy álljuk a sarat. Ezt te írtad nekem az egyik leveledben. Nos, követni fogom
a tanácsod. Itt akarok maradni, hogy segíthessek.
Féltem attól, hogy Chen bácsi visszautasít és mégis
visszaküld a völgybe, de néhány pillanattal később egy mosoly jelent meg a
szája szélén.
- Hmm. Úgy beszélsz, mint egy igazi vándor.
Ezzel visszatértünk a sörkertbe. Sok mindent kellett
megtervezni. Talán nem a frontvonalban fogok a sha és a mantidok ellen
harcolni, de mindent megteszek, hogy segítsek, akkor is, ha csak főzést vagy
kötszer-szabdalást jelent. Gondoskodom róla, hogy Evie halála ne legyen
hiábavaló…, hogy Buwei és Kicsi Fu visszatérhessenek a szülőföldjükre és új
életet kezdhessenek…, és hogy mindenki, akivel utazásaim során találkoztam, a
sha befolyásától mentesen élhessen.
Gondoskodom róla, hogy legyen egy Pandaria, amit
felfedezhetek, ha ennek az egésznek vége lesz.
- Li Li Stormstout
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése