Li Li útinaplója 10. bejegyzés - A Townlong Sztyeppék

Egyszer hallottam egy legendát, mely szerint a Kígyó Gerince több milliárd kőből áll.

Igen. Milliárd.

Abban az időben azt hittem, hogy ez csak túlzó beszéd. De amikor végül ott álltam a nagy fal tetején és láttam, hogy milyen hatalmas, hinni kezdtem a történetben. A Kígyó Gerince hatalmas tekergőző kígyóként nyúlt el délre, olyan messzire, hogy nem is láttam a végét. A teteje olyan széles volt, hogy akár több kordé is elfért egymás mellett, és még akkor is lett volna hely egy olyan kövér pandaren számára, hogy elsétáljon közöttük, mint Chen bácsi. A kapu néhány részét újonnan építették, lapos és pontosan méretre vágott kövekből. Más területek durvák és sziklásak voltak, magukon viselve az elemek és elmúlt csaták barázdáit.

Az, hogy a Kígyó Gerincén lehettem, egy valóra vált álom volt, különösen azok után, ahogy idejutottam. Chen bácsi pontos utasításait követve a grummli hírnök, Halfarok egy Kun Laiban található őrtoronyhoz vezetett engem. Akkor értettem meg, hogy miért tettünk ekkora kerülőt, amikor elértük a falat.

Chen bácsi ugyanis megbízott egy kísérőt, hogy itt találkozzon velem… aki a Shado-pan tagja volt!

A fickót Minnek hívták. Rejtélyes rendje már generációk óta őrködött a Kígyó Gerincén, hogy megóvja Pandariát az olyan undormányoktól, mint a mantidok. A legtöbb Shado-panhoz hasonlóan öltözködött: könnyű páncél egy széles karimájú kalappal, amelyet mélyen a szemébe húzott, és egy kendő az arca körül. Nem beszélt túl sokat, de amiket elmondott, azok nagyon érdekesek voltak. Min elmondta, hogy minden kőnek külön története van a falban: elmesélik, hogy hol verték vissza a Shado-panok a támadókat, időnként a saját életüket áldozva szent küldetésük teljesítése érdekében.

Elkezdett esni az eső, ahogy dél felé haladtunk. Azonban ahelyett, hogy nagy tócsák jöttek volna létre, a víz lefolyt a kövek barázdáin át a falak oldalán ezernyi apró vízesést hozva létre. Épp a barikád felépítését csodáltam, amikor észrevettem valami különöset Minnel kapcsolatban. Mindig nyugat felé nézegetett, mintha ez szokása lett volna. Abba az irányba a vidéket Townlong Sztyeppéknek hívták, és egy nyílt, dombos hegyekkel és sziklás kibukkanásokkal teli hely volt. Mindenfelé a hatalmas, kypari-nak nevezett fák emelkedtek az ég felé. Néhány olyan magasnak tűnt, mint a Kígyó Gerince.

Townlong egy érdes vidék volt, és egy érdes, nyers nép lakott rajta: a yaungolok. Min elmesélte nekem, hogy évekkel korábban, ha az ember kinézett a falról, megfigyelhette a bozontos nomádok vágtatását a dombokon. Most elhagyatottnak tűnt a terület. Keselyűk lepték el az eget, a yaungol táborok füstölő romjai felett körözve.

A háború jött és végig söpört Townlongon. Az egész azzal kezdődött, hogy mantidok lepték el a területet, arra kényszerítve a yaungolokat, hogy Kun-Laiba meneküljenek, ahol elkezdték a pandaren falvakat pusztítani. A sha is befolyásolta ezeket a barmokat, aki így az átlagosnál erőszakosabbak lettek. Végül a pandarenek és szövetségeseit legyőzték a yaungolokat.

- Nem táplálok gyűlöletet – mondta Min. – A Shado-pan csak annyit tesz, ami ahhoz szükséges, hogy megvédjük Pandariát. Az érzelmeink nem játszanak szerepet akcióink során. Arra képeznek ki minket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket, hogy ne uralkodjanak rajtunk. De ne bánkódj, kicsi. Ezek a nomádok nagy túlélők. A kultúrájuk fennmarad. És mindenek felett remélem, hogy tanulnak majd ezekből az eseményekből.

Min semmi mást nem mondott utunk hátralévő részén, de ez nem zavart. Sok mindenen kellett elgondolkoznom. Azt akartam, hogy a yaungolokat szigorúan büntessék meg azért, amit Kun-Laiban tettek, de miután láttam Townlongot, nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Boldognak kellene lennem, vagy szomorúnak!

Mire elértük az őrtornyot, ahol elvileg Chen bácsi várt rám, az eső elállt, és a felhők elmentek. A jó időjárás jót tett a lelkemnek… amíg nem vettem észre, hogy a bácsikám nem volt ott. Ugyanúgy, ahogy az általában ott őrködő Shado-pan őrök is eltűntek.

Mielőtt megkérdezhettem volna Mint, hogy merre vannak a többiek, a mantidok megtámadtak.

A bogarak a Kgyó Gerincének külső falához húzódva vártak ránk. Hirtelen tucatnyi bogár lépett a falra és vett körül minket. Csoportosan álltak észak, dél és kelet felé, elvágva a menekülés útvonalát, és a fal Townlong felé néző végére kényszeríttettek Minnel együtt. Korábban már harcoltam a mantidok ellen a Négy Szél Völgyében, de ez egyáltalán nem könnyítette meg a viszontlátást. Furcsa csápjaiktől, állkapocsaiktől és pergamen-vékony szárnyaiktól felállt a hátamon a szőr!

Min néhány bogarat átmetszett lándzsájával. Szúrt, hárított és kitért, mintha előre tudta volna, hogy a mantidok mit fognak tenni. Előre ugrottam, hogy segítsek neki, de visszatartott.

- Van egy titkos raktárunk az őrtornyok közelében – mondta nyugodtan még akkor is, amikor lándzsáját megpörgetve egy csoport, oldalról érkező mantidot lökött félre. – Keress egy követ, amelybe egy vicsorgó tigris van vésve. Az a Shado-pan jelképe. Mozgasd oldalra és vedd fel alóla a kötelet.

A talpa közelében bukkantam rá a kődarabra és megpróbáltam a botommal kipiszkálni. A kő alatt egy széles üreg volt, száraz élelemmel telt zsákokkal és egy vékony kötéllel. Miközben Min visszaszorította a mantidokat, arra utasított, hogy kössek csomót a dereka, majd dobjam át a kötelet a fal túloldalára.

Ezután megparancsolta, hogy másszak le.

Kicsit megijedtem. Az, hogy lemásszak a Kígyó Gerincén, egy dolog volt, de mindezt úgy, hogy a horgonyom egy kisebb seregnyi mantiddal harcol, egy másik dolog volt. És egyébként is, mit fogok találni, ha földet érek? Emlékeztem még Chen bácsi rejtélyes üzenetére, amit nekem írt: „És Li Li, bármi történjék, ne gyere át a fal túlsó oldalára! Itt különösen veszélyes.”

Mindemellett az sem tetszett, hogy Mint magára hagyom. De mi mást tehettem volna? Shado-pan volt, a legelőkelőbb rend monkja. Tudta, hogy mit csinál, és ha ki akartam vívni a tiszteletét, követnem kellett az utasításait.

Így lemásztam. Az úton lefelé végig hallottam Min lándzsájának csattogását, amikor a mantidok kardjainak és páncéljainak ütődött. Reméltem, hogy rám néz és azt mondja, a csatának vége. Nem tette.

Ahogy közeledtem a talajhoz, a kötél meglazult. Valaki elvágta. Leestem és egy tüskés bokorban landoltam a Kígyó Gerincének oldalán. Mozdulatlanul feküdtem ott, a legrosszabbtól tartva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Min végre kidugta fejét a falon és kiáltozni kezdett.

A köztünk lévő távolság miatt szinte lehetetlen volt, hogy meghalljam, amit mond. Annyit értettem, hogy megölte a mantidokat, de az utolsó átvágta a kötelet. Min továbbra is délre mutatott és a karjaival úgy integetett, mintha valamit magyarázni akart volna nekem. Nagyszerű monk volt (az egyik legnagyszerűbb, akit valaha is láttam), de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna elmutogatni, amit akart. Annyit tudtam, hogy nem szabad egy helyben maradnom. Az elvágott kötél miatt a falra visszamenni se tudtam. Ha a mantidok innét támadtak, akkor valószínűleg még több bogár ólálkodott a közelben, és csak arra vártak, hogy újabb váratlan támadást indítsanak.

Townlong sokkal veszélyesebbnek tűnt a földről. A fű még ahhoz is hideg volt, hogy megérintsem. A tiszta ég eltűnt a sötét felhők rétegei között. Villámok cikáztak fölöttem. És a dombok és hatalmas kiugrók kiváló búvóhelyek voltak az olyan szörnyek számára, akik meg akartak enni.

De Chen bácsi miatt aggódtam a legjobban. Merre van? Miért nem bukkant fel? Nem felejtette volna el. Átfutott az agyamon, hogy a mantidok csináltak valamit vele, de tudtam, hogy túl szívós a bogaraknak. Még úgyis darabokra tépte volna őket, ha egyik mancsát elrejti a háta mögé (vagy egy korsó sört tart benne).

Úgy döntöttem, hogy dél felé megyek a Rettegett Puszták irányába és megpróbálom magam megtalálni a Naplemente Sörkertet. Úgy gondoltam, hogy az ottaniak biztos tudni fogják, hogy mi történt Chen bácsival, vagy hogy merre ment.

Hosszú útnak tűnt, de abban a pillanatban semmi más lehetőségem nem volt.