Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 2. rész

- Értem – felelte Lor’themar és visszaült székébe. Hét éve mással sem nézett szembe, csak halállal. Aethas szavai nem hatották meg különösebben.

- A Kirin Tor szembeszáll vele – tette hozzá Aethas.

- Természetesen – válaszolta Lor’themar.

- Szeretném hivatalossá tenni együttműködésünket a Kirin Torral – jelentette ki határozottan Aethas. – A Kirin Tor számos tagja nemcsak megfontolt döntésnek, hanem elengedhetetlennek tartaná, hogy Quel’Thalas és az Ibolya Citadella mágusai ismét egymás oldalán küzdjenek, ahogy ezt tettük sok éven keresztül a múltban.

- Nem.

Aethas arcán tisztán látszott bosszúsága, ahogy összevonta szemöldökét. Az ellenkező hang nem Lor’themaré volt. A beszélő felé fordulva a mágus így szólt:

- A kormányzó urat kérdeztem. Nem a főbírót.

Rommath felnevetett, halk, keserű hangon, amely zörgött és rázkódott a jókedvhez nem szokott szájban.

- Rendben – felelte; a hangja éles volt a kesernyésségtől. A hirtelen metszővé vált hang felriasztota Lor’themar figyelmét. – Hagyjuk, hogy a kormányzó úr kegyeskedjen megerősíteni, hogy jogom van beszélni.

- Kétségtelen, hogy végül úgyis meghallgatjuk a véleményedet bármiről legyen szó – mondta Lor’themar, igyekezve megregulázni kényszeredett hangját. – Ez akár most is megtörténhet.

Rommath szemei megvillantak, mint jáde-színű brilliánsok, amelyek még ebben a jól megvilágított szobában is elhomályosítottak fényükkel.

- Kétségtelen, hogy igazad van, Lor’themar – válaszolta, de tekintetét nem vette le Aethas arcáról. A hangja Lor’themart egy orsós kígyóra emlékeztette a fűben: halk volt és vad és kegyetlen.

- Mondd meg, főmágus – kezdte Rommath – küldött neked Modera egy nyilatkozatot, mielőtt eljötték volna? A szavaid az ő álságos diplomáciájáól csöpögnek. De legalább ő maga nem merte ide betenni a lábát. Ennyi jóérzés van benne, azt látom.

- Modera egyetért velem ezekben a kérdésekben, igen – felelte Aethas mereven, és szerencsére volt annyira bölcs, hogy ne törődjön Rommath megjegyzésével.

- Egyetért veled – merengett Rommath –, vagy inkább te értesz egyet vele, mert kétlem, hogy téged küldtek volna ide beszélni a nevükben, hacsak feleannyira is törődnél a saját érdekeiddel.

- A fenébe, Rommath – fogyott Aethas türelme. – Van valami hasznos ellenvetésed is, vagy téged kielégít az, hogy itt ülhetsz és inzultálhatsz engem?

- Vak vagy – felelte Rommath ugyanolyan határozottan. – Félnek egyszerre szembenézni Malygos-szal és Arthas-szal, és jól is teszik. Ezért a saját határaikon túl keresnek segítséget – és kihez fordultak mindig segítségért, ha az arcane-ról van szó? Ó igen, hozzánk. Kirin Tor emberei égre-földre megesküdnek, hogy te nélkülözhetetlen vagy számukra, hogy a képességeid felbecsülhetetlenek. És abban a pillanatban, ahogy terhes leszel számukra, megválnak tőled. – A fejét az egyik oldalra hajtotta, hosszú füle szinte szünet nélkül rángatózott, ahogy a tekintete először Halduronra siklott, majd Lor’themarra. – Kérdezd meg őket. Ők is tudják. Csak nem olyan jól, mint én.

Aethas üres tekintettel bámult vissza Rommath-ra.

- Quel’Thalas és Kirin Tor közel kétszáz éve szövetségesei egymásnak – mondta. – Igaz, amióta hivatalosan csatlakoztunk a Hordához, a viszony feszült lett, de…

Rommath újra felnevetett, ezúttal hangosan, nevetése olyan volt, mint a viharos tenger haragos hullámainak vergődése: nagyon éles és hideg.

- Amióta csatlakoztunk a Hordához – ismételte. – Hát igen, persze. És te, Napfosztó, emlékszel, hogy pontosan miért is kényszerültünk rá erre az egyezségre?

Aethas nem válaszolt, de egyenesen Rommath szemébe nézett pislogás nélkül.

- Hamis vádaskodás – kezdte a főbíró – és egy monumentális árulás. – A szemei a forrongó dühtől fénylettek, amelyet közel egy évtizede nem tudott lecsillapítani. – Dalaranban – folytatta – a mindig éber Ibolya Szem alatt.

- A Kirin Tornak semmi köze…

- Feltételezem, hogy úgy érted – szakította félbe Rommath –, hogy a Kirin Tor nem tett semmit. Semmit, hogy megelőzze, semmit, hogy megállítsa. És helyette – emelte fel a hangját – hagytak minket megrohadni egy olyan város alatt lévő börtönökben, amelyet legalább annyira az otthonunknak hívtunk, mint Ezüstholdat. Egy város alatt, amelyet a saját koronahercegünk olyan hűségesen szolgált, mint a szülőhazáját több mint egy emberéleten át. Egy város alatt, amelyért harcoltunk és meghaltunk a Kirin Tor kérése miatt. Egy város alatt, amelynek falain belül csendben megfigyelhettek minket, mintha az akasztókötél a nyakunkon lenne. Az ő városuk alatt.

- A Kirin Tornak most már új vezetése van – válaszolta Aethas. Lor’themar érezte, hogy a fiatal főmágus fegyelmezett hangja jól beszél.

- Ez egy hazugság, te is tudod – felelte Rommath. – Lehet, hogy Vöröshajú Rhonin lett a kirakatbábu, de Modera és Ansirem maradtak a Tanácsban. Ezek ugyanazok az emberek, akik boldogan elfordították a tekintetüket, amikor Garithos halálra ítélt bennünket. Mind a pokolban rohadhatnak – nevetett fel kegyetlenül. – Legalább Arugal megszenvedte megérdemelt sorsát.

- Olyan valakihez képest, aki azt állítja, hogy mindezzel keveset törődik, meglehetősen jól informáltnak tűnsz, főbíró – mondta Aethas.

- Ami az egyik oka annak, hogy én vagyok Quel’Thalas főbírója és nem te, gondolnám – vágott vissza Rommath. – Mint főbíró fogom mondani neked: soha nem küldöm egyetlen mágusomat sem az Ibolya Citadella szolgálatára. Ha hivatalos támogatást szeretnél Északszirten, főmágus, a kormányzó urat kell meggyőznöd arról, hogy felülbíráljon engem.

Lor’themar ujjai megrándultak a simára csiszolt asztal tetején, miközben összeszorította száját. Rommath vékony határvonalon táncolt és átlépte.

- Ennyi elég volt, Rommath – mondta hidegen. – Nincs ahhoz hatalmad, hogy ilyen ultimátumokat tegyél. Az én döntésem lesz, hogy elküldjük-e csapatainkat Északszirtre – és ha én úgy döntök, te és a mágusaid követni fogjátok a parancsomat.

- Nos – mondta felállva – tiszta sor, hogy ha tovább folytatjuk ezt, akkor nem lesz más, mint gyerekes civakodás. Mindenesetre, ha ti ketten tovább akarjátok ezt folytatni ilyen stílusban, tegyétek. Én azonban nem vesztegetem erre tovább az időmet. Megkockáztatom, hogy az íjász parancsnok is hasonlóan érez.

- Délen van dolgom – folytatta – és úgy terveztem, hogy holnap távozom. Nem gondolom, hogy el kéne halasztanom ezt a tervem. Nyugodtan maradhatsz, főmágus, de én pár napig távol leszek.

Aethas nem válaszolt, de nem volt olyan képzett diplomata, hogy sikeresen elrejthette volna bosszúságátt; olyan tisztán sugárzott az arcáról, mint egy harsona kiáltás. Lor’themar több, mint elégedett volt, hogy csalódást okozhatott neki. Megfordult, hogy távozzon.

- Lesznek olyanok, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem, Kormányzó úr. – Aethas hangja az egész szobán végigzengett. Lor’themar megállt, és feléje fordult, miközben a másik folytatta: - Add áldásodat, hogy Ezüsthold kormányzósága nevében beszélhessek, és ügyelni fogok rá, hogy a sin’doreiek érdekei ne sérüljenek.

Rommath felhorkantott válaszul, de szerencsére nem mondott semmit. Egy pillanatra Lor’themar jobban megnézte Aethast, de az ifjabb elf nem volt abban a pozícióban, hogy zsarolhassa. Mindannyian tudták, hogy Aethast államfériúi képességek terén a teremben minden más férfi messze felülmúlta.

- Gondom lesz rá, hogy egy szolga megmutassa a lakosztályodat, főmágus – mondta Lor’themar.

Aethas kegyesen megelégedett ennyivel, csak egy-két sötét pillantást vetett Rommath irányába. A főbíró elszántnak tűnt, megmozdíthatatlannak, mint egy hegy, de Lor’themar látta a bizonytalanságot lépteiben, a kimerültség ráncait, amelyek gyorsan megjelentek az arcán, amint Aethas eltűnt a látókörükből. Óvatosan megvizsgálta Rommath törékenységét; az akarata megtörhető. Valaha a múltban Lor’themar alantasnak mondta volna, hacsak megfordul a fejében, hogy ilyen dolgot használjon ki valakivel szemben. Most már felismerte ennek szükségességét.

Tyrande&Malfurion - A hit magjai 5. rész

A sírás kaparta Tyrande torkát, miközben a sérült éjelf oldalához sietett. Térdre esett és imádkozni kezdett, de bánatában alig tudta kimondani a szavakat.

- Elune, tedd meg nekem, ha mást nem is. Mentsd meg őt, kérlek… ő a lányom. Azt hiszi, hogy megmentettem őt, pedig ő az, aki megmentett engem… újra és újra. Az életem üres lenne nélküle. – A könnycseppek csillogó sávban hullottak az arcára.

Malfurion odafutott mögéje, de túl zavarodott volt, mintsem hogy észrevegye a férfi jelenlétét egészen addig, amíg az meg nem ragadta a kezét. Az egyszerű gesztus megerősítette őt és legbelül érezte, ahogy ereje egyesül az övével, miközben próbálták meggyógyítani Shandrist.

Hosszú ideig lélegzet visszafojtva figyelték a lányt. Aztán Shandris szempillája megrebbent, és álmosan kinyitotta a szemét. Oldalra fordította a fejét, próbált összpontosítani a föléje tornyosuló alakokra – azok alakjára, akiket oly jól ismert.

- Min’da? An’da? – kérdezte alig hallhatóan, miközben összeráncolta szemöldökét.

Tyrande nem talált szavakat. Könnyei a padlóra hulltak, még tovább sötétítve a vérfoltos fát. Kezét Shandris vállára tette és nagy levegőt vett.

- A szüleid továbbra is Elune-nál nyugszanak, Shandris. De te nem, köszönhetően Mal segítségének.

- Tyrande egész idő alatt tudta, hogy veszélyben vagy. Semmi másra nem tudott gondolni – tette hozzá Malfurion.

Shandris rájuk nézett. – Nos, talán mégsem jártam olyan messze az igazságtól – nevetett fel, majd összerezzent fájdalmában. – Úgy… úgy tűnik, hogy Elune végül mégis válaszolt az imáimra.

Tyrande Malfurionra szegezte tekintetét:

- Azt hiszem, mindnyájunkéra válaszolt.

* * * * *

Shandris egy ősi gyászhimusz hangjára ébredt. Óvatosan felült, majd kibámult a közeli ablakon Darnassus központjára. Az ismerős vízi utak gyertyákkal voltak kivilágítva, és ahogy a vízfelületről visszatükröződtek a fénygömbök, olyannak tűntek, mint az erdők wispjei. Malfurion és Tyrande állt a szertartás közepén, miközben Darnassus lakói és Kalimdor menekültjei körülvették őket.

Sok éjelf arca duzzadt és feldagadt volt a sírástól. Néhányan mintha napokig nem aludtak volna. Shandris túl jól ismerte bánatukat. A tömeget vizslatva még Vestiát is észrevette, aki magányosan álldogált a gyülekezet szélén. Túl sokakat vesztettek el. Szinte mindenki ismert valakit, aki eltűnt az elmúlt hetek káoszában.

Éjipárducok húzták a ravatalokat, amelyeken a holttestek voltak. Tyrande előrelépett és utoljára megáldotta a halottak eltemetése előtt. A papnő kísértetiesen magányos hangján kívül néma csend volt.

Fájt nézni a szertartást, de addig nem jön gyógyulás, amíg a bánatot ki nem engedik. Shandris tudta, hogy népüknek időre van szüksége, mielőtt szembenéznének a rájuk váró kihívásokkal. Újra Malfurionra és Tyrande-ra nézett, aki együtt álltak a fájdalom és veszteség hullámaival szemben. Messze felettük az ég kezdett kivilágosodni, és egy vékony ezüst holdsugár világította meg alakjukat. Elune szereti az övéit – gondolta Shandris. – Nem vagyunk egyedül ebben a harcban.

Új erőre kapva felkelt és keresztül sántikált a szobán, hogy bevegyen egy adagot azokból a fájdalomcsillapító gyógyító gyökerekből, amiket Malfurion hagyott ott neki. A nagy alor’el növény, az ő nászajándéka a boldog párnak borzasztóan sokat nőtt, mióta utoljára látta, és az egyik indája már lelógott polc széléről. Örömkiáltással nyugtázta, hogy virágzás előtt álló rügyekkel van tele.

- Vége -

Tyrande & Malfurion - A hit magjai 4. rész

A hit minden dolog kezdete. Ez volt az első lecke, amit megtanult és megjegyzett Elune Nővéreként. Tyrande felidézte magában Dejahna Főpapnő szigorúságát, ahogy a lányokat vizsgálta, készen arra, hogy elküldje azokat a kishitű tanulókat, akik csak azért csatlakoztak a Nővériséghez, mert mágikus képességeik hiányoztak. Ha az arcane-nal tűrhetően bánsz, de nem elég jól, attól még lehetsz varázslónő. Ha tudsz bánni a tűvel és a cérnával, de nem elég jól, attól még lehetsz varrónő. De ha a hited csak tűrhető és nem erős, soha nem leszel papnő.

Különös, hogy mennyire tisztán eszébe jutottak ezek a szavak, miközben megpróbált a hippogriffen fennmaradni. Szembeszél fújt és az eső égszínkék haját a vállára tapasztotta, de elméjének egy része még mindig Suramar régi templomában maradt, ahol Dejahna éles szemei szkeptikusan vizslatták őt.

Miért ezt az utad választottad, Suttogószél Tyrande?

Azért – mondta akkor - , mert meg akarok védeni másokat. Különösen azokat, akiket szeretek. A főpapnő ezután hosszú ideig nézte őt, és Tyrande sohasem tudta meg, hogy pontosan mit gondolt Dejahna erről a válaszról, de már régóta azt gyanította, hogy valahogy ezek voltak az első magjai annak, hogy később az örökösévé nevezte, abban a rövid, feszült csendben.

Sokszor megkérdőjelezte elődjének azon döntését, hogy őt nevezte ki főpapnőnek. Mennyiben lenne más az élete a vezetés terhe nélkül? Akkor is meg kellett volna ölnie a Felügyelőket, hogy biztosíthassa Illidan segítségét a Lángoló Légió ellen? Akkor is tízezer évet kellett volna várnia arra, hogy végre együtt lehessen szerelmével? Talán kevesebbet szenvedett volna népe az Ősök Háborújában, ha egy tapasztaltabb vezetőjük lett volna?

Dejahnának igaza volt: a hit volt az egyetlen vezetője. Most egy nyughatatlan viharon vezette át, hogy megmentse a legtehetségesebb tábornokot, akit valaha ismert, a hatalmas, ám elkerülhetetlen veszélytől. És egyedül volt. Egyetlen szava sem hatotta meg Malfuriont, pedig biztosra vette, hogy úgy lesz... Úgy tűnt, hogy a hit valóban ritka ajándék.

A hippogriff vijjogott, és Tyrande átnézett a madár agancsos fején. Feralas előttük feküdt, de Saldor Sziget alig látszott a ködön át. Valahol a szigeten belül Shandris várt rá. Tyrande-nak hinnie kellett abban, hogy a lánya még mindig életben van.

Megérintette a hippogriff nyakát, jelezve, hogy a délre lévő területen landolhatna. Az erős szélben könnyebb volt érintéssel kommunikálni, és az élőlény mindig megértette a jelet. A hippogriff válaszul nekilódult és szélesre tárta a szárnyait, hogy megpróbálja elhárítani a turbulenciát. Erőfeszítései ellenére az erős szél csak játszott velük, és majdnem az alattuk lévő hullámzó tengerbe lökte a párost. Tyrande a nyereg jobb szélére csúszott, és remélte, hogy ez a súlyáthelyezés segít a hippogriffnek egyenesbe hoznia magát. Egy pillanatra úgy szálltak a levegőben, mint egy falevél, majd a hippogriff oldalra dőlt, és gyorsan a part felé ereszkedett.

Tyrande erősen belékapaszkodott.

- Hát ez vakmerő volt, de hatásos. - A hippogriff büszkén kitárta tollait, ahogy egy talpalatnyi száraz földre ereszkedett éppen Holdtollú Erőd mellett.

- Gondolom, ezért vagyunk most együtt ebben a küldetésben. Maradj közel – mondta a főpapnő, miközben leszállt a madárról, és óvatosan az épület felé lépdelt.

Morthis nem hazudott. Hodtoll egy romhalmaz volt, az épületei omladoztak és elöntötte őket a víz. Mindenütt nagák voltak, fosztogatták a romokat és úgy őrizték a tengerpartot, mintha bármelyik pillanatban erősítés érkezne. Az esőben és a szélben valahogy nem vették észre, ahogy ő délről megközelítette őket. Vagy csak úgy gondolták, hogy egyetlen magányos éjelf nem jelenthet gondot.

Eszébe jutott, hogy talán Shandris még az invázió előtt elmenekült a szigetről, de addig nem tudott megnyugodni, amíg tüzetesen át nem vizsgálja a területet. Shandrisért való aggódása elhatalmasodott rajta, és gondolatai visszatértek a halott lányhoz Rut'theran partján. Tyrande tovább haladt, elérte a legközelebbi épület szélét, miközben egyik szemét az őrökön tartotta. Nem félt attól, hogy harcoljon velük, de a küldetését gyorsabban elvégezheti, ha nem keveredik felesleges összetűzésekbe.

A padló megnyikordult a talpa alatt, és víz folyt le a tetőről, ahogy belépett az ütött-kopott házikóba. Ahogy végignézett a szobán, Tyrande észrevett egy levendulaszín dolgot az egyik közeli könyvespolcon – talán egy fülvég lehet? Előrefutott, remélve, hogy nem ért ide túl későn. A könyvespolc az egyik sarokban állt, és erősen meg kellett lökni, hogy elmozduljon, de a főpapnőnek sikerült oldalra tolnia és megtalálnia alatta a testet. Lenyúlt érte, és felemelte a testet a sáros vízből, amely elöntötte az épületet.

Hamar felismerte hosszú, őszes haját. Holdlándzsás Latronicus az egyik első harcos volt a nagákkal szemben Holdtollú Erődben. Most már Elune karjai között nyugodott. A főpapnő lecsukta a szemét, és egy imát mormolt a halottért. A szavak túlságosan is ismerősek lettek az ajkán az elmúlt napokban.

A szoba többi része egy másik megölt Vigyázó holttestét őrizte még, akit szinte biztos, hogy a nagák öltek meg, és több tucat elhagyott felszerelést, amelyeket tönkretett az árvíz. Ahogy elhagyta a szobát, egy csapat naga felderítő jelent meg, és mind észrevették őt. A főpapnő felemelte karját, elmondta a szavakat, és a holdsugár erejét zúdította ellenségeire, mielőtt megtámadhatták volna. A nagák összeestek támadásától, és ő a fogadóba szaladt, miközben a víz alatt nyomok után kutatott – harc nyomai után, amelyek elvezethették őt Shandrishez és a többi túlélőhöz –, de az árvíz már sárrá változtatta a földet.

Egy árnyék haladt át a fején, és Tyrande vigyázón felemelte csatabárdját. Egy hatalmas madár körözött az égen fölötte. Megállt, és hitetlenkedve nézte a lényt. Meredek szögben ereszkedett lefelé, és az éjelf nő kezdte felismerni a viharvarjú sötét tollazatát és szemének bizonyos villanását. A madár leszállt és egy pillanat alatt szerelme ismerős figurájává változott.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mosolygott rá a férfi.

- Mal... - ölelte át. - Hát mégis eljöttél.

- Most már egyként harcolunk. Barátunk, Broll vette át a helyemet a druida felderítők megszervezésénél, és Merende vette át a te helyedet Darnassusban.

- Köszönöm, szerelmem. Holdtollú Erődnek nagy szüksége van a segítségünkre. Nem találtam egyetlen túlélőt sem, és lehetetlen megtalálni a nyomaikat ebben az árvízben.

A fődruida bólintott.

- Talán tudok ebben segíteni. - Lehunyta szemét, hogy meditáljon, és elméje kinyúljon az elpusztított földre. Széllökések gyűltek Malfurion közé és ő egy masszív ciklonná gyúrta őket. A sáros víz elkezdett fodrozódni és visszahúzódni, ahogy az erős szél visszafújta a tengerbe. Aztán csak a Sardor Sziget romos tája feküdt előttük, feltárva a holttestek nyomait, amelyek az északnyugaton lévő hatalmas fához vezettek.

A varázslat azonban felriasztotta a nagákat. Minden oldalról érkeztek, hogy megvizsgálják, hogy mi okozta a víz visszahúzódását. Amikor meglátták az éjelfeket, a kígyószerű lények felkiáltottak, még több csapatot riasztva. Készen álltak a támadásra. A naga varázslónő, Szenastra úrnő tűnt fel az egyre növekvő csoport közepén. Abból, ahogy az úrnő irányította alattvalóit, Tyrande rájött, hogy ő volt a sereg vezetője.

- Sardor Sziget most már a miénk. A halálodba jöttél, „Felség” - sziszegte Szenastra.

- Nem vagyok királynő – csattant fel Tyrande. - És előbb meghalnék, mintsem ezt a címet viseljem. Mit tettetek a kaldoreiekkel, akik itt éltek?

- A néped már az örök álmot alussza. Nem látod őket? - Szenastra az előttük fekvő testekre mutatott. - Te is csatlakozhatsz hozzájuk, ha kívánod. Szallah úrnő sokkal kielégítőbbnek találná, ha önként teljesítenéd a kérést. Ha nem, magamnak kell ezt elvégeznem – majd jelére egy csapatnyi myrmidon kúszott előre.

Tyrande és Malfurion egymásra néztek.

- Milyen könnyen elfelejtik ezek a bolondok a vereséget – mormolta a főpapnő összeszorított fogai között.

- Akkor emlékeztetnünk kell rá őket – mondta Malfurion. Tyrande gyorsan bólintott. Villámlás szaladt át az égen, ahogy a fődruida belekezdett varázslatába. A sziget feletti felhők még jobban elsötétültek, és a nagák felszegték fejüket. Szenastra egy parancsot sziszegett, és a naga sereg az éjelf páros felé közeledett.

Malfurion csak higgadtan nézett rájuk, várta, hogy az energiák egyesüljenek. Amikor a vihar teljesen kifejlődött, agancsos fejét lassan az ég felé emelte, és az ég minden dühét a naga erőkre zúdította. Villámlás rázta meg a földet – mindegyik villám több ágra osztódott, így egyszerre több tucat nyomorult myrmidont égetett meg. Ahogy a csapatok szétoszlottak a káoszban, Tyrande a varázslónőre összpontosított.

Szenastra úrnő már menekülni próbált, de a főpapnő egy masszív holdtűzcsóvát eresztett rá. A naga megrázkódott egy pillanatra, amíg az energia áthaladt rajta, majd a földbe csapódott és csillogó díszeit elnyelte a sár.

Tyrande a toronyhoz rohant. A bejáratot törmelék zárta le úgy, mintha belülről lenne lezárva. Csatabárdjának néhány dühödt és rettenthetetlen csapásával sikerült rést nyitnia rajta.

A szobában, a földön szétterülő vértócsa közepén Holdtollú Shandris feküdt.

A hét kérdése - Kedvenc hely 2. rész

Az előző kérdésben a Keleti Királyságok kedvenc helyét kérdeztem, és elsöprő fölénnyel nyert Eversong Woods. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a másik földrészen, ahol az éjelfek, orkok és taurenek élnek, mi lesz a válaszotok.

Melyik a kedvenc helyed Kalimdoron?

1. Régi Ashenvale, vagyis Kőrisvölgy 

Azt hiszem, ezt a helyet szintén nem lehet nem szeretni. A régit, a klasszikusat. Ez volt az egyik olyan hely, amellyel beszippantott magába a Wow világa (lányként nem csoda), hiszen a zöldes-rózsaszínes erdő, a nyugodtság és a természet, amely körülvett, mindig megnyugtatott. Úgyhogy az egyik legnagyobb fájdalmam volt a Cata során látnom, hogy mivé tették a Blizzard emberei :( (ja, és ezt nem egykönnyen bocsátom meg Garroshnak)

2. Hyjal-hegy

A Cata helyszínei közül egyértelmű kedvencem. A története miatt is (ez volt az egyetlen hely, ahol nem untam el a questelést), meg persze azért is, mert jó volt látni, ahogy egyre több helyen jelent meg újra erdő a területen.

Nektek mik a kedvenceitek?

(A Tyrande-os történetet is ígérem, hogy folytatni fogom, talán már a hétvégén, de épp félig költözésben vagyunk, szóval elég kevés az időm)

T&K - Az erdei trollok történelme

Ah, az erdei trollok, mindannyiunk kedvenc bestiái. Elutaztam a Hátországokba és megvívtam a magam harcát néhány erdei trollal, hogy pontosan megismerjem, hogy honnan jöttek ezek a fickók és mi teszi őket annyira vaddá. Meglepődtam, amikor Revantusk Falvába érve semmilyen ellenállásba nem ütköztem, hanem találkoztam egy öreg trollal, Moz’jinnal, aki leült velem és elmagyarázott mindent a népéről, amit tudni akartam. A Hasadás előtt az erdei trollok egy hatalmas birodalmat tartottak fenn, ami még az éjelfekét is megelőzte. A hatalmas Amani Birodalmuk, összefogva a dzsungel trollok Gurubashi Birodalmával legyőzte az aqirokat és szinte az egész primitív világot uralták. Ó, és ne mondjátok el az éjelfeknek, de az erdei és a dzsungel trollok között is terjeng az a szóbeszéd, hogy az éjelfek akkor alakultak ki, amikor az Amani Birodalom száműzöttjei először találkoztak az Örökkévalóság Kútjával. Ők mondják, nem én.
 
Akárhogy is, amikor felbukkantak az éjelfek, mindent vagy semmit harcot indítottak a trollok ellen és mindkét birodalmat megtámadták primitív mágiájukkal. Emlékeztek, az Örökkévalóság Kútjának lerombolása előtt, Lordaeron és Kalimdor (és Északszirt is) egyetlen nagy kontinens volt. Egyik troll birodalom sem tudta elsajátítani mesteri szinten a mágia használatát a voodoo ellenére sem, és képtelenek voltak megvédeni magukat az éjelf erőkkel szemben. Az éjelfek egyetlen végső támadása szétzúzta az Amani és a Gurubashi Birodalmakat, és a trollok beleszédültek a vereségükbe. Hamarosan ezután a Légió belépett a világba és kavarogva elhagyták az éjelfek területeit.
 
Habár semmilyen adat nem utal rá, hogy a démonok harcoltak volna bármelyik troll birodalommal, el tudom képzelni, hogy az erőszak gyorsan szétterjedt a kontinensen. A trolloknak is harcolniuk kellett a démonokkal ugyanúgy; nem volt más választásuk. A háború végén az Örökkévalóság Kútjának lerombolása szétzúzta az erdei trollok anyaföldjét és elválasztotta őket a dzsungel trolloktól, elvágva őket az együttműködés bármilyen lehetőségétől – legalábbis az elkövetkező tízezer évre.



Kis idő múlva az újonnan alakult Lordaeronra vetődött Amani Birodalom maradványa lassan újjáépült. Letelepedve Zul’Amanban, meghódították a körülöttük lévő földeket és nyalogatták a sebeiket. Abban a hiszemben, hogy az éjelfek örökre eltűntek és annak tudatában, hogy az emberek és a törpök a közelébe se érnek az éjelfek egykori erejének, Zul’Aman gyorsabban fejlődött, mint a gombák egy kiadós tavaszi zápor után. Ugyanakkor a –6,800-as évek körül a száműzött Nemesenszületettek megtámadták Zul’Amant.  Az újjászervezett nemes elfek letarolták a trollokat, elűzve őket az általuk meghódított földekről.

Ez a rejtélyes erő ismét legyőzte a trollokat, és ők inkább békén hagyták a nemes elfeket, helyette Zul’Aman maradék részének megerősítésére koncentráltak. A terület, amit a nemes elfek elfoglaltak, Quel’Thalas volt. Négyezer évvel később Zul’Aman egy rettegett erővé vált, és végül a trollok úgy érezték, hogy készen állnak arra, hogy elpusztítsák a gyűlölt nemes elfeket. Amani harci csapatok hagyták el a várost, és egyik elf várost a másik után foglalták el. Mindannyian tudjuk, hogy mi történt ezután. Arathor emberei felé fordulva, és az erősítésért cserébe varázshasználatot ígérve, a nemes elfek végül visszaverték a trollokat. Az újonnan alakult szövetség csaknem teljesen elpusztította a troll birodalmat, olyan vereséget mérve rájuk, amelyből a trollok soha nem tudtak felgyógyulni. Az erdei trollok ezután számos apró, háborúzó troll törzsben éltek tovább, és Zul’Aman területét állandó csatatérré változtatták.
 
Gyorsan ugorjunk kb. 1200 évet, egészen a Második Háborúig. Ebben az időben egy hatalmas troll hadúr, Zul’jin egy elképesztő tettet hajtott végre: egyesítette az összes erdei trollt a zászlaja alatt. Az akkori ork vezér, Végzetpöröly Orgrim, megkérte az erdő trollokat, hogy csatlakozzanak a Hordához. Cserébe Végzetpöröly azt ígérte nekik, hogy segítenek kiirtani a nemes elfeket (akik az orkok ellenségei is voltak) és helyreállítani az Amani Birodalmat. Az ajánlat csábító volt, de Zul’jin kijelentette; ő a nemes elfek ellen harcol, nem az emberek vagy a törpök ellen, és kétségei voltak a Horda tervét illetően.
 
Röviddel azután, hogy Zul’jin visszautasította a Horda ajánlatát, őt és az általa vezetett csapatot ember katonák egy csoportja fogta el. Amikor a Horda kiszabadította a trollokat, Zul’jin megváltoztatta elhatározását. Beleegyezett, hogy szövetséget kössön a Hordával. Így egy pár erdei troll törzs csatlakozott a Hordával a csatatéren is, fejsze-hajítókat, vad harcosokat és troll romboló hajókat bocsátva a Horda rendelkezésére.
 
Gul’dan halála után ugyanakkor fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a Horda nem fog győzni és az erdei trollok leléptek az orkoktól. Az erdei trollok sosem a becsületességükről vagy a feddhetetlenségükről voltak ismertek, nem úgy mint számos jobb nép. Zul’jin a Második Háború után eltűnt, és a legvalószínűbb, hogy Szélfutó Alleria nyílzáporától halt meg. A szövetsége darabokra esett, és az erdő trollok visszatértek  kegyetlen és fegyelmezetlen életstíusukhoz.
 
Lordaeron és Quel’Thalas elestében az erdei trollok meglátták a lehetőségét annak, hogy visszafoglalják földjeiket. Figyelmen kívül hagyták a menekülők figyelmeztetéseit és Lordaeron északi végéhez vonultak, időközben visszafoglalva néhány területet. Ugyanakkor alábecsülték a Falkát, és mostanra a trollok többsége a Járványföldeken élőhalott szörnyetegek, akik Arthas Király szavára hallgatnak csak. Ennek ellenére egyre több troll terjeszkedik szét a Keleti Királyságokban az erő és a dicsőség álmát követve.
 
Jelenleg a Revantusknak nevezett erdei troll törzs küldött követeket Thrallhoz. Pár tárgyalást követően a két erő megállapodott a kölcsönös barátságban és védelemben. Meg kell jegyeznem, hogy a Revantuskok nem akarnak újra csatlakozni a Hordához; még emlékeznek az Első Háború eszeveszett és meggondolatlan Hordájára, és érthetően hezitálnak, hogy igazi taggá váljanak.

(Forrás: Wow RPG Horde Player's Guide 157-158.p.)

Tyrande és Malfurion - A hit magjai 3. rész

- Nem hagyom, hogy ma meghalj itt. Esküszöm – Shandris erősen megszorította Holdlándzsás Vestia csuklóját, de a papnő csak még jobban sírt.

- Latro – Lemaradt! Ó, Elune, vigyázz rá. Elment, elment… - A nő sírása erősödött, és Shandris észrevette, hogy a néhány megmaradt menekült idegesen sutyorgott. Mindegyik a saját érzelmeinek áradatát próbálta legyűrni, miközben küszködtek, hogy elhagyják a háború sújtotta szigetet.

- A férjed is azt akarná, hogy menj tovább, Vestia. Meg kell tenned érte. Mindenkiért, aki ma itt az életét adta. Kérlek. – Shandis könyörgőn nézett a vonakodó éjelfre. Érezte, hogy a fatorony elmozdul a talpa alatt, ahogy gyökerei gyengültek; nem maradt már sok idejük hátra.

Nagy megkönnyebbülésére Vestia lenyelte könnyeit és hagyta, hogy Shandris a hippogriffhez vezesse. A madárszerű teremtmény sötétkék tollazata szinte fekete volt az esőtől, de a szeme fényes és éber maradt.

- Vidd őt a szárazföldre. Légy óvatos a szelekkel – figyelmeztette Shandris, és hálás volt, hogy a hippogriff jelentős intelligenciával rendelkezett. Egyetlen átlagos madár sem tudott repülni ilyen viharos időjárásban, de az előtte álló nemes lénynek volt rá esélye.

Vestia és a hippogriff lassan eltűntek felhők között, és Nelara szaladt fel a feljáróhoz.

- Tábornok! Szükségünk van rád lent: a nagák megpróbálják összetörni a tornyot!

- Juttasd el a többi túlélőt a szárazföldre, Nelara. Van elég hippogriff nektek és majdnem az összes Vigyázónak. Kérj segítséget Thalanaarból amilyen gyorsan csak tudsz!

Nelara meglepetten nézett rá.

- Nem foglak itt hagyni. Még te sem tudod legyőzni a nagákat segítség nélkül.

- Teljesítsd a kötelességedet, Vigyázó – válaszolta élesen Shandris. – Az a parancsod, hogy visszavonulj.

- Nem fogod meggondolni magad, ugye? – Nelara lehajtotta a fejét, és Shandris úgy érezte, hogy látja, ahogy az esőcseppekkel keveredve egy könnycsepp is legördült Nelara arcán.

- Egyszer megmentette valaki az életemet, amikor azt gondoltam, hogy minden elveszett – mondta lassan a tábornok. – A legnagyobb megtiszteltetés lenne számomra, ha ugyanezt az ajándékot adhatnám valaki másnak. – Elindult lefelé a feljárón a csatazaj felé. – Ande’thoras-ethil, Nelara.

- Visszaküldök érted egy hippogrifft, amikor megérkezünk – kiáltotta. – Várj a torony tetején.

Nehéz volt Shandris számára, hogy ne mondja meg a fiatal Vigyázónak, hogy a terve lehetetlen, de egy pillanattal később hallotta, hogy Nelara a maradék hippogriffeket hívja és egyedül hagyja őt.

Miután utolsó parancsait is teljesítették, Shandris belevetette magát a torony aljában zajló kaotikus ütközetbe. A keskeny épület egy természetes útszűkület volt, és így néhány Vigyázó is sikeresen védhette meg az épületet belülről úgy, hogy elbarikádozták a bejáratot és onnét lőtték a másik oldalról támadó nagákat.

Shandris felemelte az íját és határozott begyakorolt ritmusban kezdett lövöldözni.

- Felváltalak titeket, Vigyázók. Menjetek a legfelső szintre, a hippogriffek már várnak rátok.

A többi éjelf túl fáradt és sebesült volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzék parancsát. Shandrisnek fájt a néhány elhullott Vigyázó holttestének látványa a padlón. A megmaradt éjelfek egyesével haladtak felfelé, vékony vércsíkokat hagyva maguk után. De távozásuk látványa újult erővel töltötte meg Shandrist. A nyilai életeket vásároltak meg most: minden halott naga újabb pár pillanatnyi időt jelentett Holdtollú Erőd lakóinak, hogy elhagyják a területet.

De tudta, hogy a torony védelme nem tart ki sokáig. A nagák támadása fokozatosan törte meg a barrikádot, és egy fénycsóva tűnt fel, ahogy az egyik szirén egy varázslatot hajtott végre Shandris irányába. A tábornok elkáromkodta magát és eltakarta az arcát, ahogy a palánk darabokra tört és a faszilánkok beborították az egész szobát. Amikor leeresztette a karját, a szirén állt előtte két nagyméretű myrmidonnal körülvéve. Finom jelvényei, amelyek a rangját jelezték, világítottak a homályban. Egyre több naga sorakozott fel mögéjük.

- Bizonyára te vagy a tábornok. Én Szenastra úrnőt szolgálom – kántálta a szirén. - Mily öröm találkozni.

 Shandris megszorította az íját. - Azt majd meglátjuk.

A naga parancsnok gúnyosan végignézett rajta. A pikkelyek és tüskék ellenére a modora tökéletes utánzata volt a Nemesenszületettek leereszkedő stílusának, amelytől megfagyott vér a tábornok ereiben.

- Tudod, nem kell ezt tovább folytatnunk. Az úrnőm felhatalmazott rá, hogy felajánljam a békénket bizonyos feltételekkel.

- Milyen mérhetetlenül nagylelkű. Akkor mit akar?

- Add nekünk uralkodód az áruló királynő, Tyrande fejét.

Shandris egy nyilat eresztett a naga hízelgő mosolyába. A teremtmény megrázkódott, a torkához kapott, de sikolyai nyomán vér fröccsent ki. A padlóra süllyedt, miközben fulladozott.

Shandris hidegen nézett a testőrökre.

- Ezt vigyétek az úrnőtöknek.

Egy pillanattal később mind rajta voltak. Shandris kikapta csatabárdját, és az első kettő myrmidonnal könnyen végzett, de egy háromágú szigony szegeződött a karjába és elejtette a fegyvert. Egy másik penge vágott mélyen az oldalába, amelytől elállt a lélegzete, miközben visszatántorgott. Mindenhol nagák voltak, mérgesen támadtak és csak egyetlen módon védhette meg magát.

Shandris Elunet hívta és utolsó megfeszített erejét is beleadta az imádságba, de olyan gyorsan lobbant fel és halt meg benne, mint egy leégett gyertya.

A hét kérdése - Kedvenc hely 1. rész

Na jó, akkor jöjjenek a nagyon egyszerű, de remélem, hogy mégis népszerű kérdések. Keresztül-kasul bebarangoljuk egész Azerothot, általában több karakterrel is. Mégis vannak helyek, ahova akár a hangulat, akár a történet, akár valamilyen emlék miatt szeretünk visszatérni. Azok a kis zugok, amelyek a kedvenceink valamilyen oknál fogva.

Szóval a hét kérdése:

Mi a kedvenc helyed a Keleti Királyságokban, vagyis Eastern Kingdomsban?

Bármit választhatsz, területet, várost, kisebb tájegységek, Kataklizma előtt, Kataklizma után. Mindegy, hogy miért szereted, az ottani questekért, a hangulatért, a történetéért, mert ott lehet a legjobban farmolni,... Valami miatt a szívedhez legközelebb áll.

Eversong Woods, az Örökdal Erdők

 A nemes elfek, illetve ma már a vérelfek hazája a hangulatával tud magával ragadni, azzal a gyönyörű őszies hangulattal, amely melankolikus érzéseket kelt az emberben. Ide még akkor is visszatérek, ha a területnek a Cataclysm-ben semmilyen funkciója sincs. Egyszerűen szeretek itt csavarogni :)

Nyugatvég, vagyis Westfall

Egyszerűen az egyik legjobban eltalált hely történet szempontjából. Ahogy járok-kelek, a táj, az elhanyagolt farmok, az emberek, a questek mind képesek egy nagyon sajátos atmoszférát teremteni. Az az igazi elhanyagolt vadnyugati hangulat, ahol az ott élők erőszakkal próbálják megoldani a problémáikat, és ha nem kapnak segítséget felülről, maguk szervezik meg a saját védelmüket. Már a vanillában is imádtam a történetet a Defias Testvériségről, és nagyon tetszett a folytatás is.

Ezt a képet az MMO-Championson találtam, és csak annyit kérdezett a szerző: titeket nem emlékeztet Nyugatvég Dorothy hazájára, Kansasra?

És nektek mi a kedvencetek?