Tyrande és Malfurion - A hit magjai 1. rész

Tyrande & Malfurion: A hit magjai

írta: Valerie Watrous

Akár aludhatott is volna. Az éjelf nő teste tökéletesen nyugodtnak tűnt, kivéve a száját, amely  kissé lefelé görbült, mintha rosszat álmodna. A teste érintetlen volt és nagyrészt sértetlen, ellentétben azokkal, akiket manapság látni lehetett. Suttogószél Tyrande letérdelt a holttest mellé, hogy jobban megnézze. Véres hínár volt a halott nő hajában és tengerszagot árasztott magából, ahogy a test lassan rothadni kezdett. Napok óta halott volt. Valószínűleg a Kataklizma első áldozata lehetett, akit messzire sodort az ár. Elune egyetlen papnője sem hozhatta már vissza.

- Tyrande! – A főpapnő felkapta a fejét, ahogy egyik legközelebbi bizalmasának, Merendének a hangját hallotta. Látta, ahogy Merende egy fehér köntösben síró fiatal papnőt támogat végig Rut’theran Falva partjainál. Ahogy közeledett feléjük, Tyrande kezdte megérteni, miért sír a nő. Egy fiatal éjelf lány összetört teste feküdt előttük.

- A húga - suttogta Merende hangtalanul a bánattól lesújtott papnő felé mutatva. Tyrande bólintott, és jelezte nekik, hogy menjenek arrébb. Amikor a terület kiürült, a holttest felé fordította tekintetét. Abban a pillanatban tudta, hogy nincsen remény – a végtagok természetellenes pózba voltak csavarodva, és a sebekből már minden vér kifolyt –, de az éjelfek nem hagyják magukra halottaikat. A testet megtisztítják, a sebeket elrejtik, az eltörött tagokat helyrerakják, mielőtt visszaadnák testét a földnek.

Tyrande leguggolt és letörölte a sárt a lány arcáról, miközben lágy imákat suttogott a holdistennőnek, hogy vezesse szellemét és csillapítsa nővére bánatát. A sisakrostélya félrecsúszott, feltárva a világos lilaszínű bőrt és a hullámos mélykék hajat. A mandulavágású szemek még mindig nyitva voltak, a felhős ég felé bámultak. Nagyon hasonlított arra az arcra, amelyet először többezer évvel ezelőtt látott meg. Tyrande lehunyta a szemét, hogy megállítsa a közelgő könnyeket.

Shandris... bárcsak hallanék felőled...

* * * * *

- Meddig tudtál elrepülni, Morthis? – kérdezte Haragvihar Malfurion, miközben egy bögre gőzölgő almabort adott a felderítőnek. A másik éjelf hálásan kortyolt az italból, és elfojtotta remegését. A bőréig átázott, miközben visszatért járőrözéséből, de a kényelem várhatott addig, amíg megosztja felfedezését. A két druida a Cenarion Enklávé legfelsőbb szobájában húzódott meg.

- A szél szörnyű volt. Csak Maestra Állomását értem el, de kaptak pár hírt Astranaarból és Feralasból. – A járőr az egyik fapadon telepedett le a szobában, és idegesen figyelte, ahogy Darnassus fáinak ágai himbálóztak.

- Astranaar még áll? – Malfurion hangjából hallatszott a megkönnyebbülés. Napok óta a járőrcsapatokat irányította, de csak a druidák fele tudta elérni a kontinenst legjobb képességeik ellenére is. Szomjaztak a hírek után, és sokan a legrosszabbtól tartottak.

- Igen, Nijel Őrhelyével együtt megkímélte az idő, de a partmenti települések kevésbé voltak szerencsések.

- Hogy érted ezt?

- Sötétpart elérhetetlen. Egyik druida sem tért vissza, akit odaküldtek – a járőr hangját megtörte a szomorúság. Néhány barátja is az eltűntek között volt. – Körbe kellett repülnöm az egész területet, hogy elkerüljem, hogy az erős szél elkapjon.

- Mi hír Holdtollú Erődről? – kérdezte Malfurion. Ebben a pillanatban Tyrande vékony alakja tűnt fel a szoba ajtajávan.

- Holdtollú? – Morthis a fődruidára pillantott, mint aki nem biztos benne, hogy folytassa-e. – A felderítők onnan nem tudtak senkivel sem kapcsolatba lépni. A távolból csak a tajtékzó tengert látták... és nagákat. – A hangja suttogásba váltott, amikor észrevette, hogy Tyrande közeledik feléjük. – Több száz nagát.

A hatalmas, kígyószerű lények már a múltban is megtámadták párszor Holdtollú Erődöt, de teljesfokú ostromról még nem hallottak.

- Látták a szigetet? Láttak túlélőket? – kérdezte a főpapnő élesen.

A járőr megrázta a fejét. – Senkit nem láttak. - Tyrande arckifejezése lesújtó volt, és szinte érezni lehetett a szívfájdalmát. – De az ég sötét volt, és erősen esett. Kétlem, hogy a parancsnok... – megállt, és inkább újrafogalmazta szavait. – Úgy értem, a Holdtollú Erődben lévő Vigyázók a legjobbak, Főpapnő.

Tyrande sóhajtott, és kezét a járőr vállára tette megnyugtatólag.

- A bátorságod és a kitartásod hozta el nekünk ezeket a híreket, Morthis. Köszönjük. Először hallunk a kontinensről híreket, mióta a tragédia bekövetkezett. Többet nem kérhetünk tőled. Kérlek, pihenj le.

A felderítő bólintott és lassú, fáradt léptekkel elhagyta a szobát.

Malfurion a feleségéhez fordult. Gyönyörű, szinte kortalan arcát megkeményítette az aggodalom, a félelem és az a megingathatatlan elszántság, amelyet már könnyen felismert hosszú kapcsolatuk alatt.

- Öt áldozat volt Rut’theranban – mondta a nő. – Egyiket se tudtam megmenteni.

- Tyrande... – Malfurion megnyugtatóan megszorította felesége kezét.

- El kell mennem hozzá, Mal. Shandris olyan nekem, mint a lányom. – Szünetet tartott. – Talán az egyetlen, aki valaha a lányom lehet.

Szavai ott lógtak a levegőben. Volt idő, amikor a jövő határtalannak tűnt az éjelfek számára, de a világfa Nordrassil áldásának feláldozása ennek az álomnak a feláldozását is jelentette. Az éjelfek új halandóságának következményei egyelőre nem látszottak tisztán, de sokan érezték a néma halál lebegését vállukon. A csillagok gyermekei már nem voltak kortalanok, mint azt a nevük sugallta.

- Megértelek, de miért most? Honnan tudod, hogy az erőd sorsa még nem dőlt el? – kérdezte a fődruida, miközben homlokán ráncokat vetett az aggodalom.

- Amióta ez az egész elkezdődött, azóta jár Shandris a fejemben. Nem tudom megmondani, hogy honnan tudom, de biztos vagyok benne.

- Akkor volt egy látomásod? – Malfurion tudta, hogy a holdistennő, Elune gyakran nyújtott ilyen látomásokat Tyrandenak a múltban.

- Nem, ez alkalommal nem. Elune mostanában nem nyilatkozik meg. Az érzéseim belülről fakadnak... Egy anya mindig tudja, hogy mikor van veszélyben a gyermeke. – Megállt, miközben a férfi szkeptikusan nézte. – Nem minden köteléket a vér fűz össze, Mal.

- De amióta ez a tragédia megtörtént, azt mondjuk népünknek, hogy maradjanak Teldrassilban. Hogy ne keressék rokonaikat a kontinensen, mert a saját halálukon kívül nem biztos, hogy találnak mást.

- Azt hiszed, hogy a halálomba megyek? – Az éjelf nő szemei jéghidegek voltak.

- Nem – vallotta be a férje. Nem volt kétséges, hogy a főpapnő Elune kegyeltje volt, emellett kiváló harcos is a saját jogán. – De én nem hagyom el Darnassust ilyen veszélyes időkben. Tudom, hogy korábban túl sokszor voltam távol – és ez bánt engem. Azt kívánom, bárcsak ott lettem volna, amikor Teldrassil létrejött, amikor a fivéremet elérte a végzete a Külső Földeken – sóhajtott. – De nem tudom megváltoztatni a múltat. Most viszont itt tudok lenni. – És itt lehetnél az oldalamon, tette volna hozzá, de felesége arckifejezése elnémította.

- Illidan végzete szerencsétlen dolog volt, Mal. Mindannyian tehetetlenek voltunk. Az őrülete legyűrte őt, és nem maradt mit tenni. – Még mindig emlékezett rá, hogy milyen furcsa volt a férfi, szinte idegen, amikor Sargeras kiégette a szemeit évezredekkel ezelőtt. – Minden erőnket azokra kell összpontosítanunk, akiket megmenthetünk... vagy különben időről időre újra megbánjuk döntéseinket.

Ezzel a főpapnő megfordult és kiment a szobából, elefántcsontszínű köntöse hirtelen támadt viharként lobogott körülötte.