A tűznél Zalazane egy halk vudu énekbe kezdett. Előttük a homályban Vol’jin egy ág reccsenését hallotta. Egy hatalmas teremtmény próbált rejtve maradni. Vol’jin elvigyorodott, az ajkait az agyarainak feszítette, az ujjaival a kardján dobolt.
Előrelépett és érezte, ahogy a nagy upka-levelek finom szálai súrolják az arcát. Újra hallotta a hangot, ezúttal a bal oldaláról. Megfordult, hogy a teremtmény újra a jobb oldalára kerüljön.
Ismét tőle balról hallott mozgást a növényzetben. Hirtelen jött a felismerés. A teremtmény őt akarja becserkészni. Csak egyetlen dolgot tehetett: megrohamozta.
Ágak és gyökerek ragadták meg, ahogy torkaszakadtából kiabált és előrerontott. Előtte egy másik troll állt teljes magasságában.
Vol’jin neki száguldott, és mindketten elestek. A kardját a másik nyakának szegezte a sötétben. A szigeten minden troll Sötétlándzsás és jóbarát volt, de Vol’jin gyerekkorában hallott meséket a gonosz Gurubashikról, és ezen a helyen bármi elképzelhető volt.
A másik troll felnézett rá, és a távoli tűz halovány fénye ráesett arcára. Sen’jin volt az, Vol’jin saját apja.
- Papa? – kérdezte Vol’jin sokkolva, lemászva a hasonfekvő trollról. Sen’jin elmosolyodott, és fellökte Vol’jint. Az ifjabb troll a sárba zuhant, nevetve.
Sen’jin lábra állt, megforgatta a botját, és Vol’jin mellkasának szegezte. Vol’jin leolvasta apja arcáról annak gyilkos szándékát és arrébb gurult, éppenhogy elkerülve a robbanást, amely a bordáit a szívének ütötte volna. Vol’jin is talpra állt, óvatosan és résen állva, de nem támadott.
- Papa? – kérdezte. – Mi a baj?
Sen’jin csak mosolygott, és alacsony ívben lóbálta a botját. Vol’jin átugrotta a botot, de Sen’jin kihasználta a pillanatot, hogy a fejét nekitolja Vol’jin mellkasának.
Vol’jin a fenekére huppant, a tüdejéből az összes levegő kiszorult. Lihegve a hátára gurult. Sen’jin felésiklott, újra meglóbálva a botot.
- Papa, miért csinálod ezt? Elbuktam? Nem értem! – könyörgött Vol’jin.
Sen’jin megállt. – Nem harcolsz, mert azt hiszed, hogy ismersz engem? Gyenge vagy.
Ezzel a botjával Vol’jin kinyújtott kezére csapott. Az idősebb troll testének minden ereje benne volt az ütésben, és Vol’jin kezét összezúzta. Hüvelykujjával, amellyel körbeérte a kezét, felfogta az ütés fő erejét. A csontjai szilánkokra törtek és a hüvelykujja karomként görbült önmaga felé.
Vol’jin elméje képtelen volt ezt felfogni. Az oldalára gurult, a bal keze megragadta a jobbat, de legfőképpen a csuklója törött volt, a hüvelykujja meg egy pépes massza volt. Sokkos állapotban volt, és érezte, hogy az őt körülvevő valóságos környezet elillan. Látta, ahogy Sen’jin nagy mezítelen talpjai a dzsungellbe vesznek.
- Papa! – hívta. Sen’jin nem állt meg, nem lassított, nem is nézett hátra. A bokor megmozdult, és ő eltűnt.
- Papa! – Vol’jin hátraesett, a szemeit összecsukta, és a karját tartotta.
Egy pillanattal később visszanyerte uralmát az elméje felett, és a kezére nézett. A hüvelykujja szétroncsolódott. A kardja a sárban hevert, a hideg fém vérrel és szennyel volt bekenve.
A keze majd meggyógyul. De a hüvelykujja mindig torz lesz. Vol’jin soha többé nem tud majd kést dobni azzal a kezével, nem tud majd kardot fogni. Soha többé nem tud vadászni, nem tud senkit megtámadni.
De volt rá egy mód, hogy helyrehozza. Tudta, hogy van rá egy mód.
Vol’jin mély levegőt vett, bal kezével megragadta a kardot, és magasan a feje fölé emelte. Nyitott szemmel fogja megtenni. A karddal hosszan, erőteljesen lesújtott. Keresztülhatolt jobb kezének bőrén és csontján; a törött, eldeformálódott dolog, ami valaha a hüvelykujja volt, a sötétbe repült.
Fel akart kiáltani a csillagos égig, de beleharapott az ajkába, amíg ki nem serkent a vére, és előre-hátra dőlt. Egy hangot sem adott ki. A hüvelykujja egészségesen fog kinőni. Minden trollt megáldottak a loák valamennyi regenerációs képességgel. Tudtak ujjakat növeszteni, de az olyan összetett testrészek, mint a végtagok meg a szervek, már meghaladták képességeiket. Bele fog telni egy kis időbe, de újra ép lesz majd.
A szeme sarkából egy világos fényt látott meg, és azon tűnődött, hogy vajon el fog-e ájulni. De a fény egyre világosabb és világosabb lett.
Vol’jin felnézett.
Egy loa világított a közelben. A fénye világos és vibráló volt. Erősebb és valahogy frissebb volt, mint az az ősi, gyanakvó loa, amelyet korábban látott. Valahogy ismerős volt. Úgy érezte, hogy ismerte már korábban ezt a szellemet, valamikor régebbről.
Ahogy megérezte az új loát, ismét egy látomásban találta magát. Egy dzsungel-szigeten volt, amely nagyon különbözött jelenlegi otthonától.
Ismét látta a mostani és az akkori önmagát az álomban. Idősebb volt, bölcsebb, keményebb és végtelenül szomorú. Egy csapat trollt vezetett át a bokrokon.
A helyszín megváltozott, és egy másik trollal harcolt. Egy tágra nyílt szemű boszorkánydoktorral, aki bálványokkal és csontokkal díszített kötélből font nyaklánccal volt ékesítve. Életre-halálra harcoltak egymással, amíg körülöttük is folyt a csata.
A boszorkánydoktor Zalazane volt.
A loa megszólalt. – A sajátod ellen harcolsz? Egy másik Sötétlándzsás ellen? Gyerekkorod barátja ellen?
Vol’jin nem mondott semmit, csak figyelte a küzdelmet. Lassan elhalványult a kép, a színek úgy tűntek el, mint a frissen festett festék egy szoborról az esőben.
Nem lehet Zalazane. Együtt futottak, halásztak és birkóztak egész gyermekkorukban. Sárból építettek erődöket, és ugyanazt a bestiát ölték meg először. Zalazane olyan dolgokat tudott Vol’jinról, amit senki más. A félelmeit és a sikereit. Azt, ahogy egy halott háziállat felett sírt, amikor kisgyerek volt, vagy azt, amikor egy idősebb erőszakos troll értelmetlenül megharapta – Zalazane mindegyiknél ott volt.
Vol’jin lenézett a kezére. A csonk sok mindent megértetett vele.
- Bárkit megölök, aki veszélyt jelent a Sötétlándzsások jövőjére – mondta. – Nem számít, hogy ki az. A törzs jelent mindent; a jövője… minden.
- Bölcs fiú vagy – mondta a loa, és Vol’jin nem tudott rájönni, hogy honnan ismerős a hangja. – Nem azért vágtad le a hüvelykujjadat, hogy megmentsd az életed; azért tetted, hogy megmentsd a jövőd. A Sötétlándzsásoknak vadnak kell lenniük. Igaznak. Tűrniük kell. Soha nem lesz könnyű, de ez az egyetlen út.
- Ki vagy te? – kérdezte Vol’jin. Muszáj volt megkérdeznie.
A loa elengedte a füle mellett a kérdést. – Felruházlak a loákkal való kommunikáció képességével – mondta. – Nem mindig tesszük azt, amit mondasz, de tisztán hallhatsz minket. Most már árnyékvadász vagy, troll. – Azzal eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése