Leszállt az éj. Mivel a dzsungel állandóan sötét volt, Vol’jin csak a levegő hűvösségéből és a nagy hullámokban repülő mérgesen zümmögő bogarak felhőiből következtetett arra, hogy éjjel van. Öklömnyi nagyságú moszkitók keresték zsákmányukat. Vol’jin és Zalazane egy kis domb tetején ültek. Az egyik oldalon, egy puszta szakadékba végződött egyenetlen kövekkel. Addig gyalogoltak, amíg a lábuk hólyagos nem lett, és csak kapkodva szedték a levegőt. A levegő sűrű és mozdulatlan volt.
- Ez furcsa teszt – mondta Zalazane halk, figyelmeztető hangon. – Csak körbe-körbe sétálunk, és fenevadakat ölünk. Hol vannak a loák?
Vol’jin már éppen válaszolni akart, amikor lúdbőrős lett a háta, és érezte, hogy valami van a közelükben. Egy loa is velük volt a dombon. Nem látta, nem érezte a szagát, de a nyakán lévő szőrszálak jelezték, hogy ott volt. Egy pillantást vetett Zalazane-re, barátja szemében ugyanaz a tiszta félelem tükröződött.
Aztán jött a fájdalom. Ami rosszabb volt, mint egy csonttörés vagy egy szúrt seb. Nehezebb és mélyebb volt, mint bármilyen fájdalom, amelyet Vol’jin valaha is átélt, betöltötte az egész tudatát, és lehetetlen volt gondolkodni tőle.
Egy hang suttogott hozzá:
– A szikla – mondta hangtalanul. – A kövek ott lent. Ők véget vetnek a fájdalmadnak. Gyors. Egyszerű. – Vol’jin rájött, hogy igaza van: egy szempillantás alatt a szakadékon túl lehetne, és a fájdalom elmúlna. Az egyetlen másik megoldás az volt, ha tűri.
Vol’jin behunyta a szemét és tűrt.
Örökkévalóságnak tűnő idő után végül elszakadt a testétől. Lebegett, érzésektől mentesen. Egy víziót látott a szeme előtt. Ott állt ő, idősebben, magabiztosabban. Egyszerre látta kívülről is a víziót, meg volt benne. Egy oszlopnyi Sötétlándzsa trollokból álló sor kígyózott mögötte. Különös földön haladtak keresztül, ahol kevés volt a növényzet, és narancssárgák voltak a kövek. A távolban egy hatalmas város emelkedett ki, tele éles sarkokkal és bástyákkal. Harci dobok szóltak és vékony füstfelhő szállt fel a város fele. Furcsa, zömök zöld lények gondosan kidolgozott fegyverzetben sorakoztak előtte. Pár másik lény, akik nagyok, bozontosak és patásak voltak, nézték őket oldalról.
Vol’jin odaért a zöld teremtmények vezetőjéhez, akinek erős és bölcs volt az ábrázata. Egyenlőként szorították meg egymás kezét, és mosolyogtak. Szavak kúsztak be Vol’jin tudatába. Orkok. Orgrimmar. Taurenek. Thrall.
A zöld lény üdvözlő mozdulatokat tett, a Sötétlándzsások letették terheiket, megkönnyebbültnek, ugyanakkor mégis... legyőzöttnek is tűntek.
- Miért? – kérdezte egy hang. Vol’jin a csontjaiban érezte a hangot, ott morgott őbenne. – Miért hagytad, hogy leigázzanak titeket? Jobb lenne harcolni egyedül és büszkén, majd meghalni egyedül és büszkén.
- Nem – mondta Vol’jin, miután végiggondolta. – A Sötétlándzsásoknak mindig szabadnak és büszkének kéne lenniük. De ahhoz életben kell maradnunk, hogy szabadok legyünk. Ha meghalunk, elvesztünk. Jobb, ha kivárjuk az időnket, ha tűrünk. Mi egy ősi nép vagyunk, öregem, és mi tudunk tűrni.
Ahogy kimondta, tudta, hogy igaza van. Mindig ő volt a stratéga a barátai között, az, aki körüljárta a problémákat. A túlélés és a győzelem iránt való elkötelezettség erős volt benne.
- Bölcs vagy fiatal korod ellenére – mondta a hang. – A Sötétlándzsások szenvedni fognak; harcolni fognak. Számukra a kitartás az egyetlen túlélés. – A látomás oszlani kezdett előtte, hogy feltárja, ami csak a loa lehetett: egy izzó gömb, amelyből áradt az ősi bölcsesség és szomorúság, valami halovány és homályos. Valami, ami már jóval azelőtt itt bujkálhatott az Első Otthonban, hogy Vol’jin megszületett volna. Képek és árnyak úsztak és tűntek el a felszínén. Vol’jinnak alig volt ideje, hogy jobban megnézze a loát, és az már el is tűnt. A világ megváltozott körülöttel.
- A látás képességét biztosítom számodra – mondta elhalkulva a hang. Vol’jin a dombon találta magát. Zalazane is ott volt.
- Látjuk a loákat! Látjuk őket! – ujjongott Zalazane. A két troll egymásra mosolygott.
- Talán megérjük a holnapot – mondta Vol’jin.
- Túl sokat remélsz, te – mondta Zalazane. – Még nem végeztünk. Gadrin azt mondta, hogy több leckét is meg kell tanulnunk. Az ítélet bonyolult dolog. A loák több mindent is tartogatnak számunkra.
- Mit mutatott neked a loa? – érdeklődött Vol’jin. Zalazane-nel együtt a tűz körül ültek, és egy kommut sütöttek felette. Az állat csontjáról leváló zsír a tűzbe hullt sisteregve és sercegve. Már jó pár nap eltelhetett, amennyire Vol’jin meg tudta állapítani, és a tűz egy őrült luxus volt részükről. De úgy tűnt, hogy a vadak magukra hagyják őket, mint a loák által megjelölteket. Mégsem volt ez túlzottan megnyugtató.
- A Sötétlándzsások egyik nagy boszorkánydoktora voltam – mondta Zalazane. – Egy különös földön voltunk, harcoltunk. A túlélés kétséges volt, öregem. Erősnek kellett volna lennünk, de nem voltunk azok. Nehéz idők mindenki, de különösen a vezetőnk számára. Nem tudom, hogy ki volt a vezető, de nem a te papád volt, öregem – mondta Zalazane csendesen. Aztán elmosolyodott. – Boszorkánydoktor leszek!
- Hazudtam neked, Zal – szólalt meg Vol’jin. Érezte, ahogy Zalazane feszülten figyel, habár a másik troll csak arra várt, hogy Vol’jin folytassa. Egész életükben ismerték egymást, és soha nem hazudott egyikük sem a másiknak fontos dolgokban. – A papám nemcsak egyszerűen furcsán viselkedett. Beszélt nekem egy látomásról. Elmondta, hogy mennem kell, és át kell esnem az ítéleten. Azt mondta, hogy nincs idő.
- Azt mondta, hogy mennünk kell nekünk?
- Nem nekünk. Csak nekem. Sose láttam őt ilyennek. Nem hallott meg semmi mást, csak azt, hogy elindulok. Épp rohanásban volt, de amikor elsétáltam… hátranéztem.
- Igen?
- És úgy nézett rám, mintha soha többé nem látnánk egymást. Mintha a halálba küldött volna.
- Szóval azt gondoltad, hogy akkor megölsz engem is? – kérdezte Zalazane egy csintalan mosollyal. Mindig képes volt megnevettetni Vol’jint. Mindig tudtak egymáson segíteni.
- Nem vagyok kész. Nem tudtam volna egyedül megcsinálni. De azt gondoltam, hogy együtt… - Vol’jin hallotta apja hangját a fejében. Gyenge, mondaná Sen’jin. Gyenge és puhány. A Sötétlándzsások egyetlen vezetője sem lehet ilyen. Az élet túl kemény, még a mi szigetünkön is.
- Együtt erősebbek vagyunk. Minden okés, öregem. Segítek, ha gyenge vagy – vigyorgott Zalazane, elvéve ezzel szavainak élét. – Te mindig segítesz nekem. Együtt megcsináljuk.
Vol’jin kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megdermedt, ahogy egy izzást látott a dzsungelben. Egy másik loa, még ősibb és kiismerhetetlen, világított át a leveleken. Messze volt, de őt szólította. Vol’jin taplra ugrott és osonni kezdett a fák között.
- Hová mész, öregem? – kiáltotta Zalazane, de Vol’jin folytatta útját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése