T&K - A nagák történelme és kultúrája

A nagák történelme

Tízezer évvel ezelőtt, ahogy ma a legtöbb tanult személy tudja, létezett egy hatalmas civilizáció. Azokat, akik ezt a civilizációt létrehozták, kaldoreieknek nevezték, és a mai éjelfekhez hasonlóan néztek ki (bizonyos okokból). Az elsődleges ok, ami miatt a civilizációjuk olyan hatalmas lett, az az Örökkévalóság Kútjának, egy mágikus energiával telített világító tónak a felfedezése volt. Az Örökkévalóság Kútja volt az akkor még egyetlen kontinensből, Kalimdorból álló világ összes arcane mágiájának forrása. A kaldoreiek megtanulták, hogy hogyan férhetnek hozzá a kút mágikus energiáihoz, és így jöttek létre az első arcane mágusok.

Az arcane mágia azonban veszélyes. Gyakori használata függőséget okoz, egyre többet kíván belőle az egyén, és egyre inkább az ördögi fel energiát is kívánja vele együtt. Aztán egy nap a hatalmas kaldorei királynő, Azshara került az érdeklődés középpontjába. Azshara volt a leghatalmasabb mágus a világon, és egy csapat hozzá hű arkanistával vette körül magát. Azshara és követői, akiket Nemesenszületetteknek (Highborne) hívtak, egészen megszállottjaivá váltak az arcane mágiának. Egyre erősebb és erősebb varázslatokat használtak. Ez a fajta visszaélés azonban destabilizálta a Kutat.

Egészen pontosan az, amikor az első démoni suttogások elérték Azsharát és a Nemesenszületetteket, ami nem tudom, hogy mikor volt, de szerintem jóval a megkoronázása után. Erre az időre már a kaldorei főváros is a királynő nevét viselte: Zin-Azsharinak hívták és a nép kérésére vette fel ezt a nevet. Azshara és a Nemesenszületettek egyre arrogánsabbá váltak, és még erőteljesebb varázslatokat használtak. A visszaélés felkeltette a Lángoló Légió vezetőjének, Sargerasnak a figyelmét. Ugyanakkor nem Sargeras rontotta meg Azsharát és a Nemesenszületetteket – hanem a saját hatalmuk.

Miután Sargeras kapcsolatba lépett a Nemesenszületettekkel, azon kezdtek munkálkodni, hogy démonokat idézzenek erre a világra. Végül sikerült is nekik. Az ég tüzet okádott. Ezt követte az Ősök Háborúja (War of the Ancients), az az emlékezetes idő, amikor pokollények (infernals) törtek át az erdőkön, félistenek ütköztek meg a démonurakkal és kaldorei kaldorei ellen harcolt. Végül a fiatal druida, Haragvihar Malfurion (Malfurion Stormrage) hatalmas erejű szövetségesei segítségével felrobbantotta az Örökkévalóság Kútját. Ennek eredménye volt a Hasadás (Sundering) nevű katasztrófa. A föld a ma is ismert kontinensekre és szigetekre bomlott szét. Ezrek tűntek el és a kaldoreiek földje elpusztult. A Lángoló Légiót elűzték. Az elpusztított Örökkévalóság Kútja körüli területek és Zin-Azshari nagy része a mélybe zuhant, a zúgó tengerek aljára, ahol az óceánfenékbe ütköztek.


A robbanás ereje egy lyukat képezett az óceán fenekén, feltárva a bolygó olvadt magját. Ez a hasadék ma is létezik – Szakadéknak (Rift) hívjuk –, így Azeroth olvadt belseje szabadon áramlik az óceánba, felhevítve a közeli vizeket. A Viharörvény (Maelstrom) ezen a helyen alakult ki az óceán felszínén, a történelem tanújaként megmaradva. A Viharörvény is mind a mai napig létezik, ez az óriási és heves mágikus vihar, amely feldühíti az óceánt. A Viharörvény felkorbácsolja a tengereket és egy roppant nagy örvénnyé formálja őket, amelynek a közepét a Szemnek (the Eye) nevezzük. Ha egyszer valakit bekap az örvény áramlása, nincs esélye menekülni. Ezenkívül a hullámok alatt egy áthatolhatatlan vízfal veszi körül a Szemet.


Számos éjelf, köztük Azshara is, a tenger mélyére süllyedt a városukkal együtt. Ezek a Nemesenszületettek túlélték a süllyedést. Átkozottak voltak és nagákká változtak – kígyószerű, víz alatt is lélegző óriásokká. Az óceán fenekén, a Viharörvény alatt élnek 10.000 év óta. A férfiak és a nők eltérnek a megjelenésükben, a testfelépítésükben és a gondolkodásmódjukban. A nőstények, talán azért, mert ugyanolyan neműek, mint a hatalmas Azshara Királynő, megtartották mágiájuk és intelligenciájuk nagy részét a mutálódásuk alatt is. Minden nagának hosszú farka és pikkelyes bőre van, de a nőstényekben több maradt meg az egykori elf arcberendezkedésből, és hajlamosak négy, vagy még több kart növeszteni. A hímek nem tudták ennyire megtartani egykori intelligenciájukat; az évek folyamán szinte bestiákká alakultak át. Nincsenek extra végtagjaik, mint a nőstényeknek, de sokkal nagyobb az életerejük és az ellenálló képességük, mint a nőstény nagáknak, vagy nemes elf testvéreiknek.


Az egyszerű túlélésnél azonban többet is tettek a mélyben. A nagák az Örökkévalóság Kútjának süllyedése miatt kialakult mélytengeri árokban telepedtek le. A felrobbant Örökkévalóság Kútja maradék energiákat hagyott hátra, amelyek az óceán fenekére gyűrűztek be, a nagák városának közelébe. Tíz évezreden át formálták mutánssá ezek az energiák az elesett Nemesenszületetteket, addig alakítva rajtuk, amíg meg nem feleltek új környezetüknek. A nagákat Azshara irányítja, aki mostanra egy szörnyű félistenné mutálódott. Miután felébredt a tenger fenekén, elrendelte, hogy a korábbi otthonával vetekedő palotát építsenek neki. A nagák Zin-Azsharit az új fővárosukká, Nazjatarrá formálták. A Viharörvény efelett kering; bármi, ami az örvénylő vízbe esik – kincsek és ócskaságok – az végül a nagák várakozó kezei közé kerül. A királynő palotája tökéletes otthon, de őt még mindig frusztrálja, hogy az éjelfek tovább élik azt az életet, amit ő elvesztett. Vannak tervei arra nézve, hogy hogyan foglalja vissza korábbi területeit, de eddig még nem tett érte semmit.


A naga történelem egy szusszanásnyit pihenőt tartott potom 10.000 évre. Hogy ezalatt mit csináltak Nazjatarban azon kívül, hogy mutálódtak, nem tudom. Talán megszelídítettek néhány őshonos élőlényt, hogy a háborúban bevethessék őket. Tanulmányozták az arcane mágiát. El bírom képzelni, hogy összecsaptak a makrurákkal, akiknek a fővárosa, Mak’aru a szomszédságukban van.


A nagák a Harmadik Háború környékén jöttek elő a felszínre. Az egyik első naga-észlelés akkor volt, amikor Thrall Hadfőnök megmentette a Sötétlándzsa trollokat egy murloc törzstől egy vihartépett szigeten a Déli Tengereken. A murlocok egy általuk tengeri boszorkánynak nevezett lényt imádtak. Az orkok és a trollok nem azonosították őt akkoriban a nagák királynőjével, de később, amikor többet megtudtak erről a népről, rájöttek az igazságra.


Miután felfedezték, hogy ugyanolyan könnyedén tudnak a víz felett élni, mint alatta, néhány naga előőrsöket épített Kelet-Kalimdor vad tengerpartjain. Hiányzik nekik a földi életük, és féltékenyen őrzik minden előőrsüket. A legkiterjedtebb általuk őrzött terület Azshara romvárosa, amiből már kevés emlékeztet az egykori dicső napokra. Habár vissza akarnak térni a földfelszínre, 10.000 év után mégiscsak otthonosabban érzik magukat Nazjatar víz alatti városában.


Az újabb kapcsolatra a nagákkal nem sokkal a Harmadik Háború után került sor. Napjáró Kael’thas (Kael’thas Sunstrider) az újonnan szerveződött vérelfek hercege találkozott a nagák követével, Vashj Úrnővel, aki felajánlotta segítségét a Falka elleni harcban. Kael’thas ezt elfogadta. Azonban amikor a vérelfek ember parancsnoka, Garithos Főmarsall felfedezte ezt a szövetséget, felmondott a vérelfeknek. Úgy gondolta, hogy a nagák jóvátehetetlenül gonoszak, és a vérelfeknek is gonosznak kell lenniük, ha velük társulnak. Garithos bebörtönözte Kael’thast és a maradék vérelfeket. Halálra ítélte őket. Mielőtt azonban végrehajthatta volna az ítéletet, Vashj Úrnő tűnt fel és felajánlotta Kael’thasnak, hogy segít neki megszökni. A vérelf, nagyon bölcsen, elfogadta.

Eközben néhány naga elvesztette a türelmét, amiért Azshara nem tesz semmit annak érdekében, hogy visszaszerezze egykori földjüket. Ennek az átkozott fajnak jópár tagja ezért csatlakozott Illidanhoz, amikor az Sargeras Sírját akarta elérni. Segítettek neki megtalálni a Megtört Szigeteket (Broken Isles) és a Sírt, majd megszavazták, hogy elkísérik őt Északszirtre (Northrend) is. Amikor a Szövetség legyőzte Illidant, ezek a nagák vele együtt távoztak Külsőföldre (Outland).


Izgalommal töltötte el őket, hogy egy sokkal agresszívabb (még ha legyőzött) vezetőt követhetnek, mint a királynőjük, ezért a vérelfekkel együtt védelmezték Illidant. Legyőzték fogvatartóját, Árnyékdal Maiev Felügyelőt (Warden Maiev Shadowsong), és elkísérték a Lidérckirály megdöntésére irányuló küldetésére is. Arthas azonban vereséget mért rájuk a Lidérckirály otthonában, Jégkorona citadellájában és önmagát tette meg az elképzelhetetlen erejű Lidérckirállyá. Habár a nagák a vereségeken kívül mást nem tapasztalhattak Illidan irányítása alatt, de több kalandban volt részük vele, mint az elmúlt 10.000 év során Azshara Királynővel. Azok a nagák, akik túlélték az ütközetet, készségesen Illidannal tartottak Külsőföldre.


Manapság a naga expedíciók a királynőjük parancsára az egész világra kiterjednek. Csak egy dolgot mondhatok biztosan: Habár a felszín elfelejthette őket, ők nem feledkeztek meg rólunk.

A nagák kultúrája

Kevesen vannak, akik bármit is tudnak a naga kultúráról, de én köztük vagyok. Valójában viszonylag sokat tudok, mert elég bolond voltam ahhoz, hogy ellátogassak a fővárosukba… egyedül. Mindezt a kutatás nevében!

A változások, amiket az ősi arcane energia okozott, megjósolhatatlanok voltak, és a mutációs erő minden nagát máshogy érintett – volt, akit jobban, volt, akit kevésbé. Minden naga magán viseli ezeknek a mutálódásoknak a jellegzetességeit: a hajlékony gerincet, az indákat, az uszonyt, a csontos taréjokat, az erezetet és más mintázatokat a bőrön és ehhez hasonlókat. Más nagákon még ennél is többet tett a mutáció, de ezeknek még jótékony hatása is volt.

A legmeglepőbb pontja a naga kultúrának az, hogy a nemek milyen szerepet töltenek be a nép életében. Köszönhetően az ősi átoknak, amely nagává formálta őket, a férfiak és a nők mind fizikailag, mind mentálisan különböznek egymástól, és ez a különbség meghatározza a kultúrájukat is. A naga férfiak nagyobbak és emlékeztetnek a sárkányokra – főleg a fejük. A testük hihetetlenül izmos, és gyakran tüskés vagy csontos taréjjal és más vad kiegészítőkkel díszítettek. A naga nők kifejezetten finomnak tűnnek hozzájuk képest. Karcsúk és hajlékonyak, inkább a kígyókra hasonlítanak, mint sárkányokra, és az arcuk kifejezetten elfszerű. A testük áramvonalas és a mozgásuk is kanyargósabb. A legtöbb naga nő négy karral született.

A naga bőrszín is meglehetősen változékony. Általában a férfiak bőre sötétebb, mint a nőké – a sötétkék és a sötétzöld a legelterjedtebb. A naga nők bőre világosabb színű, gyakran sápadtzöld, sárga, vagy türkiz. A mellkasuk általában világosabb színű, mint a hátuk. A szemük színe is sokféle lehet, de itt is a zöld és a kék a leggyakoribb.

A naga férfiak erősek és nagytestűek, míg a naga nők sokkal okosabbak és sokkal fogékonyabbak az irányítás és az arcane mágia használata iránt. Ezen tulajdonságok miatt a naga társadalom egy matriarchális társadalom. A nagák szerint a nők a férfiak felett állnak. Ezen a naga férfiak egyáltalán nem háborodnak fel; örömmel szolgálják az ő gyönyörű naga hölgyeményeiket.

Bár léteznek kivételek, a naga férfiak végzik a fizikai erőt és erőnlétet igénylő feladatokat, míg a naga nők az intellektuális feladatokat látják el. A férfiak bányásznak köveket és korallokat az épületekhez például, amíg a nők elkészítik a tervrajzokat és létrehozzák azokat a különösen finom freskókat, amik Nazjatar épületeit díszítik. A katonaság terén a férfiak a harcosok és az őrök, míg a nők a tábornokok és a mágusok. Ahogy már mondtam, kivételek léteznek, és a naga férfi parancsnokok elég elfogadottak.

Mind a férfiak, mind a nők nagy hangsúlyt fektetnek a tanulásra, a kovácsmesterségtől a varázslatokig. A nagák felismerték már a tudás értékét.

A nagáknak több évezredük volt arra, hogy a környezetükhöz alkalmazkodjanak, és fel is használták az őket körülvevő területeket, valamint az őslakos állat- és növényvilágot. Idomított cápák, sárkányteknősök és óriáskígyók, akiket hullámőröknek neveznek, felügyelik a Nazjatar körüli vizeket. Látszólag ez a kapcsolat nemcsak a hullámok alatti lényekre vonatkozik, hanem a szárazföldi naga erőkre, beleértve a képzett szárnyas kígyókat (couatl) is. A nagák a mur’gulnak nevezett néppel is együttműködnek, akik valaha murlocok voltak, azonban a Légió hatására ma már brutálisak, megátalkodottak és meghibbantak.

Mak’aru városa, a homárszerű makrurák fővárosa nincsen messze Nazjatartól, és a két nép elég gyakran vívott csatákat egymással. A makrurák utálják a nagákat és amelyiket meglátják, azt levágják; cserébe a nagák sem tanúsítanak sok könyörületet a makrurákkal szemben.

Minden naga tiszteli királynőjét, a hatalmas Azsharát. Soha nem volt más uralkodójuk, és Azshara egy élő félistenné vált a nagák szemében. Minden, amit tesznek, az ő elképzeléseivel van összhangban – és neki tíz évezrede volt ahhoz, hogy tökéletesítse tervét.

NAGA HADERŐ

A nagáknak hatalmas erejű hadseregük van, ezt azonban még igazán nem mutatták meg a világnak. Eddig csak néhány esetben tűntek fel hadseregestül (mint Illidan kísérleténél a Fagyott Trónhoz vezető úton a Falkával szemben), valamint az Azeroth partszakaszain végzett felderítő misszióik során láthattuk őket. A pletykák szerint a nagák egyetlen főtámadásra készülnek a földfelszínen; most építik ki hozzá haderejüket, biztosítják a stratégiai pontokat, fontos tárgyakat és információkat gyűjtenek be, és a Szövetség, a Horda, a Falka és számos más ellenfelük védelmi erejét kóstolgatják. Néhányan arról suttognak, hogy Azshara újra a föld királynője szeretne lenni.

A naga társadalom ősi és ravasz, ahogyan a harcosaik is azok. Minden naga élvezi, hogy vízi természetét bevetheti ellenfelével szemben, különösen azokkal szemben, akik még nem találkoztak nagákkal. A naga parancsnokok úgy próbálnak manőverezni csapataikkal, hogy az ellenséggel lehetőleg folyók, tavak, lápok által körülvett területeken találkozzanak; ezek a vízfelületek semmilyen akadályt nem jelentenek a nagák számára, azonban a földi haderők számára igen, valamint védekező pontként és még útvonalként is szolgálnak a naga erőknek.

A naga férfiak, akik erősebbek és keményebbek a nőknél, a frontvonalban szolgáló katonák és a testőrök. Képesek bármilyen talajviszonyt a maguk előnyére használni, és az íjászat hiánya (ami nem igazán hasznos a víz alatt) miatt meglehetősen ravaszak a látóhatár és az oldalazó manőverek terén. A naga mürmidónok (myrmidon) erős közelharcosok, akik szívesen keverednek ökölharcba az ellenséggel. A naga királyi őrök, ahogy azt a nevük is jelzi, a különösen fontos egyedek védelmét látják el.

A naga nők varázshasználókként jelennek meg a csatatereken, a világ legősibb arcane örökségét használják mágusokként. Néhányan a hullámok papnőiként szolgálnak (priestess of the tides). A naga nők egyszerre szolgálnak a szövetségeseik mágia utánpótlásaként, valamint offenzív lövő harcosokként. A naga vezetők az íjászatban és a mágiában egyaránt jártas nők – a naga tengeri boszorkányok a nép legerőteljesebb bajnokai. A naga szirének is meglehetősen elterjedtek, akik a mágiájukkal megbénítják az ellenfelet, így a naga mürmidónok odakúszhatnak hozzájuk és lekaszabolhatják őket.

Amennyire én tudom, igazi naga seregek csak a hullámok alatt, Nazjatarban találhatók, valamint a Külsőföldön (Outland), ahol Vashj Úrnő vezérlete alatt ügyködik egy naga csapat Illidan mellett. Más, kisebb csoportok behálózzák az egész világot, ahol a nagák rejtélyes céljai számára fontos helyek és tárgyak után nyomoznak. Ezek a csapatok általában egy egyszerű vezérből – aki egy erős varázshasználó, vagy harcos - , pár tucat naga mürmidónból és néhány naga szirénből állnak. Lehetnek mur’gul szolgáik is, akik feláldozható hadtestek és elvégzik a piszkos munkát, de néhány csoportnak fürge sárkánya, szárnyas kígyója vagy hullámőrje is van erősítésnek, a küldetésük természetétől függően. Valamint naga felfedezők is vannak a csoportokban, akik a tengerpartoktól és a naga bázisoktól vándorolnak el befelé, hogy információkat gyűjtsenek királynőjük számára.

A Hadúr és a Monk

Egyszer egy martalóc mogu hadúr olyan hatalomra tett szert, mellyel a Jáde Erdőt fenyegette.

- Újjá fogom építeni a mogu birodalmat! - jelentette ki a Jáde Kígyó Templomának kapui előtt. - És a ti fajtátok ismét szolgálni fog minket.

A várfalról egyetlen monk hangja szólt vissza:

- Mennyi mogut tudtál összeszedni, hogy megmérkőzzél velünk?

- Magammal hoztam egy százfős mogu hadsereget! - provokálta a hadúr büszkén.

- De ezek mögött a falak mögött mi ötszázan vagyunk – mondta magabiztosan a monk.

A mogu hadsereg ettől összezavarodott, és kétkedni kezdtek a vezetőjükben. A kétség eltöltötte a szívüket, és a sereg elfutott.

A Hadúr nagyon dühös lett! Otthagyta a templomot és mogu szövetségeseket keresett magának. Hosszú viták, fenyegetések, ígérgetések és könyörgések után a mogu újra kiállított egy sereget.

A Jáde Kígyó Templomának kapuinál a mogu hadúr így kiáltott:

- Hatszáz mogut hoztam magammal, hogy párbajra hívjam a te ötszáz csenevész védődet.

A várfalról egyetlen monk hangja szólt vissza:

- Említettük már, hogy minden monkunkra jut egy kifejlett moguevő kígyó? Mindig olyan éhesek.

Erre a mogu hadsereg ismét szétszéledt, hátat fordítva elhatározásának és tagjai az erdő mélyébe futottak.

A Hadúr ismét nagyon dühös lett! Ismét megpróbált csapatot toborozni. Bár évekbe telt, de visszatért, ezúttal egy hatalmas hadtestnyi moguval, quilennel és olyan fegyverekkel, amiket az ősi császárok sírjaiból csentek el.

- Térdre, ájtatosok! - kiáltotta a Hadúr. - Ezer mogut és ötszát quilent hoztam magammal kapuitokhoz. A mágia és a sötét erők fegyverei várnak hívásomra.

A várfalról egyetlen monk hangja válaszolt:

- És megtaláltad már a kémünket? Ő mindig olyan okos.

Erre a mogu légió tagjai egymásnak estek. Mindenki a másikat tartotta árulónak vagy besúgónak. A moguk között nem volt bizalom, csak erő.

Csata tört ki a templom előtt, ahogy a moguk egymást pusztították, szabadon bocsátva kétségük, haraguk, félelmeik, gyűlületük, erőszakosságuk és kétségbeesésük teljes súlyát.

Amikor a füst eloszlott, csak a Hadúr maradt a kapuk előtt. Sok korábbi szövetségesét megölte, és nem maradt egyetlen barátja sem, aki segített volna neki elfoglalni trónját.

A templomból egyetlen pandaren monk lépett elő, végignézett a csatatéren és elkezdte feltakarítani a törmeléket.

- Hol van a sereged? - kérdezte a Hadúr.

- Te hoztad őket magaddal – felelte mosolyogva a monk. - Barátom, ha neked kell az első ütést mérned, akkor már vesztettél.

A Halász és a monkok

Két bölcs monk találkozott egymással a Jáde Kígyó Temploma alatt, hogy az igazság természetéről tanácskozzanak. Mivel a tenger tükörsima és nyugodt volt, úgy döntöttek, hogy felbérelnek egy halászt, hogy evezzen ki velük az ormokon túlra, hogy beszélgetésük közben megcsodálhassák a tájat.

- A tükörsima víz vihart jósol – figyelmeztette őket a Halász, de a bölcs monkok bíztak a szemükben és ragaszkodtak az utazáshoz.

- Az igazság abszolút – mondta az első monk, ahogy a kis hajó kisiklott a nyílt vízre. - Az univerzumban csak egy igazság létezik, és nekünk fáradhatatlanul azon kell dolgoznunk, hogy azt felfedjük.

- Az igazság relatív! - vágott vissza a másik, miközben felhők gyülekeztek a fejük felett. - Az univerzumban rengeteg igazság van, és csak a bolondok hiszik azt, hogy az ő igazságuk minden más igazság felett áll.

A Halász nem mondott semmit a monkok vitájára, mígnem az egyik végül feléje nem fordult és meg nem kérdezte a véleményét az igazság természetéről.

- Soha nem gondolkodtam még rajta – vallotta be.

A két monk megrázta a fejét és csettintettek a nyelvükkel. Majd aggódni kezdtek, mikor megtudták, hogy a Halász se írni, se olvasni nem tud.

- Úgy látjuk, hogy elvesztegeted az életedet – mondták neki.

Abban a pillanatban dörgés és villámlás rázta meg az eget, majd hatalmas vihar zúdult rájuk. A kis csónak hamarosan megtelt vízzel és felborult. Miután nagykabátját ledobta magáról, a Halász úszni kezdett a part felé.

- Segíts! - kiáltották a monkok, ahogy egyre nagyobb hullámok fordozódtak körülöttük. - Nem tudunk úszni!

A Halász így válaszolt:

- Úgy látom, elvesztegettétek az életeteket!

Szaurokok szorításában

Amikor a moguk elkezdték kiépíteni hatalmas birodalmukat, több ellenséggel is szembe kellett szállniuk: a jinyukkal, hozenekkel, pandarenekkel és nem utolsó sorban a mantidokkal. Hogy létszámban erősek maradhassanak, úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy saját népet, amelyet rabszolgasorban tartanak és amely helyettük is harcolni fog. A moguk az Örök Virágzás Völgyében élő hatalmas hüllőket és krokodil-fajtákat választották ki erre a célra. Így jöttek létre a szaurokok.

A szaurokok a moguk hadseregeként és testőreikként funkcionáltak. Gyorsak, ravaszak és kegyetlenek voltak, kellő értelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy átláthassák a moguk harci taktikáit és annak megfelelően cselekedjenek. A szaurokok segítségével, akik elnyomták a többi népet, a moguk hatalmas birodalmat tudtak kiépíteni. Azonban a moguk nem gondoltak arra, hogy ötletük a visszájára sül majd el. Hiszen mit láttak a szaurokok? Hogy ők azok, akik kezükben tartják a kardot, ők azok, akik engedelmességre kényszerítik a jinyukat, a hozeneket és a pandareneket, és ők azok, akik valójában egybe tartják ezt a hatalmas birodalmat. Lassacskán feltámadt közöttük az elégedetlenség és az engedetlenség. Már nem tekintettek úgy a mogukra, mint gazdáikra, akik felettük állnak. Miért is tették volna? Nem a moguk kezében volt a fegyver, amellyel a birodalmat kiépítették. És a kegyetlen, agresszív szaurokok saját teremtőik ellen fordultak, ha a harcok kimenetele nem az ő ízlésük szerint alakult.

Erre nem számítottak a moguk, és nem is kívánták eltűrni ezt a fajta engedetlenséget rabszolgáiktól. Az ebben az időben uralkodó Dojan császár a hagyományos mogu módszert követte: tépjük ki a lelket minden élő szaurokból az Örök Virágzás Völgyében. Megparancsolta a harctereken állomásozó csapatainak, hogy tegyenek ugyanígy. Ezzel megkezdődött a Nagy Tisztogatás.

Csakhogy a szaurokok nem voltak hajlandóak megadni magukat, és dacosan szembeszálltak a mogukkal. Amint hírét vették az Örök Virágzás Völgyében történteknek, parancsolóik ellen fordultak és a vadonba menekültek a harcvonalakon túl, a mantidok területein. A legjobb esélyük a moguk ellen Krasarang vadon mocsaras területein mutatkozott, miután ez a régió a moguk számára meglehetősen ismeretlen volt. Ráadásul a moguk vizének megmérgezésével és a szállítmányok megrongálásával tovább gyarapíthatták a halott moguk számát. Dojan császár hiába küldött csapatokat, fegyvereket, rabszolgákat, egyszer sem járt sikerrel, és az itt portyázó szaurok csapatokat soha nem sikerült legyőznie.

Fia, II. Dojan kétségbeesetten próbálta befejezni azt, amit apja elkezdett. Még székhelyét is elhagyta, hogy személyesen irányíthassa és vezethesse a csapatokat a lázadók ellen. A Krasarang Vadonra néző sziklákon felállított katonai sátrából elégedetten szemlélte, hogy a dzsungel fokozatos letarolásával fokozatosan sikerült a szaurokokat is elpusztítani a Dojanni Barlangok környékén. Arra azonban nem számított, hogy a szaurokok 5. és 7. légiója egy éjjel felmásztak a hatalmas sziklákon, lesből megtámadták katonai sátrát és őt a Négy Szél Völgyének határán található szakadék szélére rángassák. Soha nem találták meg a császár holttestét. És az uralkodó nélkül maradt birodalom káoszában, amely két évig is eltartott, a szaurokok visszahúzódtak a rengetegbe és elrejtőztek.

A szaurokok a Mogu Birodalom bukását is túlélték a vadonban rejtőzködve. Soha nem alkottak egységes birodalmat, megvetettek mindenfajta törvényt, helyette helyi bandákba tömörülve rablásból és fosztogatásból igyekeztek fenntartani magukat, és teszik ezt mind a mai napig. A legismertebb banda Salys vezér és csapata, akik a Négy Szél Völgyének déli részét járják egy hatalmas mushan, Galleon hátán. Ezenkívül több banda is arra „szakosodott”, hogy tengerpartok közelében fekvő pandaren településeket fosztogatnak, majd ezután a tengerben villámgyorsan felszívódnak.  

A Villámszigeten élő szaurok törzs, a Skumblade törzs elutasítja azt a tényt, hogy a moguk ruházták fel őket értelemmel, és tették őket primitív hüllőkből gondolkodó lényekké. A törzs papjai ugyanis azt tanítják, hogy a szaurokok valójában egy égi láthatatlan lény, a Kros nevű ördögszaurusz leszármazottai. Éppen ezért az Ihgaluk Kőszirten bóklászó ördögszauruszt Kros ajándékának tekintik és Kroshiknak hívják. Az ördögszaurusz halála után pedig testét a tengerparton található oltárhoz viszik, ahol egy szertartás keretében elfogyasztják. Pár nappal később pedig egy újabb Kroshik tojás tűnik fel a kőszirt tetején, és az egész folyamat újraindul.

A szaurokok a nyers erőben és agresszióban hisznek, a gyengeséget megvetik. Úgy hiszik, hogy áldozataik húsának elfogyasztásával áldozatuk ereje is beléjük költözik. Emiatt az elhunyt szaurok harcosok holttestét is megeszik, hogy ezzel is erősebbé váljanak. A gyengék, akiket rövidkarmúaknak hívnak, csak akkor ehetnek a zsákmányból, ha az erős harcosok már jóllaktak, és az ő tetemeikhez nem nyúlnak, mivel nem kívánnak gyengévé válni.

És hogy mi a tanulság a szaurokok történetéből? Nos, a hatalom könnyen elveszik, éppen ezért fontos odafigyelni, hogy kinek a kezébe adjuk.

A szaurok és a jinyu

Egyszer ült egy folyó partján egy jinyu, és mindenfélén elmélkedett, amikor megjelent egy szaurok. A jinyu először ideges lett, és felkészült arra, hogy a folyóba ugorjon és elússzon.

De a szaurok felemelte a kezét és így szólt:

- Csak át akarok kelni a folyón, de nem tudom, hogy hogy kell úszni. Te egy úszó vagy. Talán a te hátadon átúszhatok a túlsó oldalra.

Erre a jinyu ezt válaszolta:

- De le fogsz szúrni, vagy meg fogsz harapni, vagy megpróbálod megenni a fejemet.

A szaurok felnevetett és kijelentette:

- És ez mindkettőnket megölne. Mivel ha megöllek téged, akkor elsüllyedek.

A jinyu elgondolkodott ezen és végül beleegyezett a dologba. Apró nehézségek árán a nehéz szaurok felmászott a jinyu hátára és elkezdtek átúszni a folyón.

De ahogy egyre beljebb voltak a vízben a szaurok gondolkodás nélkül megölte a jinyut egyetlen, begyakorolt csapással.

Ahogy a jinyu a folyó fenekére süllyedt, úgy süllyedt el a nehéz szaurok is.

Még az élete kockáztatásával sem tudta a szaurok legyőzni a természetét.

Li Li útinaplója 11. bejegyzés - A Rettegett Puszták

Életemben először igazán félni – valójában rettegni – még a Kóbor Szigeten féltem. Kicsi kölyök voltam, és a Nagy Könyvtárba mentem, hogy a Teknős Könyvét olvassam. Néhány oldalt olvastam, amikor egy üveg tintát öntöttem rá a pergamenre. Megpróbáltam letörölni a pacákat, de csak még rosszabb lett a helyzet. Ekkor bepánikoltam, és a könyvet a könyvtár egyik poros sarkába dugtam, és reméltem, hogy örökre titok marad a tettem.

A következő három nap rettegésben telt, mert biztos voltam benne, hogy elkapnak. Alig tudtam enni vagy aludni. Alig hagytam el a szobámat. A félelem úgy erőt vett rajtam, mint a gonosz erdei manók Mei nagyi rémtörténeteiben. A harmadik nap végén a könyvtár gondnoka rájött arra, hogy mit tettem. (Szerencsére volt nekik a könyvből egy másolatuk.) Büntetésként a papusom leírattatta velem „Liu Lang dalának” szövegét ezerszer, de ez nem nagyon érdekelt. A legszörnyűbb rész az a három, félelemben töltött nap volt.

Azóta nem féltem így semmitől… egészen addig, amíg meg nem érkeztem a mantidok otthonába, a Rettegett Pusztákra. Amikor beléptem a vidékre, távolabb voltam a Kígyó Gerincétől, mint szerettem volna. Egy hatalmas szurdok választotta el a Townlong Sztyeppéket a Rettegett Pusztáktól. Nyugat felé tartottam a szakadék mentén, amíg találtam egy természetes hidat – egy hatalmas, kivájt fatörzset – amin át tudtam menni.

A Félelem Sha-ja Townlong kifordított képmásává változtatta ezt a vidéket. A földfelszín ugyanaz volt – füves dombok, sziklák és égig érő kypari fák -, de minden furcsának és természetellenesnek tűnt. Egy csomó sötét felhő egyetlen nagy, dühös örvénnyé egyesült a fejünk felett. Körülötte kísérteties fényben világított az ég. Fehér és fekete sha energiáik foltjai bukkantak fel mindenfelé a földön. A Teknős Könyvének tintapacáira emlékeztettek. Valójában valahányszor lélegzetet vettem, vagy megtettem egy lépést, kirázott a hideg, ahogyan újraéltem azt a három, szörnyű napot.

El akartam futni. Meg is tettem volna, ha nem Chen bácsi járt volna az eszemben. Meg kellett találnom a Naplemente Sörkertet.

Minél jobban koncentráltam a helyre, annál jobban lenyugodtam. Folyamatosan ismételgettem a nevét a fejemben, miközben egy kypari fa alja felé tartottam (amit Kor’vessnek hívtak, mint később megtudtam). A kiálló gyökerek olyan nagyok voltak, hogy boltíves folyosót képeztek felettem. Csillogó borostyánkő darabkák gyűltek összes az ágakon, lusta szentjánosbogarakként lebegve. Mindenfelé boltozatos ajtónyílásokat és lépesmézes ablakokat láttam a kypari törzsébe építve. Volt valami bogárszerű ezekben az építményekben, aztán rájöttem, hogy biztos a mantidok építették őket. A bogarak a fák belsejében éltek!

Szerencsére egyetlen mantidot sem láttam magam körül – legalábbis élő példányt nem. Mindenütt bogártetemek hevertek, mint valami csatatéren. Attól még óvatos voltam és a kypari gyökerének árnyékában maradtam, miközben azt kerestem, hogy merre lehet a sörkert.

Az első nyomom egy fahordó volt, amit egyértelműen pandarenek készítettek. Világos borostyánkő szemek vették körül a roncsot. Aztán eszembe ötlött: nem lehet, hogy a Rettegett Pusztákon élő pandarenek vadásznak a kypari nedve után? Ebben lehetett valami. A mantidok sokféle dologra használják a borostyánkövet, fegyvereket készítenek belőle vagy otthont építenek. Még azt is hallottam, hogy ennek a csöpögő cuccnak gyógyító ereje van. Más szavakkal, kiváló alapanyag egy jófajta ritka sörhöz.

 Még jó egy órába telt, mire megtaláltam a Kor’vesshez közel egy másik kypari fánál a sörkertet. Könnyű fegyverzetbe öltözött pandarenek dolgoztak az egyszerű tábor körül. Gőz csapott fel a forrásban lévő árpával és komlóval teli üstökből. A fa nedvei széles sugárban folytak a várakozó hordókba. Mindent egybevetve a helynek volt egyfajta meghitt hangulata, mégha kicsit durva is volt a szélein.

A sörkertbe belépve ismerős hangot hallottam.

- A Shado-pan utoljára a Rettegett Puszták felé látta jönni – mondta Chen bácsi. A tábor végén szúrtam ki, ahogy három másik pandaren mellett állt.

- Akkor mire várunk? – kérdezte valaki. Egy idősebb hölgy volt, haja két copfba volt megkötve. Belerúgott egy kövér pandarenbe, aki a földön horkolt. – Kelj fel, Nagy Den! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egy Stormstout-ot elveszítsünk.

- Engem kerestek? – szóltam közbe.

Egyszerre minden fej felém fordult. A meglepettség Chen bácsi arcán leírhatatlan volt.

- Li Li! – kiáltotta és felkapva szorosan magához ölelt. Hirtelen minden félelmem elillant. Éppen elkezdtem bocsánatot kérni azért, hogy kérdezés nélkül otthagytam a sörfőzdében, amikor Chen bácsi leállított.

- Hogyan haragudhatnék rád, amiért egy felfedezésre indultál? – mondta. – Én ezt tettem egész életemben. Csak örülök, hogy épségben vagy.

Chen bácsi elmagyarázta nekem, hogy miért nem találkoztunk a Kígyó Gerincénél. A mantidok több helyen is megtámadták a hatalmas falat, így vágva el az ő útját. Mikor végre legyőzték a bogarakat, rátalált Minre, a Shado-pan monkra, aki elmondta, hogy mi történt velem. A nagybátyjám éppen ekkor tért vissza a sörkertbe, és épp egy keresőjáratot szervezett.

Egy keresőjáratot tele Stormstoutokkal! Hannak, Mamának és nagy Dannek hívták őket.

- Egyedül átvágtál Townlongon és a Rettegett Pusztákon? – kérdezte tőlem Han.

- Persze, hogy egyedül! – csípett bele az arcomba Mama. – Hiszen egy Stormstout, nem igaz?

Nagy Dan horkantott egyet, felkelt és megdörzsölte a szemeit. Szerintem nem túl sokszor szokta ezeket a mozdulatokat végezni. Csendben végignézett rajtam, majd így szólt:

- Úgy… úgy néz ki, mint Evie.

Mama, Chen bácsi és Han bólintottak, majd lehorgasztották a fejüket. Amikor megkérdeztem, hogy kicsoda ez az Evie, kivezettek a sörkertből, le a Rettegett Pusztákat határoló szurdokig. A szakadék szélén egy sírkő emelkedett ki a földből. Evie-nek emelték.

Evie Stormstoutnak.

A Rettegett Pusztákon való vadászat közben halt meg, és a sha vagy egy mantid ölte meg (vagy a kettő kombinációja). Chen bácsi volt, aki megtalálta. Soha nem találkoztam ezzel a lánnyal, mégis hiányzott nekem. Ha Nagy Dan azt mondja, hogy hasonlítok Evie-re, akkor ez azt is jelentheti, hogy a személyiségünk is azonos volt? Lehet, hogy jóbarátok lehettünk volna, vagy akár nővérek is?

A sha és a mantidok elpusztítottak minden esélyt arra, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre. Mérges voltam, nemcsak Evie miatt, hanem minden más miatt is, amit a Pandarián való utazásom során láttam. Így vagy úgy, de a sha gondokat okozott az egész kontinensen. Még hány ártatlannak kell meghalnia úgy, mint a kuzinomnak?

- Visszaviszlek a Négy Szél Völgyébe – mondta Chen bácsi. – Ott kellene maradnod, amíg nem végzünk a shaval és a mantidokkal. Nem biztonságos egy ilyen pusztaságot felfedezni, mint ez.

- Nem – feleltem. A felfedezés volt a legutolsó dolog, amin járt az eszem. – Ideje van a felfedezésnek, és ideje van a harcnak és annak, hogy álljuk a sarat. Ezt te írtad nekem az egyik leveledben. Nos, követni fogom a tanácsod. Itt akarok maradni, hogy segíthessek.

Féltem attól, hogy Chen bácsi visszautasít és mégis visszaküld a völgybe, de néhány pillanattal később egy mosoly jelent meg a szája szélén.

- Hmm. Úgy beszélsz, mint egy igazi vándor.

Ezzel visszatértünk a sörkertbe. Sok mindent kellett megtervezni. Talán nem a frontvonalban fogok a sha és a mantidok ellen harcolni, de mindent megteszek, hogy segítsek, akkor is, ha csak főzést vagy kötszer-szabdalást jelent. Gondoskodom róla, hogy Evie halála ne legyen hiábavaló…, hogy Buwei és Kicsi Fu visszatérhessenek a szülőföldjükre és új életet kezdhessenek…, és hogy mindenki, akivel utazásaim során találkoztam, a sha befolyásától mentesen élhessen.

Gondoskodom róla, hogy legyen egy Pandaria, amit felfedezhetek, ha ennek az egésznek vége lesz.

- Li Li Stormstout