Az Örök Virágzás Völgye olyan volt, mint egy különálló,
apró, elzárt világ Pandaria szívében. Meleg, lágy szellő simogatta a fűtől
aranyló dombokat. Folyamatosan hullottak a levelek és a virágok a fákról, édes
illattal töltve el a levegőt. De ahelyett, hogy megszáradtak és széttöredeztek
volna, mint a normál levelek és szirmok, ezek a lehullott levelek napokig
frissek és puhák maradtak.
Nagyon sok dolgot láttam, amit megegyezett a völgyről szóló
legendákban hallottakkal. Minden kölyök úgy nő fel Pandarián, hogy ismeri ennek
a helynek a mítoszát. Az egyik legkedveltebb történet szerint ez a vidék egy
csomó mágikus tavacskának adott otthon. Néhányan azt is kijelentették, hogy
ezek a vizek csodatevőek! Volt valami különleges a völgyben, és nem én voltam
az egyetlen, aki kíváncsi volt arra, hogy vajon igazak-e a vidékről szóló
mesék.
Tucatnyi pandaren menekült sereglett az aranyló völgybe. A
legtöbben Kun-Lai Oromból jöttek, ahonnan a yaungolok üldözték el őket,
elpusztítva otthonukat. Ezek a szegény párák csak annyi holmit hoztak magukkal,
amennyit el bírtak cipelni, ez pedig a legtöbb esetben ruhás-zsákok voltak a
hátukon. Ha szerencsések voltak, akkor volt egy-két jakjuk, amivel néhány régi
családi örökséget és néhány napra elegendő élelmet tudtak hozni magukkal.
Két menekülthöz csatlakoztam – egy Buwei nevű pandarenhez és
a fiához, Kicsi Fuhoz – akik maguk utaztak idáig. Mindketten elég csendesek
voltak, amíg be nem vetettem Stormstout bájaimat, hogy megismerhessem őket.
Kiderült, hogy Buwei és a kölyke mindenüket elvesztették egy yaungol támadás
során Kun-Laiban… még a családjuk többi részét is. Most apa és fia Hullóköd
Falvába tartottak, arra a helyre, amely számos Kun-Laiból érkezett pandaren
menedékévé vált.
Az összes menekülthöz hasonlóan Buwei és Kicsi Fu is úgy
gondolták, hogy a völgyben majd békére lelnek. És ki hibáztathatná őket ezért?
Néhány nappal ezelőttig a völgy évezredekig el volt zárva más területektől.
Ezalatt az idő alatt a hatalmas égiek vigyázták közelről. A legendás lények
különleges gondozókat, az Arany Lótuszt bízták meg azzal, hogy segítsenek nekik
a völgy felügyeletében. A pandarenek, akikkel találkoztam, mind azt mondták,
hogy hatalmas megtiszteltetés, ha a szent rend tagjává választanak valakit, de
számomra az egész dolog kicsit furcsa volt. Nem tudom elképzelni, hogy egy
istenszerű lény egy nap felbukkanjon és arra kérjen, hogy hagyjam el a
családomat és barátaimat, hogy az egész életemet egy titkos völgyben
tölthessem.
Ettől eltekintve értettem, hogy miért jöttek a menekültek a
völgybe. Az Arany Lótusszal és az égiekkel körbevéve, valószínűleg ez volt a
legbiztonságosabb hely Pandarián.
Vagy legalábbis, valaha ez volt.
Buwei elmesélte, hogy a völgy valaha a mogu birodalom
székhelye volt. Nemrég ezek a hitvány alakok találtak egy utat vissza a
völgybe, és most megpróbálták visszaszerezni a régi területüket. Nehéz volt
elhinni, hogy valaha is moguk irányítottak egy ilyen gyönyörű helyet, mint a
völgy, de a mindenfelé előforduló őket ábrázoló szobrok ezt bizonyították!
A mogukról szóló hírek ellenére Buwei és Kicsi Fu
felvidultak a nap során. Bárcsak enyém lenne ezért a dicsőség, de az a
mosómedvémet, Shisait illeti. A szőrgombóc nagyrészt túljutott a dühkitörésein,
ahogy elhagytuk Kun-Lait. De a biztonság kedvéért megtanítottam a két
menekültet, hogy hogyan csillapíthatják le falatkákkal és rágójátékokkal, ha
morcossá válik. Buwei és fia nagyon sokat játszottak a mosómedvével. Az, hogy
körülöttük volt, valószínűleg segített elfeledtetni mindazt, amit elvesztettek,
különösen Kicsi Fu számára. Az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodott, akkor
volt, amikor az ölében tartotta Shisait. Hamarosan a kölyök a rágcsáló
gondozásának mesterévé vált.
Amikor végre elértük Hullóköd Falvát, meglepődtem, hogy
milyen nagy és élettel teli volt. A falu kőutcái ősinek és viseltesnek tűntek,
de sok épület tűnt újnak. Buwei azt mondta, hogy Hullóköd kisebb volt,
mindössze néhány épülettel az Arany Lótusz számára, de a Kun-Laiból érkező
pandarenek első hulláma hamar kibővítette a helyet.
A menekülteknek nem sok időbe telt, hogy otthon érezzék
magukat. Pandaren beszélgetés, nevetés és éneklés hangjai töltötték be a falu
minden sarkát. A legtöbb kordét, amit magukkal hoztak, széttörtek, hogy aztán
rögtönzött asztalt és piaci bódékat építsenek belőlük. A megmaradt darabkákat
tűzifának használták, hogy hatalmas üstökben zöld currys halat főzzenek vagy földimogyorós
csirke-nyársat süssenek. Hébe-hóba manókat láttam – olyanokat, mint a Kóbor
Szigeten -, amint a tetőről ugrándoztak. Ezek a kártékony fickók kilesték a
menekültek holmijait, aztán kereket oldottak velük.
Hullóköd meglátogatása nagyszerű volt, de fel akartam
fedezni a völgy többi részét is. Korán útnak indultam a következő reggelen.
Buwei még aludt. Ahogy Kicsi Fu is. A kölyök mosolygott, miközben karjaival
szorosan ölelte Shisait. Úgy terveztem, hogy magammal viszem a mosómedvét, de
hogy tehettem volna, miután láttam, hogy milyen boldoggá tette Buwei fiát?
Mindazok után, amin Kicsi Fu keresztülment, megérdemelte Shisait. Amúgy is
meguntam, hogy minden nap mosómedveszőrt találtam a ruhámban, az ételemben, a
teámban. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg igyekeztem megállni, hogy ne
kezdjek el bőgni, mint egy csecsemő, miközben búcsúlevelet írtam apának és
fiának. Aztán kisurrantam a faluból.
Nem sokkal napfelkelte után valaki – vagy valami – elkezdett
követni engem a völgyben. A csontjaimban éreztem, de igazán az a furcsa bűz
figyelmeztetett, ami a levegőben terjendett. Ryshanra és a többi halászra
emlékeztetett a Krasarang Vadonból: az izzadt bunda és halrészek keveréke.
Kiszagoltam a dolgot, és a követőmet egy hatalmas szikla mögé bújva cserkésztem
be. Először azt hittem, hogy Mei nagymamám volt az, de egy közeli pillantással
rájöttem, hogy ez a dolog nem olyan szőrös, mint ő. Távolról sem.
Egy grummli volt az. Láttam már ezeket a különös lényeket
Kun-Laiban, de eggyel sem találkoztam ilyen közelről. Kiváló hegymászók és nyomkövetők
voltak, hihetetlen szagló érzékkel. A barátságtalan hegyeket járva meglehetősen
babonásak lettek, és van egy olyan szokások, hogy különböző kabalákat (érméket,
nyúllábakat) visznek magukkal, amiket szerencsehozóknak hívtak. A grummlik még
saját magukat is a kedvenc szerencsehozójuk alapján nevezték, amely ebben az
esetben megmagyarázta újdonsült barátom illatát…
- Halfarok Hírnök, szolgálatodra! – mondta a grummli. – Chen
Stromstout küldött, hogy megtaláljalak, de nagyon nehéz volt. Napokig
követtelek, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy te. Nem vagy elég büdös. Jobb
szerencsehozóra van szükséged.
- Vagy egyszerűen megkérdezhettél volna, hogy ki vagyok –
feleltem.
- Egy grummli mindenek felett az orrában bízik.
Átadott nekem egy tekercset Chen bácsitól. A papíron
szétterülő sörfoltok és csípős tofu darabkák között azt olvashattam, hogy végre
felemelte a fenekét és elhagyta a sörföző üzemet. Ezenkívül még több
Stromstouttal találkozott a Naplemente Sörkertben, valami településen egy olyan
területen, amit rejtélyesen a Rettegett Pusztaságoknak hívott. Leírta, hogy a
Pandaria nyugati felén végighúzódó Kígyó Gerincén található egyik őrtoronynál
találkozzunk.
És Li Li, írta Chen bácsi levele végén, bármi történik, ne
gyere át a fal túloldalára! Különösen veszélyes arra. Csak maradj nyugton, ha
elérted az őrtornyot.
Ideges lettem attól, hogy meg sem említette, hogy az
engedélye nélkül elfutottam. Valami nagy dolog történhet ott lenn a Rettegett
Pusztaságokon, ha efelett csak úgy elsiklik. Bármennyire is sajnáltam, hogy el
kell hagynom a völgyet, tudtam, hogy Chen bácsinak szüksége van rám. És hát én
is nagyon akartam a falra menni.
- Gyere, gyere! – mutatott Halfarok Hírnők nyugatra, ahol a
Kígyó Gerince végighúzódott a völgy szélén. – Elvezetlek a falig, de sietnünk
kell. Feltámadt a keleti szél. Ez jó szerencsét és biztonságos utazást jelent!
Már jó messziről is hatalmasnak látszott a Kígyó Gerince.
Először a Négy Szél Völgyében láttam a szélét. Attól a pillanattól kezdve
reménykedtem, hogy egy nap a fal tetejéről nézhetek szét Pandarián.
Nos, ez a nap végül eljött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése