Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 1. rész

JÉGKORONA

Szélfutó Sylvanas kényelmesen lebegett egy óceánban, ahol a fizikai érzékelést felváltották a puszta érzelmek. Megfoghatta a gyönyört, láthatta az örömöt, hallhatta a békét. Ez volt az ő túlvilági élete, a végzete. A végtelen óceán, amelyben azután találta magát, hogy elesett Ezüsthold védelmében. Ide tartozott. Minden egyes visszaemlékezés során egyre halványultak a képek erről a helyről. A hangok egyre távolibbak voltak; a melegség egyre hidegebb. A látomás olyan sápatag volt, mint egy félálom. De az emlék ijesztő tisztasággal mindig ugyanúgy végződött: Sylvanas szellemét kifacsarták. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy örökre összetörte lelkét. Arthas Menethil vigyorgó arca aránytalan mosolyával és halott szemeivel bámult rá, ahogy visszahúzta őt erre a világra. Meggyalázta őt. Nevetésének – annak a mély nevetésnek – még az emléke is megborzongatta őt!

***

- Te átkozott gazember! – ordította Sylvanas, miközben belerúgott a Lidérckirály fagyott páncéljának egyik széttört darabjába. Üres és rémült hangja, mely szinte megtört gyűlöletének súlya alatt, végig visszhangzott Jégkorona ormain, majd végiggördült a völgyeken, mint az émelyítő köd, amely örökre kísértett ezen a szörnyű helyen.

Egyedül merészkedett ide, az egykori trónhoz a Jégkorona Citadella legtetején, ahol egy fagyott trón emelkedett ki a fehér jégfennsíkból. Hát persze, hogy az általa ismert egoista kisfiú ide tett székhelyét, a világ tetejére. De hol volt most? Összetört. Nem érezte már rosszindulatú szurkálódását elméjének szélén. Törött páncéljának darabjai trónja előtt hevertek a fehér hóban, körülötte hollófekete színű megfagyott vércseppek azoktól, akik végül térdre kényszerítették a férfit.

Sylvanas sajnálta, hogy nem láthatta az összeomlást. Felemelte a törött páncélkesztyűt, azt a kesztyűt, amely valaha a Fagygyászt markolta. Végre halott volt. De akkor miért érez ilyen űrt magában? Miért lüktet még mindig a haragtól? Lehajította a páncélt az oromról, és nézte, ahogy eltűnt a kavargó ködben.

Nem volt egyedül. Kilenc világító szellem vette körül a csúcsot, elfedett arcukkal feléje fordultak, halvány alakjuk kecses, testetlen szárnyakban végződött. Ők voltak a Val’kyrok, a régi idők amazonjai, Arthas akaratának rabszolgái. Miért maradtak itt ezen a helyen? Sylvanas nem tudta, de nem is érdekelte. Kitértek az útjából, csendesen és mozdulatlanul, miközben Sylvanas őrjöngött és dühöngött. Talán őt nézik? Elítélik? Nem vett róluk tudomást, és a vastag havon keresztül Arthas erejének központjához tartott.

Valaki ült a trónon.

Sylvanas először azt gondolta, hogy Arthas holtteste az, amelyet gúnyolódásból ültettek oda és zárták egy jégtömlöcbe, de valahogy nem stimmeltek az árnyak. Amikor elérte a trónt, kezével letörölte a havat a jég felületéről, és rábámult a benne lévő eltorzult alakra. Egy ember volt, igen. Felismerte a váll-lemezen a Szövetség jelét. De a test nagyon csúnyán megégett volt, a hús úgy nyílt szét, mint egy finom sült. Arthas koronáját viselte, és szemében az értelem lángja lobbant fel…

Helyettesítették őt. Egy új Lidérckirály ült a trónon!

Sylvanas ismét felüvöltött, ahogy az őt ért sokk kitörő haraggá változott. Először a puszta tenyerével kezdte ütni a jeget, aztán az öklével. A jég megrepedt. A mozdulatlan arc előtűnt a jégszilánkok közül. Sylvanas hörgése elhalkult, tompán eltűnt az ormot körülvevő ködben. Helyettesítették őt. Ez jelentené azt, hogy mindig kell lennie egy Lidérckirálynak? Idióták. Naivan azt hiszik, hogy az ő bábkirályuk nem fogja egy nap a feje tetejére állítani a világot. Vagy ami még rosszabb: nem lesz-e csorba fegyvere valami még szörnyűbbnek.

Keserű csapás volt. Azt várta, hogy diadalmasan nézhessen itt szét, nem azt, hogy újabb vereséget szenvedjen. A győzelem mit sem ért. De visszafordult a tróntól, kiegyenesedett, és elfogadta, hogy a kör bezárult. Arthas halott volt. Mit számít, hogy egy másik holttest van megüresedett trónján? Szélfutó Sylvanas beteljesítette bosszúját. A látomás, amely őt és népét éveken át hajtotta, valóra vált. És kiszáradt, feltámasztott testének egyetlen porcikáját sem érdekelte, hogy mi lesz ezek után a világgal.

Vége volt. Lényének egy része meglepődött, hogy még mindig itt járkált az ő epekedő jelenléte nélkül, amely mindig szurkálta elméjét. Elhátrált a tróntól, és lassan megfordult, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő szürke világot. Gondolatai visszatértek a boldogság színhelyére, ahhoz az emlék-foszlányhoz, amely előtte feküdt. Otthon. Itt az idő.

Lassan átverekedte magát a havon a jégtábla durva széléhez. Előtte ezer láb mélység, amelyet felhő takart, alatta széttört szaronit tüskék, amelyeket már korábban szemügyre vett. Az esés nem tudná megölni őt: újraéledt teste szinte elpusztíthatatlan volt. De a tüskék, egy Régi Isten megszilárdult vére, nemcsak darabokra szaggatná a testét, de elpusztítaná a lelkét is. Vágyott rá. Hogy visszatérjen a békéhez. A munka, amelyet elkezdett Ezüsthold erdőiben, Arthas halálával végre befejeződött.

Felemelte az íját a válláról és elhajította. Nekicsapódott az egyenetlen jégnek. Aztán levette a tegezét. A nyilak kiborultak belőle, le a Jégkorona Citadella oldalán és egyesével eltűntek a ködben. Az üres tegez csendben hullott a lába elé a földre.

Rongyos fekete köpenye kiszabadult szakadt fegyverzete alól, és a nyaka köré tekerődött a csípős szélben. Nem érzett hideget, csak tompa fájdalmat. Hamarosan semmit sem fog érezni. Már érezte, ahogy a szelleme ismét eléri a nyugalom szigetét, az elmúlt évtizedben először. A teste a szakadék széle felé mozdult. Behunyta szemét.

Egyszerre a Val'kyrok csendben felé fordultak.