Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 5. rész

Lor’themar megfordult, hogy távozzon, amikor undorodva észrevette, hogy Napfosztó Aethas is megjelent valamikor a találkozó során. Bosszantotta, hogy a mágus olyan erőtlennek láthatta a Banshee királynővel szemben, de kevés ereje volt hozzá, hogy büszkének mutatkozzon. Hábr még mindig kába volt, az agya már a szükséges teendőket vette számba. Ismerte a háború menetét. Halduron majd összehívja Parázslónap kapitányt és Hajlnafutó tábornokot. Rommath majd értesíti a varázslókat, valamint a Vérlovagokat is képviselhetné, amíg szólnak Liadrinnak. Arra gondolt, miközben a szemével ismét a háttérben meghúzódó főmágust kerestee, hogy még Aethasnak is esélye nyílik bizonyítani. Lor’themar úgy sétált az előcsarnokban, mintha egy álomban járna.

- Lor’themar!

A kormányzó megállt és a beszélő felé fordult, miközben igyekezett fegyelmezni az arcát, hogy készségesnek és érdeklődőnek tűnjön. Valójában teljesen kimerült volt. Semmi mást nem akart, mint visszatérni az asztalához és egyedül lenni, hogy elfoglalhassa magát a szükséges, de esztelen feladatokkal és elfelejthesse egy időre, hogy mi történt itt az előbb és az mit jelent.

Rommath azonban szokás szerint nem engedte őt útjára.

- Lor’themar – szólította meg újra, ahogy utolérte a kormányzót. – Nem gondolhatod komolyan, mi nem tudunk…

- Hallottad őt, Rommath – szakította félbe Lor’themar. – Vagy Északszirtre megyünk, vagy elveszítjük az Elhagyottak támogatását – és vele együtt valószínűleg a Hordáét is. Így tehát megyünk – majd megfordult, hogy ismét távozzon.

- Még mindig vannak katonák Quel’Danasról a gyengélkedőben – folytatta Rommath. – Még nem is tartottunk rendes szertartást a halottaknak – a napra, Lor’themar, még azt is alig tudjuk, hogy mi történt ott és miért!

- Nincs választásunk, Rommath, hát nem érted? – Lor’themar kezdett mérges lenni. – Vagy segítünk Sylvanasnak, vagy könnyen elveszthetjük az Elrendar folyótól délre eső összes quel’thalasi területet!

- Akkor hagyjuk elveszni! – kiáltotta vissza Rommath, és Lor’themar szeme tágra nyílt a döbbenettől, mellkasát pedig a düh lándzsája szúrta. Lassan ismét Rommath felé fordult, mioközben elkapta Halduron tekintetét, amely ugyanolyan riadt volt, mint az övé.

- Hagyjuk elveszni? – emelte fel a hangját. – Tudod, hogy hány elf – sin’dorei és quel’dorei egyaránt – halt meg azért, hogy megvédje azt a területet? Hogy hányan fognak még meghalni? És te azt mondod, hogy hagynom kellene elveszíteni? Mi a fene bajod van neked?

- Inkább hiábavalóan halálnak meg, mintsem, hogy azért adnák az életüket, hogy ne legyél egyéb, mint egy bábuja valami… valami démonnak az ő önfeláldozásuk nevében!

Lor’themar elámult. Rommath viszonozta a tekintetét, amely nem volt sem dühös, sem megvető, hanem helyette valami vad kétségbeesés tükröződött benne, amit korábban még nem látott a főbírónál. A kinézete is zavart volt, a nagyra nyílt szemekkel és ahogy összegubancolódott sötét haja a vállára omlott, mint egy űzött vad. Lor’themar kormányzósága alatt – habár neki és Rommathnak jópár vitája volt – Rommath soha nem vesztette el a lélekjelenlétét és a tartását. Most viszont szinte összetört. A szeme sarkából Lor’themar észrevette, hogy egy kis tömeg gyűlt már köréjük. Nem akart jelenetet rendezni.

- Ne dőlj be a fenyegetéseinek – mondta szelíden Rommath és Lor’themar szörnyű félelemmel vette észre, hogy a főbíró könyörög. – Csak kihasznál téged.

Lor’themar haragosan ökölbe szorította a kezét.

- Ha most azt kell tennem, hogy a bábut eljátszam ahhoz, hogy biztosítsam a népem és Quel’Thalas végső túlélését, akkor ez az, amit tennem kell, Rommath – jelentette ki. – És ezt is fogom tenni, és te engedelmeskedni fogsz a parancsaimnak. Világosan fejeztem ki magam?

- És mit gondolsz, mennyi ideig kell ezt a játékot játszanod? – Rommath esdekelve kutatta a kormányzó arcát.

- Addig, ameddig szükséges – felelte Lor’themar rendíthetetlenül. Rommath összeakadt a konokságával és a kormányzó nem volt könnyen legyőzhető. Kiegyenesedett, állát felszegte úgy, ahogy Aurora tette és lenézett Rommathra. A főbíró egy percig visszanézett rá, de nem tudta elbizonytalanítani Lor’themart. Úgy tűnt, hogy az egész teste meghajlik. Behunyta a szemét.

- Egy másik vezetője a sin’doreieknek egyszer valami nagyon hasonlót mondott nekem, Lor’themar – felelte gyengéden és félrenézett. – Nem vitatkoztam akkor vele; valójában abban az időben azt gondoltam, hogy igaza van. – Lor’themar érezte, hogy kifut belőle a vér.

- Quel’Danason temettük el – mondta Rommath.

Lor’themar nem felelt. Nem akart – nem is tudott – Rommath szavainak burkolt célzásán gondolkodni. Hosszú ideig csend volt, amíg végül Rommath meg nem fordult.

- Értesítem Vérreesküdött bírót és Hősivér urat a döntésedről, kormányzó. Tájékoztatlak az előkészületeik eredményéről – majd szó nélkül távozott, vállait furcsán behúzva, mintha valami hideg szél ellen védekezne.

Lor’themar képtelen volt elfojtani feltörő érzelmeit, így csak bambán bámult a főbíró egyre távolodó alakja után, amíg az el nem tűnt egy sarkon.

- Lor’themar – Halduron csendes hangja felrázta őt merengéséből. Barátja felé fordult, aki furcsán nézett rá, mintha most látná előszöt. Lor’themar hirtelen meg akarta rázni, rákiáltani, hogy hagyja abba, hogy így néz rá.

- Mi a kormányzó úr parancsa? – kérdezte. Lor’themar rábámult, de Halduron nem tréfált.

- Üzenj a Messzelátó Pihenőnek és a Messzelátó Enklávénak – felelte. – Mondd meg nekik, hogy milyen döntés született.

Halduron bólintott, majd kiolvashatatlan tekintettel az arcán távozott.

Lor’themar a különböző szolgák és palotaőrök felé fordult, akik körülvették őt, és egyetlen sötét homlokráncolásával sürgős feladataik elintézésére küldte őket. Amikor felnézett, nem tudta el elfojtani bosszankodó sóhaját, amiért Napfosztó Aethas nem távozott a többiekkel együtt. Lor’themar gőgősen figyelte.

- Gondolom, meg vagy elégedve, főmágus.

Aethas meglepetten bámult rá.

- Hát támogatod a Kirin…

- A Kirin Tor azt tesz, amihez kedve van – nem az én dolgom – horkantott fel Lor’themar. – De mivel ekkora sin’dorei sereg utazik hamarosan északra, gondolom, néhány mágus szívesebben fog veled menni. Segítened kell nekik, Aethas. Most keresd meg Rommathot, biztos vagyok benne, hogy nagy hasznodat fogja venni.

Aethas felvonta szemöldökét.

- Nem hiszem, hogy ez jól fog végződni.

Lor’themar hirtelen megfordult, és szembenézett vele. A főmágus szavai mélyen megbántották.

- Úgy fog végződni, ahogy akarjuk.

Ezzel Lor’themar otthagyta, a vörös és aranyszínű zászlók között állva.


Amit Aethasnak mondtam, az természetesen hazugság volt. Az én akaratom valójában keveset számít. Tehetek úgy, mintha az erőm valós lenne, de a végén kiderül, hogy nincs ebben semmi becsület. Moshatod kezeidet, játszhatod a mártírt, játszhatod az áldozat szerepét és nem érsz el vele semmit, vagy harcolsz és te nyomsz el másokat, és akkor ezzel kell megküzdened. Ha valaha is másfajta logika alapján ésszerűsítettem volna a döntéseimet, biztosan rájöttem volna az ilyen kijelentések bolondságára. Karvalylándzsás kapitánynak igaza volt: valóban magával az ördöggel egyeztem meg, de a Napkút talán sose jött volna helyre, ha nem süllyedünk le az embertelenség szintjére. Ő és Aurora nyugodtan alhatnak, tudva, hogy soha nem kellett szembemenniük az elveikkel, de ha tagadják, hogy ők is nyertek azzal, hogy mások igen, akkor ugyanúgy becsapják magukat, ahogyan bármely sin’dorei.

És most ijesztően közel járok ahhoz, hogy kijelentsem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azon a napon, ha ezt az álláspontot a magamévá merem tenni, valakinek a Magiszterek Tornácának romjaihoz kell vinnie, hogy bemutassa ennek a kijelentésnek a veszélyét. Ezen a vonalon járok, és végre megértettem, hogy azok a tetteim, amiket szükségből cselekszem, ennek ellenére védhetetlenek. Ezek az igazságok soha nem lesznek összhangba hozhatók, de néha egymás mellett tarthatom őket és elfogadhatom az értéküket külön-külön. Egy ilyen kijelentést mélyen szántónak is hívhatnánk, ha nem tudnám, hogy csak azt tanulom, amit előttem Kael’thas, Anasterian és azok, akik valaha is becsületettel vezettek egy népet, mind megtanultak a saját kárukból. Nem hiszem, hogy ez tanítható lenne. Csak annyit tehetünk, hogy a számunkra kijelölt úton méltósággal végigmegyünk, vezessen az a dicsőségünk vagy a bukásunk felé, és csak azért imádkozhatunk, hogy miután mindent kimondtunk és megtettünk, maradjon még valami bent a szívünkben. A napra, remélem, hogy valami marad bennem, ami az enyém.

[Aláírás] Lor'themar Theron
Quel'Thalas Kormányzója

- Vége -