Amikor pár órával később kiértek a Thalasi Átjáróból, esni kezdett a hó. Átkeltek a kapukon, amelyek Quel’Thalas déli határát jelezték. A boltívek arany és fehér színben tűntek fel felettük, és úgy ugrottak elő a sziklákból, mint egy márvány- és borostyánszínű szivárvány a föld felett. Arthas persze ezt is letartolta, mint minden mást Quel’Thalasban. A Falka sötét zászlói még mindig a bástyák tetején lobogtak, habár a hegyi szelek már annyira megtépázták őket, hogy nem voltak többek baljós szalagoknál. Egyetlen elf sem próbálta soha eltávolítani a zászlókat, és Lor’themar sem most kívánta ezt megtenni. A rongyok himbálóztak a hóviharban, úgy csattanva és pattogva a fejük felett, mint ahogy tölgyfaágak reccsennek egy jégtáblán.
- Lord Theron – szólította meg az egyik kísérője – nincs rajtad a köpenyed. Bölcsebb lenne ilyen időben, ha viselnéd.
Lor’themar a némaságával válaszolt csak. Nem tudta elképzelni, hogy jobban fázhatna, mint ahogyan most érzi. A hópelyhek a hideg tűhegyeiként hullottak az arcába és csupasszá dörzsölték a bőrét.
Néhány nappal később Halduron és Rommath várt Lor’themar visszatértére Ezüstholdban. Valamint Aethas is, a kormányzó nem kis bosszúságára. Amikor Halduron ránézett, és annyit kérdezett tőle, hogy „Nos?”, Lor’themar csak megrázta a fejét. Halduron felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezte volna, hogy mégis mit vártál, és Rommath sem nézett a szemébe. Nem várt módon Aethas volt az, aki tele volt kérdésekkel.
- Hogyan viselkedtek veled? – kérdezte. Lor’themar feléje fordult és ránézett.
- Hat évvel ezelőtt kidobtam őket az otthonaikból, amikért oly harciasan küzdöttek, mint bárki más napjainkban Quel’Thalasban – felelte végül. – Mit gondolsz, hogyan viselkedtek?
Aethas arca megrándult és mélyet sóhajtott.
- Szélfutó Vereesa hozzáment a Kirin Tor új vezetőjéhez. Nincs elragadtatva sem tőlem, sem azoktól, akiket képviselek. Reméltem…. hogy mivel te íjász voltál… - megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy te talán át tudod hidalni a köztünk tátongó szakadékot. Feltételezem, tévedtem – rántotta meg a vállát.
A ránc, ami Vereesa nevének említése hallatán jelent meg Halduron arcán, nem kerülte el Lor’themar figyelmét. Aethas felé fordulva így szólt: - A feltételezésed helyes.
Később a délután folyamán a kormányzó megosztotta Halduronnal quel’lithieni kirándulása részleteit és egy üveg whiskey-t.
- Természetes, hogy megvetéssel kezeltek téged. Ezt mindig is tudtad – feddte meg az íjász tábornok. – Őszintén bevallom, fogalmam sincs, hogy miért vetted egyáltalán a fáradtságot, hogy elmenj hozzájuk.
- Te is ezt tetted volna – felelte Lor’themar és Halduron elhűlt e szavakra.
- Túl jól ismersz engem – mondta végül. Izgett-mozgott a székén és kibámult az ablakon.
- Nem tudtak a Napkútról – folytatta Lor’themar. A világosban a poharában lévő borostyánszínű folyadék az egész világra ráfénylett, ahogyan a forrás is, amelyről beszélt. – Helyes volt, hogy elmentem.
- Kit akarsz itt erről meggyőzni? – kérdezte Halduron csendesen.
- Halduron – szólalt meg gyorsan Lor’themar – emlékszel Nathanos Marrisre?
- Természetesen – felelte hidegen - , de mi köze van neki hozzánk?
- Aurora elmondta, hogy a Falka feltámasztotta, majd Sylvanas kiszabadította – felelte Lor’themar. – Most a Banshee királynő bajnokának hívják.
Halduron visszadőlt a székében, annak hátsó lábain egyensúlyozott, kezeit pedig a feje mögött fogta össze. – Végülis vicces – mondta. – Sylvanas mindig is dicsőítette őt. Kael… ö… akarom mondani, mások nem voltak elragadtatva attól, hogy egy embert a Messzejárók képzésébe engedjünk. Magamat is beleértve.
- Quel’Lithien íjászait egy csapat Elhagyott támadta meg a Banshee királynő bajnokának nevében – mondta el végül Lor’themar. Kiitta pohara maradék tartalmát és az asztalra helyezte. – Sokat meg is öltek.
Halduron székének elülső lábai hangos csattanással értek földet, és habár Lor’themar nem nézett oda, érezte, hogy Halduron szemei szinte belévésődnek.
- Nem Renthar csapatában volt Nathanos? – kérdezte. Lor’themar bólintott, mire Halduron folytatta: - Miért akarta megtámadni Quel’lithient?
Lor’themar megrándította vállát.
- Quel’Lithienben van egy másolat arról a thalasi jegyzékről, amelyben Sylvanas a végső beleegyezését adta ahhoz, hogy a Messzejárókhoz csatlakozhasson. Úgy tűnik, hogy azt akarta.
- Szóval elküldte a katonáit, hogy támadják meg őket? Egy könyvért? – Halduron szavai hitetlenséget sugároztak.
- Ezt mondták nekem.
- Biztos vagy benne, hogy nem hazudtak?
- Ez bennem is felmerült – vallotta be Lor’themar -, de ha valaha is el lehetett valamit mondani Karvalylándzsás Rentharról, az az, hogy erényes – ezért is ő szállt szembe Rommath tanításával az arcane elszippantásával kapcsolatban, persze.
- És Auroráról sem bírom elképzelni, hogy ne lett volna becsületes élete minden napján – tette hozzá Halduron egy sóhajjal. Aztán feltette azt a kérdést, amelytől Lor’themar a legjobban rettegett. – Gondolod, hogy Sylvanas tudja?
A kormányzó megrázta a fejét.
- Nem tudom. De nem is ez a fontos.
- Nem – felelte Halduron. – A fontos az, hogy vajon, ha tudott róla, érdekelte-e?
- És ha tudott róla és nem érdekelte – Lor’themar a kezébe temette az arcát. – Az ő íjászai voltak.
- A tieid voltak, amikor száműzted őket – mondta Halduron csendesen.
- Igazából a tieid voltak – vágott vissza a kormányzó. Egy pillanatra dühösen felhúzta magát, de aztán leengedte a vállát. Renthar szavai kísértet-táncot jártak a fejében. Azért küldtél ide minket, hogy elvesszünk, hogy elfeledjetek, és aztán merészelsz megdöbbenni azon, hogy szenvedünk?
- Soha nem akartam holtan látni őket – mondta végül Lor’themar megalázkodva attól, hogy óhaját a saját hangján hallotta – de nem engedhettem meg, hogy egy megosztott népet vezessek…
Egy kéz nehezedett a vállára, amely arra késztette, hogy nézzen fel.
- Tudom – mondta Halduron, és egy újratöltött poharat helyezett eléje. – Szedd össze magad. – A hangja zsörtölődős volt, de nem kellemetlen. – Mindig is tudtuk, hogy kockázatos megbízni az Elhagyottakban. De ki más ajánlotta fel, hogy egyáltalán hajlandó Quel’Thalasért harcolni?
Lor’themar felemelte poharát. A délutáni napfény keresztül sugárzott rajta, és tartalmát rozsdavörössé festette, mint a Járványföldek talaját.
***
Néhány nappal később Lor’themar egykedvűen rendezgette jegyzeteit az Aethas-szal való találkozóiról. Ma vagy holnap határozott választ kívánt adni a főmágusnak. Már volt ötlete, hogy mit fog tenni, de szinte biztos volt benne, hogy Aethas nem lesz elégedett. Soha senki nem volt az. Hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát, és a polcon lévő whishey-s üveg felé tekintett. Ajtókopogás zavarta meg a gondolatait.
- Igen? – felelte.
Az egyik küldönc sietve meghajolt és üdvözölte.
- Lord Theron, egy fontos személy kíván látni téged.
Lor’themar összeráncolta homlokát. Halduron és Rommath maga jött volna, és a jelenlegi helyzetben valószínűleg Aethas is. Vajon Liadrin tért vissza Shattrath-ból? Ha igen, ő várhat.
- Nem vagyok elérhető – felelte szárazan.
- Uram – szólalt meg a küldönc – a Banshee királynő nem fog várni.
Lor’themar úgy érezte, hogy a szíve nehéz kődarabként zuhant hirtelen a gyomrába. Nyelt egyet, és remélte, hogy az arca nem olyan sápadt, mint amilyennek érezte. Felkelt a székéből.
- Nem – mondta csendesen – persze, hogy nem fog. Vezess hozzá.
A küldönc sarkon fordult, de előtte nyugtalan pillantást vetett a kormányzóra. Lor’themar igyekezett összeszedni magát, igyekezett a pozíciójára gondolni, ahogy követte és végighaladtak a hosszú előcsarnokon.
Az évek során, melyek alatt Quel’Thalast irányította, szinte fizikai cselekvésnek érezte azt, ahogyan magára öltötte a hatalom köpenyét. Szinte érezte a változást egészen a kisujjáig. Egyre könnyebb lett, persze, ahogy az idő telt, de ahol Sylvanas volt érintve, úgy tűnt, hogy minden óvatos politikája és jól őrzött hatalma elsüllyedt és elhaványult a nő erős jelenlétében.
Halduron és Rommath csendben csatlakoztak hozzá, ahogy végighaladt a csarnokon, és ez alkalommal Halduron sem próbálta meggyőzni Lor’themart arról, hogy viselje a Napjárók köntösét. Az íjász tábornok arca megfeszült. Rommath sokkal közönyösebb volt; találkozott már korábban Sylvanas-szal és tudta, hogy mire számítson, de az ő iszonyata sokkal távolságtartóbb és személytelenebb volt, mint Lor’themaré és Halduroné. Számukra Sylvanas végzete olyan seb volt, amely állandóan felszakadt, valahányszor csak meglátták őt, és még nem tették túl magukat a fájdalmon.
A szobában, ahol a nő állt, a fény mintha elhalványult volna; nem tűnt el, nem is tompult, csak mintha összegyűlt volna és magába zárta volna a nőt körülvevő tér, és Sylvanas szemében összpontosult volna helyette, amely nem volt kék, mint egykor a quel’doreieké, vagy zöld, mint a sin’doreieké, hanem vörös, mint a gyászfenyő lángja. Fényük a nő beesett arcának fénytelen színén még hátborzongatóbb látványt nyújtott. Természetesen Sylvanas nem egyedül érkezett. Lor’themar feltételezte, hogy kíséretének tagjai a Királyi Rémőrök, akiknek fekete pengéi nem kevésbé tűntek kegyetleneknek, mint kinézetük.
Néma csendben vártak rájuk. Csak saját lépteinek visszhangját hallotta Lor’themar, ahogy végigment a folyosón, és még ez is természetellenes gyorsan eltűnőnek tetszett a Banshee királynő jelenlétében. Nem volt lehetőség arra, hogy a tárgyalóterembe vezesse, mint Aethast, semmi mást nem tudott tenni, csak egyenesen odament hozzá, ahol állt. A nőnek nem volt türelme a formalitásokhoz.
- Mi hozott Ezüstholdba, Sylvanas? – kérdezte.
A nő rászegezte tekintetét.
- Most tértem vissza Orgrimmarból – mondta. Hangja megkarcolta a falakat. Ahogy a szája mozgott, Lor’themar láthatta, hogy a bőr körülötte felpikkelyesedett és elszarusodott, mint egy kígyóé.
- Arthas meg merte támadni a Horda szívét.
Lor’themar szája kiszáradt, miközben a rossz érzés hullámai felemelkedtek a mellkasában, ahogy rájött, hogy mi fog következni. Sylvanas elhallgatott egy pillanatra, és tüzetesen vizslatta a férfi arcát, hogy lássa a reakciót. Az összeszorította fogait, de csendben maradt.
- A támadást sikeresen visszaverték – folytatta. – De Arthas csak játszadozik velünk; a háborút nekünk kell elvinnünk hozzá. Legalább most már Thrall hadfőnök is látja azt, amit mi már régen tudunk. – Veszélyes vágy csillant a szemében. – A Horda háborúra készül. És a sin’doreiek, Lor’themar, a Horda részét képezik.
A szavai lepattogtak a férfiról, és apró kavicsként hulltak a földre. Lor’themar tudta, hogy mit fog Sylvanas kérni, régóta tudta, hogy ez a nap egyszer eljön. És mégis, miközben ott állt a csarnokban, hirtelen ráébredt, hogy mekkora űr támadt körülötte, amely szinte elnyelte őt, és képtelen volt válaszolni.
- Lor’themar – Sylvanas szavaiból sütött a türelmetlenség. – El fogjuk pusztítani Arthast egyszer s mindenkorra.
Lor’themar lassan megrázta a fejét.
- Értékelem, hogy te és Thrall hadfőnök is azt kívánjátok, hogy csatlakozzunk hozzátok a fronton Északszirten. De túl kevesen vagyunk. Már kaptunk egy apró felkérést a Kirin Tortól, de nem küldeném el jó szívvel az erőinket északra. Mivel a Quel’Danasnál történtek…
- Ez nem egy kérés, Lor’themar – szakította félbe Sylvanas. – Csapatokat küldesz, akik az Elhagyottakhoz fognak csatlakozni.
Sylvanas – szólalt meg Lor’themar csendesen – éppen most harcoltunk végig egy polgárháborút. Mégis mit tudnánk mi nyújtani?
A nő továbbra is őt nézte kérlelhetetlenül és szenvtelenül. Amikor végül megszólalt, szavai egy áspiskígyó sziszegéseként hatottak.
- Elfelejtetted, hogy ki a felelős az első helyen Quel’Thalas jelenlegi állapotáért? Hogy kit kell alapvetően hibáztatni? – Választ várt, és amikor nem kapott, tovább folytatta. – Nos, én legalább nem felejtettem el! Az én bosszúmat nem lehet megtagadni, és megadod, amit követelek tőled: a sin’dorei íjászokat és mágusokat, valamint a Vérlovagokat, akikre ti mind annyira büszkék vagytok.
- Nem tudjuk ezeket megadni neked, Sylvanas.
A nő hámló ajkai megvető mosolyba fordultak.
- Akkor elbújhatsz a világ elől, mint egy megmart kutya, ha valóban ez a szándékod, Lor’themar. Habár ha azt hiszed, hogy ebből bármi jó származhat, akkor valóban bolond vagy. Azt hiszed, Arthas hajlandó lesz tudomást sem venni rólad, amíg te itt vársz és a sebeidet nyalogatod? Azt hiszed, hogy én eltűrök ilyen gyávaságot? Figyelmeztetnélek: azok, akik nem állnak az Elhagyottak mellett, velük szemben állnak. És akik az Elhagyottakkal állnak szembe, nem fognak sokáig állni. Pár éve az én népem áll őrt ezen a vidéken, és nekem köszönheted, hogy egyáltalán helyed van a Hordában. Segíteni fogsz nekünk Északszirt partjainál, vagy nem segítek tovább neked Quel’Thalasban.
Lor’themar megingott a lábán, mintha erős szél lökte volna meg. Lent délen, közel a Járványföldekhez, ahol a Falka minden erőfeszítésük ellenére továbbra is lerohanja a Halott Sebhelyet, nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék Sylvanas csapatait. Nem hazudott Aurorának és Rentharnak, amikor azt mondta, hogy a Szellemföldeken a helyzetük sokkal biztosabb, de nem volt olyan naív, hogy azt higgye, hogy ezt a thalasi erők egymaguk is tartani tudnák. Az Elhagyottak nélkül Tranquillien elesne. És akkor azt mi követné?
Amióta visszatért Quel’Lithienből, másodszor hallotta Karvalylándzsás kapitány szavait a fejében.
Már nem vagyunk az ő népe.
Ha őszinte volna magával, nem tagadná, hogy már egy ideje tisztában volt ezzel. Keserű ízt érzett a szájában, mintha csak most rágott volna el egy nyaláb királyvért.
- Küldjem a kimerült népemet Északszirtre, hogy még többen haljanak meg, vagy kockáztassam azt, hogy Quel’Thalas ismét elesik a Falka keze által. – Távolról hallotta a saját nevetését, amely inkább Rommathénak tűnt. – Nincs itt választási lehetőség, Sylvanas.
A Banshee királynő tárgyilagosan nézett rá.
- Két hét múlva várom a csapataidat Aljavárosban, Lor’themar – felelte. – Nem akarok csalódni.
- Igenis, úrnőm.
A nő megfordult, hogy távozzon.
- Hogy teheted ezt? – Lor’themarnak feltűnt, hogy Rommath hangjában a kétségbeesett düh egyfajta döbbenettel társult; úgy tűnt, a főbíró valahol még mindig hitt abban, hogy Sylvanas-szal lehet tárgyalni.
- Ez zsarolás – folytatta, miközben egész testében reszketett a dühtől, és ujjai elfehéredtek, ahogy szorította varázsbotját. – Te voltál az, aki először felajánlotta nekünk a segítségét! Mi soha nem kértük a közreműködésedet; azt te szabad akaratodból nyújtottad! Hogy hívhatod magadat a szövetségünknek az egyik szavaddal, mikor a következővel zálogként kezeled a földjeinket?
Sylvanas alaposan megnézte magának Rommathot, és sikerült megvetően lenéznie rá, holott a férfi magasabb volt nála.
- Nem volt muszáj elfogadnotok az ajánlatom – mondta. – Ti választottátok. Amit most kérek tőletek, az az akarat és erő, hogy legyőzhessük legnagyobb ellenfelünket. – Szemeivel most Lor’themart fürkészte. – Többet is kérhetek, ha azt szeretnéd.
Rommath meg sem próbálta eltakarni a gyűlöletet az arcán.
- Van még valami, amit meg kívánsz vitatni, Sylvanas? – A saját fülei számára Lor’themar legyőzöttnek hangzott, akarat és szenvedély nélkülinek. Úgy mondta, vitatni; egy kis hang gúnyolódott rajta. Mintha valaha is lehetett volna vitatkozni a Banshee királynővel.
- Nem. Végeztem itt, Lor’themar – felelte.
- Shorel’aran, Slyvanas – mondta a férfi. Sylvanas szemei kigyúltak a thalasi köszöntésre, de nem szólt semmit. Lor’themar kedvetlenül figyelte, ahogy távozik; csak azért nézte, mert nem volt semmi más néznivaló. Összetörtnek és ridegnek érezte magát, mint a fagyott fűszál.
Szélfutó Sylvanas kényelmesen lebegett egy óceánban, ahol a fizikai érzékelést felváltották a puszta érzelmek. Megfoghatta a gyönyört, láthatta az örömöt, hallhatta a békét. Ez volt az ő túlvilági élete, a végzete. A végtelen óceán, amelyben azután találta magát, hogy elesett Ezüsthold védelmében. Ide tartozott. Minden egyes visszaemlékezés során egyre halványultak a képek erről a helyről. A hangok egyre távolibbak voltak; a melegség egyre hidegebb. A látomás olyan sápatag volt, mint egy félálom. De az emlék ijesztő tisztasággal mindig ugyanúgy végződött: Sylvanas szellemét kifacsarták. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy örökre összetörte lelkét. Arthas Menethil vigyorgó arca aránytalan mosolyával és halott szemeivel bámult rá, ahogy visszahúzta őt erre a világra. Meggyalázta őt. Nevetésének – annak a mély nevetésnek – még az emléke is megborzongatta őt!
