Mindazonáltal meglehetősen egyedül volt annak ellenére, hogy a népe vette körül. Alárhová ment, az emberek megbámulták. Gyorsan terjedt a hír, hogy Pokolsikoly Grom fia él és eljött Orgrimmarba, és először meg is nyugodott, hogy mindössze ez az oka a bámulatnak. De egy nap meghallotta, ahogy egy kisgyerek hangosan beszélt az anyjával.
- Nézz oda! Olyan furcsán néz ki!
- Csitt! Maradj csendben!
- De a bőre! Nem zöld, mint a miénk? Milyen ork az, akinek nem zöld a színe? Garrosh a gyerek felé fordult. Az még mindig bámulta, tágra nyílt szemekkel, egyik ujját a szája sarkába dugva. Garrosh visszabámult rá, és rövid időre elkapta az anya pillantását. Az anya félrefordult, megrántotta a fia karját, és gyorsan elsietett. Garrosh tekintete lassan végigsiklott a sétányon, némán is szembeszállva azokkal, akik meghallhatták a beszélgetést – az utca meglehetősen zsúfolt volt – és mást is akarnának mondani. Nem, a bőröm nem zöld, hanem barna, üzenték a szemei. Mag'har vagyok. Amikor megelégedett azzal, hogy minden rápillantót megijesszen az arckifejezésével, megfordult és lassan folytatta útját. Alig ment néhány lépést, amikor egy kéz megérintette a karját, és megállt.
Garrosh meglepetten fordult meg.
- Bocsáss meg nekem, fiatal társam, de talán megmagyarázhatom.
A beszélő egy idősebb ork volt, hosszú haja régóta ezüstös lehetett már, de még mindig össze lehetett fogni. Az arcán és a karján sorakozó sebhelyek világossá tették, hogy valóban egy tapasztalt harcos volt. Garrosh rábámult.
- Mi mondanivalód van, öreg?
- Az a gyermek igazatt beszélt, csak nem érti meg. - Az öreg ork megrázta a fejét.
Garrosh megrántotta a vállát. - Nem érdekel a magyarázatod – mondta, és újfent megfordult, hogy távozzon.
- Harcoltam az apáddal, Pokolsikoly – mondta a harcos. Garrosh megállt. - Követtem őt Shattrath kifosztásától egészen a körisvölgyi erdőkig. Mellette ittam Mannoroth véréből, és éreztem, ahogy felaszabadultam az átok alól az önfeláldozása után.
- Nem tudod, hogy mit jelent a hozzám hasonlóknak téged látni. Amikor az átok elmúlt, szabadon emlékezhettünk arra, amit valaha magunk mögött hagytunk és elpusztítottunk. Azt gondoltuk, hogy nem maradt semmi abból, akik egykor voltunk. Téged látni... - egy pillanatra megállt, és tetőtől talpig végigmérte Garrosht. - Tudni, hogy a múltunk nem veszett el teljesen.... azt jelenti, hogy van remény a jövőnk számára.
- Grom nagyszerű harcos volt. Draenor végzetéig és még azon túl is követtem. De most már nem vagyok harctérre való. De ha az volnék, téged is követnélek.
Garrosh teljesen összezavarodott. Csak nézett az öreg harcosra, és képtelen volt megszólalni. Tudta, hogy Thrall közeli társa volt apjának, és Thrall valóban sokat mesélt neki Gromról. De Thrall nem ismerte olyan hosszú ideig Gromot, és Garrosh sok mindent szeretett volna hallani, habár túl büszke volt ahhoz, hogy ezt bevallja. Ismerni szerette volna a meséket – a jókat. Úgy nőtt fel, hogy elég rosszat hallott.
- Büszke lesz rád a néped, Pokolsikoly – mondta az öreg ork. Végül megfordult és elsétált, magára hagyva Garrosht számtalan cikázó gondolatával, amik csak irritálták őt. Már nem tudott visszaemlékezni rá, hogy mi miatt is indult el. Egy pillantással irányt változtatott és sétálni kezdett. Jobb volt, mint egy helyben állni.
A lábai a város legkeletibb felébe vitték, a Tisztelet Völgyébe, és ahhoz a széles medencéhez, ahol a forrásvizet gyűjötték össze. Leült egy sziklára és víz szélén, és nézte, ahogy a sziklákból előbukó víz az alatta lévő kis tóba ömlött. Az állandó áramlás és a sziklák árnyéka lehűtötte a levegőt, és kellemes érzetet nyújtottak a sivatagi hőség után. A vízsugár jó érzést nyújtott a bőrének.
A bőrének. A keze hátsó részére nézett és a szikla vörös színével harmonizáló gazdag barna színt látott. Megdermedt. Thrall Hordájának orkjai tényleg nem emlékeznek arra, hogy honnan származnak? Tényleg ilyen sokat jelentene az ő jelenléte?
Egy közeli vízcsobbanás felriasztotta őt. Egy fiatal ork nő egy halászhálót húzott ki a vízből. Elgondolkodva nézte a munkáját. A bőre természetesen zöld volt. A nő megfordult, hogy közelebb menjen a parthoz, amikor a szemeik összetalálkoztak. Egy kötés borította a nő jobb szemének helyét. Garrosh meglepetésére a nő haragosan összevonta a szemöldökét.
- Nagyon vicces, ugye - szólította meg, hangjából úgy áradt a megvetés, ahogy hálójából a víz -, csak itt ülni és nézni, ahogy viaskodok néhány hallal? Remélem, jól szórakozol.
Garrosh horkantott. - Nem érdekel, hogy mit csinálsz. Halászol, vagy sem, ahogy jónak látod. Vedd meg a piacon, ha nem szereted ezt a munkát.
- Vegyem meg? - a nő hátradobta a fejét és nevetett. - Esetleg majd te fizetsz érte? Könnyű neked ezt mondanod, Pokolsikoly! Igen, tudom, hogy ki vagy.
Garrosh visszanevetett rá. - Persze, hogy tudod. Én vagyok az egyetlen Mag'har Orgrimmarban. Ha nem tudnád, akkor valószínűleg a másik szemed is hiányozna.
- Ugyanolyan arrogáns vagy, mint az apád volt. - Az ork nő elkezdte összeszedni a hálóját és belepakolni egy vászonzsákba. - Ugyanolyan bolond vagy, mint ő.
Szavaira Garrosh vére kezdett felforrni. Leugrott a szikláról, ahol addig ült és a nő elé lépett. - Az apám az életét adta érted és Thrall többi orkjáért. Neki köszönheted, hogy megszabadultál a vérátoktól!
- Neki köszönhető, hogy egyáltalán volt ilyen átok – válaszolt vissza. - És én nem a Hadfőnök orkja vagyok! Én a Horda leánya vagyok, ahogy előttem a szüleim is azok voltak, de a tiszteletem nem terjed azon túl!
Garrosh feldühödött ezekre a szavakra. - Azt mondod, hogy nem tartozol tisztelettel? Azt mondod, hogy nem a Hadfőnök orkja vagy? Ahogy itt állsz ebben a városban. Ahol szabadon élhetünk a saját területünkön anélkül, hogy a megsemmisüléstől kellene félnünk? Ahol megvan mindenünk, amire szükségünk van?
- Ha! - vicsorogta a nő. - Hadd kérdezzek valamit, Pokolsikoly: tényleg megnézted már ezt a várost? Igen, a piacok virágoznak. De honnan származik mindez? Hol vannak a farmok Durotarban?
Garrosh összehúzta a szemét. Tudta, hogy Orgrimmar határában van egy pár farm, de azok szinte csak sertéseket tenyésztettek, és egészen bizonyosan nem származik onnan gabona, vagy gyümölcs.
- Pontosan! - folytatta a nő. - Egy sincs. Amink van, azt több mérföldről szállítják ide. - A zsákra nézett, amelybe a hálóját tette. - Vagy megszerezzük a sivatagból. A biztonság kedvéért! - Felnevetett. - A Szövetség napról-napra beljebb lopózik a földünkön. Márha földünknek nevezhetjük ezt a vörös sziklát! Tőlünk északra a Kőrisvölgy-erdő tele van mindazzal, amire valaha is szükségünk lehet, de ott telepedtünk le? Nem! Ehelyett egy sivatagban élünk! Szóval mondd meg nekem, Pokolsikoly, miért van az, hogy a jó hadfőnök, aki annyira szereti a népét, arra ítélt minket, hogy ezen a sivár földön éljünk, amikor a folyó felett sokkal virágzóbb lenne? Vagy őt is megrontották, vagy alkalmatlan, vagy mindkettő, ahogy akarod!
Ez volt az utolsó csepp.
- Hitszegő! - üvöltötte Garrosh. Fenyegetően egy lépést tett a nő felé. - Te mered sértegetni a hadfőnököt? Fogd be a szád, áruló, vagy én fogom be neked!
- Rajta, gyerünk és – kezdte a nő, kezeit ökölbe szorítva, lábait kitámasztva, felkészülve a támadásra.
- Ne! Krenna! - sikította egy új hang. Garrosh hátrafordult, és látta, hogy egy másik ork fut feléjük.
- Krenna, tartsd a szád! - folytatta az újabb nő, és kettejük közé lépett.
A szemkötős nő – Krenna – az érkezőre bámult, majd horkantott egyet és leeresztette a karját.
- A szokásos utamon leszek, Gorgonna. - Vállai fölé emelte a zsákját, és egy szó nélkül otthagyta őket. Garrosh követni akarta volna, de Gorgonna hirtelen feléje fordult és megragadta a karját.
- Kérlek, állj meg – mondta. - Bocsánatot kérek a nővérem miatt. Nem úgy értette, ahogy mondta!
- Remélem is – morogta Garrosh. Gorgonna sóhajtott, és leengedte a karját.
- Együtt töltöttük a gyermekkorunkat egy internáló táborban a Második Háború után. Hálás a hadfőnöknek, hogy kiszabadított minket, de... - A nő hezitált egy kicsit, aztán csendesen folytatta: - Azt gondolja, hogy nem tett eleget a hadfőnök.
- És te? - kérdezte Garrosh. Gorgonna a szemkötőre nézett, amely Krenna után maradt, és nem válaszolt rögtön.
- A szüleink harcoltak a háborúk során – mondta lassan. - Ittak Mannoroth véréből, ahogy az apád is, és ők is részesei lettek az átoknak. Szörnyű tetteket követtek el a Horda nevében. Ártatlanokat támadtak meg, és öltek meg.
Garrosh megborzongott. Az apja nem volt gyilkos. - Azt tették, amit szükségesnek hittek! A saját véred nevét gyalázod?
- Tisztelem a szüleim emlékét, ne érts félre! - kiáltotta a nő. - De amiben hittek, az rossz volt. Amiben minden ork hitt, az rossz volt. Szenvednünk kell miatta. A hadfőnök megérti ezt, ahogy én is. De a nővérem nem érti.
- Ez nevetséges. Még csak nem is harcoltál a háborúkban! Azt mondtad, hogy gyerekként internáló táborokban voltál! Nem volt az elég büntetés? Miért kellene tovább szenvedned?
- Mindig viselni fogom a jelet – mondta Gargonna, és felemelte a kezét, amely zöld volt, ahogyan a nővéréé is, és minden orké Orgrimmarban, Garrosht kivéve. - Azt aratjuk, amit vetettünk. Nem tartozunk érte egy kis fizetséggel cserébe?
- És ki szedi be ezt a fizetséget? - kérdezte Garrosh. A nő hozzáállása felingerelte. Hát egy szemernyi büszkeség sincs benne? - Kinek van egyáltalán joga fizetséget kérni?
- Én megfizetem, amit a hadfőnök kér – válaszolta.
- Thrall soha nem lenne ilyen esztelen. Senkinek nem tartozunk semmivel.
Gorgonna egy pillanatra csak bámult rá, aztán ugyanolyan keserűen, ahogy a nővére, ő is felnevetett. - Persze, hogy nem – mondta. - Te nem tartozol senkinek semmivel, Mag'har. De mi nem vagyunk te.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése