Pokolsikoly Garrosh - Háborús szív 5. rész

Visszatekintve Garrosh tudta, hogy szerencséje volt, hogy a párviadalt félbeszakították, habár inkább meghalt volna, semmint, hogy ezt beismerje. De ez nem számított. Thrallnak megjött az esze és végül megparancsolta, hogy masírozzanak Északszirtre, amely parancsot Garrosh nagy buzgalommal hajtott végre.

Most itt állt az előterében annak a citadellának, amit épített, azon a földön, amelyet meghódított, és Feketesebes Korm érkezésére várt. Thrall Északszirten maradt. Garrosh biztos volt benne, hogy azért, mert látni kívánta, hogy hogyan kezeli a helyzetet a légi-fosztogatóval.

Vajon újra csalódni fogsz, Hadfőnök?

Feketesebes bevánszorgott a bejáraton, és csodálkozva nézett körbe a fogadóbizottságán. Habár jelent volt a hadfőnök, mégis Garroshnak címezte a szavait.

- Azt kívántad, hogy térjek vissza Csatadal Erődbe, Nagyúr – mondta. - Tiszteletben tartom a kívánságod.

Garrosh felemelte a Törött Frontról szóló levelet. - Itt vannak a tények, hogy hogyan akadályozta meg az egyik főnököd, hogy a Szövetség elfoglaljon egy stratégiai pontot a Falkától.

Feketesebes arca széles vigyorra nyílt. - Csak a szokásos munka volt a részükről? Hát nem csodálatos?

Garrosh a jelentésre nézett, aztán vissza Feketesebesre. - Nem.

Feketesebes szemei nagyra nyíltak meglepettségében.

- Lesben állni, hogy egy szabad és nyílt csapatra lehessen támadni, egy dolog. De hátbatámadni egy sereget, amely már másvalakivel harcba bocsátkozott? Mit tennétek legközelebb? - kérdezte Garrosh. - Belopóznátok a táboraikba és megmérgeznétek a vizüket? Mágiával uralmad alá vonnád az egyik parancsnokukat, és arra kényszerítenéd, hogy ölje meg a csapatát álmukban? Fertőzést szórnál az ellenségeidre, mint az Elhagyottak? Úgy harcolnál, ahogy ők?

Feketesebes hebegett-habogott.

- Nincs támadás, csak becsületes támadás, Feketesebes. - Garrosh az arca elé emelte a jelentést és összegyűrte. - Ez? Ez gyávák munkája! Az én seregembe pedig nem engedek gyávákat!

- Nagyúr – dadogta Feketesebes -, ha szégyent hoztam az ügyünkre, akkor lemondok a posztomról..

- Bevallod, hogy gyáva voltál? Ismétlen: az én seregembe nem engedek gyávákat. Bizonyítsd be, hogy te nem vagy az, Feketesebes. Térj vissza az Orgrim Pörölyére, és ezentúl Hordához méltó módon vezesd a katonáidat. Ha elbuksz, ne a lemondásodat lássam, hanem a fejedet kardélre hányva. És most tűnj el a szemem elől.

Garrosh nem várta meg, amíg Feketesebes távozott. Kiszaladt a csarnokból és a lépcsőkön át az erőd egyik bástyájának tetejére ment. Ahogy fel és alá járkált, összevonta a szemöldökét. Megvizsgálta a védelem helyzetét és magában megjegyezte, hogy mit kell még javítani, és ki a felelős a hibáért.

Megfordult, hogy újra végigjárga a falat, amikor Thrall állt az útjába.

- Igen, Hadfőnök?

Thrall elgondolkodva szemlélte. Garrosh nem szerette ezt az arckifejezését.

- Úgy gondolom, hogy jól kezelted Feketesebest – mondta Thrall. - A katonái akciója a Törött Frontnál esztelen volt, de attól ő még egy jó vezető. Az előrenyomulásunk Jégkoronában megszenvedné a hiányát. Jó döntést hoztál.

Garrosh meghátrált. - Csak egyetlen esélyt kap. Nem akarok csalókat és szélhámosokat a soraimban – válaszolta.

- Igazad van – szólt utána Thrall kényszeredetten. - Felidéznék valamit, amit pár héttel korábban a Violaszínű Torony tetején mondott nekem valaki. „Egy igazi hadfőnök soha nem társulna gyávákkal”.

Garrosh dermedten megállt, és lassan megfordult. Az, hogy a saját szavait hallotta Thrall szájából, összezavarta. - Én nem vagyok hadfőnök – válaszolta egy pillanat múlva.

Thrall kuncogott. - Tudom. Attól még igaz szavak. Ugyanolyan igazak egy nagyúrra is. - Thrall körbenézett az egész erődön, a nyugaton található szürke tengeren és a hatalmas tundrán, ami körbevette őket. - Ez nem kis teljesítmény, Garrosh. Az erődeink biztonságban vannak, és a front Jégkoronánál egyre előrébb nyomul. Bátran harcolsz a katonáid oldalán, és ők tisztelnek téged. Büszke lehetsz magadra.

Garrosh összehúzta a szemét.

- Nem bántam meg, hogy kit választottam ennek az offenzívának a vezetésével – mondta Thrall.

Garrosh csak pislogott meglepettségében, és nem tudta, hogy mit kellene mondania. Ez a reakció váratlanul érte. Egyik lábáról a másikra állt, egyelőre kényelmetlen volt Thrall dicsérete, de nem kellemetlen.

- A Hordát szolgálom – mondta végül. - Azt teszem, ami a legjobb számára.

- Ebben nem kételkedem – felelte Thrall. - És jól csinálod, ezt büszkén mondom.

Garrosh ismét megmozdult, és Thrall válla fölött a mögötte lévő falra nézett. A karmazsinvörös Hordás zászló meglibbent egy gyenge szellőben.

- Ugyanakkor – folytatta Thrall – azt hiszem, hogy a Szövetséghez való hozzáállásod hibás. Nem nyerhetjük meg ezt a háborút nélkülük.

Garrosh rögötn visszafordította a tekintetét Thrallra. - Az én kötelességem a Horda – válaszolta – és kizárólag a Horda.

- Meglehet, Garrosh – mondta Thrall -, de a vérszomj nem az egyetlen mód, amivel eleget tehetsz a kötelességednek.

- Bah!

Garrosh megfordult, és a mellvédre könyökölt. Hallotta Thrall lépteit a háta mögül, ahogy a Hadfőnök lement a lépcsőn. Garrosh a borult égboltra nézett. Thrall nem értette meg, hogy a Szövetség soha nem hagyja őket magukra. Addig fogják őket szorítani – mint az orkok ellenségei Garadarban -, amíg a Horda össze nem tör. Az egyetlen ellenlépés a támadás, hogy ők hajtsák el az embereket először. Az orkok biztonsága mindenek felett áll. Addig nem lesz megegyezés, amíg ezt a Szövetség nem érti meg. Garrosh nem fog meghátrálni. A népe soha nem sorvad el, ezúttal nem. A Horda soha nem fog elhullani.

Pokolsikoly Garrosh - Háborús szív 4. rész

- Ez gyalázat – mondta Thrall. Fel-alá járkált a szobában. – Nem tudom elhinni, hogy a légi fosztogató elnézne egy ilyen dolgot.

Varok az asztalnál ült, előtte Feketesebes jelentésének papírlapjai heveztek. A szoba túloldalán Garrosh néhány fából készült zsetont emelt fel, amelyek közül volt, ami a Szövetséget jelképezve kékre, a Hordát jelképezve pirosra volt festve, vagy a Falkát jelképezve csontvázakkal volt díszítve. A zsetonokat Jégkorona térképére dobta, Mord’rethartól délre, Jégkorona Citadellájának Halálkapujához. Egy karcolással egy nagy X-et vésett a bőrbe. A jelentés nevet is adott ennek a területnek: a Törött Front.

A Szövetség megkísérelte elfoglalni Mord’rethart, de egy Horda főnök észrevette a sereget, és sikeresen megakadályozta a támadást… azzal, hogy hátulról megrohanták őket. Beszorulva a Falka és a hátukban lévő Horda közé, a Szövetséges erők elpusztultak – de ugyanígy a Hordások is. A Falka is szenvedett el veszteségeket, de a kapu a Lidérckirály irányítása alatt maradt.

Feketesebes csapatai szándékosan addig vártak, amíg a Szövetséges katonák harcba nem bocsátkoztak, és akkor mészárolták le őket. Thrall arca egyre jobban eltorzult, ahogy a légi fosztogató szavait olvasta: Habár az életükkel fizettek érte, az önzetlen bátorságuk megakadályozta, hogy a Szövetség elfoglaljon egy fontos stratégiai pontot. Az ilyen kurázsi méltó a Horda igaz katonáihoz!

- „Önzetlen bátorság”, „Hordához méltó kurázsi” – Thrall szinte köpte ezeket a szavakat. – És a Falka még mindig tartja a Halálkaput. Ezt akarta? Ezért jár dicsőség közöttünk?

Garrosh szokatlanul csendes maradt, helyette keményen nézett a térképen lévő faérmékre. Majdhogynem érezte, ahogy Varok szemei az ő hátán nyugodnak, és Thrall is őt figyeli. Jó dolog, hogy a Szövetség nem szerezte meg Mord’rethart; ebben Garrosh biztos volt. De továbbra is a kis fajeleket bámulta, és késő éjjel, miután a többi parancsnok nyugovóra tért, újra elolvasta Feketesebes levelét.

Az ilyen kurázsi méltó a Horda igaz katonáihoz!

Egy követet hivatott. – Vidd Feketesebes Korm Légi Fosztogatónak az Orgrim Pörölyén – mondta, és átnyújtott egy tekercset. – Azonnal vissza kell térnie Csatadal Erődbe. Mondd meg neki, hogy Pokolsikoly Nagyúr kívánja látni.

* * *

Garrosh azt gondolta, hogy amit Gorgonna mondott a tónál, egyszerűen abszurd volt. Tudta, hogy a saját apja ivott először Mannoroth véréből – az idősektől éppen eleget hallotta, hiszen nem hagyták, hogy valaha is elfelejtse -, de Grom cserébe megölte Mannorothot és a saját életével fizetett azért, hogy az átkot megtörje. Az adósságát a vérével fizette meg. Ki akarhat ennél többet?

Krenna szavai gyötörték őt igazán.

Gyötörték, amikor az éjelfek csapdába csalták a favágók karavánjait Kőrisvölgyben.

Gyötörték, amikor Tiragarde Erőd katonái kirabolták Borotva-hegyet.

Gyötörték, amikor Bael Modan törpjei és az Északi Őrség emberei megtagadták, hogy elhagyják a Horda területét, amelyre behatoltak.

Egyik dolog sem először történt meg.

Biztosan volt megtorlás is, és számos előőrs jogosan cselekedett a saját védelme érdekében. Garrosh alig várta, hogy odautazhasson, és támogathassa őket. Boldogan harcolt volna a biztonságuk érdekében. Örömmel megtanította volna a Szövetséget arra, hogy hagyják őket békén, és hadd szerezhessék meg, amire a túléléshez szükség van. Garadartól eltérően Orgrimmarnak megvolt az ereje és a létszáma is ahhoz, hogy megvédje magát.

Vagyis, meg lett volna. Ha az ork csapatok nem bonyolódtak volna harcba Tarren Malmánál, az Elhagyottakat segítve – találó elnevezés Garrosh véleménye szerint. Hogy mit látott valaha is bennük Thrall, azt Garrosh soha nem bírta megérteni.

Ugyanakkor még több orkot küldtek Quel’Thalasba. Garrosh az elfekkel Orgrimmarban való találkozása után határozottan csodálkozott azon, hogy miért kellene egyáltalán foglalkoznia velük a Hordának. Az ő tiszteletük meglehetősen csekélynek tűnt.

És a trollok. Garrosh még rájuk gondolni is alig tudott. Szakaszt szakasz után küldtek, hogy segítsenek visszafoglalni nekik délen a területüket, és valahogyan minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Látszólag már évek óta ez folyt. Milyen népek azok, akik nem tudnak leteríteni egy egyszerű boszorkány-doktort? Tényleg egy egész hadtestes invázióra – és még több Hordás csapatra – lesz szükség ahhoz, hogy visszafoglaljanak néhány ócska szigetet?

Minél többet gondolkodott Garrosh ezeken, annál jobban tüzelte fel a haragját. Minden egyes nappal jobban belevésődött a tudatába, amit Krenna mondott. Garrosh türelmetlensége nőtt.

Aztán elindultak a pletykák. Azt hallották Ratcheten keresztül a Csizmás Kikötőből, hogy valami probléma történt a gabona-szállítmánnyal. A népek elkezdtek sugdolózni. Az a néhány Elhagyott, aki Orgrimmart választotta otthonának, figyelmeztette a vezetőit: Újra megtörténik.

Nem tévedtek.

Olyan idők jöttek, amilyet még nem látott. A barátokból ellenségek lettek; az életből halál, ami még nem jött el. Nem lehetett habozni, félrebeszélni, elsiklani felette. Ez volt a járvány. Olyanfajta gonosz varázslat volt, amilyet eddig csak Gul’dan vitt véghez, de Gul’dan már régóta halott volt. Másvalaki volt, aki ezeket az atrocitásokat összehangolta, és Garrosh megtudta, hogy ez a valaki a Szövetség egykori hercege. Olyan valaki, aki túl hiszékeny, túl gyenge és túl buta volt ahhoz, hogy megakadályozza az ördöggé válását. És most halált hozott rájuk.

Garrosh felemelte fejszéjét és újra és újra lecsapott vele Orgrimmar védelmezésekor. A népét óvta.

Aztán hirtelen úgy tűnt, hogy elmúlt a veszély. A járvány terjedése véget ért. Az utolsó fertőzötteket is megsemmisítették. De Garrosh is tudta, hogy ezzel nem volt vége. Távolról sem. Az egyetlen megoldás egy ilyen arcátlan ellenséggel szemben a brutális és könyörtelen háború volt. Szinte már fájt. Ő szerette volna vezetni a csapatokat, amelyek a Horda igazságát elviszik. Csak várnia kellett Thrall parancsára.

A világ minden tájáról sorjáznak a jelentések. A járvány legyengített minket, és a repülő citadellák elindították csapataikat, hogy meggyalázzák földjeinket. És te még mindig vársz, Hadfőnök. Tanácsot hívtál össze, amikor háborúra kellett volna hívnod. Még ezek… a szövetségeseink… akiket beengedtél a Hordába, is itt gyülekeznek, és az egyetlen bejelentenivalód az volt mindannyiunk számára, hogy tartsunk ki. Mi kitartunk, Thrall. Te habozol.

- Mak’Gora! 

 

A kihívást a düh és a puszta frusztráció szülte. Thrall nem akart cselekedni. Tájékozódni akart, konzultálni a Szövetséggel – egy olyan nővel, aki saját maga is az áruló herceg társa volt. Garrosh ezt nem hagyhatta.

- Te hívsz ki engem, fiú? – kérdezte Thrall halálosan nyugodt hangon. – Nincs nekem időm erre… - és elfordult.

- Tehát visszautasítod? Durotan fia egy gyáva lenne?

Ez már felkeltette Thrall figyelmét. Megpördült a tengelye körül és Garrosh nagy örömére látta szemében a haragot.

- Befelé! – kiáltotta Thrall és a Vitézség Köre felé mutatott. Garrosh énekelni tudott volna.

Majd én cselekvésre késztetlek.

Pokolsikoly Garrosh - Háborús szív 3. rész

Garrosh szerette Orgrimmart. Szeretett az utcáin járni; meglátogatni a piacokat; szerette az istállókat és a kiképző ringeket és a kovácsműhelyeket és a boltokat. A legjobban a zászlókat szerette, amelyeka kilátópontok felett lengtek a szélben körbe az egész városon: a Horda vörös-fekete zászlóit. Azok alatt a zászlók alatt állva tudta, hogy hova tartozik. A Hordát szolgálta, ahogy előtte az apja is.

Mindazonáltal meglehetősen egyedül volt annak ellenére, hogy a népe vette körül. Alárhová ment, az emberek megbámulták. Gyorsan terjedt a hír, hogy Pokolsikoly Grom fia él és eljött Orgrimmarba, és először meg is nyugodott, hogy mindössze ez az oka a bámulatnak. De egy nap meghallotta, ahogy egy kisgyerek hangosan beszélt az anyjával.

- Nézz oda! Olyan furcsán néz ki!

- Csitt! Maradj csendben!

- De a bőre! Nem zöld, mint a miénk? Milyen ork az, akinek nem zöld a színe?


Garrosh a gyerek felé fordult. Az még mindig bámulta, tágra nyílt szemekkel, egyik ujját a szája sarkába dugva. Garrosh visszabámult rá, és rövid időre elkapta az anya pillantását. Az anya félrefordult, megrántotta a fia karját, és gyorsan elsietett. Garrosh tekintete lassan végigsiklott a sétányon, némán is szembeszállva azokkal, akik meghallhatták a beszélgetést – az utca meglehetősen zsúfolt volt – és mást is akarnának mondani. Nem, a bőröm nem zöld, hanem barna, üzenték a szemei. Mag'har vagyok. Amikor megelégedett azzal, hogy minden rápillantót megijesszen az arckifejezésével, megfordult és lassan folytatta útját. Alig ment néhány lépést, amikor egy kéz megérintette a karját, és megállt.

Garrosh meglepetten fordult meg.

- Bocsáss meg nekem, fiatal társam, de talán megmagyarázhatom.

A beszélő egy idősebb ork volt, hosszú haja régóta ezüstös lehetett már, de még mindig össze lehetett fogni. Az arcán és a karján sorakozó sebhelyek világossá tették, hogy valóban egy tapasztalt harcos volt. Garrosh rábámult.

- Mi mondanivalód van, öreg?

- Az a gyermek igazatt beszélt, csak nem érti meg. - Az öreg ork megrázta a fejét.

Garrosh megrántotta a vállát. - Nem érdekel a magyarázatod – mondta, és újfent megfordult, hogy távozzon.

- Harcoltam az apáddal, Pokolsikoly – mondta a harcos. Garrosh megállt. - Követtem őt Shattrath kifosztásától egészen a körisvölgyi erdőkig. Mellette ittam Mannoroth véréből, és éreztem, ahogy felaszabadultam az átok alól az önfeláldozása után.

- Nem tudod, hogy mit jelent a hozzám hasonlóknak téged látni. Amikor az átok elmúlt, szabadon emlékezhettünk arra, amit valaha magunk mögött hagytunk és elpusztítottunk. Azt gondoltuk, hogy nem maradt semmi abból, akik egykor voltunk. Téged látni... - egy pillanatra megállt, és tetőtől talpig végigmérte Garrosht. - Tudni, hogy a múltunk nem veszett el teljesen.... azt jelenti, hogy van remény a jövőnk számára.

- Grom nagyszerű harcos volt. Draenor végzetéig és még azon túl is követtem. De most már nem vagyok harctérre való. De ha az volnék, téged is követnélek.

Garrosh teljesen összezavarodott. Csak nézett az öreg harcosra, és képtelen volt megszólalni. Tudta, hogy Thrall közeli társa volt apjának, és Thrall valóban sokat mesélt neki Gromról. De Thrall nem ismerte olyan hosszú ideig Gromot, és Garrosh sok mindent szeretett volna hallani, habár túl büszke volt ahhoz, hogy ezt bevallja. Ismerni szerette volna a meséket – a jókat. Úgy nőtt fel, hogy elég rosszat hallott.

- Büszke lesz rád a néped, Pokolsikoly – mondta az öreg ork. Végül megfordult és elsétált, magára hagyva Garrosht számtalan cikázó gondolatával, amik csak irritálták őt. Már nem tudott visszaemlékezni rá, hogy mi miatt is indult el. Egy pillantással irányt változtatott és sétálni kezdett. Jobb volt, mint egy helyben állni.

A lábai a város legkeletibb felébe vitték, a Tisztelet Völgyébe, és ahhoz a széles medencéhez, ahol a forrásvizet gyűjötték össze. Leült egy sziklára és víz szélén, és nézte, ahogy a sziklákból előbukó víz az alatta lévő kis tóba ömlött. Az állandó áramlás és a sziklák árnyéka lehűtötte a levegőt, és kellemes érzetet nyújtottak a sivatagi hőség után. A vízsugár jó érzést nyújtott a bőrének.
A bőrének. A keze hátsó részére nézett és a szikla vörös színével harmonizáló gazdag barna színt látott. Megdermedt. Thrall Hordájának orkjai tényleg nem emlékeznek arra, hogy honnan származnak? Tényleg ilyen sokat jelentene az ő jelenléte?


Egy közeli vízcsobbanás felriasztotta őt. Egy fiatal ork nő egy halászhálót húzott ki a vízből. Elgondolkodva nézte a munkáját. A bőre természetesen zöld volt. A nő megfordult, hogy közelebb menjen a parthoz, amikor a szemeik összetalálkoztak. Egy kötés borította a nő jobb szemének helyét. Garrosh meglepetésére a nő haragosan összevonta a szemöldökét.


- Nagyon vicces, ugye - szólította meg, hangjából úgy áradt a megvetés, ahogy hálójából a víz -, csak itt ülni és nézni, ahogy viaskodok néhány hallal? Remélem, jól szórakozol.
Garrosh horkantott. - Nem érdekel, hogy mit csinálsz. Halászol, vagy sem, ahogy jónak látod. Vedd meg a piacon, ha nem szereted ezt a munkát.
- Vegyem meg? - a nő hátradobta a fejét és nevetett. - Esetleg majd te fizetsz érte? Könnyű neked ezt mondanod, Pokolsikoly! Igen, tudom, hogy ki vagy.
Garrosh visszanevetett rá. - Persze, hogy tudod. Én vagyok az egyetlen Mag'har Orgrimmarban. Ha nem tudnád, akkor valószínűleg a másik szemed is hiányozna.
- Ugyanolyan arrogáns vagy, mint az apád volt. - Az ork nő elkezdte összeszedni a hálóját és belepakolni egy vászonzsákba. - Ugyanolyan bolond vagy, mint ő.


Szavaira Garrosh vére kezdett felforrni. Leugrott a szikláról, ahol addig ült és a nő elé lépett. - Az apám az életét adta érted és Thrall többi orkjáért. Neki köszönheted, hogy megszabadultál a vérátoktól!
- Neki köszönhető, hogy egyáltalán volt ilyen átok – válaszolt vissza. - És én nem a Hadfőnök orkja vagyok! Én a Horda leánya vagyok, ahogy előttem a szüleim is azok voltak, de a tiszteletem nem terjed azon túl!


Garrosh feldühödött ezekre a szavakra. - Azt mondod, hogy nem tartozol tisztelettel? Azt mondod, hogy nem a Hadfőnök orkja vagy? Ahogy itt állsz ebben a városban. Ahol szabadon élhetünk a saját területünkön anélkül, hogy a megsemmisüléstől kellene félnünk? Ahol megvan mindenünk, amire szükségünk van?
- Ha! - vicsorogta a nő. - Hadd kérdezzek valamit, Pokolsikoly: tényleg megnézted már ezt a várost? Igen, a piacok virágoznak. De honnan származik mindez? Hol vannak a farmok Durotarban?


Garrosh összehúzta a szemét. Tudta, hogy Orgrimmar határában van egy pár farm, de azok szinte csak sertéseket tenyésztettek, és egészen bizonyosan nem származik onnan gabona, vagy gyümölcs.
- Pontosan! - folytatta a nő. - Egy sincs. Amink van, azt több mérföldről szállítják ide. - A zsákra nézett, amelybe a hálóját tette. - Vagy megszerezzük a sivatagból. A biztonság kedvéért! - Felnevetett. - A Szövetség napról-napra beljebb lopózik a földünkön. Márha földünknek nevezhetjük ezt a vörös sziklát! Tőlünk északra a Kőrisvölgy-erdő tele van mindazzal, amire valaha is szükségünk lehet, de ott telepedtünk le? Nem! Ehelyett egy sivatagban élünk! Szóval mondd meg nekem, Pokolsikoly, miért van az, hogy a jó hadfőnök, aki annyira szereti a népét, arra ítélt minket, hogy ezen a sivár földön éljünk, amikor a folyó felett sokkal virágzóbb lenne? Vagy őt is megrontották, vagy alkalmatlan, vagy mindkettő, ahogy akarod!


Ez volt az utolsó csepp.
- Hitszegő! - üvöltötte Garrosh. Fenyegetően egy lépést tett a nő felé. - Te mered sértegetni a hadfőnököt? Fogd be a szád, áruló, vagy én fogom be neked!
- Rajta, gyerünk és – kezdte a nő, kezeit ökölbe szorítva, lábait kitámasztva, felkészülve a támadásra.


- Ne! Krenna! - sikította egy új hang. Garrosh hátrafordult, és látta, hogy egy másik ork fut feléjük.
- Krenna, tartsd a szád! - folytatta az újabb nő, és kettejük közé lépett.
A szemkötős nő – Krenna – az érkezőre bámult, majd horkantott egyet és leeresztette a karját.
- A szokásos utamon leszek, Gorgonna. - Vállai fölé emelte a zsákját, és egy szó nélkül otthagyta őket. Garrosh követni akarta volna, de Gorgonna hirtelen feléje fordult és megragadta a karját.


- Kérlek, állj meg – mondta. - Bocsánatot kérek a nővérem miatt. Nem úgy értette, ahogy mondta!
- Remélem is – morogta Garrosh. Gorgonna sóhajtott, és leengedte a karját.

- Együtt töltöttük a gyermekkorunkat egy internáló táborban a Második Háború után. Hálás a hadfőnöknek, hogy kiszabadított minket, de... - A nő hezitált egy kicsit, aztán csendesen folytatta: - Azt gondolja, hogy nem tett eleget a hadfőnök.
- És te? - kérdezte Garrosh. Gorgonna a szemkötőre nézett, amely Krenna után maradt, és nem válaszolt rögtön.
- A szüleink harcoltak a háborúk során – mondta lassan. - Ittak Mannoroth véréből, ahogy az apád is, és ők is részesei lettek az átoknak. Szörnyű tetteket követtek el a Horda nevében. Ártatlanokat támadtak meg, és öltek meg.


Garrosh megborzongott. Az apja nem volt gyilkos. - Azt tették, amit szükségesnek hittek! A saját véred nevét gyalázod?
- Tisztelem a szüleim emlékét, ne érts félre! - kiáltotta a nő. - De amiben hittek, az rossz volt. Amiben minden ork hitt, az rossz volt. Szenvednünk kell miatta. A hadfőnök megérti ezt, ahogy én is. De a nővérem nem érti.
- Ez nevetséges. Még csak nem is harcoltál a háborúkban! Azt mondtad, hogy gyerekként internáló táborokban voltál! Nem volt az elég büntetés? Miért kellene tovább szenvedned?
- Mindig viselni fogom a jelet – mondta Gargonna, és felemelte a kezét, amely zöld volt, ahogyan a nővéréé is, és minden orké Orgrimmarban, Garrosht kivéve. - Azt aratjuk, amit vetettünk. Nem tartozunk érte egy kis fizetséggel cserébe?

- És ki szedi be ezt a fizetséget? - kérdezte Garrosh. A nő hozzáállása felingerelte. Hát egy szemernyi büszkeség sincs benne? - Kinek van egyáltalán joga fizetséget kérni?
- Én megfizetem, amit a hadfőnök kér – válaszolta.
- Thrall soha nem lenne ilyen esztelen. Senkinek nem tartozunk semmivel.
Gorgonna egy pillanatra csak bámult rá, aztán ugyanolyan keserűen, ahogy a nővére, ő is felnevetett. - Persze, hogy nem – mondta. - Te nem tartozol senkinek semmivel, Mag'har. De mi nem vagyunk te.

Pokolsikoly Garrosh - Háborús szív 2. rész

Orgrimmar. Amikor első alkalommal meglátta, földbe gyökerezett a lába a látványtól. Nem sokkal korábban hagyták maguk mögött a Tombolószél Kanyont, és bukkantak ki annak magas homoksziklái mögül Durotar könyörtelen napfényére. Előttük a vörös talaj végeláthatatlanul nyúlt el és a horizont a forróság hullámai közé veszett, eltorzítva a távolságokat. Égbekiáltó különbség volt Nagrand zöldellő dombjaihoz képest.

- Ott! Látod? – Thrall megállította farkasát és az északi horizont felé mutatott. Garrosh is megállt mellette és összehúzta a szemét. A kíséretük mögöttük lelassított és ott tülekedett.

A távolban látott egy magas kaput, egy éles faoszlopokból álló falat, vörös tetős tornyokat… Nem, biztos becsapják a szemei. Összerezzent meglepettségében. Orgrimmar nem lehet ilyen nagy. Rápillantott Thrallra, aki kitartóan figyelte őt, arcán a legőszintébb vigyorral. Láthatóan alig várt Garrosh reakcióját. Garrosh érezte, hogy elpirul. Garadar talán nem kifejezetten lenyűgöző, de ott ő volt a törzsfőnök. Az apja fia volt.

- Lenyűgöző – mordult fel. – Ha tényleg olyan nagy, mint amilyennek látszik.

Thrall nevetett. – Csak várd ki – mondta vigyorogva.

A kapuk nem pusztán magasak voltak. Hatalmasak voltak. Az őrök tisztelettudóan szalutáltak, ahogy áthaladtak, felismerve a hadfőnököt. Garrosh mereven előre nézett és felhúzta vállait. Hirtelen kiszáradt a torka. Természetesen a por volt az oka.

Thrall teletömte a fejét a város képeivel utazásuk hetei alatt. Garrosh azt hitte, hogy pontosan tudja, hogy mire számíthat. Tévedett. Semmi, semmilyen beszéd a világon nem készíthette fel arra, amit látott. Két-három emelet magas épületek emelkedtek ki előtte, az utcafront kanyargós átjárókba tűnt, amelyeket fák és kiálló sziklák vettek körül. Hacsak feleekkora ork település is létezett volna Draenoron, már régen lerombolták volna, vagy elhagyták volna. Orgrimmar ugyanakkor tele volt élettel. A téren mindenfelé orkok voltak. Több ork volt itt, mint amennyit az utóbbi években látott, több, mint amennyiről tudott, hogy egyáltalán él. Olyan látvány volt, amelyre soha nem tudta volna felkészíteni magát.

Amikor Garrosh még egészen kisgyerek volt, a klánok elhatározták, hogy megalakítják a Hordát, és hónapokat töltöttek el, hogy megfelelően felkészüljenek arra, ami az Első Háborúként ismert. Évekkel később a Második Háború után a Szövetség cserébe megtámadta az orkok szülőföldjét, és Garrosh alig várta, hogy csatlakozhasson a Horda csapataihoz és az apja oldalán harcolhasson. De ennek esélye ahogy jött, úgy el is ment, és helyette bezárva karantén alatt maradt Garadarban a vöröshimlőnek köszönhetően, alig tudott járni, egyszerre égette betegségének láza és gyengeségének szégyene. A saját apja is anélkül távozott Azerothra, hogy hátranézett volna, és soha nem tért vissza Garadarba vagy a fiához. És neki, Pokolsikoly Garroshnak, a Csatadal klán örökösének, nem volt annyi ereje, hogy segítsen népének. A Horda elutasította őt. Lehet, hogy Mag’har volt – romlatlan –, de ugyanakkor nem kívánatos is.

A Horda végleg elesett. Az emberek lerombolták a Sötét Portált és bebörtönözték a legyőzött orkokat, és az óriási háború véget ért. A Mag’harok végleg magukra maradtak. Maradt néhány ork a Hordából, ez egészen bizonyos, de messziről elkerülték Garadart, mivel óvakodtak és megvetették annak fertőzött lakosait. Bár maga a fertőzés már elmúlt, de a babona és a keserűség nehezen hal ki. Az orkok egy kihalófélben lévő néppé változtak, szétszórtan mindig a túlélés határán egyensúlyoztak. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Hordát teljesen lerombolták, hiszen az ellenségei addig támadták, amíg a remény is hamuvá lett, és a túlélés lehetetlen küldetésnek tűnt.

Itt Orgrimmarban nemcsak életben maradt a Horda; virágzásnak indult. A tér telis-tele volt orkokkal. Kereskedők árulták portékáikat, engedményekkel csábították a lehetséges vásárlókat. Gyerekek szaladgáltak a standok között, láthatatlan ellenségeikkel harcolva. Gyalogos katonák felügyelték az utcákat. Garrosh alig bírt hinni a szeme előtt zajló eseményeknek.

Mellette Thrall kuncogott. Garrosh ránézett.

- Igazi látvány – mondta Thrall.

Garrosh bólintott, de nem szólalt meg.

- Mindent látni fogsz, Garrosh – folytatta Thrall. Szélesen rámosolygott. – Üdvözöllek Orgrimmarban!

***

Csatadal Erődben felmentek a lépcsőn, felmásztak a tornyok tetejére, és szemügyre vették a kohókat és az öntödét. Mikor visszatértek a nagy hallba, Thrall órákig vizsgálta a padlón kiterített óriási taktikai térképeket Északszirtről. Gondosan és aprólékosak vésték bele a bőrpergamenekbe őket, és az összes ismert erődöt és frontvonalat tartalmazták, barátét és ellenségét egyaránt. Garrosh különösen azt figyelte meg, hogy milyen keményen bámulja Thrall Viharorom északi félszigetét, ahol Ulduar fekszik. Garrosh gondolatai közé hirtelen befészkelte magát a balul sikerült dalarani találkozás a Kirin Torral. Csalódást okozol. Ökölbe szorította a kezét, amíg el nem eredt a vére.

- Hol van – kérdezte hirtelen – a front Jégkoronánál? – Gondosan áttanulmányozta a térképet; csak egy krétával megjelölt jel volt ott.

- Délkeletre a szárazföldön – válaszolta Garrosh, - amelyet az Ezüst Keresztesek vezetnek. – A térkép egy másik részére mutatott, a Keresztesek erőjétől kicsit északra.

- Az Orgrim Pörölyét innét indítottuk el. Jégkorona várfalait a levegőből fogjuk megtámadni. – Rápillantott Thrallra. – A felderítőink azt jelentették, hogy a Szövetség is pontosan ezt tervezi.

Mielőtt még Thrall válaszolhatott volna, egy másik hang zengte keresztül a csarnokot.

- A támadás már meg is kezdődött. – Thrall és Garrosh a beszélő felé fordult.

Varok Saurfang Nagyúr egy lepecsételt borítékot tartott a kezében és hozzájuk lépett.

- Ez az üzenet éppen most délután érkezett – folytatta. – Feketesebes Korm személyes pecsétjével van lezárva.

- Throm-ka, Varok – mondta Thrall.

- Throm-ka, Hadfőnök – felelte a másik.

- Dalaranból érkeztünk Agmar Pörölyén át – mondta Thrall. Egy pillanatra megállt. – Tiszteletünket tettük Haragkapunál.

Varok csöndben maradt.

- Részvétem Dranosh miatt – folytatta Thrall.

- A fiam tisztességes halált halt, miközben a népét védelmezte – válaszolta gyorsan Varok. – Megtoroljuk a szellemét, amikor legyőzzük a Lidérckirályt.

Thrall bólintott.

- Itt van Feketesebes jelentése – folytatta Varok, visszatérve a tekercsre. – Lássuk, hogy milyen híreket kaptunk a frontról.

T&K - Ironforge törpjeinek kultúrája

Vaskohó egy olyan város, amely a Nagy Kohó köré épült, és amikor azt mondom, hogy „köré épült”, a szó legszorosabb értelmében gondolom! A Nagy Kohó uralja a város központját, és minden más körülötte terül el koncentrikus körökben. Olvadt acél folyik lefelé, üdítő narancssárga izzásba áztatva a területet, amitől igazán otthon érzed magad. Jó, legalábbis egy törp biztos. 

 
A föld alatt nincsen nappal vagy éjszaka. Azok, akik a földfelszín felett élnek, ciklusokra osztják a napjaikat az időjárás, vagy a napállás szerint. Hát, mi nem ezt csináljuk. Nekünk úgynevezett „műszakjaink” vannak, amik nyolc órán át tartanak – természetesen így három van belőlük naponta. Még mielőtt érdekelt volna minket a nap járása, a műszakok 10 órán át is tartottak, de most, hogy a törpök is a Szövetség tagjai, igazodtunk hozzájuk a 24 órás nap tekintetében.Az első műszak éjfélkor kezdődik. Egy hangos sípszó szól a város teljes területén szétszórtan található gőzhajtású kürtökből, és az Első Műszak tagjai dolgozni kezdenek. 8 órával később a kürtök újra megszólalnak, ezzel véget ér az Első Műszak és kezdődik a Második. Ugyanez ismétlődik a Harmadik Műszakkal is. Természetesen vannak olyan szolgáltatások, amelyek nem használják ezt a műszak megoldást – a rendőrség például és néhány kézműves-mester – de a legtöbb vaskohói törp élete ezekhez a kürtszavakhoz igazodik.

A három-műszakos rendszer miatt Vaskohó állandó mozgásban van. Ellentétben Theramore-ral, ami nappal nyüzsög és gyakorlatilag kikapcsol éjjelre, Vaskohó mindig nyitva áll. Nem látsz túl gyakran bezárt boltokat Vaskohóban, hacsak nem kis boltok. Valaki mindig dolgozik és irányítja a boltot. Az első alkalommal, amikor egy földjeinken túli városba mentem, teljesen összezavart a „zárva” tábla a fegyverkovács ablakában. Először azt hittem, hogy ez biztos nem vezet eredményre, de miután összehasonlítottam néhány dolgot, rájöttem, hogy a termelési mennyiség nagyjából hasonló. Csak kicsit máshogy kezeljük a dolgokat, ez minden.

Vaskohó egy nem-törp számára meglehetősen sötét és nyomasztó hely. Van világítás, de így is viszonylag homályos marad. Vaskohóban sétálgatni olyan, mintha valahol kint járnál szürkületkor. Néhány látogató ezért szívesebben hoz magával valami világító eszközt, ami nem kevés csodálkozást vált ki a törpökből.

Mi törpök praktikus népek vagyunk. Nem látod rengeteg haszontalan dekorációval telezsúfolva a várost – nincsenek parkok vagy szórakozó negyedek, hacsak a számos kocsma egyikét nem számítod annak. Vannak szobraink, de természetesen azok a múlt néhány nagyszerű törp hőse előtt tisztelegnek. Alvilmar Király hatalmas szobra a városkapuknál például. Ha már láttad, akkor tudod, miről beszélek. Ha nem, menjél el egyszer és vessél rá egy pillantást. Többszáz éves és még mindig tökéletes állapotban van. Csodálatos!

Sokan azt gondolják, hogy Vaskohóban mindenki csak fegyvert és páncélzatot készít minden idejében. Hát igen, szeretünk fémből különböző dolgokat készíteni, de nem csak ezt tesszük. A törp kézművesek hasznos dolgok széles választékát tudják elkészíteni – elvégre is szeretünk alkotni. Adj bőrt, és készítünk cipőt és öveket. Szövetet, és készítünk ruhákat és köpenyeket. Húst, és kitűnő pörköltöket és leveseket főzünk. Gabonát, és cserébe alkoholt adunk. Drágaköveket, és lesznek ékszereid. És természetesen, vasércből acélt formázunk és abból fegyvereket és gépeket. Nem csak a harc céljából. A bádogosaink néhány egészen lenyűgöző bigyót tudnak készíteni, amik még a gnóm találmányokkal is felveszik a versenyt.

  
És hogy mit csinálunk a szabadidőnkben? Igen, igen, természetesen sokat iszunk! Bárki másnál tovább bírjuk az italt (az éjelf druidákat nem számítva). Sokkal tovább. De nem csak iszunk. Viadaljaink is vannak – a legtöbb a harc körül forog. Lövész-versenyek, edző mérkőzések, lovagi tornák, gladiátor küzdelmek – nevezz meg egyet és mi megcsináljuk! De más játékokat is játszunk. Csapat- és egyéni sportokat ugyanúgy, ahogy nagyon sokfajta táblás játékot. Néhányat az emberek városaitól vettünk át, de a legtöbb az saját kreálmány. Itt van például az, amikor valaki másnak a szerepét játszod egy folytatólagos interaktív történetben… Be kell vallanom, hogy annyira ezt a játékot nem értem. Van egy másik jó játék is, amit „Khaz Modan Telepeseinek” neveznek. Akárhogy is, állj meg egy fogadóban valamikor és tekints a kocsmai verekedőkön és a nevető részegeken túlra. Meg fogsz lepődni, hogy mit játszanak a kis sarkokban és a hátsó szobákban.

Még egy dolog, amit tudnod kell, különösen ha valaha is Vaskohóba látogatsz. A Három Pöröly Háborúja óta nem lehet igazi konfliktust látni a városban – tiltott. A bűnözést szigorúan ellenőrzik. Nekünk vannak a legjobb testőreink a világon, és a tolvajlás és egyéb bűncselekmények büntetése valóban durva. A törpök joga összetett, de az igazságszolgáltatás gyors. Ha elkapnak és elítélnek, a legjobb, amiben reménykedhetsz, hogy kidobnak a városból. Nem kapsz semmilyen figyelmeztetést vagy második esélyt. Ha megszeged a törvényt, megbünhődsz. A Vaskohóba utazóknak erősen ajánlott elolvasni a szabályainkat, még mielőtt bajba sodornák magukat!


(Forrás: Wow RPG Alliance Player's Guide 142-143. p.)

Pokolsikoly Garrosh - Háborús szív 1. rész

írta: Sarah Pine

eredeti: http://www.worldofwarcraft.com/cataclysm/features/garrosh.html

Csalódtam benned, Garrosh.

Bármennyire is próbálta, ezeknek a szavaknak az emlékét nem tudta kitörölni. Nem számított, hogy hányszor hallotta az „Üdv a Nagyúrnak!” büszke kiáltását, ahogy áthaladt Agmar Pörölyén, vagy hogy milyen sokáig állt a Haragkapu előtti romoknál és bámulta a még mindig égő megbűvölt lángokat. Még a Falka vagy más szörnyek, akik keresztezni merték az útját, elleni pengecsapásai is csak ideiglenes nyugalmat biztosítottak. Semmilyen az arcába élesen spriccelő, meleg vér nem tudta kiűzni azt a hangot. Abban a pillanatban, ahogy visszatért az útra, nagyszerű farkasának minden lépte a hóban azokat a szavakat verte vissza.

Talán a hadfőnök folyamatos jelenléte az oldalán volt az oka, hogy ilyen sokáig kísértették a szavak. Thrall úgy döntött, hogy csatlakozik Garroshoz a Dalarantól Csatadal Erődjéig terjedő útján. Azt mondta, hogy látni szeretné az erődítményeiket Északszirten. Garrosh úgy érezte, mintha gardedámot kapott volna, de ugyanakkor ez egy lehetőség is volt. A Horda megmozdulásai Északszirten egyáltalán nem elhanyagolhatók. Ezt biztosan látja Thrall is. Biztos, hogy értékelni fogja mindazt, amit elértek ezen a fronton.

Garrosh farkasának, Malaknak a hátáról a sásba köpött. A Kum’uya-tó a hátuk mögött terült el, mintha tükröt tartana a szürke reggeli égboltnak. Délután elérik a Csatadal Erődöt, szürkületkor, ha lassan mennek. Titokban bevallotta magának, hogy alig várja, hogy lássa Thrall arcát, amikor megérkeznek.

Sajnos, ahogy elérték az erődöt, nem tudták kellőképpen megcsodálni. Egy pillanattal később Garrosh rájött, hogy a nerubianok már megint betörtek Erőkőbányába. Grimaszolt egyet. Nem számított, hogy milyen hatásosan zárták le Azjol-Nerubot, a rovarok mindig találtak egy utat vissza nyugatra. Eltéveszthetetlen volt baljós sikolyuk, amit a tundra fagyos szele minden irányba messze vitt.

- Előre! Támadás! – utasította a kíséretükben lévő Kor’Kron lovasokat Garrosh, elfeledve azt, hogy valójában nem ő volt a csapat parancsnoka. Malakot egy gyors vágtára ösztökélte, és mindnyájukat maga mögött hagyta, mire eszébe jutott, hogy az illem azt diktálja, hogy várja meg Thrall akaratát. Nos, az illem nem nyert csatákat. A cselekvés igen.

Egyre több csatazaj lett hallható, ahogy megközelítette őket: a védőktől származó kiáltások, a fegyvertár tompa robbanása és az a mindentől megkülönböztethető áttörő reccsenés, amikor a fémfegyverek nekiérnek a nerubian kitineknek. Garrosh készenlétbe helyezte a fejszéit, a szívverése felgyorsult. A bánya széléhez ugratott, hiszen Malakkal együtt soha nem hagy ki egy ütközetet sem. Lecsúsztak a falról, keresztül ugrottak a külszíni járatokon és állványokon, és egy kiáltással Garrosh belevetette magát a harcba.

Az előtte lévő nerubian egyáltalán nem látta őt közeledni. Garrosh első csapása mélyen belevágott a mellkasába, a másodikkal lehasította az egész szájszervét a testétől. A Csatadal őr, akivel eddig küzdött, felnézett rá, ijedten, fejszéjét a válla fölé helyezte készenlétbe. Garrosh rávigyorgott.

- Pokolsikoly! – kiáltotta a harcos, miközben tisztelgett. Majd a körülötte lévőkhöz fordult: – Pokolsikoly Nagyúr visszatért!

Garrosh válaszul felemelte a fejszéjét. – Verjétek vissza őket! – kiabálta a katonáinak. – Emlékeztessétek ezeket a férgeket arra, hogy mit jelent megtámadni a Hordát! Lok-tar ogar!

Garrosh lerohanása újult erővel töltötte el a védőket, akik előre lendültek, és kórusban hangzott fel a „Lok-tar ogar!” ajkaikról válaszul. Egy óriási bogárszerű szörnyeteg uralta a bánya alsó szintjét, és Garrosh oldalba rúgta farkasát sarkával, hogy támadja meg. Az ork farkasokat ugyanúgy kiképezték a harcokra, mint lovasaikat, és Malak mélyen beleharapott a nerubian lábszárába, kibillentve egyensúlyából, miközben Garrosh leugrott róla. Bármilyen előnyökkel is járt a farkashátról való küzdelem, mindig is jobb szerette, ha két lábbal a földön áll.

A nerubian sziszegett és mellső lábait a nyaka köré tekerte. Garrosh kitért az ütés elől és egy fejszesuhintással a lábakat kiérdemelt végük felé küldte a földre. A rovar hátrafelé tántorgott, és Garrosh gyakorlatilag utána táncolt, meglengetve fejszéit hűvös kimértséggel. A vér szinte lüktetett az ereiben; a csata lángja égetett a mellkasában. Soha nem jutott eszébe, hogy észrevegye annak iróniáját, hogy akkor érezte magát igazán élőnek, amikor közelről találkozott a halállal.

Garrosh a szörny mellkasába vagdalt, amíg Malak a lábait gyötörte, távoltartva attól, hogy újra lábra tudjon állni. Ahogy az ork felkészült egy újabb csapásra, egy csillogó fényt látott, amelyet egy éles reccsenés követett, és a kiégett kitin szúrós szaga egy pillanatra megzavarta őt, miközben Thrall Hadfőnök teljes erejével csatlakozott a harchoz. A nerubiant legyőzték, és nem volt hová menekülnie. Garrosh magabiztosan felemelte az egyik fejszéjét és bevitte a végső csapást, kettévágva a hatalmas rovar fejét.

Garrosh tudta, hogy ezzel megnyerték az ütközetet. Csak az maradt hátra, hogy a Csatadal erők elintézzék a megmaradt nerubian sorokat, akik még csatároztak a kőbánya területén. Látva az őrök igyekezetét, Thrall maga elé emelte a Végzetpörölyt, és valamit suttogott, amit Garrosh nem hallott. A hadfőnök parancsára a szél hirtelen ordító tombolásként támadt fel, a levegő süvített, felállítva a szőrt Garrosh nyakán. Thrall elüvöltötte magát és egy vakító villámot idézett meg az utolsó ellenálló csoportra, ahol a katonák felbukkantak az úton. A robbanás elárasztotta őket a sziklák szilánkjainak apró darabkáival.

Garrosh visszahívta magához Malakot, átvetette karját a nyakán, felmérte a csapatokat, és elégedett volt a sikerükkel. A harc gyors volt, de kielégítő. Szerencsétlen dolog volt, hogy a Horda a bázisát az ősi neribuan királyságnak egy ilyen forgalmas kereszteződésének tetejére építette, de a támadások egyre ritkábban érkeztek, és biztos volt abban, hogy végül az összeset elpusztítják. A katonái egyre hatékonyabbak voltak a védelem terén, és tartották a harcvonalakat. Tartani is fogják.

Felment a Csatadal Erőd előtt lévő feljáróhoz, ahol már Razgor Nagyúr várta, akinek a kardjából vékony sugárban még mindig csöpögött a genny.

- Éppen időben bukkantál fel – mondta, letörölve az izzadságot az arcáról. Garrosh felnevetett.

- Soha nem hagyom ki a lehetőségét annak, hogy pár nagyra nőtt bogárt leöljek – válaszolta. Razgor vigyorgott.

- Thrall Hadfőnök csatlakozott hozzám Dalaranból – folytatta Garrosh -, hogy leellenőrizze helyőrségeinket Északszirten. – Miközben beszélt, Thrall is felkapaszkodott az úton Garrosh mögött.

Razgor szemei kikerekedtek, majd bólintott. Szembefordult a körülöttük álló katonákkal.

- Köszöntsük Pokolsikoly Nagyúr visszatértét! – jelentette be. A katonák éljeneztek és meglengették fegyvereiket. – És köszöntsük – folytatta hangosabban – a hadfőnökünket! Durotan fia Thrallt! – A gyülekezet szinte egyszerre megfordult és tisztelgett, minden szem alázatosan Thrallra szegeződött. Razgor előrelépett és szintén tisztelgett.

- Megtiszteltés, hogy eljött Csatadal Erődbe, Hadfőnök – mondta. Thrall szemei végigpásztázták az erőd magas kőfalait, a vas feljárókat és lent a bányajáratokat, ahol az előbb harcoltak, végül megálltak Garroshon, aki visszanézett rá.

- Orgrimmarra emlékeztet – mondta Thrall. – Lenyűgöző.

- És bent még ennél is több minden van – válaszolta Garrosh. – Megmutatjuk.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – felelte Thrall. Garrosh ezekre a szavakra megcsikorgatta fogait.

T&K - Vaskohó törpjeinek történelme

Vaskohó – az én saját népem. Végre a saját húsomról és véremről beszélhetek. Habár egy csöppet ideges vagyok, hogy a törpökről kell beszélnem. Egy kicsit rosszul érint. Mindenki másról azt mondhatok, amit akarok, de a saját embereimről? Kicsit olyan, mintha pletykálnék.

Talán furcsának találjátok, de mi, törpök nem sokat tudunk a saját népünkről. Igen, igen, bevallom, tényleg nem. Mit gondolsz, miért van olyan sok felfedező rajtam kívül? Saját magunkról szeretnénk többet megtudni, és nap mint nap új dolgokat fedezünk fel önmagunkkal kapcsolatban. Itt most elmondom neked, amit én tudok…

Nagyon, nagyon régen – igazából évezredekkel ezelőtt – mi, törpök előbújtunk a földből, ahova a titánok telepítettek minket. Előtte „földszerzet” volt a nevünk, ahogy az a pár hieroglifa, amit megtaláltunk,  említ bennünket. A titánok azért hoztak minket létre, hogy ügyeljünk a földalatti birodalmakra. Azokban az időkben a földszerzeteknek kőből volt a testük, nem kellett lélegezniük és ásó és csákány nélkül tudtak alagutat fúrni. Ugyanakkor valami történt, ami megváltoztatott minket, és olyan halandókká váltunk, amilyenek most vagyunk. Talán az Ősök Háborúja volt az oka, de valószínűleg soha nem fogjuk biztosra tudni.

Mindenesetre feljöttünk a földfelszínre, és új otthon után kutatva vándoroltunk. Az az idő, amikor a titánoknak szolgáltunk, lejárt, tehát valami új dolog után kellett néznünk. Elneveztük az általunk felfedezett hegyvidéket Khaz Modannak, ami „Khaz Hegy”-ét jelenti ősi nyelven. Miért? Hát, mi is csak nemrég jöttünk rá, hogy volt egy titán kovács, Khaz’goroth, a Formáló, aki részt vett Uldaman felépítésében – és talán a törp faj létrehozásában. Az ő neve volt az egyik, amit Uldaman ősi leletei megemlítenek. Vagyis már az ősi időkben valaki hátrahagyott jeleket arról, hogy mi titánszülöttek voltunk, mintha egyszer majd elfelejtenénk – elfelejtettük; de már kezdünk emlékezni, ha lassan is.

Habár halandók voltunk és tökéletesen alkalmasak arra, hogy a földfelszínen éljünk, még mindig a felszín alatti sötét helyek vonzották a népünket. Így behatoltunk az egyik óriási hegybe, hogy létrehozzunk egy hatalmas kohót Khaz’goroth tiszteletére. Ez a kohó napjainkig fennmaradt, habár számos fejlesztésen esett át az évek folyamán. A város is erről az építményről kapta a nevét – Vaskohó.

Amikor létrehoztuk Vaskohót, sejtelmünk se volt róla, hogy rajtunk kívül mások is léteznek a világon. Nem volt írott nyelvünk – minden csak szájhagyomány útján terjedt. Természetesen a tények legendák lettek, és a legendák elfeledetté váltak. A korai törpök szívét annyira betöltötte a bányászat és a kovácsolás, hogy a múltra való emékezés nem tűnt fontosnak. Nagyon, nagyon tehetségesek voltak az ércek felolvasztásában és a dolgok készítésében, de ez volt minden. Ugyanakkor abból, amit ezekről a korai napokról tudunk, úgy tűnik, hogy a népem boldog volt.

Aztán egy nap, pár ezer évvel ezelőtt, megjelentek az első emberek Vaskohó kapui előtt. Ezt onnan tudjuk, hogy az emberek azóta is mesélnek arról a napról, amikor  egy alacsony, köpcös, szakállas kovácsmester néppel találkoztak,  akikkel a kézművesség és a történetmesélés szeretét megoszthatták. Törpök, így neveztek el minket, és így ismernek minket ma is, habár akkor még nem tudtuk, hogy a szó igazából „aprót” jelent. Ah persze, lehetett volna rosszabb is – hívhattak volna minket „szakállas-embereknek” vagy „kőfejűeknek”, vagy valami hasonlónak.

Ebben az időben ismertük meg az írás művészetét, mert ember tudósok bukkantak fel, hogy tanulmányozzanak minket és jegyzeteket készítsenek. A tűz nevében, egyébként mik voltak azok a pici, fekete jelek, amiket az összes pergamenre tettek? Biztosan nem rúna-jelek! Akárhogy is, az emberek megtanítottak minket az ő írásmódukra, ami sokkal egyszerűbb volt a rúnáknál; és az évek folyamán, ahogy a tudósok elmondták, átformáltuk a nyelvüket a saját szájízünk szerint. Ezért olyan a Törp Nyelv, mint egy különös egyvelege a titán írásjeleknek és az emberi betűknek. És most, hogy már könnyebben tudtunk írni-olvasni, ez a képesség már nem kizárólagosan az írnokoké volt, hanem a köznép körében is elterjedt.  Ekkor kezdtük el leírni a történeteinket és a történelmünket, így a tudásunk jelentős része ettől a ponttól származik.

A legtöbb, amit a korai történészeink leírtak, az eladási feljegyzések, kézműves sémák és más jelentéktelen badarság, amikkel most nem foglak titeket untatni. Egyetlen jelentős történelmi esemény zajlott ekkoriban, és ez a Három Pöröly Háborúja.

Itt van, hogy mi történt azokban a napokban, 250 évvel ezelőtt. Vaskohó hatalmas város volt egy terjedelmes hegybe vájva, de megvoltak a maga határai. Addigra mi törpök egy kicsit megsokasodtunk a magunk jólétében. Ezekben a napokban Anvilmar Király uralkodott, egy jó és bölcs törp, aki mindent megtett a béke érdekében. A népesség száma ugyanakkor problémát jelentett, és néhány klán azt választotta, hogy a város fő határain kívül telepszik le. A Bronzszakáll klán, akit a legszorosabb kötelék fűzött a királyhoz a rokonság és a történelem okán is, elfoglalta a fő birodalmi birtokokat Vaskohón belül. A Vadpöröly klán a városon kívül élt, a csúcs közelében lévő hegyoldalakban és sziklabérceken. És még ott volt a Sötétvas klán, akik a város alatti legsötétebb mélyedésekben éltek. Ugyanakkor, végső soron mindhárom klán maga akart uralkodni Vaskohóban, és amikor Anvilmar végül meghalt, az erőtlen béke darabokra esett.

Hatalmas polgárháború kerekedett – a Három Pöröly Háborúja. Dicsőséges volt, ahogy a történészek mondani szokták. Végül a Bronzszakáll klán győzedelmeskedett, száműzve a másik két klánt Vaskohóból. A Vadpöröly klán egyetértett azzal, hogy a saját útját járja, emelt fővel viselte a vereséget, és Grim Batol hegycsúcsán új királyságot alapítottak. A Sötétvas klán ugyanakkor meglehetősen haragtartó maradt. Thaurissanban alapítottak egy erődítményt, amit a saját hitvány vezetőjükről neveztek el, és egy új hadsereget kezdtek kiépíteni, amellyel egész Khaz Modant maguknak követelhetik.

Néhány évvel később támadásba lendültek. Feltételezték (valószínűleg helyesen), hogy a Vadpöröly klán Vaskohó segítségére sietne, ezért a Sötétvas klán mindkét erődítményt megtámadta. A Sötétvas klán gonosz, veszedelmes erőket irányított, és egyszerre esett neki a két városnak. Habár a támadás meglepetése és vadsága majdnem mindkét város védelmét szétzúzta, a Bronzszakáll klánnak sikerült összeszednie erejét és visszaszorítani a betörőket. A Sötétvas klán visszavonult Thaurissanban, hogy megvárja a Vadpörölyök fővárosánál győzedelmes erők támogatását, miután Grim Batolt egy könnyű célpontnak tartották.

Valóban, Grim Batol kapuja leomlott, de a hatalmas hős, Vadpöröly Khardros átlovagolt a támadókon, hogy megölje a sötét inváziót vezető boszorkány-királynőt. A Vadpöröly klán visszaszorította a dühös Sötétvas erőit, akik a visszavonulásukkor beleütköztek a Grim Batol megsegítésére érkező Vaskohó erőibe. Ez újra megpecsételte a Bronzszakáll klán és a Vadpöröly klán hosszan tartó barátságát; mindkét hadsereg délnek indult, hogy elpusztítsa Thaurissant és a Sötétvas fenyegetésnek egyszer és mindenkorra véget vessen. De a Sötétvas klán vezetője dühében előhívta földalatti börtönéből Ragnarost, a Tűzurat. A Vörösgerinc-hegyek kettétörtek és a Feketeszikla-hegy kiemelkedett a mély, földalatti lávából. A törp seregek visszahátráltak, miután nem akartak szembeszállni Ragnaros haragjával, míg a Sötétvas klán a Tűzúr akaratának szolgálójává vált.

Vaskohót újjáépítették, de Grim Batol, megszennyezve a háborúban elszabadult sötét erőktől, lakhatatlanná vált. A Vadpörölyöket Vaskohóba hívták, hogy ott éljenek, de ezt Khardros Király visszautasította, mivel nem akart a múlt árnyékában élni. Helyette Sasfészek Ormon  alapított egy új királyságot, ahol az embereivel együtt a felszínen él, összhangban a maguk körül élő természettel. Hogy a népeket közel tartsák, Vaskohó törpjei megépítették a Thandol Átjárót, de végül a törpjeink közötti szakadék egyre szélesebb lett. Manapság Vaskohó és Vadpöröly törpjei csak távoli unokatestvérek, akiket csak az köt össze, hogy mindketten a törp fajhoz tartoznak.

Azóta Vaskohó törpjei számos háborúban vettek részt, de a város a stabilitás sziklája maradt. Semmilyen veszély, külső vagy belső, nem fenyegette jelentősen. Biztos vagyok benne, hogy ez is az egyik oka annak, hogy sokakat közülünk elfogott a mehetnék.  Egy olyasfajta embernek, mint én, napjainkban egy átkozottul unalmas hely.

(Forrás: Wow RPG Alliance Player's Guide 140-142.p.)