A levél kiterítve feküdt az asztalon. Liam keményen rácsapott, miközben próbálta megértetni álláspontját. Még csak egy tinédzser volt, de nem félt attól, hogy hangot adjon a véleményének. Rémült volt és mérges, és egyáltalán nem értett egyet az apjával.
- Most elmehetsz, Liam. Meghallgattam a gondolataidat a témáról, és nem értékelem ezt a színjátékot. – Genn még egyet kortyolt a borából.
- Mi van akkor, ha ideér a járvány? Mi lesz akkor? – folytatta tovább Liam.
- Ezért választja el a fal nagyszerű nemzetünket a többiektől – támadott vissza Genn. Kezdte úgy érezni magát, mint egy részeges kölyök, és megfájdult a feje ettől a beszélgetéstől.
- És mi van akkor, ha ezek a lények áthatolnak a faladon? Mi lesz akkor, apám? Sőt, mi van akkor, ha már ezt megelőzőleg megállíthatnánk?
Genn egyetlen gyors mozdulattal talpra ugrott, elhajította borral teli kelyhét, amely keményen csengett a kőpadlón. – Hogy merészeled megkérdőjelezni az apádat, fiú? Azonnal távozz!
A kehely bukdácsolt és csörgött, a kifolyó bor olyan volt a kőpadlón, mint a frissen nyílt sebből ömlő vér. Liam ijedten bámult a kehelyre, mielőtt újra beszélni kezdett volna.
- Nem, uram. Nem megyek el, amíg meg nem hallgatsz. Igazán meghallgatsz. Végre egyszer igazán meghallgatsz. Itt könyörögnek, apám. Lordaeron csak a legkétségbeesettebb időkben kéri a segítségünket. Haldokolnak ebben a percben. Ez nem valami arany miatt kérés, ugye?
- Ezek a gyengeség kérései! Ki akarsz menni közéjük? Szembe akarsz nézni ezekkel a szörnyűségekkel? Erről van szó? Nem. Nem kockáztatom sem a fiam, sem egyetlen gilneasi fiú életét. Az apám se tette volna meg, és az ő fia sem fogja!
- Mindig a Nagyapával jössz. Mindig. Olyan vagy, mintha nem is lennél igazán király, hanem csak valami lakáj, aki melegen tartja a székét, amíg vissza nem tér.
- Hogy merészeled, fiú?!
- Vannak más lehetőségek is, amelyek megfontolandók… Ez a fiú más döntéseket hozna, mint az apja.
- Amikor annyi idős voltam, mint te, semmi mást nem akartam, csak olyan lenni, mint az apám. Ez egy herceg kötelessége.
- És én azt gondoltam, hogy egy herceg kötelessége az, hogy egy nap egy nagyszerű király legyen – fordult el Liam. Tudta, hogy ezt a vitát elvesztette; az apja úgy fog cselekedni, ahogy mindig is tette.
- Tűnj el a szemem elől! Menj, menj el messzire!… A fal megvéd majd minket, fiú – kiáltotta utána Genn, visszazuhanva a székébe. – Ki fog tartani és Gilneas mindig hatalmas lesz… mindig!
Szavai visszhangot vertek az üres terem falairól.
***
Genn pislogott. Amikor kinyitotta a szemét, elvakították a napfény éles sugarai. Gyorsan maga elé tartotta a kezét. Életben volt. Nem hallott és nem is érzett esőhullást. Fölötte pufókás hófehér felhők képeztek ernyőt az azúrkék égbolttal szemben.
- Hát felébredt – mondta vidáman egy ismerős hang.
- Talar – suttogta Genn mosolyogva. – Megmentetted az életemet.
- Álmodott, jó királyom, és hangosan beszélt közben.
- A fiamról álmodtam… A fiam nagyszerű király lett volna, jobb, mint ez a csökönyös vénember.
- Genn… Szürkesörény uram, ne tegye ezt magával. Mire jó ez?
- Ó, nem, Talar, ez már távol áll a szomorúságtól… Valóban voltak idők, amikor ez a veszteség olyan volt, mintha szíven szúrtak volna, de most egészen megbékéltem vele…
- Ezt nem értem.
- Liam megértette, hogy mindig vannak más, megfontolandó lehetőségek, hogy a különböző idők más és más döntéseket kívánnak tőlünk. Büszke apa vagyok, mert tudom, hogy a fiam bölcsebb ember volt, mint én.
- Talán mindannyian képesek vagyunk más utakat megfontolni… Az ön emberei csökönyösek és ön is az, de enélkül számos matrózunk nem élne ma. Megtisztelve érzem magam, hogy Teldrassilba kísérhetem.
- Á, igen, Teldrassil. Azt hallottam, hogy érdemes megnézni onnan a kilátást.
- Jöjjön, a felesége és a lánya már várják. A királynő lábát meggyógyítottuk. – Talar kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felkelni Gennek az ágyból.
Genn egy pillanatig rábámult a kinyújtott kézre.
- Ennek az öreg királynak se a te, se más segítségére nincs szüksége ahhoz, hogy felálljon, Tölgykarmú Talar. Mondd, hogy nem felejtetted még el – ezzel felkászálódott, arcán egy gonoszkás grimasszal.
Talar szívből jövő nevetésben tört ki. – Ahogy kívánja, barátom. – Talar még mindig kacagott. Ez volt az első alkalom, hogy Genn hallotta az éjelfet nevetni, vagy látta mosolyogni.
Genn állva figyelte a nyugodt óceánon megvillanó napfényt. Az egész teste fájt, de az elméje tisztább volt, mint hetek óta bármikor. Várta a pillanatot, amikor azok az emlékek, amelyeket jobb szeretett volna elfelejteni, megtöltik a gondolatait. De most egyik sem kísértette. A hajók most már külön váltak a flottától. Most, hogy a veszély elhárult, mindegyik kibontotta fényes vitorláját és kecsesen siklott tova a napfény-pöttyözte tengeren.
- Azt mondtad nekem, hogy ez a Haragvihar fődruida úgy hiszi, hogy az embereim fontos eszközei lehetnek a Szövetségnek.
- Ezt mondtam.
- Talán, igaza van végül... Talán igaza van.
***
Ezzel véget ért a Szürkesörény Gennről szóló történet. Az egész történetet pdf-ben innen lehet letölteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése