Genn bepánikolt. Hallotta, ahogy Godfrey, Ashbury és néhány másik nemes utána kiált a fák között. Tudta, hogy nemsokára rátalálnak. Előtte a földön ott feküdt az egyik szörnyeteg, az egyik worgen, amely Fekete-erdőben kísértett, szörnyű mementójaként Arugal évekkel ezelőtti kudarcának, szörnyű mementójaként Genn parancsának, hogy használják ezeket a bestiákat a Falka ellen, még szörnyűbb mementójaként annak, hogy hogyan fordultak ezek a bestiák Genn saját emberei ellen. A szörnyet lelőtték; ott érte a találat, ahol most lyukak tátongtak a mellkasában. A meleg kiszállt a testből, és a belőle folyó vér kezdett megalvadni.
Ez a nemesek titka volt, amelyről soha nem beszéltek a polgárságnak. Minden teliholdkor, Genn, Godfrey, Ashbury, Marley és mások kimentek Fekete-erdőbe állig felfegyverkezve, és olyan lényekre vadásztak, amelyről népük többsége azt gondolta, hogy nem többek egy mítosznál, túlzó háborús történetnél, amelyet a Szürkesörény Faltól érkező katonák mesélnek. A nemesek sportból és bosszúból vadásztak rájuk – hogy kipusztítsák a kártevőket.
Genn odanyúlt a vállán lévő meleg nedvességhez, ahol a bőre lüktetett és égetett. A kezeit ragacsos és karmazsinszínű vérrel maszatolta be. Megharapták. A szörnyeteg lesből támadt rá, és megmarta a vállánál, mielőtt Genn rálőhetett volna. Félelem járta át. Rosszul volt. Ő is egyike lesz azoknak a szörnyetegeknek, akiket lenéznek? Tudta, hogy ha Godfrey, Ashbury és Marley meglátja a harapást, azt fogják tenni, amit elvárna tőlük. Amit ő is tenne a helyükben. Lelőnék. Az átok nem terjedhet tovább. Össztörve, letörölve a vért a vállából, felhúzta a gallérját.
- Uram, hogy boldogulsz? – kiáltotta Marley a lombozaton keresztül.
Kezeivel matatva, Genn egy darabot tépett ki a hátitáskájábólés a kabátja alatti vállbélésbe tömte. Még jobban felrángatta kabátjának gallérját és visszatartott egy nyögést.
- Szüreksörény uram, merre vagy? – kiáltott utána Godfrey az erdőn keresztül.
Genn olyan magasra húzta a gallérját, amennyire csak tudta. A sebe égetett, és zihált a fájdalomtól.
- Igen… én… itt vagyok. Megvan a bestia! – kiáltotta vissza Genn, remélve, hogy átverheti őket. Lassan hátrált a testtől, rövideket lélegezve idegesen és lebotorkált a földre, hogy véres kezét a nedves fűbe törölje.
A worgen nyelve kilógott az egyik oldalon, mint egy lelógó rózsaszín szalag és a bestia üvegessé vált szemei vádlón tekintettek rá.
* * *
- Apa! – sikoltotta Tess, látva, ahogy a hajó a tengerbe süllyed.
- Vissza a flottához. Most. Én majd utána megyek. Menjenek! – kiáltotta röviden Talar a parancsait, ahogy a mentőhajó orrában állt.
- Kérem… kérem hozza vissza a férjemet – könyörgött Mia.
- Megteszem, amit tudok, Szürkesörény Királyné. – Ezzel Talar a tengerbe ugrott. A felszín alatt egy áramvonalas tengeri fókává változott, azzá a formává, amelyet egy évezred alatt fejlesztett tökélyre. Ez a forma mentette meg az életét, mint tengerész. Látta, ahogy az Elune Ragyogása lassan a mélybe csúszik, és elnyeli a sötétség.
Genn keményen úszott, egyre feljebb haladva. A tüdőiben lévő nyomás elviselhetetlen volt. Érezte, ahogy tiszta elméje elillan, édes megváltás után könyörögve, hogy ne érezze az égető fájdalmat a mellkasában és a nyomást a füleiben többé. A gondolatai sebesen pörögtek, szétszórt, ütemesen előbukkanó emlékképek táncoltak az eszméletlenség határán. Talán a fájdalom, amely átjárta, volt az egyetlen erő, ami még előre hajtotta.
Látta azt a napot, amikor a worgenek megtámadták Gilneas Várost. Látta annak a rejtélyes éjelf papnőnek az árnyát, amikor először feltűnt és figyelmeztette őt a közelgő veszélyre. Látta, ahogy a fia büszkén unszolta embereit, hogy harcoljanak az Elhagyottakkal szemben. Látta, ahogy az emberei összegyűltek a fiatal herceg mögött, arcukon a teljes elköteleződés látszatával. Emlékezett rá, hogy milyen büszke volt arra a fiatalemberre, akit felnevelt.
De gyorsan gyengült. A keze lecsúszott az ajtókeretről, amelyet elreteszelte. Érezte, ahogy a az áramok lefelé húzzák.
Állj meg a két lábadon, fiú. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, ha megvan hozzá a bátorságod és energiád, hogy megállj a saját lábadon. Az apja hangja volt, ami ott ugrándozott körbe a tudata mélyén.
Tudom, apám. Tudom. Mintha a patikusok által készített egyik piros folyadékot itta volna meg, az apja hangja úgy hozta vissza Gennek az újjáéledést. Előrenyomta magát, a szemét kinyitotta, az elméje majdnem tiszta volt.
Olyan utakra juthatsz, amelyekről nem is tudtál!
Már majdnem a hajóablaknál volt. Kívül egy lény alakját látta, amely a bejárathoz közelített. Egy tengeri fóka volt, amelynek testét eltorzították az áramlatok.
Genn harcolt a nyomással, amely megpróbálta visszahúzni őt a mélységbe. Harcolt a feketeséggel, amely az elméjét próbálta meg kivonni a víz segítségével, de becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy violaszínű kezet látott kinyúlni feléje az ablakon keresztül. Talar eljött érte. Az életét kockáztatta, hogy megmentsen egy olyan embert, akit alig ismer és akit aligha kedvel.
Egy utolsó nekirugaszkodással, minden erejét összeszedve, Genn előrenyomta magát, kezét nyújtotta addig, amíg el nem érte Talar kinyújtott tenyerét.
Aztán minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése