A flotilla felfogta a vihar lökését, de az óriási hullámok lesújtottak a hajókra, azonban az edzett fadeszkák és acélszegecsek egyesült ereje révén a teljes flotta szilárdan állt. Bármilyen sérülést is szenvedett egy hajó, a másik hajók tagjai rögtön ott voltak segíteni.
Ugyanakkor a flotilla nem segített az Elune Ragyogásának. Nem segített Miának és Tessnek. A hajó, vagy ami megmaradt belőle, egyre lejjebb süllyedt.
Négy mentőcsónak csapódott az óceánba, vizesen és gyöngyözően a tajtékzó hullámoktól és a zuhogó esőtől, fehér színe határozott kontraszt képezett az ónix-színű éggel. Számos Őrző ereszkedett le a kötéllétrákon a kis csónakokba, hátukon az éjelfek éles kardját cipelték. Genn követte Talart a hajó jobb oldalára.
- Talar… Veletek kell mennem – kérlelte.
- Szürkesörény Király, a feladatom az, hogy Önt és embereit biztonságban Darnassusba szállítsam – üvöltötte a mennydörgéseken és szélkorbácsoláson át. – Nem tehetem kockára az ön életét is nyugodt lelkiismerettel. Ez egy veszélyes akció, amiért nekem mint az expedíció vezetőjének, személyesen kell részt vennem benne. Nem vagyok hajlandó egy tucat emberem életén kívül bárki másét kockáztatni… Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy a feleségét és a gyermekét visszahozzam.
- Nekem már csak ők vannak, Talar. Muszáj…
- Itt kell maradnia! – Talar leereszkedett a kötélhágcsón és beszállt a csónakba. A mentőcsónakok hamar elrugaszkodtak, az Elune Ragyogása és a feléjük integető apró lila és rózsaszín foltok felé indultak.
Genn figyelte, ahogy a kis csónakok himbálóznak a fodrozódó vízen. Nem. Nem maradhat. Nem tud. Az ott az ő családja volt. Olyan sokkal tartozott nekik. Még most is, amikor a világ darabokra hullott körülöttük, az összes őrült döntése után is, Mia és Tess még mindig hitt benne és támogatták őt. Mély lélegzetet vett, és elkiáltotta magát. Érezte a változást, ahogy teste megnövekszik, a haja és a szőre gyorsan nő, és az arca egy őszülő pofává változik át.
Egy hangos üvöltéssel, miközben hátrahajlította a hátát és kezeit az ég felé emelte, befejezte az átváltozását. Worgen volt, egyike azoknak a farkasembereknek, akiket évekkel ezelőtt Arugallal megidéztetett – egyike azoknak a farkasembereknek, akik az Elhagyottakkal együtt elkerülhetetlenül lerombolták nemzetét. De ebben a formában erősebb és gyorsabb volt. Az átoknak, amellyel megfertőződött, megvoltak a maga előnyei.
Teljes sebességgel a hajó jobb oldalának futott. A nedves deszka sem ingathatta ki egyensúlyából: csak egy dologra koncentrált. A benne lévő állati ösztön keresztüláramlott a testében. Elméje csak az előtte lévő feladatra fókuszált, semmi másra, csak amit tenni kellett. És aztán, ahogy elérte a korlátot, leugrott!
Talar gyorsan megfordult, ahogy meghallotta az üvöltést. Fölötte, ahogy a mentőcsónak felé ugrott egy melák az esőn át, Szürkesörényt látta.
Szürkesörény tökéletesen a lábain landolt, szemtől szembe állva a druidával. Mellette jobbról és balról az Őrzők előkapták szablyáikat, készen a támadásra.
- Ha a családomról van szó, muszáj cselekednem – Genn hangja most ijesztően vad volt.
Talar visszaintette az Őrzőket. – Milyen önfejű ember. – De egy pillanattal később bólintott.
A mentőcsónakok a süllyedő hajó felé tartottak. Az Elune Ragyogása nyögdécselt, fája szétforgácsolódott, teste széthullott, orra az ég felé mutatott.
- Hé ott! Segítség!
- A Fényre, kérem, kérem mentsenek meg!
- Druida testvérem, segíts!
Kezek hadonásztak, lábak lapátoltak kétségbeesetten, gilneasi és kaldorei figurák szedték össze minden erejüket, hogy fejüket a habzó víz felett tartsák.
A csónakban lévő Őrzők megragadták a feléjük nyújtott kezeket, és kihúzták a vízből a tűlélőket. Talar és Genn mentőcsónakja tovább haladt a törött utasszállító hajó felé. A felfordított hajóorron több túlélő is tartózkodott. Sikolyuk beleveszett a körülöttük lévő örvénylő hangokba – az eső, a szélzúgás és az imbolygó hajó hangjába. Nem voltak sokan, vagy annyian, amennyien lenniük kellett volna… és Genn hamar felfedezte ezt a tényt. A többieket elnyelte a Nagy Tenger vagy az ott köröző bestiák.
- Mia! Tess! – szólította őket Genn. A látása worgen alakjában jobb volt, de még így sem látta az esőn át családját a hajóorrban. – Még a hajó belsejében kell lenniük! Ott kell lenniük!
- Előre a hajóhoz! Másszatok fel rá. Most!
A mentőcsónakokban az Őrzők magasra dobták szablyáikat, amelyek végéhez erős kötelet kötöztek. Az ősi fegyverek megkapaszkodtak a hajóorrban, a kötelek kigöngyölődtek, másik végüket a női harcosok erős kezei ragadták meg.
- Nincsenek ott fenn. Ha élnek, a hajótestben kell lenniük. – Válaszra sem várva Genn kiugrott a mentőcsónakból és megkapaszkodott a hajó testéből kiálló szegecsben. Az egyik hajóablakhoz mászott, amelynek kitörött az üvege.
- Szürkesörény! Állj. A túlélőknek mindig ki van adva parancsba, hogy a hajóorrba vagy a tatba menjenek! Ha élnek, akkor ott… - De már túl késő volt. Genn már kihasította az ablak fakeretét, és eltűnt a süllyedő hajó belsejében.
- Bolond… meg fog fulladni. Ha magára akar maradni, akkor legyen úgy – suttogta Talar. Ezzel viharvarjú alakba változott át, és felszállt magasan a szürke égbe a hajóorr és a rajta lévő túlélők felé.
A hajó belsejében tűz ütött ki. Sötétszürke füstfelhők gomolyogtak. Genn alig látott valamit. Tikkasztó hőség áradt, a lélegzetvétel is komoly erőfeszítésbe került. Minden a feje tetejére állt. Az előterekben a töredezett deszkák és elszenesedett bútorok voltak. Genn maga fölött, a kabinon kívül hallotta a túlélők kétségbeesett kiáltásait.
- Mia?
Hatalmas lélegzetvétellel engedte, hogy a düh, amely ebben a félelmetes alakjában természetes volt, feleméssze őt, és kirohant a kabinból az oldalsó csarnokokon át, a lángokon és a szétporladó hajódarabokon keresztül.
- Tess?!
A gravitáció azonban lehúzta őt; minden egyes lépés felfelé egy-egy küzdelem volt. Testek borították be a szétbillent előcsarnokot. Néhányan büszke kaldorei Őrzők voltak, akiket felnyársaltak a lehulló fadarabok, mások elégtek és úgy tűnt, hogy felkészületlenül érte ez őket, arcukon a jól látszó döbbenettel: soha nem gondolták volna, hogy így fognak meghalni. Most a felfordult falakon járkált. A padló a bal oldalán volt.
A füst felé szállt, orrában érezte az égett hús szagát. Ismerős érzés volt.
* * *
Gilneas Város égett. Füst terjengett az utcák oldalán és az ágyútűz füstje lengte be az eget. Genn a várfalon állt, és maga elé nézett. Ugyanaz a várfal volt, amin egykor a narancsszínű naplementét nézte az apjával kisfiúként, ahol megcsodálta a nagyszerű várost és nemzetet, amely felett majd uralkodni fog.
De most a város nagy veszélyben forgott. Crowley masírozott ki embereivel, ezekkel az Északikapu lázadozókkal, ahogy magukat hívták, a kapun át. Genn meglátása szerint terroristák voltak, akiknek az árulásával le kell számolni.
Crowley nem fogadta el jóindulatúan a fal megépítését. Dacolt Szürkesörénnyel és a Harmadik Háborúnak nevezett esemény során segítette a Szövetséget azzal, hogy elküldte a „Gilneasi Brigádot” Büszkerév Jainának.
Genn próbálta megmagyarázni a dolgot a büszke nemesnek. Próbálta tisztázni, hogy ez a fal a felemelkedésük útja. Próbálta elmagyarázni, hogy miért rossz a Szövetségnek segíteni, akkor is, ha a saját fia sem ért vele egyet. De Crowley nem látta ezeknek az igazságát. Kijelentette, hogy azt teszi, ami a legjobb Gilneas jövője számára, és véget fog vetni Genn egyeduralkodásának. Polgárháború tört ki a királyság lakói között. A főváros lángokban állt, Gilneas saját lakosai támadták meg azt. Szürkesörény Archibald nagy álma elhalványult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése