- Még mindig jönnek, uram, hullám hullám után! Csak … csak jönnek! Én…csak keveset tehetünk. – Az őrök kapitánya nem tudta elrejteni rémületét, ahogy tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel állt Genn-nel, a tizenéves Liammal és a hírhedt királyi archmágussal, Arugallal együtt magasan a Szürkesörény Fal tetején.
Alattuk csoszogó élőholt testek tengere, megszámlálhatatlan pókszerű lények rohama és szörnyűségek tömege volt, akiknek úgy tűnt, hogy a testük rothadó holttestek bőréből lett összeöltve. Nem tudták, honnan származik ez az ördögi nekromancia, de az eredője nem Lordaeron volt. Lordaeron hetekkel korábban könyörgött Gilneas segítségéért és lett elutasítva.
- A Fényre, nézzen rájuk. Olyan… annyira sokan vannak. – Genn megijedt attól, amit látott. A holfdény megcsillant a csontváz figurák rongyos páncélzatán. A nyögéseik állandó jelleggel és hajthatatlanul felhangoztak. A céljuk nem volt kétséges: áttörni a falat.
A falon kívül előttük gilneasi katonák tartották a frontot, de hiábavalóan lőtték ki tűzhegyes nyílvesszőiket a tömegre, amelyek útja átszelte a sötétséget, amíg el nem találták a célpontot. Amint egy élőholt kigyulladt, egy másik állt a helyére.
- Nem látszik a harc vége, uram. Már napok óta itt tartunk. Én… én nem hiszem, hogy már sokáig kint tudjuk tartani őket. Még a hatalmas falunk is meg fogja adni magát ennek a megszámlálhatatlan seregnek. – A kapitány reszketett. Annyi horrort látott az elmúlt pár napban, olyan dolgokat, amit senkinek nem kellene látnia – olyanokat, amelyeket nem lehet elfeledni.
- Nyugodj meg! Végtére is gilneasi vagy. Hová tűnt a büszkeséged? Természetesen ki fog tartani a fal és természetesen ezt is túl fogjuk élni. – Genn hajlíthatatlan volt. Neki kell példát mutatnia, bármi áron. Őneki kell lennie a fajtájának ura, Gilneas dobogó szíve.
Kinézett, hallotta maga alatt a kiáltásokat, látta az embereit, ahogy feladják állásaikat és tülekednek vissza a falhoz. Azon tűnődött, hogy mit csinálna vajon most az apja. Kell lennie egy megoldásnak.
- Apám, meg kellene… meg kellene hallgatnod engem.
Genn a hang felé fordult. Nem hitte el, amit hallott. A fia, Liam, az ő saját fia kérdőjelezi meg őt újra és itt, mások előtt, miközben Genn hitet próbál sugalmazni.
- Nem ez a megfelelő idő, fiú! Nem most. – Genn szemei haragot sugároztak.
Genn az archmágusra nézett, aki csendben állt mellette. Arugalra, aki mindig egy kicsit rejtélyes volt. Még most sem mutatott semmilyen felismerhető érzelmet, sem félelmet, helyette nyugodt, számító tekintete az előttük harcoló élő testeket elemezte. De ilyen volt a természete azoknak, akik az arcane-nak szentelték életüket. Genn eggyel sem találkozott, akit empatikusnak lehetett volna nevezni.
- Mágus mesterem…
- Igen, királyom? – Arugal szavai hidegek és ziháltak voltak, és a szemei az előttük lévő tájat pásztázták.
- Tedd, amit megbeszéltünk. Csak tedd már meg!
Arugal meghajtotta egy kicsit a fejét, az arcán különös, önelégült mosoly látszott, mintha egy gyermek új játékot kapott volna. – Meglesz, uram.
Miután elment, Gennt, Liamot és a kapitányt a félelmetes hangokra hagyva – a fém csengésére a páncélzaton, az élőholtak szakadatlan nyögésére és a gilneasi katonák halálsikolyaira. Genn egy pillanatig fontolóra vette, hogy mit tett. Látta már a farkasembereket, a worgeneket, akiket Arugal megidézett. Veszélyes bestiák voltak, és nagyobb létszámban nehéz teher lennének. De ez a kétségbeesés ideje volt; talán azt kívánja, hogy szörnyek harcoljanak szörnyek ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése