Azerothi Históriák - Maiev dala az árnyékról

„Ő maga lett a bosszú, aki örökre vadászik. Csak imádkozni tudok, hogy fanatizmusában nem okozzon még több pusztítást, mint Illidan.”

Ezeket a gondolatokat Haragvihar Malfurion (Malfurion Stormrage) mondta Maievről, amikor a nő Illidan után indult Draenorra. Hogy hogyan jutott el idáig az egykori papnő, nagyon érdekes történet. Maievet lehet szeretni, nem szeretni, lehet sajnálni és őt okolni azért, ami vele történt, de néha fel kell tenni a kérdést: mi mit tettünk volna az ő helyében? Hol volt az a pont, ahol félresiklott az élete? Hogy jelenleg az egyik legveszélyesebb figurájává vált Azerothnak?

 A papnő

Maiev egy egyszerű kaldorei család gyermeke volt, akik nem voltak nemesek, így a maguk erejéből és tehetségéből kellett megélniük. Mivel sem Maiev, sem öccse, Jarod nem mutatott nagy tehetséget az arcane mágia használatában, ezért a lány Elune Nővéreihez (Sisters of Elune) csatlakozott, míg Jarod katona lett. Maiev végigjárta a ranglétrát a papságon belül, és az észak-nyugaton található Hajiri templomában töltött be fontos pozíciót.

Az Ősök Háborúja (War of the Ancients) során az elsők között csatlakozott az ellenállókhoz. Elune nővérei ugyanis nemcsak papnők és gyógyítók voltak, hanem kiválóan képzett harcosok is. Maiev itt ismerkedett meg Malfurionnal és ikertestvérével, Illidannal, valamint azzal a személlyel, aki talán akaratán kívül is a legjobban befolyásolta a sorsát: Suttogószél Tyrande-val (Tyrande Whisperwind). És a háború során érte az első törés Maievet életében: a haldokló főpapnő, Dejahna a fiatal és tapasztalatlan Tyrande-t nevezte meg utódjául helyette. Maiev számára ez egy arculcsapás volt, amelynek hangot is adott. Tyrande még épphogy csak túljutott tanulmányain, alig volt több, mint egy novícia, ezzel szemben Maiev végigjárta a ranglétrát és türelmesen várt arra, hogy ő lehessen Elune főpapnője.

Maiev az ellenállás vezetésével sem értett egyet, hiszen Hollópajzsú Kur’talos (Kur’talos Ravencrest) halála után a vezetésre tökéletesen alkalmatlan Csillagszemű Desdelt (Desdel Stareye) kérték fel. Szerencsére Desdel nem sokáig gyengítette az ellenállást, a Lángoló Légió hamar végzett vele, és a férfi halála után a mindig háttérbe húzódó katonát, öccsét, Jarodot bízták meg a vezetéssel. És ekkor egy rövid időre Maiev mégis magára ölthette a főpapnő köntösét: Tyrande távollétében ugyanis ő helyettesítette.

A háború után Tyrande Maievet nevezte ki jobbkezének, így a két nő napi kapcsolatban kellett, hogy álljon egymással. Amikor Maiev egy kisebb csapattal friss forrás után kutatott, rátaláltak Illidanra, aki éppen az Örökkévalóság Kútjából (Well of Eternity) származó vizet öntötte a Hyjal hegy tetején lévő tisztás tavába. Képzelhetjük Maiev reakcióját. Illidanban amúgy sem bízhatott, hiszen állandóan váltakoztatta, hogy kinek az oldalára áll a háborúban. Emellett a Lángoló Légió érkezését éppen az Örökkévalóság Kútjában található arcane energia okozta. Ha továbbra is őrzik és táplálják ezt az energiát, a Légió egy nap újra visszatérhet Azerothra. Ezt nemcsak Maiev gondolta így, hanem más éjelfek is, éppen ezért többen is meg akarták akadályozni Illidant eme tettében. Illidan azonban majdnem az összes támadót megölte, és csak szerencsével maradt életben Maiev egyetlen élő rokona, Jarod is.

A nő felháborodott Illidan tettén, és azon nyomban meg akarta ölni az éjelfet. Tyrande azonban rávilágított arra, hogy öccse életben maradt, ezért őt kéne megkérdezni erről. Jarod pedig természetesen azonnal lemondott a döntés felelősségéről, Malfurionra hárítva azt, hogy mit tesz testvérével. A druida pedig úgy döntött, hogy a halál helyett az életfogytig tartó börtön legyen Illidan büntetése. Mivel a sárkányaspektusok ekkor ruházták fel az éjelfeket halhatatlansággal, a büntetés nem tűnt rövid életűnek. A börtönőr szerepét pedig Maiev kapta.

A felügyelő

Vajon ez volt az a pont, ahol Maiev sorsa megpecsételődött? Valakinek őriznie kellett a Sírdomb Üregekben (Barrow Dens) kialakított börtönbe zárt Illidant. Ki lett volna alkalmasabb rá, mint Maiev, aki Malfurion döntéséig képes volt őt őrizni anélkül, hogy az éjelf kárt tett volna benne? És Maiev szemszögéből talán nem tűnt helyesnek a döntés? Nem tetszett neki Malfurion döntése, hiszen amíg Illidan életben van, veszélyt jelent az éjelfek társadalmára, amely éppen megszabadult legveszélyesebb elemeitől, a Nemesenszületettektől (Highborne), ezért maga akarta szemmel tartani. És ahelyett, hogy továbbra is a gyűlölt Tyrande személyes titkárnője maradt volna, a saját ura lehetett. Maiev szemszögéből nézve sem tűnt ez egy rossz ötletnek.

És tízezer évig nem is volt rossz ötlet. Maiev nem egyedül ment a föld alá Illidannal, hiszen önként jelentkezett jópár papnő, hogy segítsen neki. Elune egykori papnői immár Őrzők (Watchers) lettek. Félelmetes harcosok, kegyetlen gyilkosok, a tőrök az árnyékban. És a vezetőjük Maiev lett, akit Malfurion Felügyelővé (Warden) nevezett ki. Az Őrzők hűségesen és teljes odaadással szolgálták a Felügyelőt, és öccse eltűnésével lassan a családjává váltak. Maiev a saját ura lehetett, saját szervezetének vezetője, ahogyan mindig is akarta; önálló, független harcos, aki csak a kötelességének él. Szerintem ez volt Maiev életének legboldogabb időszaka.

Az Őrzők feladata hamarosan tovább bővült: Tyrande felismerte, hogy az éjelfek elit serege, a szintén Elune papnőiből álló Vigyázók (Sentinels) nem tudnak minden feladatot maguk ellátni, ezért az Őrzőkhöz fordult segítségért. Az Őrzők lettek az éjelf társadalom kémjei, a veszélyes egyének üldözői és börtönőrei, akik hivatásukat teljes odaadással teljesítették.

Tízezer évvel később aztán beteljesült Maiev jóslata: a Lángoló Légió visszatért Azerothra. Tyrande-nak pedig eszébe jutott a fogoly, akit az üregekben őriztek, és úgy döntött, hogy az éjelfeknek Illidanra van szükségük ahhoz, hogy legyőzzék az ellenséget. Hogy ezzel szerelme, aki egészen eddig a Smaragd Álomban (Emerald Dream) kóborolt, valamint sok más éjelf nem értett egyet, nem érdekelte. Tízezer éve irányította az éjelfeket, és úgy gondolta, pontosan tudja, hogy mit kell tennie. Maiev távollétében azonban az Őrzők sem hagyták, hogy Illidan kiszabaduljon. Ekkor szembesült Tyrande azzal, hogy az Őrzők csak Maievnek engedelmeskednek, csak az ő parancsa számít nekik, hiába a főpapnő az éjelfek vezetője. Tyrande azonban nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki: maga is képzett harcos lévén, erőszakkal is kiszabadította Illidant, ami jópár Őrző halálához vezetett.

Képzelhetjük a visszatérő Maiev döbbenetét. Malfurion és Tyrande bízta meg azzal, hogy egy örökkévalóságon át őrizze a föld alatt azt a személyt, aki magával Sargeras-szal is összeállt. Ő lelkiismeretesen teljesítette kötelességét, nem panaszkodott a rossz körülményekre, arra, hogy egész életét feláldozza az éjelfek védelme érdekében. És akkor az a nő, aki „elvette” tőle a főpapnői címet, aki megakadályozta, hogy Illidant megöljék, aki megbízta azzal, hogy egész életét feláldozza, ez a nő megölte barátait, akiket a testvéreinek tekintett, azért, hogy kiszabadítsa azt a személyt, akit a legveszélyesebbnek tartott és akiért tízezer évet áldozott az életéből. Tyrande egyetlen cselekedetével ismét romba döntötte Maiev egész eddigi életét. És ráadásul még igaza is lett Illidannal kapcsolatban: habár megölte a Légió szolgáját, Tichondriust, Gul’dan koponyájának elfogyasztásával egy éjelf-démon hibrid lett belőle.

A vadásznő

Így hát megindult a hajsza és a vadászat Illidanért. Maiev összegyűjtötte a megmaradt Őrzőket, köztük helyettesét és közeli barátját, Naishát, és elindult Illidan nyomában. Bár szorosan a nyomában járt, utolérni nem tudta. Közben rájött, hogy a nagák valójában az egykori Nemesenszületettek, akik hűségesek maradtak királynőjükhöz, Azsharához. Miután Illidan elhagyta Kalimdort, Maiev és csapata is hajóra szállt. Elérték a Megtört-szigeteket (Broken Isles), amelyekről kiderült, hogy az ősi kaldorei város, Suramar romjai. Itt végre sarokba szorították Illidant, azonban kiderült, hogy ez csak egy csapda volt. A Sargeras sírjából szerzett erőteljes ereklyével, Sargeras Szemével (Eye of Sargeras) Illidan úgy gondolta, hogy egy kicsit megleckézteti Maievet. Ezért az Őrzőkre döntötte a sírt, ahonnan csak Maiev tudott elteleportálni, a többiek, köztük Naisha is a sír foglya maradt, ami élve temette el őket.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon Maiev miért nem ölte meg egy óvatlan pillanatban Illidant hosszú fogsága alatt. Ez a gondolat talán Maiev fejében is megfordult, de aztán elhessegethette: a kötelességét mindennél fontosabbnak érezte, valószínűleg ezt még kislánykorában belé nevelhették, és ez lehetett életének egyik alapelve. Ez az alapelv azonban társai halálával és Tyrande „árulásával” megdőlt: már nem tartotta kötelességének, hogy Illidant elfogja. Ez az életcéljává vált, ahogyan az is, hogy ha egyszer elkapja, nem hagyja, hogy újra életben maradjon: ezúttal megöli.

Tudta azonban, hogy egyedül egyelőre nem sokra megy, ezért segítséget kért Malfuriontól, aki szintén nem értett egyet korábban Illidan szabadon engedésével. A druida azonban nem egyedül jött, hozta magával Tyrande-ot is. Maiev nem tudta tovább türtőztetni magát, és megmondta véleményét a főpapnő tettéről: hogy Tyrande-ot is be kéne börtönözni azért, amit népének hűséges tagjaival tett. Amint a Keleti Királyságok (Eastern Kingdoms) partjaira értek, Malfurion magára hagyta a civakodó nőket: az erdőkkel akart kommunikálni.

A két nő hamarosan találkozott az ekkor már magát vérelfnek nevező Napjáró Kael’thasszal (Kael’thas Sunstrider). Bár Maiev nem tudott bízni egy olyan személyben, aki az arcane mágia függőjévé vált, hajlandó volt összefogni a herceggel, aki megígérte nekik, hogy segít megtalálni és elfogni Illidant, ha előtte neki segítenek a hölgyek. Amikor élőholtak serege támadt rájuk, Tyrande egy hídon állva szállt szembe velük, a híd azonban összedőlt és Tyrande a mélybe zuhant. Maiev ujjongott magában, hogy türelme végül kifizetődött és megszabadulhatott régi riválisától. Bár Kael’thas lovagiasan segíteni akart a főpapnőnek, a Felügyelő meggyőzte arról, hogy ez felesleges, mint Elune papnője, Tyrande készen állt rá, hogy feláldozza magát értük. Amikor találkoztak Malfurionnal, neki már egy kicsit kiszínezve adta elő a történetet: ekkor Tyrande-ot darabokra tépték az élőholtak, és mindez Illidan hibája volt. Maiev elégedett volt: a gyászoló Malfurion azonnal meg akarta ölni Illidant szerelme elvesztése miatt. Az éjelf-démonra Dalaran közelében bukkantak rá, amikor Sargeras szemét akarta megbűvölni. Malfurion hevesen testvérére támadt, megvádolva azzal, hogy megölte közös szerelmüket, és azonnali halálbüntetést ígért neki. Maiev önként jelentkezett a feladatra, lelki szemei előtt már látva, hogy Tyrande után végre Illidantól is megszabadulhat. Elvakultságában azonban megfeledkezett valakiről. Mielőtt a halálbüntetést végrehajtották volna, Kael’thas csendben megjegyezte, hogy azért egyáltalán nem biztos, hogy a szeretett főpapnő halott, ők csak azt látták, hogy a hullámok közé merült.

Valószínűleg ez a hazugság volt az, ami Maiev sorsát megpecsételte. Túlságosan elhamarkodott és rossz döntés volt részéről. Ekkor került szembe vele az egyetlen személy, aki hajlandó volt őt elismerni és támogatni és valamennyire megérteni. Malfurion azonban mélységesen csalódott Maievben, dühében odáig ment, hogy a felügyelőt nevezte árulónak. A két testvér együtt rohant el megmenteni Tyrande-ot, ami Illidannak sikerült is. Mire Maiev odaért, csak annyit látott, hogy a megkönnyebbül Malfurion ismét megkegyelmezett Illidannak: száműzte őt Azerothról, de menekülési utat biztosított számára, amellyel Illidan élt is: egy megnyitott portálon keresztül elhagyta a bolygót. A dühös Maiev úgy érezte, hogy nem hagyhatja egyetlen életcélját eltávozni: követte Illidant a portálon át. Ha elkapja és megöli Illidant, ha bebizonyítja, hogy milyen veszélyes, akkor kénytelenek lesznek az éjelfek igazat adni neki. Nem volt már vesztenivalója.

A portálon át az egykori Draenor maradványára, a Külső Földekre (Outland) jutott, ahol hamar sikerült elkapnia Illidant. Megölni azonban nem tudta, mivel Illidant a nagák és a vérelfek (akik Azerothon még segítettek neki elkapni az éjelf-démont) kiszabadították. Ezen az idegen bolygón, ahol Illidan a bolygó urának nevezte magát, Maiev lett hamarosan a rab. Illidan úgy gondolta, hogy törleszt azért a tízezer évért, amit a Sírdomb Üregekben töltött, és Maievet a Fekete templom (Black Temple) egyik ketrecébe zárva a megtört draenei, Akama gondjaira és felügyeletére bízta. Az egykori börtönőrnek szerencsére nem kellett tízezer évet várnia a szabadulásra: neki tíz év is bőven elég volt a rabságból. Életének továbbra is egyetlen célja volt: Illidan megölése. Ez a vágy fűtötte, ez adott neki erőt, hogy életben maradjon, hogy túlélje a megaláztatást, túlélje a szégyent. 

Erre az elhivatottságra felfigyelt Akama is, aki titokban Illidan ellen szervezkedett. Kiszabadította az éjelf nőt, aki azonban villámgyorsan ott is hagyta, hiszen ő a saját érdekében cselekedett és nem kívánt gyalogos lenni Akama sakktábláján. Amikor Azeroth hősei megérkeztek a Fekete templomba, hogy segítsenek Akama tervének megvalósításában, a végső csatában Maiev is megjelent, hogy csapdákat állítson Illidan számára, és bevégezze küldetését. A bosszú beteljesedni látszott, az igazság végül minden akadály és megpróbáltatás ellenére győzött: Maiev a hősök segédletével megölte Illidant. Az utolsó szúrást azonban mégis Illidan vitte be:

„Győztél… Maiev. De a vadász semmit sem ér vad nélkül. Te… semmi sem vagy… nélkülem.”

Maiev kénytelen volt egyetérteni Illidannal. Az éjelf-démon tízezer éven át kísértette, élete döntő többségében erre a személyre fókuszált, ez a személy töltötte ki gondolatait. Halálát jogos igazságszolgáltatásnak érezte. Ezzel azonban minden életcélja elveszett, és élete üressé vált. Árnyékdal Maiev élete kiürült, fő mozgatórugója, kötelessége megszűnt. Új cél után kellett kutatnia.

A tőr az árnyékban

Maiev végül hazatért az övéi közé, ahol nem fogadta üdvrivalgás, sem győzelmi ünnepély. Nem kértek tőle bocsánatot, nem ismerte be senki tévedését. Érezte, hogy Tyrande és Malfurion csak megtűrik őt, és nem igazán kívánnak vele foglalkozni. Az éjelfeket több más probléma kötötte le: elvesztették halhatatlanságukat, befogadták a worgeneket és lassan visszaengedték a társadalomba azokat az egykori kaldorei mágusokat, akik egykor Kalimdoron maradtak. Maiev döbbenten szemlélte ezeket a változásokat, hogy az egykor erős, elszigetelt nép régi ellenségeket fogad be, és más népekkel együtt egy Szövetséget kíván megerősíteni, ahol közösen harcolnak és egymást támogatják.

Ebben az új világban Maievnek ismét meg kellett találnia a helyét. Azt tette, amihez egyedül értett: újraalakította az Őrzőket, akikre továbbra is nagy szükség volt. Habár az éjelfek többsége nem igazán igyekezett kapcsolatba lépni vele, továbbra is voltak olyan éjelf nők, akik példaképüknek tekintették a korábbi felügyelőt, a kegyetlen és tökéletes harcost, és akik készek voltak őt teljes hűséggel és odaadással szolgálni, bármi legyen is a célja.

Ez a cél pedig hamarosan egy rejtélyes bűneset kinyomozása lett. Úgy tűnt, vannak, akik nem vették szívesen az egykori Nemesenszületettek visszafogadását. Thera’brin halálának kinyomozására Maiev önként jelentkezett, és Tyrande megkönnyebbülten bízta meg a feladattal a nőt, hiszen úgy tűnt, végre új célt talált magának. A nyomozásban segített neki önkéntes száműzetéséből visszatért testvére, Jarod is. A férfi hamarosan rá is jött, hogy ki áll a gyilkosságok hátterében: nem más, mint egyetlen nővére, a Felügyelő Maiev. Az őrültté váló nő nem bírta elfogadni azt, hogy az éjelfek visszafogadják maguk közé azokat, akiknek önteltsége miatt a Lángoló Légió Azerothra érkezett. Ezért elhatározta, hogy megöli az összes mágust, majd lassan megöli Malfuriont is, aki visszafogadta őket. Terve sikerrel is járt volna, ha öccse nem jön rá, és nem akadályozza meg. Maiev kénytelen volt elmenekülni.

Hogy pontosan mikor is őrült meg Árnyékdal Maiev, azt nem lehet tudni. Szerintem már a Fekete templomban való raboskodása kapcsán elkezdődhetett az őrület, és az utolsó csepp volt a pohárban az, amit Darnassusba való visszatérésekor tapasztalt. Úgy érzi, hogy rajta kívül mindenki elárulja az éjelfeket, és egyedül neki van joga ítélkezni az árulók felett. Az éjelf mágusok megölése az ő szemében jogos volt, hiszen már az Ősök Háborúja után meg kellett volna bűnhődniük tetteikért. Malfurion megölését szintén jogosnak érzi, hiszen miatta veszítették el az éjelfek halhatatlanságukat és dicsőségüket elszigeteltségükben, ő az, aki behívta a worgeneket és a Szövetséget, amivel csak kisebbítette a dicső éjelfeket.

Illidannak nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy Maiev nélküle senki. Maiev számára talán sohasem Illidan volt az igazi vad. Akire igazán vadászik, akinek a szíve mélyén igazán fájdalmat akar okozni, aki a kezdetektől minden baj okozója Maiev életében, az valójában Suttogószél Tyrande. Úgy gondolom, hogy Illidan megölésével – amellett, hogy veszélyesnek tartotta – Tyrande-ot is bántani akarta, akinek nyilvánvalóan fontos a férfi. Nem véletlen az sem, hogy előbb Malfurionnal akart végezni: szenvedjen csak Tyrande szeretett férje elvesztéséért. Valójában Tyrande az, aki az éjelfek minden szenvedését okozta, aki alkalmatlan arra, hogy a népet vezesse, ahogyan ezt be is bizonyította. A népnek egy erős vezetőre van szüksége, aki megvédi őket a veszélyes egyénektől, aki elkapja a gonosztevőket, és aki megőrzi népük függetlenségét és dicsőségét. És ezt csak ő, Árnyékdal Maiev látja, csak ő képes megtenni azt, amire az éjelfeknek valójában szüksége van és csak ő szolgáltathat igazságot.

Maiev nemcsak Malfurionra és Tyrande-ra veszélyes, hanem egész Azeroth-ra. Bár őrült, az egyik legkiválóbb harcos, rejtőzködő, zsivány és gyilkos az egész világon. És mivel őrült, a végtelenségig kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, hogy hol bukkan fel legközelebb és mi lesz a következő lépése, de valószínűleg senki sincs biztonságban. Malfurionnak igaza lehet: elvakultságában nagyobb pusztítást vihet véghez, mint az általa legveszélyesebbnek tartott férfi, Illidan.