Ígéret

Tyrande felébredt. A reggeli napfény sugarai szelíden simogatták arcát. Mosolyogva ébredt és békésen. Végre békésen és megnyugodva. Kintről az ébredező város hangjai hallatszottak: az éjelfek sürgés-forgása, wispek suhogása, amelybe néhány ember és törp mélyebb hangja is beleszólt. A papnő felkelt és az erkélyhez ment. Innét belátta szinte az egész várost, Darnassust. Mélyet szippantott a levegőből, amelyben békeszirom, ezüstlevél és királyvér illata keveredett.

  Ahogy mosolyogva nézegette népét, három kisgyerekre lett figyelmes. Két kisfiú fogott közre egy kislányt, és húzták magukkal. Tyrande előtt hirtelen másik három gyerek képe jelent meg tízezer évvel ezelőttről: két ikerfiúé és egy kislányé.

  A két éjelf kisfiú arca a megszólalásig hasonlított egymásra, ám az egyik hajszíne a lombok zöldjében játszott, míg a másiké violaszínben. A kislány számára mindkét fiú nagyon fontos volt: ők voltak az egyetlen játszópajtásai. Akkor ismerkedtek meg, amikor az éjelf lány messzire elment otthonról, és az erdőben eltévedve egy varacskos disznóba nem botlott. Bár azt gondolta, hogy az állat nem fogja bántani, nem így történt. A disznót megfertőzhette valami, mert vörösek voltak a szemei, és a lányra vicsorgott, majd elindult felé. Tyrande – hiszen ki más lehetett volna a kislány – felsikoltott. Ekkor kékes fény villant meg közöttük, amitől a disznó megijedt, és elfutott a fák között a sűrű erdőbe.
  

 Tyrande a háta mögött két fú hangját hallotta meg.

  - Illidan! – kiáltott az egyik, és dühödten nézte társát. – Te is tudod, hogy még nem szabad mágiát használnod! Meg is ölhetted volna azt az állatot!

  - Az is volt a célom, Mal – válaszolt a másik durcásan. – Csak mellélőttem.

  Tyrande meglepődve vette észre, hogy a két fiú szinte egymás tükörképe. Az elsőnek megszólaló hozzálépett.

  - Ne haragudj, ha megijesztettünk – mondta szelíden, és a kezét nyújtotta a lány felé. – Reméljük, nem esett bajod.

  - Nem – válaszolta mosolyogva, és megfogta a fiú kezét. – Csak eltévedtem.

  - Akkor hazakísérünk – vigyorgott a másik. – Mal soha nem téved el az erdőben. Egyébként Haragvihar Illidan vagyok, ő pedig a testvérem, Malfurion.

  - Örülök, hogy találkoztunk – hajolt meg feléjük udvariasan a lány. – Az én nevem Suttogószél Tyrande.

  Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Együtt járták az erdőket, együtt futkároztak Suramar széles utcáin. Tyrande megtanulta értékelni mindkét fiú erényeit: Illidan bátorságát és vidámságát, Malfurion nyugodtságát és természet-szeretetét. A jóbarátokat az sem távolította el, hogy Tyrande Elune papnői közé került tanulónak. Hányszor jöttek hozzá somolyogva társnői, hogy valamelyik fiú, általában Illidan a kapunál várja. Biztosak voltak benne, hogy őket egymásnak teremtették. A karcsú és magas fiú, mellette a törékeny lány valóban eszményi párt alkottak. Tyrande őszintén szerette a fiút, és tudta, hogy Illidan mellett boldog élet várna rá.

  De a szíve máshoz húzta. Ahhoz a zöld hajú fiatalemberhez, aki szelíden megszólította, és a kezét nyújtotta felé. Malfurion kevesebbszer látogatta meg, és ha találkoztak, általában Elune szentélyében, vagy az erdőben csöndesen elmélkedtek egymás mellett. Tyrande szeretett Malfurion mellett lenni. A csönd többet mondott ezer szónál, és jobban megértették egymást szavak nélkül is, mint bárki mást a világon.

  Tyrande tudta, hogy Illidan csalódott lesz, de nem számított arra, hogy visszautasítása ilyen fájón fogja érinteni. Az utána következő eseményekért mélyen belül magát is hibáztatta. Ha nem utasította volna vissza Illidant, talán sok minden másképp történt volna. Malfurion könnyebben beletörődött volna a visszautasításba. Minden látszat ellenére, a hangos és vidám Illidan mindig is sebezhetőbb volt testvérénél.

  Illidan… Tyrande behunyta a szemét, és próbált kapcsolatba kerülni a démonvadásszal, akivé vált. De mint az utóbbi években annyiszor, most sem sikerült őt elérnie. Nemrég Malfurion is elvesztette vele minden kapcsolatát. Bár ezt senkinek nem vallotta volna be, a druida aggódott testvéréért. Tudta, hogy Illidan magában az Arthas-szal vívott párbaját játssza le gondolatban újra és újra, de a párharcot ezen alkalmakkor ő nyeri meg. Utoljára, amikor Malfurion már a Rémálom fogja volt, Illidan a Fekete-templomba zárkózott be, és barátja, Kael’thas is elhagyta őt. Azóta nem hallottak felőle, csak kósza híreket állítólagos haláláról. Tyrande azonban reménykedett, hogy amíg Árnyékdal Maiev vissza nem tér az éjelfek közé, addig Illidan halála sem biztos. Lelkében megint feltámadt az önvád. Tudta, hogy Illidan alapvetően nem rosszlelkű, csak egy megfelelő kézre lett volna szüksége, aki vezette volna. És ő ezt a kezet tagadta meg tőle. Illidan…

  Tépelődéséből Shandris érkezése zavarta meg. Az éjelf nő, a Vigyázók vezére ezúttal nem harci felszereltségben állt előtte. Hosszú, hófehér ruhát viselt, amely gyönyörűen ölelte körül karcsú és hajlékony testét. Tyrande rámosolygott az érkezőre, és egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon hány éjelf férfi szívét törte össze eddig Shandris.

  - Tyrande, itt az idő, hogy készülődj – mondta, karján csodás anyagból készült hosszú köntöst tartott. Tyrande gyorsan felöltözött. A két nő egymásra mosolygott, és átölelték egymást. Kéz a kézben mentek el Elune szentélyéig, ahol a főpapnő meghagyta, hogy pár percre hagyják egyedül.

  Tyrande lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Elune, kérlek, tekints le szeretett népedre és add áldásodat rájuk. Kérlek, ruházz fel erőddel, hogy megfelelően irányíthassam őket. Biztosítsd nekem bölcsességedet, hogy mindig a jó döntést hozhassam. Gyógyítsd be a sebeket, amelyeket a gonosz erők okoztak a természeten és az élőkön.

 
  Tyrande elmerengett azon, hogy az elmúlt tízezer évben vajon hányszor kérte Elune áldását. Az istennő mindannyiszor teljesítette kérését. Nem kértem tőle már így is sokat? Az elmúlt tízezer év történései és magánya miatt az utóbbi időben önmarcangolóvá vált. Bár Malfurion szerette, mégis elhagyta őt hivatása és küldetése miatt. A papnő soha nem tett szemrehányást érte. A sors úgy hozta, hogy népének vezetője lett, ami állandó feladattal járt. Mindig volt körülötte valaki, és mégis magányos volt. Valahányszor meglátogatta egy ifjú pár, hogy szerelmükre Elune áldását kérjék, a szíve mindannyiszor összefacsarodott. De nem tett szemrehányást szerelmének, hiszen soha nem ígérte meg neki, hogy vele marad. Tyrande megértette, hogy a druidát a kötelessége szólítja el mellőle, és Malfurion kötelessége a világ megmentése volt. Ő csak a második helyre szorul.

  A Rémálom azonban majdnem elpusztította a világot, a győzelmük egy hajszálon múlott. Akkor értette meg Tyrande, hogy az ő kötelessége Malfurion védelmezése. Miközben a druida legbelsőbb énjét szabadította fel azzal, hogy egy haragos vihart támasztott Azerothon és a Smaragd Álomban, a papnő ott állt mellette, és Elunéhoz imádkozott, hogy védje meg szerelmét. Ezzel óvta meg Malfuriont, aki így megóvhatott mindenki mást. És ez így volt rendjén.

  Tyrande lassan elindult ki a napfényre. A lágy szellő virágillatot hozott a szélben, és kedvesen cirógatta arcát. Nioma, egy másik papnő lépett hozzá. Kevesen tudták, hogy Nioma is akkor volt tanuló Elune nővérei között, amikor ő.

  - Tyrande, egy ifjú jött hozzád, hogy beszélni szeretne veled. De ne maradj sokáig!

  A főpapnő meglepetten fordult társa felé, aki azonban nevetve elszaladt már. Mit akarhat most tőle bárki is?

  Tyrande kilépett a szentélyből és körülnézett. Senkit nem látott. Már éppen megfordult, amikor a háta mögött hangot hallott:

  - Tyrande! – mondta valaki szelíden. A nő mosolyogva megfordult. Előtte egy zöld szakállas, magas férfi állt, akinek fejét két szarvasagancs díszítette, és aki most a kezét nyújtotta felé.

  Tyrande elfogadta a feléje nyújtott kezet, és elindultak az ünneplő tömeg felé. Tudta, hogy soha többé nem lesz magányos. Suttogószél Tyrande és Haragvihar Malfurion tízezer év után végül ígéretet tettek egymásnak és összeházasodtak.