Li Li útinaplója 10. bejegyzés - A Townlong Sztyeppék

Egyszer hallottam egy legendát, mely szerint a Kígyó Gerince több milliárd kőből áll.

Igen. Milliárd.

Abban az időben azt hittem, hogy ez csak túlzó beszéd. De amikor végül ott álltam a nagy fal tetején és láttam, hogy milyen hatalmas, hinni kezdtem a történetben. A Kígyó Gerince hatalmas tekergőző kígyóként nyúlt el délre, olyan messzire, hogy nem is láttam a végét. A teteje olyan széles volt, hogy akár több kordé is elfért egymás mellett, és még akkor is lett volna hely egy olyan kövér pandaren számára, hogy elsétáljon közöttük, mint Chen bácsi. A kapu néhány részét újonnan építették, lapos és pontosan méretre vágott kövekből. Más területek durvák és sziklásak voltak, magukon viselve az elemek és elmúlt csaták barázdáit.

Az, hogy a Kígyó Gerincén lehettem, egy valóra vált álom volt, különösen azok után, ahogy idejutottam. Chen bácsi pontos utasításait követve a grummli hírnök, Halfarok egy Kun Laiban található őrtoronyhoz vezetett engem. Akkor értettem meg, hogy miért tettünk ekkora kerülőt, amikor elértük a falat.

Chen bácsi ugyanis megbízott egy kísérőt, hogy itt találkozzon velem… aki a Shado-pan tagja volt!

A fickót Minnek hívták. Rejtélyes rendje már generációk óta őrködött a Kígyó Gerincén, hogy megóvja Pandariát az olyan undormányoktól, mint a mantidok. A legtöbb Shado-panhoz hasonlóan öltözködött: könnyű páncél egy széles karimájú kalappal, amelyet mélyen a szemébe húzott, és egy kendő az arca körül. Nem beszélt túl sokat, de amiket elmondott, azok nagyon érdekesek voltak. Min elmondta, hogy minden kőnek külön története van a falban: elmesélik, hogy hol verték vissza a Shado-panok a támadókat, időnként a saját életüket áldozva szent küldetésük teljesítése érdekében.

Elkezdett esni az eső, ahogy dél felé haladtunk. Azonban ahelyett, hogy nagy tócsák jöttek volna létre, a víz lefolyt a kövek barázdáin át a falak oldalán ezernyi apró vízesést hozva létre. Épp a barikád felépítését csodáltam, amikor észrevettem valami különöset Minnel kapcsolatban. Mindig nyugat felé nézegetett, mintha ez szokása lett volna. Abba az irányba a vidéket Townlong Sztyeppéknek hívták, és egy nyílt, dombos hegyekkel és sziklás kibukkanásokkal teli hely volt. Mindenfelé a hatalmas, kypari-nak nevezett fák emelkedtek az ég felé. Néhány olyan magasnak tűnt, mint a Kígyó Gerince.

Townlong egy érdes vidék volt, és egy érdes, nyers nép lakott rajta: a yaungolok. Min elmesélte nekem, hogy évekkel korábban, ha az ember kinézett a falról, megfigyelhette a bozontos nomádok vágtatását a dombokon. Most elhagyatottnak tűnt a terület. Keselyűk lepték el az eget, a yaungol táborok füstölő romjai felett körözve.

A háború jött és végig söpört Townlongon. Az egész azzal kezdődött, hogy mantidok lepték el a területet, arra kényszerítve a yaungolokat, hogy Kun-Laiba meneküljenek, ahol elkezdték a pandaren falvakat pusztítani. A sha is befolyásolta ezeket a barmokat, aki így az átlagosnál erőszakosabbak lettek. Végül a pandarenek és szövetségeseit legyőzték a yaungolokat.

- Nem táplálok gyűlöletet – mondta Min. – A Shado-pan csak annyit tesz, ami ahhoz szükséges, hogy megvédjük Pandariát. Az érzelmeink nem játszanak szerepet akcióink során. Arra képeznek ki minket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket, hogy ne uralkodjanak rajtunk. De ne bánkódj, kicsi. Ezek a nomádok nagy túlélők. A kultúrájuk fennmarad. És mindenek felett remélem, hogy tanulnak majd ezekből az eseményekből.

Min semmi mást nem mondott utunk hátralévő részén, de ez nem zavart. Sok mindenen kellett elgondolkoznom. Azt akartam, hogy a yaungolokat szigorúan büntessék meg azért, amit Kun-Laiban tettek, de miután láttam Townlongot, nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Boldognak kellene lennem, vagy szomorúnak!

Mire elértük az őrtornyot, ahol elvileg Chen bácsi várt rám, az eső elállt, és a felhők elmentek. A jó időjárás jót tett a lelkemnek… amíg nem vettem észre, hogy a bácsikám nem volt ott. Ugyanúgy, ahogy az általában ott őrködő Shado-pan őrök is eltűntek.

Mielőtt megkérdezhettem volna Mint, hogy merre vannak a többiek, a mantidok megtámadtak.

A bogarak a Kgyó Gerincének külső falához húzódva vártak ránk. Hirtelen tucatnyi bogár lépett a falra és vett körül minket. Csoportosan álltak észak, dél és kelet felé, elvágva a menekülés útvonalát, és a fal Townlong felé néző végére kényszeríttettek Minnel együtt. Korábban már harcoltam a mantidok ellen a Négy Szél Völgyében, de ez egyáltalán nem könnyítette meg a viszontlátást. Furcsa csápjaiktől, állkapocsaiktől és pergamen-vékony szárnyaiktól felállt a hátamon a szőr!

Min néhány bogarat átmetszett lándzsájával. Szúrt, hárított és kitért, mintha előre tudta volna, hogy a mantidok mit fognak tenni. Előre ugrottam, hogy segítsek neki, de visszatartott.

- Van egy titkos raktárunk az őrtornyok közelében – mondta nyugodtan még akkor is, amikor lándzsáját megpörgetve egy csoport, oldalról érkező mantidot lökött félre. – Keress egy követ, amelybe egy vicsorgó tigris van vésve. Az a Shado-pan jelképe. Mozgasd oldalra és vedd fel alóla a kötelet.

A talpa közelében bukkantam rá a kődarabra és megpróbáltam a botommal kipiszkálni. A kő alatt egy széles üreg volt, száraz élelemmel telt zsákokkal és egy vékony kötéllel. Miközben Min visszaszorította a mantidokat, arra utasított, hogy kössek csomót a dereka, majd dobjam át a kötelet a fal túloldalára.

Ezután megparancsolta, hogy másszak le.

Kicsit megijedtem. Az, hogy lemásszak a Kígyó Gerincén, egy dolog volt, de mindezt úgy, hogy a horgonyom egy kisebb seregnyi mantiddal harcol, egy másik dolog volt. És egyébként is, mit fogok találni, ha földet érek? Emlékeztem még Chen bácsi rejtélyes üzenetére, amit nekem írt: „És Li Li, bármi történjék, ne gyere át a fal túlsó oldalára! Itt különösen veszélyes.”

Mindemellett az sem tetszett, hogy Mint magára hagyom. De mi mást tehettem volna? Shado-pan volt, a legelőkelőbb rend monkja. Tudta, hogy mit csinál, és ha ki akartam vívni a tiszteletét, követnem kellett az utasításait.

Így lemásztam. Az úton lefelé végig hallottam Min lándzsájának csattogását, amikor a mantidok kardjainak és páncéljainak ütődött. Reméltem, hogy rám néz és azt mondja, a csatának vége. Nem tette.

Ahogy közeledtem a talajhoz, a kötél meglazult. Valaki elvágta. Leestem és egy tüskés bokorban landoltam a Kígyó Gerincének oldalán. Mozdulatlanul feküdtem ott, a legrosszabbtól tartva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Min végre kidugta fejét a falon és kiáltozni kezdett.

A köztünk lévő távolság miatt szinte lehetetlen volt, hogy meghalljam, amit mond. Annyit értettem, hogy megölte a mantidokat, de az utolsó átvágta a kötelet. Min továbbra is délre mutatott és a karjaival úgy integetett, mintha valamit magyarázni akart volna nekem. Nagyszerű monk volt (az egyik legnagyszerűbb, akit valaha is láttam), de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna elmutogatni, amit akart. Annyit tudtam, hogy nem szabad egy helyben maradnom. Az elvágott kötél miatt a falra visszamenni se tudtam. Ha a mantidok innét támadtak, akkor valószínűleg még több bogár ólálkodott a közelben, és csak arra vártak, hogy újabb váratlan támadást indítsanak.

Townlong sokkal veszélyesebbnek tűnt a földről. A fű még ahhoz is hideg volt, hogy megérintsem. A tiszta ég eltűnt a sötét felhők rétegei között. Villámok cikáztak fölöttem. És a dombok és hatalmas kiugrók kiváló búvóhelyek voltak az olyan szörnyek számára, akik meg akartak enni.

De Chen bácsi miatt aggódtam a legjobban. Merre van? Miért nem bukkant fel? Nem felejtette volna el. Átfutott az agyamon, hogy a mantidok csináltak valamit vele, de tudtam, hogy túl szívós a bogaraknak. Még úgyis darabokra tépte volna őket, ha egyik mancsát elrejti a háta mögé (vagy egy korsó sört tart benne).

Úgy döntöttem, hogy dél felé megyek a Rettegett Puszták irányába és megpróbálom magam megtalálni a Naplemente Sörkertet. Úgy gondoltam, hogy az ottaniak biztos tudni fogják, hogy mi történt Chen bácsival, vagy hogy merre ment.

Hosszú útnak tűnt, de abban a pillanatban semmi más lehetőségem nem volt.

Li Li útinaplója 9. bejegyzés - Az Örök Virágzás Völgye

Az Örök Virágzás Völgye olyan volt, mint egy különálló, apró, elzárt világ Pandaria szívében. Meleg, lágy szellő simogatta a fűtől aranyló dombokat. Folyamatosan hullottak a levelek és a virágok a fákról, édes illattal töltve el a levegőt. De ahelyett, hogy megszáradtak és széttöredeztek volna, mint a normál levelek és szirmok, ezek a lehullott levelek napokig frissek és puhák maradtak.

Nagyon sok dolgot láttam, amit megegyezett a völgyről szóló legendákban hallottakkal. Minden kölyök úgy nő fel Pandarián, hogy ismeri ennek a helynek a mítoszát. Az egyik legkedveltebb történet szerint ez a vidék egy csomó mágikus tavacskának adott otthon. Néhányan azt is kijelentették, hogy ezek a vizek csodatevőek! Volt valami különleges a völgyben, és nem én voltam az egyetlen, aki kíváncsi volt arra, hogy vajon igazak-e a vidékről szóló mesék.

 Tucatnyi pandaren menekült sereglett az aranyló völgybe. A legtöbben Kun-Lai Oromból jöttek, ahonnan a yaungolok üldözték el őket, elpusztítva otthonukat. Ezek a szegény párák csak annyi holmit hoztak magukkal, amennyit el bírtak cipelni, ez pedig a legtöbb esetben ruhás-zsákok voltak a hátukon. Ha szerencsések voltak, akkor volt egy-két jakjuk, amivel néhány régi családi örökséget és néhány napra elegendő élelmet tudtak hozni magukkal.

Két menekülthöz csatlakoztam – egy Buwei nevű pandarenhez és a fiához, Kicsi Fuhoz – akik maguk utaztak idáig. Mindketten elég csendesek voltak, amíg be nem vetettem Stormstout bájaimat, hogy megismerhessem őket. Kiderült, hogy Buwei és a kölyke mindenüket elvesztették egy yaungol támadás során Kun-Laiban… még a családjuk többi részét is. Most apa és fia Hullóköd Falvába tartottak, arra a helyre, amely számos Kun-Laiból érkezett pandaren menedékévé vált.

Az összes menekülthöz hasonlóan Buwei és Kicsi Fu is úgy gondolták, hogy a völgyben majd békére lelnek. És ki hibáztathatná őket ezért? Néhány nappal ezelőttig a völgy évezredekig el volt zárva más területektől. Ezalatt az idő alatt a hatalmas égiek vigyázták közelről. A legendás lények különleges gondozókat, az Arany Lótuszt bízták meg azzal, hogy segítsenek nekik a völgy felügyeletében. A pandarenek, akikkel találkoztam, mind azt mondták, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha a szent rend tagjává választanak valakit, de számomra az egész dolog kicsit furcsa volt. Nem tudom elképzelni, hogy egy istenszerű lény egy nap felbukkanjon és arra kérjen, hogy hagyjam el a családomat és barátaimat, hogy az egész életemet egy titkos völgyben tölthessem.

 Ettől eltekintve értettem, hogy miért jöttek a menekültek a völgybe. Az Arany Lótusszal és az égiekkel körbevéve, valószínűleg ez volt a legbiztonságosabb hely Pandarián.

Vagy legalábbis, valaha ez volt.

Buwei elmesélte, hogy a völgy valaha a mogu birodalom székhelye volt. Nemrég ezek a hitvány alakok találtak egy utat vissza a völgybe, és most megpróbálták visszaszerezni a régi területüket. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is moguk irányítottak egy ilyen gyönyörű helyet, mint a völgy, de a mindenfelé előforduló őket ábrázoló szobrok ezt bizonyították!

A mogukról szóló hírek ellenére Buwei és Kicsi Fu felvidultak a nap során. Bárcsak enyém lenne ezért a dicsőség, de az a mosómedvémet, Shisait illeti. A szőrgombóc nagyrészt túljutott a dühkitörésein, ahogy elhagytuk Kun-Lait. De a biztonság kedvéért megtanítottam a két menekültet, hogy hogyan csillapíthatják le falatkákkal és rágójátékokkal, ha morcossá válik. Buwei és fia nagyon sokat játszottak a mosómedvével. Az, hogy körülöttük volt, valószínűleg segített elfeledtetni mindazt, amit elvesztettek, különösen Kicsi Fu számára. Az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodott, akkor volt, amikor az ölében tartotta Shisait. Hamarosan a kölyök a rágcsáló gondozásának mesterévé vált.

Amikor végre elértük Hullóköd Falvát, meglepődtem, hogy milyen nagy és élettel teli volt. A falu kőutcái ősinek és viseltesnek tűntek, de sok épület tűnt újnak. Buwei azt mondta, hogy Hullóköd kisebb volt, mindössze néhány épülettel az Arany Lótusz számára, de a Kun-Laiból érkező pandarenek első hulláma hamar kibővítette a helyet.

A menekülteknek nem sok időbe telt, hogy otthon érezzék magukat. Pandaren beszélgetés, nevetés és éneklés hangjai töltötték be a falu minden sarkát. A legtöbb kordét, amit magukkal hoztak, széttörtek, hogy aztán rögtönzött asztalt és piaci bódékat építsenek belőlük. A megmaradt darabkákat tűzifának használták, hogy hatalmas üstökben zöld currys halat főzzenek vagy földimogyorós csirke-nyársat süssenek. Hébe-hóba manókat láttam – olyanokat, mint a Kóbor Szigeten -, amint a tetőről ugrándoztak. Ezek a kártékony fickók kilesték a menekültek holmijait, aztán kereket oldottak velük.

Hullóköd meglátogatása nagyszerű volt, de fel akartam fedezni a völgy többi részét is. Korán útnak indultam a következő reggelen. Buwei még aludt. Ahogy Kicsi Fu is. A kölyök mosolygott, miközben karjaival szorosan ölelte Shisait. Úgy terveztem, hogy magammal viszem a mosómedvét, de hogy tehettem volna, miután láttam, hogy milyen boldoggá tette Buwei fiát? Mindazok után, amin Kicsi Fu keresztülment, megérdemelte Shisait. Amúgy is meguntam, hogy minden nap mosómedveszőrt találtam a ruhámban, az ételemben, a teámban. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg igyekeztem megállni, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy csecsemő, miközben búcsúlevelet írtam apának és fiának. Aztán kisurrantam a faluból.

Nem sokkal napfelkelte után valaki – vagy valami – elkezdett követni engem a völgyben. A csontjaimban éreztem, de igazán az a furcsa bűz figyelmeztetett, ami a levegőben terjendett. Ryshanra és a többi halászra emlékeztetett a Krasarang Vadonból: az izzadt bunda és halrészek keveréke. Kiszagoltam a dolgot, és a követőmet egy hatalmas szikla mögé bújva cserkésztem be. Először azt hittem, hogy Mei nagymamám volt az, de egy közeli pillantással rájöttem, hogy ez a dolog nem olyan szőrös, mint ő. Távolról sem.

Egy grummli volt az. Láttam már ezeket a különös lényeket Kun-Laiban, de eggyel sem találkoztam ilyen közelről. Kiváló hegymászók és nyomkövetők voltak, hihetetlen szagló érzékkel. A barátságtalan hegyeket járva meglehetősen babonásak lettek, és van egy olyan szokások, hogy különböző kabalákat (érméket, nyúllábakat) visznek magukkal, amiket szerencsehozóknak hívtak. A grummlik még saját magukat is a kedvenc szerencsehozójuk alapján nevezték, amely ebben az esetben megmagyarázta újdonsült barátom illatát…

- Halfarok Hírnök, szolgálatodra! – mondta a grummli. – Chen Stromstout küldött, hogy megtaláljalak, de nagyon nehéz volt. Napokig követtelek, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy te. Nem vagy elég büdös. Jobb szerencsehozóra van szükséged.

- Vagy egyszerűen megkérdezhettél volna, hogy ki vagyok – feleltem.

 

- Egy grummli mindenek felett az orrában bízik.

Átadott nekem egy tekercset Chen bácsitól. A papíron szétterülő sörfoltok és csípős tofu darabkák között azt olvashattam, hogy végre felemelte a fenekét és elhagyta a sörföző üzemet. Ezenkívül még több Stromstouttal találkozott a Naplemente Sörkertben, valami településen egy olyan területen, amit rejtélyesen a Rettegett Pusztaságoknak hívott. Leírta, hogy a Pandaria nyugati felén végighúzódó Kígyó Gerincén található egyik őrtoronynál találkozzunk.

És Li Li, írta Chen bácsi levele végén, bármi történik, ne gyere át a fal túloldalára! Különösen veszélyes arra. Csak maradj nyugton, ha elérted az őrtornyot.

Ideges lettem attól, hogy meg sem említette, hogy az engedélye nélkül elfutottam. Valami nagy dolog történhet ott lenn a Rettegett Pusztaságokon, ha efelett csak úgy elsiklik. Bármennyire is sajnáltam, hogy el kell hagynom a völgyet, tudtam, hogy Chen bácsinak szüksége van rám. És hát én is nagyon akartam a falra menni.

- Gyere, gyere! – mutatott Halfarok Hírnők nyugatra, ahol a Kígyó Gerince végighúzódott a völgy szélén. – Elvezetlek a falig, de sietnünk kell. Feltámadt a keleti szél. Ez jó szerencsét és biztonságos utazást jelent!

Már jó messziről is hatalmasnak látszott a Kígyó Gerince. Először a Négy Szél Völgyében láttam a szélét. Attól a pillanattól kezdve reménykedtem, hogy egy nap a fal tetejéről nézhetek szét Pandarián.

Nos, ez a nap végül eljött.

Li Li útinaplója 8. rész - A Kun-Lai Orom

Azt hittem, hogy a Jáde Rengeteg az, ami egy hatalmas kiemelkedő földdarab, de össze sem lehet hasonlítani Kun-Lai Orommal. Az ottani hegyek olyan nagyok, hogy még a hőlégballonból nézve is szinte ki kellett törnöm a nyakam ahhoz, hogy lássam, hogy hol olvadnak bele a havas csúcsok a felhőkbe.

Úticélunk – a Fehér Tigris Temploma – Kun-Lai észak-keleti részében székelt. Ahogy a Jáde Rengetegben és a Krasarang Vadonban található templomok, úgy ez is Pandaria egyik legendás égiének lett emelve. Ezesetben Xuennek, a Fehér Tigrisnek. A ballon kapitánya, Shin is úgy utalt erre a lényre, mint az erő szellemére, amely tökéletesen jellemezte ezeket az éles hegyeket.

A templom talaja be volt fagyva, mikor megérkeztünk. A mancsaim teljesen elgémberedtek, mire az összes halas hordót lepakoltuk. Még a mosómedvém, Shisai sem tudott elmenekülni a hideg elől. Tetőtől talpig hó borította a bundáját, és a bajszai jégcsapok lettek. Még lehet, hogy sajnáltam is volna a kis fickót, ha nem lett volna olyan zsémbes mostanában. Előző éjjel is, megpróbált megharapni, amikor rajtakaptam, hogy egy halat akart lopni a hordókból!

Valami nem volt rendben vele, de nem tudtam mi az… még nem.

Miután leraktunk a szállítmányt, újra felszálltunk az égbe, és Kun-Lai Orom déli részén található köves fennsíkra mentünk. Észrevettem egy jinyu települést az Inkgill Tavacska mellett. Reméltem, hogy sokat megtudhatok ennek a kétéltű népnek a kultúrájáról és gazdag történelméről. És ami még fontosabb, tudni akartam, hogy hogyan teszik bele azokat az apró halakat a buborékokba, amelyek ott lebegtek a levegőben.

De nem volt lehetőségem felfedezni Inkgillt. Valójában semmit nem tudtam évezni Kun Lai csodálatos kilátásából. Ahogy teltek a percek, Shisai egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabbá vált.

- Mérges – magyarázta Shin, amikor észrevette a mosómedve viselkedését. – De ez nem az ő hibája…  - Ezután a pandaren elmesélte nem, hogy az egyik sha – a tiszta düh lénye – elszabadult a magas hegyekben lévő börtönéből. Terrorizálta a sztyeppét, és az itt élő különböző népek erőszakoskodni kezdtek egymással.

Hogy még rosszabb legyen a dolog, egy bozontos jak-fejű nomád nép, a yaungolok vándoroltak erre a területre nyugatról. Ezek a hatalmas barmok úgy viselkedtek, mintha övék volna ez a terület, és az útjukba álló településeket sorra felgyújtották. Shin nem tudta, hogy vajon a yaungolok hirtelen felbukkanása kapcsolatban áll-e a sha-val, de az biztos, hogy ezek a brutális lények nem teszik Kun-Lait biztonságosabbá.

Habár mi nem tudtunk sok mindent kezdeni sem a sha-val, se a yaungolokkal, azért a mosómedvémen tudtunk segíteni. Shin azt mondta, hogy ismer egy személyt, aki képes meggyógyítani Shisai dühkitöréseit: Bátor Yont.

Yon egy apró barlangban lakott a Kota Tetőn, amely egy távoli hegység Kun-Lai délnyugati részén. Elég bogaras pandaren volt, aki híres volt arról, hogy vadállatokat szelídít meg és megtanítja őket harcolni. Szerencsére Shin régi jóbarátja volt Yonnak, így az idomár otthonában fogadott minket, és hajlandó volt Shisaion segíteni. Óvatosan megvizsgálta a morgós mosómedvét. Ezalatt gyakran a barlangjában tartott állatokhoz fordult, hogy kérdezzen tőlük valamit, vagy csak suttogott nekik valamit. De ami igazán meglepett, azok a furcsa pulóverek, csizmák és sálak, amik a falon lógtak. Az látszott, hogy különböző fajta állatok számára lettek kötve. És mindegyik ruhadarabba bele volt kötve Yon valamelyik háziállatának a neve!

- Nevess, ha akarsz – mondta védekezőn a szelídítő, amikor észrevette, hogy a ruhákat bámulom. – De itt fent a hidegben fontos, hogy egy háziállatot melegen tarts. Tudod, meghúzhatják az izmaikat.

Hát igen… Yon egy kicsit furulyás volt, de én kedveltem. Emlékeztetett a Kóbor Szigeten élő monk mestereimre, akik az egész életükben az általuk választott harcművészetet gyakorolták. Csak ahelyett, hogy elérné a belső egyensúlyát, Yon nyuszikat harcoltatott bébi-krokodilokkal. Ami szintén szuper.

A következő nap folyamán Yon különböző módszereket mutatott meg nekem, hogy hogyan kezeljem Shisait és „összpontosítsam a haragját.” Rájöttem, hogy ezalatt azt érti, hogy tanítsam meg a mosómedvét, hogy hogyan harcoljon más állatokkal. Soha nem gondoltam volna, hogy az én kis szedett-vedett szőrgolyóm képes lesz taktikát használni egy harc során, de kiderült, hogy meglepően jó benne!

Shisai valójában képes volt felvenni a versenyt Yon harcedzett állatkáival (köszönhetően természetesen az én stratégiai tanácsaimnak.) Ezenkívül a harc lenyugtatta Shisait. Két ütközet között újra a régi önmaga volt, bár kicsit több seb volt rajta.

A következő reggelen elhagytuk Kota Tetőt Shinnel és Shisai-jal. Mielőtt elmentünk volna, Yon adott nekem egy zsákból a régi háziállat-felszereléseiből: rágó-játékokat, hogy lekezelhessem Shisait, ha morcossá válna, falatkákat és minden egyebet. A szelídítő nem kért fizetséget érte. Nagyon tiszteltem őt ezért. Azért segített Shisainak, mert szereti a vadállatokat megszelídíteni. És, nos, az is közrejátszhatott, hogy tudta, hogy egy árva peták sincs nálam.

Shin kelet felé irányította a ballont, miközben arról beszéltünk, hogy hol fog kirakni nekem. A beszélgetésünk közben egyszer csak valami megragadt a szememet a földön. Pandarenek tucatjai léptek át egy hatalmas kapun Kun-Lai déli határában.

Shin a Magasztos Égiek Kapujának hívta. Teljesen megdöbbent azon, hogy nyitva van. Ugyanis többezer éve zárva volt. A falon túl egy olyan terület fekszik, amely már csupán legendákban és mítoszokban létezett: az Örök Virágzás Völgye. Olyan hely volt ez, ahova csak nagyon kevesek tették be a lábukat.

Más szavakkal, a völgy minden felfedező megvalósult álma volt, és már pontosan tudtam, hogy hova megyek legközelebb.