Amazonszív

Szóval egy újabb rovat következik. Ezúttal nem fordításról, hanem saját történetről van szó, amit már lassan háromnegyed éve írtam. A történet a Dragonmaw klán vezéréről szól, Zaeláról szól (minő meglepő, hogy egy lány női karakterről ír!) Igyekeztem igazodni a lore-hoz, és inkább a lyukak betöltésére koncentráltam, de ne felejtsétek el, hogy ez csak egy rajongói írás, vagyis fanfiction, szóval valószínűleg egyáltalán nem így történtek az események, ahogy leírtam, csak a képzeletemben játszódott le így!

A történet hosszú lesz, de nem akartam szétszedni. Nyugodtan leírhatják a véleményeteket, akik már régebb óta ismernek, tudják, hogy a negatív kritikán se szoktam megsértődni, ha olyan, akkor igyekszem megfogadni. Ja, és ha nektek is van egy kis irományotok, amit kiraknátok, nyugodtan küldjétek el nekem, és akkor megjelenik az oldalon a nevetek megjelölésével. Egyedül az előzetes nyelvtani átnézés jogát tartom fenn magamnak! :)

Ennyi bevezető után pedig jöjjön a történet, jó olvasást kívánok hozzá :)

Zaela gondolataiba merülve járkált fel s alá szobájában. Egy levelet szorongatott a kezében, amelybe időnként belenézett. Már olyan sokszor elolvasta, hogy szinte kívülről tudta a tartalmát.

„ A Sárkánybendő klán hadúrjának, a harcos amazonnak” - így kezdődött. A megszólítás még mindig furcsán csengett Zaela fülének. Harcos amazon. Igen, az lett belőlem. Ahogy apám mindig is szerette volna, gondolta keserűen. Az apja, a Sárkánybendő klán harcosa egész életében fájlalta, hogy nem született fia, csak egy szem lánya. Ezt éreztette is vele, minden reggel, amikor hideg vízzel ébresztette fel, amikor kegyetlen viharban futtatta, amikor sárkány-fiókákkal harcoltatta. Amikor fiúnak szólította. Mindig.

Hát, nem volt hiábavaló a tanításod, apám, gondolta Zaela. Kezdetben boldogan engedelmeskedett az apjának, hiszen azt remélte, örömet szerez neki. Később rájött, hogy az apja semmivel sem kedveli jobban, állóképessége és ereje ellenére sem. Ekkor meggyűlölte, és néha a halálát kívánta. Megkönnyebbült, amikor apja távozott a Külső Földekre, és szinte örült, amikor a haláláról hoztak hírt. Mostanra azonban csak szánakozni tudott rajta. Szánakozni apja gyengeségén, kicsinyességén, erőszakosságán, kegyetlenségén. De furcsa módon, valahol legbelül apró hálát kezdett érezni aziránt, aki annyi fájdalmat okozott neki. Nélküle most nem tartana itt. Nélküle nem vált volna belőle harcos amazon, a Sárkánybendő klán vezére. Nem olvasná ezt a levelet.

„Nem ajánlom, hogy szóba állj velük az engedélyem nélkül! Nem tudhatjuk, hogy mit tervelnek a hátunk mögött. Nem szabad megbízni Sylvanasban! Minden lépésükről tájékoztatást kérek.

Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke”

Zaela gondterhelten olvasta immár századjára a levelet. Erre bezzeg nem tanította meg az apja, gondolta keserűen. Megtanította, hogy hogyan harcoljon, hogyan járjon túl az ellenség eszén a harctéren, hogyan lopakodjon úgy, mint az árnyék, hogy vonja uralma alá a sárkányokat, de soha, egyetlenegyszer sem tanította meg arra, mit jelenti vezetni. Hogyan is taníthatta volna, mikor ő sem volt más, mint egy egyszerű katona? Katona, aki legjobb tudása szerint teljesíti a parancsot, amit adnak neki. A katona nem gondolkodik a parancs értelmén, csak szolgál. Lehet, hogy neki sem kellene gondolkodnia, hanem csak szolgálnia?

Végtére is Garrosh volt a Hadfőnök, a hadvezér, akit csodált erejéért és bátorságáért, és a vezető, akit csodált kitartásáért és azért, hogy össze tudja tartani szövetségeseit. Kívülről a Horda számára mindig az egységet jelentette, azt az egységet, amelyet népe elárult és elhagyott. Most, hogy immár az ő népe is újra a Horda tagja volt, mindez megváltozott. Belülről már korántsem volt meg az egység. Bár közös volt a céljuk, minden népnek megvolt a maga saját célja, amihez a Hordát használta fel eszközül. Az önös érdekek pedig néha a Horda tagjait is egymás ellen feszítették.

Zaela nagyot sóhajtott, és az ajtajánál várakozó őrhöz fordult.

- Vezesd be a követet!

Az őr kiment, pár perccel később pedig oldalán egy élőholt hölggyel tért vissza.

- Haduram, Lady Cozwynn – mutatta be a nőt. Zaela intett a követnek, hogy lépjen beljebb, az őrnek pedig így szólt: - Gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon minket.

Miután az őr elment, Zaela alaposan megnézte magának a követet. Bár a Horda tagjai között már látott egy pár élőholtat, Lady Cozwynn volt az első, akivel négyszemközt is beszélt. Az élőholt valaha gyönyörű hölgy lehetett, arcának finom vonásait a halál enyészete sem tudta teljesen elfeledtetni. Lila haját hátul összefogta, és egyszerű lila útiköpönyeget viselt. Amint megérkezett Sárkánybendő Kikötőjébe, bebocsátást kért a klán vezéréhez.

- Meglepő, hogy máris felkerestek az Elhagyottak, Lady Cozwynn – kezdte Zaela. - Ugyancsak gyorsan jutnak el hozzátok a hírek. Más népektől még csak leveleket se kaptam, hogy elfogadják felvételünket a Hordához, az Elhagyottak követe pedig tüstént személyesen is megjelenik nálam. Vajon mi ennek az oka?

- Zaela hadúr, engem a Sötét Úrnő személyesen küldött el hozzád – felelte Lady Cozwynn mélyen meghajolva. - Úrnőm birodalma nem fekszik messze az Alkonyi Felvidéktől, és az Elhagyottak fontosnak tartják, hogy minél előbb cselekedjenek.

- Valóban nem fekszik messze tőlünk Tirisfal. Vagy az Arathi Felvidékre gondoltál? - kérdezte, látva, ahogy az élőholt elhúzza a száját. - Tudok Sylvanasról egyet és mást. Még elzártságunkban is megvoltak a magunk hírforrásai, és még most is kiválóan működnek. Tudom, hogy Sylvanas egész Lordaeront el akarja foglalni, és magának követeli. Tudom, hogy megtalálta a módját, hogy hogyan tehetne szert még több élőholtra. - Azt nem árulta el, hogy ezek többségét Garrosh-tól tudta. - Mondd, mit kíván tőlem, a friss klánvezértől Sylvanas?

- Látom, neked is a füledbe csicsereg valaki – jegyezte meg gúnyosan a Lady. - Ne félj, nem hibáztatunk érte. Új vagy még a Hordában, szükséged van a tanácsokra.

- De nem feltétlenül az Elhagyottakéra – csúszott ki Zaela száján.

Lady Cozwynn erre a megjegyzésre is csak gúnyosan mosolygott.

- Zaela hadúr, majd megtanulod, hogy időnként bölcs dolog hallgatni és figyelni a háttérből. A vezetés nemcsak arról szól, hogy háborúzunk, ahogy azt Pokolsikoly Garrosh hiszi. Egy nép vezetése türelemjáték. Puhatold ki, hogy ki mit akar tenni, hagyd, hogy egymásnak essenek, és egymással vitázzanak, és ha elfáradnak, akkor vidd keresztül a saját akaratodat.

- És mi lenne Sylvanas akarata? Mit akar tőlem a Sötét Úrnőd?

- Nem akar tőled semmit. Segíteni szeretne – felelte az élőholt.

Az ork nő felröhögött. - Sylvanas és a segítő szándék? Azt megtapasztalta a Horda Haragkapunál! Igazán nagyszerű segítséget nyújtott. Nem elég már neki Lordaeron, az emberek királysága? Most már a Vadpöröly törpök birodalmára is fáj a foga?

- Mi nem akarunk a Vadpöröly törpökkel csatázni, nem „fáj a fogunk” a Vadpörölyök birodalmára, azt meghagyjuk nektek. Az Alkony Pörölyével szemben szeretnénk segíteni.

- Az Alkony Pörölyével szemben? - lepődött meg Zaela. - És ugyan mi lenne ennek a segítségnyújtásnak az 

ára?

- Semmi – felelte egyszerűen Lady Cozwynn.

Zaela ismét felröhögött, ezúttal még hangosabban. - Ezt azért nem veszem be, Lady Cozwynn. Sylvanas mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segítséget nyújtana a Sárkánybendőknek az Alkony Pörölyével szemben? Bár új vagyok még a Hordában, és nem vagyok jártas népek vezetésében, nem vagyok vak, és főleg nem vagyok bolond!

Az élőholt azonban nyugodtan folytatta: - Akkor mondjuk úgy, hogy az ár nem anyagi természetű. A Horda bizalma megrendült bennünk, ezt te is jól tudod.

- És Sylvanas ettől a segítségnyújtástól várja, hogy visszaszerzi Garrosh bizalmát? - kérdezte Zaela.

- Legalábbis reméli, hogy kicsit foldozgatni tudja az összetört kerítést – fejezte be mosolyogva Lady Cozwynn.

Zaelának megfájdult a feje. Bábunak érezte magát egy játéktáblán, akit ide-oda tologatnak, hogy felhasználják saját céljaik eléréséhez. Hirtelen elege lett az egész vezetősdiből.

- Gondolkodom az ajánlatodon, Lady Cozwynn – mondta pár pillanat után. - Szólok, ha döntöttem.

- Jól fontold meg, hogy mit döntesz, hadúr. A Horda jövője múlhat rajta – mondta Lady Cozwynn, majd mélyen meghajolt, és elhagyta a fogadótermet.

Később, a nap folyamán Zaela felkereste Malliát, a Látót, a Sárkánybendő klán sámánját. Az idősebb nő Zaelát kicsi kora óta ismerte, anyja helyett anyjaként viselkedett a lánnyal, aki apja durva nevelési szokásai miatt gyakran keresett vigaszt nála.

-Hadúr, megtiszteltetés, hogy felkerestél! - üdvözölte Zaelát, amikor meglátta.

A klánvezért dühösen leintette. - Nem vagyok hadúr, elegem van belőle!

Mallia csak mosolygott a lányon. - Nocsak, mi bánt téged, kicsi Zaelám? Akkor voltál utoljára ilyen dühös, amikor apád egész nap féllábon ugráltatott, és minden ugrásodnál fiúnak szólított.

- Drága Mallia, segíts nekem! - sóhajtott Zaela. - Nem akartam hadúr lenni, nem akartam a Sárkánybendő klán vezére lenni, még csak katona sem akartam lenni, hanem egy lány, aki majd gyerekeket szül és felneveli és védelmezi őket!

- Zaela, a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan azt gyerekkorunkban elterveztük – mondta a sámán. - Bár a szíved ezt kívánta, a sorsod máshogy volt megírva. A szellemek téged választottak ki, hogy visszavezesd a klánt a Hordába, és irányítsd népünket ezekben a zűrzavaros időkben.

- De én nem akartam vezér lenni, sem hadúr! Ez túl nagy falat nekem!

- Zaela, emlékszel arra, mi vett rá téged, hogy Mor'ghor ellen fordulj? Hogy életedet kockáztatva legyőzd és segíts a Hordának?

- Mor'ghor kegyetlen volt, és egyáltalán nem törődött a népével – felelte Zaela. - Fel-orkokkal vette körül magát, mert még mindig a Sötét Hordában hitt! Ez az új Horda idegen volt számára, és azt mondta, hogy Garrosh egy nyámnyila alak, aki nem képes egy századot sem elvezetni.

- Te viszont nem vagy kegyetlen, és sokat törődsz népeddel – folytatta Mallia. - Felismerted, hogy soraink között a fertőzött fel-orkokkal végleg elpusztulnánk. Bátor voltál, amiért szembe mertél szállni Mor'ghorral és bátorságodnak meglett az eredménye. Bár egy háború kellős közepén vagyunk, ellenségekkel körülvéve, végre ismét vannak szövetségeseink, akikre számíthatunk!

- Éppen ez a baj – bökte ki Zaela. - A Horda túl nagy, túl sokféle nép keveredik benne. És minden népet valójában saját önző céljai vezetnek. Azért nyújtanak egymásnak segítséget, hogy utána a saját céljaikat elérhessék, nem azért, mert szeretik egymást!

- Ó, Zaela, drága gyermekem, te még mindig olyan naiv vagy, mint mikor ork vezérekről álmodoztál, akik egy nap feleségül kérnek téged! - mondta Mallia. - Azt hiszed, azért tudok beszélni az elemekkel, mert szeretnek engem? Tévedsz. A tűz, ha tehetné, elemésztene engem, a víz megfojtana, a föld pedig eltemetne. Mégis, meg tudom győzni őket arról, hogy céljaim elérése érdekében legyenek szövetségeseim. A tűznek azt mondom, hogy ne emésszen el, helyette adjon meleget hideg éjszakákon, cserébe meggyőzőm a vizet, hogy ne oltsa el a tüzet. Így működik ez, gyermekem: valamit valamiért.

- És honnan tudhatom, hogy nem fognak-e becsapni? Hogy nem fogják megszegni ígéretüket?

- Nyisd ki a füled, hogy meghallhasd a kétely hangjait! Nyisd ki a szemed, hogy megláthasd a bizonytalanságot! És tárd ki a szíved, hogy felfedezd a hátsó szándékot – felelte a látó. - Ne felejtsd el, Zaela: asszonyi szíved van, és az asszonyi szív olyan dolgokat is meglát, amelyek a férfiszív előtt rejtve vannak. A férfiak bátrak és erősek, rettenthetetlenek a csatában. Az asszonyok aggódnak a férfiakért, gyermekeikért, érzékenyebbek a környezetük rezdülésére. Az ő feladatuk megóvni a férfiakat, hogy azok rettenthetetlenek lehessenek.

Zaela elgondolkozott a hallottakon. Asszonynak született, akiből egész életében férfit akartak faragni. Először az apja, most pedig a Horda. Nem hívják Úrnőnek, mint Sylvanast, helyette a Hadúr címet kapta, mint bármelyik férfi. Elismerik tetteit és elismerik bátorságát, csak azt nem ismerik el, hogy nő.

Eszébe jutott első találkozása Pokolsikoly Garrosh-sal. A barna orkkal, akit a bokrok között talált félájultan. Tudtak a Hordát ért támadásról, azonban Mor'ghor megtiltotta, hogy segítsenek a zöld orkoknak, aki elhagyták a régi Hordát, hogy egy újat alkossanak. Árulóknak tartotta őket, akik orkok helyett trollokkal, élőholtakkal és goblinokkal szövetkeztek. Akik előbb kérték a taurenek barátságát, mint a Sárkánybendőekét.

Zaela mégis túlélők után kutatott. Tudta, hogy az életét kockáztatja ezzel, de tudta, hogy meg kell tennie ork testvéreiért, és az ártatlanokért, akiket felkészületlenül ért az Alkony Pörölyének támadása. Ahogy a magas fűben hallgatózott, egyszer csak nyöszörgésre lett figyelmes egy közeli bokornál. Odakúszott, és akkor meglátta a barna orkot, aki a hátán feküdt. Rögtön tudta, hogy ki fekszik ott, hiszen ők is sokat hallottak a Mag'harról, aki újabban a Hordát vezette. Hallották, hogy félelmetes erejű, aki Északszirten sikeresen küzdött a Falkával, hogy bátor és legyőzte a taurenek törzsfőnökét. Zaela mégis azt csodálta, hogy képes összefogni a Hordát és egységként vezetni őket Azerothon.

Közelebb kúszott Garrosh-hoz, hogy szemügyre vegye. Ugyanolyan ork, mint én, gondolta Zaela, csak barna, de tiszta, mint én, nem zöld. Hangjára Garrosh felnyitotta a szemét:

- Kérlek, adj egy kis vizet! - nyöszörögte.

A lány a kulacsáért nyúlt, és az ork szájához illesztette, aki nagyokat kortyolt a hűs vízből. Amikor a kulacs teljes tartalmát kiitta, nyögdécselve felállt, és így szólt:

- Vissza... vissza kell mennem a Hordához.

- Feküdj vissza, még nem vagy elég erős. Mindjárt hívom a gyógyítónkat, hogy ellássa a sérülésed – győzködte Zaela.

- Tudok járni, és a Hordában is vannak gyógyítók. Nem hagyhatom őket magukra.

- Igazad van, Hadfőnök – hajtotta le az ork lány a fejét. A megszólításra Garrosh felkapta a fejét:

- Tudod, hogy ki vagyok?

A lány bólintott. - Te vagy Grom fia Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke – felelte.

A mag'har tekintetete szinte ellágyult. - Köszönöm a segítségedet, leány – mondta, majd otthagyta. Zaela még sokáig nézett utána.

Attól a naptól kezdve mindent megtett, hogy klánja csatlakozhasson a Hordához. Ellenállást szervezett Mor'ghor ellen saját népén belül, kapcsolatba lépett a Horda követeivel, és amikor elérkezett az idő, magát Mor'ghort is megölte. Népe pedig onnantól vezérének tekintette.

Teljes harci díszében, büszkén várakozott a Horda Hadfőnökére, hogy végre csatlakozhasson népével hozzá, és kövesse őt, bármerre is vezesse őket. Zaela szíve a torkában dobogott, amikor meglátta Garrosht, aki legendás fejszéjét, Üvöltővért viselte a hátán. Zaela büszkén húzta ki magát farkasa hátán. Alig várta, hogy lássa Garrosh arcát, amikor felismeri őt.

De csalódnia kellett. A Hadfőnök nem ismerte fel benne, a vezérben a lányt, aki vizet adott neki.

- A Sárkánybendő harcos amazonja – köszöntötte Garrosh. - Lépj közelebb hozzám!

- Pokolsikoly, Zaela vagyok a Sárkánybendő klánból – felelte a lány. - A néped felszabadította népemet a zsarnok uralma alól. Az eszközeid vagyunk. A Sárkánybendők ereje rendelkezésedre áll. A Hordáért!

- Vér és becsület neked, hős. A Horda üdvözöl titeket. - Ezzel vége is volt az üdvözlésnek. Nem volt mosoly, nem volt gyengédség. Kurta szavak, amelyeket máris parancsok követtek. Zaela azonban ezért is csak csodálni tudta. Semmi felesleges időpocsékolás, kizárólag határozott döntések egy szempillantás alatt.

Zaelát egyik ork felderítőjének kiáltozása riasztotta fel töprengéséből.

- Hadúr – kiáltotta a nőnek – az Alkony Pörölye megtámadta az előőrsünket Véresszurdoknál!

Mire Zaela odaért testőrségével, a csatának vége volt. Véresszurdok nem véltetlenül kapta a nevét, a meredek hegyoldalakban lévő szűk, apró völgyek, amelyek folyosót képeztek, számos véres csata helyszínei voltak rövid idő alatt. A Kataklizma után kezdték ezt a területet Alkonyi Felvidéknek hívni, amikor Grim Batol elátkozott erődje körül a számos szektás megjelent, akik az Alkony Pörölye tagjának nevezték magukat. A Sárkánybendő klán kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a világvégét hirdető és ősi isteneket imádó népeknek, hiszen saját fennmaradásáért küzdött a Vadpöröly törpökkel szemben. A Kataklizma után azonban a számuk jelentősen megnőtt, és hirtelen két tűz között találták magukat az itt rekedt orkok: a törpök mellett immár a szekta is támadásokat indított ellenük, amelyek legyőzéséhez kevesen voltak. Ekkor találkoztak a Hordával, és Zaela tudta, hogy a Szövetség által támogatott Vadpörölyök és a Halálszárnnyal kiegészült Alkony Pörölye mellé minden eddiginél nagyobb szükségük van egy saját szövetségesre a Horda személyében.

A csata a Sárkánybendők győzelmével ért véget, habár ez elég halvány győzelem volt. Sikerült megtartaniuk az előőrsöt, de csak óriási veszteségek árán. A torony körül rengeteg sebesült feküdt, akiken Gregor, a gyógyító igyekezett segíteni. Zaela nehéz szívvel járt közöttük, hibásnak érezte magát, hogy a Kikötő biztonságában volt, amikor társai itt küzdöttek.

A felderítők sem szolgáltak túl jó hírekkel:

- Hadúr, hatalmas sereg vonul felénk nyugatról – jelentette Vharg nevű őrszeme.

- Hányan vannak?

- Úgy gondolom, hogy talán ötezren. Ha gyorsan haladnak, három nap múlva ideérhetnek. Vannak köztük felderítők, íjászok, harcosok, boszorkánymesterek, vérmágusok, elementál-varázslók. És … - egy pillanatig Vharg habozott – vannak sárkányaik. Alkonyi sárkányok.

- Biztos vagy benne, hogy ennyien vannak? Hogy nem lesznek még többen? – Zaela hangja magabiztosnak tűnt, holott távolról sem volt az. Ötezer szektás! Véresszurdok előőrse összesen kétszáz embert számlált, és abból is talán száz fogható harcra ezután a csata után. A Kikötőben ezren állomásoznak, a többi helyőrségben talán összesen ötszázan. Ha mindenkit ide mozgósítana, akkor is több mint háromszoros túlerőben lennének.

- Biztos, hogy nem lesznek többen – felelte Vharg. – Túlmentünk a táboron, de nem láttunk az utakon semmilyen mozgást, amiből arra lehetne következtetni, hogy még érkezik erősítés.

- Úgy tűnik, ezzel a támadással csak az erőnket akarták kipróbálni – jegyezte meg tanácsadója, Haláltütő Grot, a fegyvermester. – Összesen háromszázan jöttek, és amikor már nagyon vesztésre álltak, az utolsó néhánytíz ember visszaszaladt. A sárkányok azok, akik igazán nyugtalanítanak.

Zaela bólintott. Tudta, hogy Grotnak igaza van. A Sárkánybendőknél senki sem tudta jobban, milyen veszélyesek lehetnek a sárkányok. Amikor még ők is uraltak sárkányokat… de jobb, ha erre nem gondol. Felnézett a tőlük északra lévő hegyekre. Még innét is jól lehetett látni, hogy a magasban vörös sárkányok köröznek. A Horda egyik követe, a tauren sámán Barnaföldű Roran is abba az irányba nézett, mint Zaea. Ő is észrevette a sárkányokat.

- Talán segítenének nekünk – jegyezte meg. – Hiszen a Földi Körrel szövetségben állnak! Az ő érdekük is, hogy legyőzzük az Alkony Pörölyét! Én vállalom, hogy beszélek velük!

- Köszönöm az ajánlatodat, Roran – felelte Zaela – de nincsen értelme megpróbálni. A vörös sárkányok nem fognak segíteni nekünk. Túl fiatal vagy hozzá, hogy emlékeznél arra, hogy mit tett népem a vörös sárkányokkal a Második Háború alatt.

- De itt most nemcsak a népedről van szó – próbálkozott tovább a tauren. – Nem a Sárkánybendő klán, hanem a Horda kérné a segítséget egy közös ellenség, az Alkony Pörölyével szemben.

- Felesleges – szólalt meg a fegyvermester. – Megpróbáltunk velük kapcsolatban lépni, de elutasítottak minket.

- Amit meg is lehet érteni – magyarázta Zaela. – Rabszolgasorban tartottuk őket és királynőjüket! Szörnyű dolgokra kényszerítettük őket. Most nem bíznak bennünk. A bizalmat újból ki kell érdemelnünk. Ha legyőznénk az Alkony Pörölyét, az talán egy lépcsőfok lehetne az úton – fejezte be bizakodva.

- Csakhogy ahhoz túl kevesen vagyunk – jegyezte meg Grot. – Erősítést kellene kérnünk a Hadfőnöktől.

Zaela némán bólintott, hiszen ő is ugyanerre gondolt.

Mikor visszaérkezett a Kikötőbe, az Elhagyottak követe, Lady Ozwynn lépett hozzá:

- Hadúr, megfontoltad a Sötét Úrnő ajánlatát? – kérdezte.

- Még gondolkodnom kell rajta – felelte Zaela. Jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt az élőholtaknál.

- Vagyis még nem kaptad meg a parancsot, hogy mit tégy velünk – jegyezte meg a Lady.

Zaela válasz helyett csak rávicsorgott és otthagyta. Éppenséggel már megkapta a parancsot. Garrosh természetesen azt kívánta, hogy utasítsa vissza az Elhagyottak ajánlatát. A Horda haderejében vannak élőholtak, Zaelának nincs szüksége Sylvanas magánhadseregére, és főleg nincsen szükség arra, hogy az annak az élőholt szajhának a lekötelezettje legyen.

A klánvezér azonban nem volt elégedett a válasszal, főleg annak gyorsaságával nem. Míg korábban csodálta, hogy Garrosh pillanatok alatt képes döntést hozni, most bosszantotta. – Meg sem kérdezte a tanácsadóit – gondolta magában. – Nem is próbálta mérlegelni a segítség előnyeit. És nem kérdezte meg az én véleményemet.

Mivel sikerült egy mágusok által használt átjárót véglegesíteni Sárkánybendő Kikötő és Orgrimmar között, Zaela azonnal kihallgatást tudott kérni a Hadfőnöknél. Pár óra múlva Garrosh engedélyezte a látogatását, és az ork nő az átjárón keresztül Orgrimmarba érkezett. Saját kicsiny Kikötője után a nagyvárost sokfélének és túl hangosnak találta. Körülötte különféle árusok árulták portékáikat: egy ork asszony zöldségeket és gyümölcsöket, egy tauren vadász különböző állatbőröket, míg egy goblin árus a legmodernebb fegyvereket és páncélokat. A közelben trollok vitáztak össze egymással, és Zaela látta, amint egy vérelf pár magasan fennhordott orral igyekezett keresztül a tömegen. – Túl sokfélék vagyunk, túl sokféle céllal – gondolta Zaela.

- Hadfőnök, még több katonára van szükségem – kezdett bele Zaela, amikor a Hadfőnök szobájába vezették. – Az Alkony Pörölye egy ötezer fős sereggel kíván támadni Véresszurdoknál. Mi csak ezerötszázan vagyunk. Ha beveszik Véresszurdokot, a következő célpontjuk a Kikötő lesz!

- Sajnálom, de nincsenek felesleges katonáim, akiket nyomban odaküldhetnék – felelte Garrosh. – Az átjárón nem tudunk átküldeni egy egész hadsereget. Két hét múlva kapsz kétezer embert.

- Két hét múlva már lehet, hogy nem lesz hova küldened őket.

- Miért? Nem tudod ezerötszáz bátor harcossal megvédeni egy ilyen csőcseléktől a földedet? Vagy talán mégsem vagytok olyan bátor harcosok, mint ahogy hallottam rólatok?

- Az Alkony Pörölye nem csőcselék. Ravaszak és aljasak, azt hittem, ezt te is tudod – mondta Zaela célozva a Garrosh-t ért árulásra. – És sárkányaik vannak. Mi már elvesztettük azt a képességünket, hogy sárkányokat uralhassunk. – Zaela úgy gondolta, hogy ki kell játszania az utolsó kártyáját is: - Sylvanas két nap alatt ezer íjászt és ezer árnyékpapot tud küldeni.

- Azt mondtam, hogy nem! – kiáltotta Garrosh. A hangjára két őr is berohant a szobába, ám ő intett nekik, hogy távozhatnak. – Nincs szükségünk az élőholtakra. Nem lehet megbízni bennük, különösen nem Sylvanasban!

- És ha tényleg csak segíteni szeretnének?

- Tudtommal én vagyok a Horda Hadfőnöke, és én azt mondtam, hogy nem kérünk az Elhagyottak segítségéből!

- Igaz, hogy te vagy a Horda Hadfőnöke, de én vagyok a Sárkánybendő klán vezére! – Most már Zaela is elvesztette a türelmét. – Az én feladatom az, hogy megvédjem a népemet!

- A te feladatod az, hogy engedelmeskedj, mint egy hűséges hadúr – vágott vissza Garrosh.

Zaela elsápadt ezekre a szavakra.

- Ahogy parancsolod, Hadfőnök – mondta csendesen, de hangjából érezni lehetett, ahogy forr benne a düh. Kiment az ajtón, intett a Kor’kron őröknek, hogy egymaga is visszatalál a portálhoz, nincsen szüksége kíséretre.

Ahogy a portál felé haladt, úgy érezte, hogy a feje rögtön szétrobban a hangzavartól. Igyekezett a zaj helyett a különböző népekre figyelni. Észrevette, ahogyan egy ork és tauren beszélgetett egymással, de rögtön elhallgattak, amint egy élőholt ért a közelükbe. Látta, ahogy a troll halász készségesen kiszolgál egy troll hölgyet, azonban a goblin fiúcska számára csak a legócskább halait kínálja. – Túl sok a bizalmatlanság. Már nem bízunk meg egymásban. A széthúzás lesz a vesztünk, ha nem vigyázunk. A régi Hordát is a széthúzás és az önző érdekek tették tönkre, és ezt is az fogja, hogyha nem tartunk össze, és nem tanulunk meg bízni egymásban.

Amikor visszaérkezett a Kikötőbe, megkérte testőreit és tanácsadóit, hogy hagyják magukra egy kis időre. Lement a tengerparthoz, és az egyik sziklára telepedett le. Onnan nézte a végtelen vizet, és azt, ahogy a szél az arcába röpíti a vizet. Szájában érezte a sós ízt, de nem zavarta. Körülötte dühöngtek az elemek, ő azonban mégis nagyobb nyugalmat érzett itt, mint Orgrimmarban.

Egy jó katona nem gondolkodik, hanem engedelmeskedik, fiú – hallotta gondolatban az apját Zaela. - A te feladatod az, hogy engedelmeskedj – mondta Garrosh. Zaela azonban nem akart hinni a feltétel nélküli engedelmességben. Ha engedelmeskedtem volna, akkor nem talált volna rá senki Garrosh-ra, senki nem lázadt volna fel Mor'ghor ellen, és lehet, hogy az Alkony Pörölye már megölte volna őket. A jó cél érdekében ellenszegült a parancsnak.

De vajon megbízhatok az Elhagyottakban? Ha elárulnak és cserbenhagynak minket, az a vesztünket fogja jelenteni. De ha nem kérek valahonnan segítséget, nem fogunk kitartani még két hétig, amíg az erősítés megérkezik. Miért vagyunk bizalmatlanok a saját szövetségeseinkkel szemben is? Mert túl sokfélék vagyunk – válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. - Nem ismerjük egymást, mert nem egyformák a gyökereink és a szokásaink. Túl sokfélék vagyunk. Túl sokfélék...

Zaela hirtelen elmosolyodott. Úgy érezte, végre meglelte a megoldást problémájára. Felállt, és gyors lépésekkel visszatért az erődbe.

- Hozd ide nekem Lady Ozwynnt! - parancsolta az ajtóban álló őrnek.

Pár perc múlva belépett az élőholt hölgy. Mélyen meghajolt Zaela felé, majd gúnyosan megkérdezte:

- Mit mondott Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke az ajánlatunkra?

- Hogy utasítsam vissza, és ne bízzak meg bennetek – felelte nyugodtan Zaela. Elhatározta, hogy nem fog reagálni a lady gúnyos megjegyzéseire.

- Ezek szerint akkor nekem fölösleges tovább várakoznom. Látom, hogy úgyis sok dolgotok van a közelgő csata miatt. - Lady Ozwynn ismét mélyen meghajolt, majd a kijárat felé indult meg.

Zaela azonban utána kiáltott. - Állj meg! Nem mondtam, hogy távozhatsz!

Az élőholt meglepetten fordult vissza.

- Nocsak, a jó Garrosh még valamit üzent nekünk?

- A Hadfőnöknek nincs más mondanivalója számotokra. Nekem van. - Zaela nagy levegőt vett, majd így folytatta: - Elfogadom az általak ajánlott segítséget. Kétezer íjászra és harcosra lenne szükségem! Cserébe a Sárkánybendő klán teljes bizalmát élevzhetitek, amely, azt gondolom, a Hordában szinte egyedülálló lenne számotokra.

Lady Ozwynn elmosolyodott.

- A Sötét Úrnő örülni fog a válaszodnak. Holnaputánra megkapod a kétezer katonát, erről magam gondoskodom.

- Egyenesen Véresszurdokba jöjjenek, ott fogunk várni rájuk. - Zaela intett, hogy a követ távozhat. Lady Ozwynn azonban még kérdezett valamit:

- Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy vajon miért mer egy újonnan csatlakozott törzs vezetője szembeszállni a Hadfőnök akaratával.

- Nem szálltam szembe vele. Lehet, hogy Pokolsikoly Garrosh a Horda Hadfőnöke, azonban én, Zaela vagyok a Sárkánybendő klán vezére és az Alkonyi Felvidék hadura. Nem katona vagyok, aki vakon követi a parancsokat. Kikértem a Hadfőnök véleményét ügyetekkel kapcsolatban, de a végső döntés az enyém – felelte az ork nő.

- Úgy gondolom, kiváló vezető leszel, amazon – hajolt meg felé a Lady, majd szélsebesen távozott nemcsak Zaela fogadóterméből, hanem a Kikötőből is.

Két nappal később Zaela teljes haderejével Véresszurdoknál állt vigyázban, szembe az Alkony Pörölyének seregével. Csak ezer katonát mert elhozni magával, mivel félt attól, hogy a többi előőrsben rajtuk üthetnek távollétében, ezért mindenhol megfelelő védelmet hagyott hátra. Farkasa hátán utoljára végiglovagolt serege előtt. Amazon módra csak a bal vállán viselt vértet, haját harci varkocsokba fogta, jobb kezében hatalmas fejszéjét, Hűséget tartotta. Előtte álltak seregei: a Sárkánybendők szürke páncélöltözetben, a Horda harcosai kezükben fegyvereikkel, vadászok farkasaikkal és íjaikkal kezükben, troll zsiványok, akik fürgén és észrevétlenül tudtak lopózni, valamint egy századnyi vérelf paladin, akiket Lor'themar Theron küldött hozzá. Kiváló harcosok mind, csak kevesen voltak az ellenfélhez képest. Az Elhagyottak még nem érkeztek meg.

Zaela Groth fegyvermester és Gron parancsnok kíséretében kilovagolt a falakon túlra, az Alkony Pörölyével szemben. Mielőtt elkezdődne az ütközet, a szemükbe akarok nézni – gondolta Zaela. Amikor megállt a szekta tagjai előtt, kis idegességet érzett. Nagyon sokan voltak, violaszín ruhába öltözött arcane-mágusok, vérmágusok, boszorkánymesterek, elementál-varázslók. Egy másik csoport csak elf íjászokból állt, mindegyiknek violaszín csuklya fedte az arcát, hosszú fülük mégis elárulta őket. A seregből egy felsőtestét szabadon hagyó férfi lovagolt eléjük.

- Ha, szóval a Horda vezér egy nő szoknyája mögé bújik - mondta kihívóan. - Ennyire kifogytatok volna a bátor férfiakból?

- Én a harcos amazon, Zaela vagyok, a Sárkánybendő klán hadura – jelentette ki büszkén a nő. - És látom, hogy Cho'gall aljas árulók szoknyája mögé bújik. Ne tagadd, elárultad népedet és a Szövetséget, amikor csatlakoztál hozzá! - Zaela a többiekhez fordult. - Ti mind elárultátok népeteket és saját véretek ellen fordultok. Hogy bizhattok meg egymásban? Honnan tudjátok, hogy holnap nem fog társatok ugyanúgy elárulni, ahogy ti elárultátok társaitokat?

Az Alkony Pörölye seregéből kiáltozás hallattszott, és a fegyelem megtörni látszott. A vezető férfi hamar leintette őket.

- Ezek csak üres szavak, asszony, hiszen nem is érthetsz máshoz! Mi, akik hiszünk az Alkony Órájának eljövetelében, mi azonban karddal szerzünk érdemeket! Az Alkony Pörölyéért!

- Az Alkony Pörölyéért! - hangzott a kiáltás ötezer torokból.

- Kardforgatásra neveltek, és kardforgatóként élek – felelte Zaela. - Majd meglátjuk, hogy ki csatáz szavakkal és ki fegyverrel! - Ezzel az amazon és kísérői visszamentek az erődbe.

- Fújjátok meg a kürtöket! - parancsolta Zaela. - Mutassuk meg ennek a csőcseléknek, hogy milyen fából faragták a Hordát!

A csata elkezdődött. Hirtelen nyílvesszők suhogása és lövedékek becsapódása töltötte meg a levegőt. Az elementál-varázslók által irányított elemeket a Horda sámánjai próbálták lenyugtatni. Véresszurdok falvédjéről a vadászok nyilazták le a túl közel merészkedő szektás harcosokat. Zaela körbe-körbe ügetett farkasa hátán és parancsokat osztogatott. Amikor az Alkony Pörölyének íjászai lőttek, saját népének megparancsolta, hogy a hatalmas előkészített pajzsok menedékébe bújjanak. Két nyílzápor között pedig a sajátjaikat lőtték ki a falhoz közel merészkedőkre. A paladinok egyelőre azokat próbálták gyógyítani, akik minden elővigyázatosság ellenére is nyílvesszőt kaptak a testükbe.

A harc már két órája folyt, és Zaela látta, hogy az ellenség sorai között zúgolódás támad. Amikor messzilátójával jobban megnézte, látta, ahogy a dühös és csalódott orkok, akiknek nem sikerült elérni a falat, az elf íjászoknak estek, mert szerintük az íjászok nem végzik jól a dolgukat. Az elfek védelmére kelt jó pár elf druida is, akik eddig a sebesültjeiket gyógyították. Zaela elmosolyodott magában. - Tudtam, hogy túl sokfélék. Hogy nem fognak tudni egységesek maradni. - Aggódott azonban az élőholtak hiánya miatt. Mégis rosszul mérte volna fel a helyzetet, és nem érezte volna meg az árulás szagát, ahogy Mallia tanította?

Nemsokára egy sokkal nagyobb gond miatt aggódhatott. A távolban vijjogás hallatszott, amelyet túlságosan is jól ismert. A sárkányok. Ha nem tudnak a földön betörni, betörnek majd a levegőbe. Az égen addigra apró fekete pöttyök jelentek meg. Hamarosan nagyobbak lettek, és lassan az alakjuk is kivehetővé vált. Ibolyaszínű szárnyaikkal lassan teljesen beborították a kék égboltot.

- Íjászok! A sárkányokra! Most! - kiáltotta Zaela.

A nyilak többsége nem érte el a sárkányokat, helyette ártalmatlanul hullottak alá az égből. Az a pár, ami elért egy-egy alacsonyabban repülő sárkányt, szintén csak bolhacsípés volt a hatalmas teremtményeknek.

Elveszünk – gondolta Zaela. - Ha nem tudjuk őket időben lelőni, akkor ide fognak érni és nem sok mindent tehetünk ellenük ilyen kevesen.

Ekkor azonban ismét nyílzápor borította be az eget, ezúttal azonban az erődtől délről jöttek, és két sárkány is nagy szárnycsapások közepette hatalmas vinnyogás mellett bukott le a földre.

Zaela a nyilak irányába nézett. A közeli domboldalon élőholtak jelentek meg csontlovak hátán. Legelől Lady Ozwynn lovagolt. Zaela már korábban is hallott a Sötét Íjászokról, azonban először látta őket saját szemével. Pár pillanatig megbűvölten nézte az egyégesen és hotlukban is kecsesen mozgó alakokat, az összehangolt mozdulatokat, ahogy megfeszítették íjaikat, majd egyszerre eleresztették nyilaikat az ellenségre. Ismét három sárkány hullott le az égből. Zaela rákiáltott a harcosaira:

- Kaput kinyitni! Rohaaam! - kiáltotta, és ő maga is farkasán kirohant a kapun, fejszéjét a feje fölött lóbálva.

A többi már gyerekjáték volt. Az Alkony Pörölyének tagjai között, amikor látták a sárkányokat lehullani, a fegyelem utolsó szikrája is eltűnt. A sereg egyik fele parancsnokuk után futott, és rátámadott a Horda érkező tagjaira, azonban a nagyobb részük fejvesztve igyekezett elmenekülni és fedezéket keresni. A Horda tagjai könnyedén szétverték az összetört sereget, és estére az egész szurdokot megtisztították a szektásoktól.

Két nappal később a Horda Hadfőnöke is tiszteletét tette náluk. Zaela harci vértjét viselte, azonban haját nem fonta be varkocsokba, hanem szabadon hagyta. Mellette állt Lady Ozwynn, akit Zaela Véresszurdok felügyeletével bízott meg, valamint Haláltütő Grot, hű fegyvermestere. A portálon át belépő Garrosh-t díszsorfal fogadta. Zaela eléje lépett:

- Üdvözlünk Sárkánybendő Kikötőben, Pokolsikoly Garrosh! Megtisztelőnek tartjuk a Hadfőnök látogatását! - hajtotta meg fejét a mag'har előtt.

Garrosh-t azonban Zaelánál jobban lekötötte a mellette álló nő.

- Szóval igazak voltak a hírek, amit hallottam, és egyértelmű parancsom ellenére segítséget kértél ezektől a természet-ellenes lényektől – kezdte az ork minden bevezető nélkül. Lady Ozwynn arcán csak a szokásos gúnyos mosoly ült.

- A Sötét Úrnő üdvözletét küldi a Hadfőnöknek, és reméli, hogy apró cselekedetekkel befoltozhat bizonyos lyukakat – felelte.

- Nem érdekel a Sötét Úrnő bizalma – morgott a ladyre Garrosh, majd visszafordult Zaelához. - Megszegted a parancsomat, Hadúr.

- Inkább úgy mondanám, hogy nem fogadtam meg a tanácsodat, Hadfőnök – felelte szelíden Zaela. - Az Alkonyi Felvidék hadurának neveztél ki, akinek a feladata megvédeni a Horda erődjeit. Ahhoz, hogy ezt a feladatot ellássam, szükségem volt az Elhagyottak segítségére.

- Szóval te megbízol ezekben a korcs teremtményekben? - csodálkozott Garrosh.

- Nekem és népemnek nem ártottak. Ha el is vesztették a Horda bizalmát, ezzel a tettükkel talán bizonyították, hogy fontos számukra annyira a bizalmad, hogy megpróbálják visszanyerni. - Gyorsan folytatta, mielőtt még Garrosh félbeszakíthatta volna: - Népem is sokat ártott más népeknek, és sokan nem bíznak bennünk. Ennek érezzük is a következményeit. Tudom, hogy fáradságos munka a bizalom megszerzése, ezért hosszú út áll még az Elhagyottak előtt. Népem azonban kész arra, hogy bizalmába fogadja az Elhagyottakat, ha érdemesnek találja őket rá. És szerintem a Hordának is ezt kellene tenni – tette hozzá csendesen.

Garrosh feldühödött ezekre a szavakra.

- Nem tűröm, hogy egy klánvezér adjon tanácsokat, hogy mit kellene tennie a Hordának – kiáltotta. - Úgy látom, túl sokat képzelsz magadról, Zaela, ahhoz képest, hogy a Horda mentette meg a néped!

- Zaela vagyok, a harcos amazon, és erre büszke vagyok. Mikor megismertelek, csodálkoztam rajta, hogy hogyan tudja összetartani egyetlen személy ezt a sokszínű Hordát. Most már tudom, hogy türelemmel és bizalommal ez lehetséges. Ezért már csak azon csodálkozom, hogy te hogyan tudod összetartani őket.

- Vigyázz a szádra, asszony! Megmentettem a népedet!

- Én pedig megmentettelek Mor'ghor haragjától! - Most már Zaela sem tudta türtőztetni magát. - Vajon ha ő talált volna rád a bokor alatt, akkor is itt beszélgetnénk ma?

Garrosh elsápadt a klánvezér szavaitól. Pár pillanat csönd után, csak annyit mondott gúnyosan:

- Légy büszke a győzelmedre, amazon! - Azzal visszasietett a portálon át szeretett Orgrimmarjának menedékébe. A Sárkánybendő klán tagjai meglepetten néztek utána, vezérük azonban csak lemondóan intett, és megfordult.

Vajon Garrosh rájön valaha, hogy a széthúzás csak romba dönti őket? Hogy bármilyen törékeny is a bizalom, hinni kell benne, mert csak ez az egyetlen remény? Zaela csak remélni tudta, hogy erre a Hadfőnök is rájön, ahogyan ő is rájött.

Grot és Mallia léptek oda hozzá.

- Egy dologban igaza volt Garrosh-nak: légy büszke a győzelmedre, amazon!

Zaela rájuk mosolygott. Valóban, amit elért, valódi győzelem volt. Nemcsak az Alkony Pörölye felett, hanem a bizalmatlanság felett is. Ismerte a szívét, és tudta, hogy mivel kell szembenéznie. Amazon volt.