Sylvanas Jégkorona ormának szélére
botorkált becsukott szemekkel. Felemelte a karjait. Habár itt a
szél kicsit csípős volt, ő csak tompa fájdalmat érzett belül.
Egyszercsak megérezte mások
jelenlétét maga körül és kinyitotta a szemét. A Val'kyrok
közelebb lebegtek hozzá, elég közel ahhoz, hogy észrevegye
áttetsző csípőjüknél csillogó fegyvereiket. Mit akarnak?
Mindenfajta figyelmeztetés nélkül
egy kép töltötte meg elméjét. Egy emlék. Egy meleg, napsütötte
hálószobában találta magát. Az aranyló napsugarak keresztül
áramlottak az ablakon, megvilágítva a szobában szálló
porszemcséket és narancsszínű gömböket vetítve a padlóra. Ez
az ő szobája volt. Egy korábbi életében. Még nem érte meg
huszadik őszét, de a fiatal Sylvanas már a legígéretesebb vadász
volt családjában. Felhúzta csípő-magasságú bőrcsizmáit,
gondosan befűzte a szalagokat és csinosan megkötötte őket.
Hozzáigazította a levélmintázatú hímzést, majd felpattant az
ágyról, hogy a tükörben is megcsodálhassa magát. Derékig érő világoskék haja vízesésként hullott hátára áttetszőn a világos
napfényben. Sugárzott a tükörből, és addig igazította a haját,
amíg tökéletesen nem vették körül hosszú, keskeny füleit. Nem
volt elég számára, hogy ő legyen a legjobb vadász a családban.
Mindenkit el akart kápráztatni a személyiségével. Annyira hiú
volt.
Különös, elfeledett emlék volt, ami
visszarángatta Sylvanast az orom szélére. Mi késztette erre a
visszaemlékezésre? Az az élet már kismilliószór elveszett.
Majd egy másik emlék töltötte el
érzékeit. Most egy kiszögellő szikla mögött guggolt az Örökdal
Erdőkben. Az őszi növényzet megzizzent felette, elrejtve társa
lépteinek hangját, ahogy rohant, majd beugrott mögé a fedezékbe.
- Nagyon sokan vannak! - kiáltotta,
azonban Sylvanas ujjának jelére csöndben maradt. - Csak két tucat
íjászunk van itt fent – folytatta suttogva. - Nem fogják
túlélni!
Sylvanas nem vette le a tekintetét a a
csoszogó élőholtak sötét áradatáról, amely egészen a folyó
gázlójáig vágta maga előtt az utat. A Harmadik Háború
tetőpontja volt ez, és csak órák választották el Ezüstholdat
attól, hogy Arthas seregének martaléka legyen.
- Csak annyit kell
tenniük, hogy feltartóztatják őket, amíg mi megerősítjük a
Napkút védelmét – válaszolta kimért hangon.
- Meg fognak halni!
- Ők a nyílvesszők a
tegezben – mondta Sylvanas. – El kell használnunk őket, ha meg
akarjuk ezt nyerni.
Pimasz volt. Üres? Nem
– egy küzdő. Egy harcos szíve dobogott benne.
Most hirtelen,
ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, egy harmadik emlék jelent meg.
- Lordaeron jogos
örökösei! – kiáltott Sylvanas íját a magasban tartva.
Alkarja, bár inas és izmos volt még mindig, kékes-szürke színben
játszott. Halott volt. A jelenet is másmilyen volt. Ez a kép a
halála utáni emlékek hideg fényével ragyogott. Előtte várakozó,
reszkető csontvázak tömege állt, páncéljuk darabokban, testük
összetörve és elképzelhetetlen bűzt árasztva. Panaszos,
kétségbeesett tekintetük hirtelen gyermekekre emlékeztette őt.
Undort keltettek benne. De ínségük hatalommal ruházta fel őt.
- A Lidérckirály
tétovázik. Az akaratotok immáron a sajátotok. Most is száműzettek
kívántok lenni a saját földjeiteken? Vagy magunkhoz ragadjuk a
kegyetlen végzet által kiosztott kártyáinkat és visszafoglaljuk
helyünket ebben a világban?
Kérdéseit kotyogó
nevetés, majd reszelős, szinte elkeseredett öröm fogadta. Csontos
öklök emelkedtek a magasba. Ezek a szegény ördögök: parasztok,
farmerek, papok, harcosok, urak és nemesek… még nem is fogták
fel teljesen, hogy mi történt velük. De hogy valaki – bárki –
biztosította őket arról, hogy tartoznak valahová, sokkolóan
hatott rájuk.
- Rólunk már
letettek. Minket… elhagytak. De mire a nap holnap reggel felkel, a
főváros a miénk lesz – jelentette ki. És akkor már ordítottak.
- De mi lesz az
emberekkel? – kérdezte egy fiatal alkimista, miközben a lárma
alább hagyott. Sylvanas felismerte őt az elmúlt éjszakai
csatából. Hűvös értelem áradt a szemgödréből: Lydonnak
hívták. Ő már elfogadta helyzetét, ahogy az emberekre, mint egy
másik fajra utalt; Sylvanas megjegyezte magának, hogy később még
hasznos lehet számára a férfi.
- Ők a saját céljukat
szolgálják – válaszolta, de fejében már tovább kalkulált. –
Úgy hiszik, hogy felszabadítják a várost. Hagyjuk, hogy a mi
oldalunkon harcoljanak és a saját javunkra használjuk fel őket. –
Majd felidézte saját korábbi analógiáját: – Ők a nyílvesszők
a tegezben.
Az egyre duzzadó
élőholt sereg helyeselve tapsolt, köhögött és csapkodott
örömében. Sylvanas hideg fejjel figyelte az egész jelenetet. És
ti is azok vagytok, gondolta magában. Nyílvesszők, amelyeket
Arthas szívébe lövök.
Még mindig egy harcos
szíve dobogott benne? Megdermedt. Nem, ő ugyanaz maradt halálában,
mint életében volt.
Sylvanas megrázta a
fejét, hogy tisztábban lásson. Ezek az ő emlékei voltak, de nem
emlékezett rájuk. Úgy húzták ki őket belőle. A Val’kyrok
húzták elő. A néma szellemek körülvették őt, és csendben
figyelték. Próbára tesznek engem! döbbent rá Sylvanas.
Ítélkeznek felettem!
Mély levegőt vett,
szemei hirtelen megteltek élettel.
- Nem fogtok elítélni!
– sikította, elfordulva a szakadék szélétől, hogy
szembenézhessen vádlóival. – Ti nem! Senki sem! – Haragja
kibuggyant belőle. Vajon rikoltószellem sikolya működik ezek
ellen… az izék ellen?
De nem volt szüksége
arra, hogy harcoljon velük. Már végzett.
- Húzódjatok hátra!
– parancsolta. – És szálljatok ki a fejemből!
Sylvanas hátralépett,
a szél belekapott a hajába és kirojtosodott köpenyébe. Az
emlékek arról, hogy ki volt és kivé vált, összeszorították a
gyomrát, de most véget vet a szorításnak. Nem lesz tovább
rothadó holttestek korcs nemzetének bosszúálló vezetője. Az
elfeledett boldogság után vágyakozva levetette magát a Jégkorona
Citadella tetejéről. A szél a fülében sikoltott. Az orom és a
szakadék szélén álló néma Val’kyrok eltűntek…
Teste végzetes
robajjal csapódott a szakadék alján lévő szaronit kövekbe.
Ez is nagyon jó lett csak így tovább!
VálaszTörlésKöszi nagyon jó!
VálaszTörlés"Derékig érő világoskék haja" -- "Her waist-length blonde hair"
VálaszTörlésNem inkább szőke haja?
Bocs a piszkálódásért, nagyon jó fordítás lett egyébként mindegyik rész:)
Lehet, hogy rosszul tettem, hogy nem hagytam bent a szőkét, csak az a gond, hogy a Warcraft 3-ban kék hajjal ábrázolták Sylvanast és nem szőkével.
VálaszTörlésSzóval ezért gondoltam úgy, hogy miután úgyis a víz hullámzásához hasonlítják a haját, köztes megoldásként úgy írom, hogy világoskék (tekintsd az én fordítói szabadságomnak :) ). De persze, szőkét jelent a blonde :)
Direkt elindítottam egy küldit, hogy ezt megnézzem :) Bár nem sokat látni a hajából, de szőke!
VálaszTörléshttp://dl.dropbox.com/u/48465902/sylvanaswc3.JPG
Életében szőke volt de élőholtként már nem.
VálaszTörlésIgen, de most itt egy, az életében megtörtént dologra emlékszik vissza.
VálaszTörlés