Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 8. rész

Genn bepánikolt. Hallotta, ahogy Godfrey, Ashbury és néhány másik nemes utána kiált a fák között. Tudta, hogy nemsokára rátalálnak. Előtte a földön ott feküdt az egyik szörnyeteg, az egyik worgen, amely Fekete-erdőben kísértett, szörnyű mementójaként Arugal évekkel ezelőtti kudarcának, szörnyű mementójaként Genn parancsának, hogy használják ezeket a bestiákat a Falka ellen, még szörnyűbb mementójaként annak, hogy hogyan fordultak ezek a bestiák Genn saját emberei ellen. A szörnyet lelőtték; ott érte a találat, ahol most lyukak tátongtak a mellkasában. A meleg kiszállt a testből, és a belőle folyó vér kezdett megalvadni.

Ez a nemesek titka volt, amelyről soha nem beszéltek a polgárságnak. Minden teliholdkor, Genn, Godfrey, Ashbury, Marley és mások kimentek Fekete-erdőbe állig felfegyverkezve, és olyan lényekre vadásztak, amelyről népük többsége azt gondolta, hogy nem többek egy mítosznál, túlzó háborús történetnél, amelyet a Szürkesörény Faltól érkező katonák mesélnek. A nemesek sportból és bosszúból vadásztak rájuk – hogy kipusztítsák a kártevőket.

Genn odanyúlt a vállán lévő meleg nedvességhez, ahol a bőre lüktetett és égetett. A kezeit ragacsos és karmazsinszínű vérrel maszatolta be. Megharapták. A szörnyeteg lesből támadt rá, és megmarta a vállánál, mielőtt Genn rálőhetett volna. Félelem járta át. Rosszul volt. Ő is egyike lesz azoknak a szörnyetegeknek, akiket lenéznek? Tudta, hogy ha Godfrey, Ashbury és Marley meglátja a harapást, azt fogják tenni, amit elvárna tőlük. Amit ő is tenne a helyükben. Lelőnék. Az átok nem terjedhet tovább. Össztörve, letörölve a vért a vállából, felhúzta a gallérját.

- Uram, hogy boldogulsz? – kiáltotta Marley a lombozaton keresztül.

Kezeivel matatva, Genn egy darabot tépett ki a hátitáskájábólés a kabátja alatti vállbélésbe tömte. Még jobban felrángatta kabátjának gallérját és visszatartott egy nyögést.

- Szüreksörény uram, merre vagy? – kiáltott utána Godfrey az erdőn keresztül.

Genn olyan magasra húzta a gallérját, amennyire csak tudta. A sebe égetett, és zihált a fájdalomtól.

- Igen… én… itt vagyok. Megvan a bestia! – kiáltotta vissza Genn, remélve, hogy átverheti őket. Lassan hátrált a testtől, rövideket lélegezve idegesen és lebotorkált a földre, hogy véres kezét a nedves fűbe törölje.

A worgen nyelve kilógott az egyik oldalon, mint egy lelógó rózsaszín szalag és a bestia üvegessé vált szemei vádlón tekintettek rá.

* * *

- Apa! – sikoltotta Tess, látva, ahogy a hajó a tengerbe süllyed.

- Vissza a flottához. Most. Én majd utána megyek. Menjenek! – kiáltotta röviden Talar a parancsait, ahogy a mentőhajó orrában állt.

- Kérem… kérem hozza vissza a férjemet – könyörgött Mia.

- Megteszem, amit tudok, Szürkesörény Királyné. – Ezzel Talar a tengerbe ugrott. A felszín alatt egy áramvonalas tengeri fókává változott, azzá a formává, amelyet egy évezred alatt fejlesztett tökélyre. Ez a forma mentette meg az életét, mint tengerész. Látta, ahogy az Elune Ragyogása lassan a mélybe csúszik, és elnyeli a sötétség.

Genn keményen úszott, egyre feljebb haladva. A tüdőiben lévő nyomás elviselhetetlen volt. Érezte, ahogy tiszta elméje elillan, édes megváltás után könyörögve, hogy ne érezze az égető fájdalmat a mellkasában és a nyomást a füleiben többé. A gondolatai sebesen pörögtek, szétszórt, ütemesen előbukkanó emlékképek táncoltak az eszméletlenség határán. Talán a fájdalom, amely átjárta, volt az egyetlen erő, ami még előre hajtotta.

Látta azt a napot, amikor a worgenek megtámadták Gilneas Várost. Látta annak a rejtélyes éjelf papnőnek az árnyát, amikor először feltűnt és figyelmeztette őt a közelgő veszélyre. Látta, ahogy a fia büszkén unszolta embereit, hogy harcoljanak az Elhagyottakkal szemben. Látta, ahogy az emberei összegyűltek a fiatal herceg mögött, arcukon a teljes elköteleződés látszatával. Emlékezett rá, hogy milyen büszke volt arra a fiatalemberre, akit felnevelt.

De gyorsan gyengült. A keze lecsúszott az ajtókeretről, amelyet elreteszelte. Érezte, ahogy a az áramok lefelé húzzák.

Állj meg a két lábadon, fiú. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, ha megvan hozzá a bátorságod és energiád, hogy megállj a saját lábadon. Az apja hangja volt, ami ott ugrándozott körbe a tudata mélyén.

Tudom, apám. Tudom. Mintha a patikusok által készített egyik piros folyadékot itta volna meg, az apja hangja úgy hozta vissza Gennek az újjáéledést. Előrenyomta magát, a szemét kinyitotta, az elméje majdnem tiszta volt.

Olyan utakra juthatsz, amelyekről nem is tudtál!

Már majdnem a hajóablaknál volt. Kívül egy lény alakját látta, amely a bejárathoz közelített. Egy tengeri fóka volt, amelynek testét eltorzították az áramlatok.

Genn harcolt a nyomással, amely megpróbálta visszahúzni őt a mélységbe. Harcolt a feketeséggel, amely az elméjét próbálta meg kivonni a víz segítségével, de becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy violaszínű kezet látott kinyúlni feléje az ablakon keresztül. Talar eljött érte. Az életét kockáztatta, hogy megmentsen egy olyan embert, akit alig ismer és akit aligha kedvel.

Egy utolsó nekirugaszkodással, minden erejét összeszedve, Genn előrenyomta magát, kezét nyújtotta addig, amíg el nem érte Talar kinyújtott tenyerét.

Aztán minden elsötétült.

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 7. rész

Genn hirtelen megfordult és az eredetileg vízszintes padlón elkezdett felmászni. A segélykiáltások felé sietett.

Maga fölött lilaszínű kezeket látott, amely a feldőlt roncsokon keresztül nyúltak ki, és amelyet egy ajtókeret zárt el. Kezek tapogatták körbe a törmeléket, amely fogva tartotta őket, és kétségbeesetten tekingettek ki. Azok a matrózok voltak, akik a hajófenéken lévő kabinba rekedtek.

Genn nem vesztegette az időt. Jobb kezét maga előtt lengette, bal kezével pedig kinyúlt és megragadta a csapdába szorult fakeretet, a kőtörmeléket pedig lefelé hajította. A nehéz törmelékek meghajlították a fát, amely fölött egy éjelf férfi arcát pillantotta meg, aki ujjongón pislogott rá.

- Elune fényére, honnan jöttél? – kiáltott fel egy hang.

- Azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket. – Erősen húzta a roncsot, de az nem mozdult. Egyedül nem tudta megoldani.

- Nyomjátok minden erőtökkel. Ha egyesítjük erőinket, kiszabadítalak titeket.

- Ahogy kívánod, worgen.

Genn koncentrált, próbálta az emlékeit az összekuszált tudatán kívül tartani. Egy csengő kehely. A kőpadlón bor folyik a kőpadlón, olyan, mint a vér. Most nem. Most nem terelhetik el a figyelmét. Itt nem gyengíthetik el. Végül keményen megrántotta a hatalmas kődarabot, ahogy az éjelfek nyomták.

Reccs! A nagy terméskő lezuhant. Genn teste az ajtókeretnek lökődött. Az egyik éjelf matróz elkezdett esni, de aztán talált egy fogást. Szabadok voltak!

- Köszönjük. Már kezdtünk belenyugodni a halálunkba.

- Soha nem szabad belenyugodni a bizonytalan dolgokba, éjelf. Kövessetek engem.

Néhány matróz gyorsan felé rohant. Vékony füstréteg gomolygott felettük.

- Hol van a feleségem és a lányom?

- Kicsodák? – kérdezte az egyik véresarcú tengerész.

- Te… te vagy Szürkesörény Király? – tette hozzá egy másik éjelf.

Szürkesörény bólintott.

- Az ő lakosztályaik a hajófenéken vannak, de nem láttuk egyiküket sem. Vigyázók voltak megbízva, hogy hozzák őket a hajóorrba, de…

- De mi?

- Senki se látta, vagy hallotta őket… A jobboldali kabinokban voltak.

Genn emlékezetébe idézte a szétroncsolt Vigyázók testét, amelyeket akkor látott, amikor belépett a hajóra. A képet nyomban felváltotta a kavargó emlékezet egy másik pillanatképe: egy csoport Vigyázó fekszik egy alvadt vértócsában Keel Kikötőjében Gilneasban. A Vigyázókat Elhagyott Halálőrök ölték meg. Azok a Rikoltószellem Királynőt szolgáló élőholt szörnyetegek szövetkezve egy worgen lázadó szektával, amelynek célja Genn földjeinek elfoglalása volt.

Genn és a matrózok a szétesőfélben lévő folyosókon siettek keresztül. Érezték, ahogy a hajó egyre jobban csúszott lefele. Most már sebesen történt a folyamat, hosszú, gyomorrángató lökésekkel kísérve. Ahogy lemásztak, szembetalálkoztak a halott Vigyázók holttesteivel.

- Még lejjebb és balra. A mentőcsónakok az ablakon kívül várnak. Menjetek! – Genn a füsttel telt csarnokon keresztül afelé a kabin felé mutatott, ahol ő is bejött.

- A feleséged kabinja lejjebb van, közel a hajófenékhez. Sok szerencsét és köszönjük – mondták a tengerészek.

Ezzel Genn elengedte őket és lejjebb nyomult, a csarnokon keresztül a füstön át. Elég bizarr érzés volt a felfordult hajón haladni. Látta, ahogy vízzel telik meg mögötte a csarnok.

- Segítsenek! – szólt egy női hang. Mia hangja. Genn ezt azonnal tudta. Kinyújtotta a kezét, kitapogatva egy ajtókeretet, amellyel megállította az esését.

- Érkezem, szerelmem!

Genn egy átázott folyosóra mászott le. Fehér színű hullámverés ömlött keresztül a hajóablakokon. Alig látott át a füst és hamu rétegen, amely előtte terjengett.

- A férjem! – kiáltotta Mia. Előtte volt. Csak tovább kell nyomulnia.

- Tartsatok ki! Nem veszítelek el titeket! – Az emlékek villámgyorsan megrohanták, újra azok a széttöredezett emlékek, ahogy Liam sebesült testét a karjában tartja, egy kehely leesik a padlón a háborús szobában, tele borral. Visszaszorította őket – nem, nem most! Ahogy az emlékeket elűzte, betörte az ajtót és benyomult a kabinba.

- Apám! – Tess, az ő gyönyörű lánya, szorosan magához vonta. Mögötte feküdt Mia. A lába elég kifordított pozícióban volt, felduzzadva és lilásan; láthatóan eltört. – Anya… a lába… a lába eltörött. Nem hagyhattam itt… amikor a hajó ütközött, az öltözőszekrény ráesett és…

- Menjetek, mindketten. Menjetek, szeretteim… menjetek, amíg van egy kis időtök. Csak hagyjatok itt engem! – Mia minden erejét megfeszítette, hogy megpróbáljon logikusan gondolkodni a fájdalom ellenére.

- Nem hagylak el, anyám!

- Nem hagyunk el. Soha többé! – Genn Mia oldalához sietett és gyengéden a karjaiba vette.

Mia felkiáltott fájdalmában, és a hang Genn szívéig hatolt. A lába bénán fityegett.

- Sss… jól van, szerelmem. Kiviszlek innen. Muszáj kitartanod. – Az asszony a fájdalmán keresztül is szélesen rámosolygott azzal a mosollyal, amely mindig beragyogtatta az egész arcát és összeráncolta a fitos orrát. Ez volt az a mosoly, amelybe évekkel korábban Genn beleszeretett, amikor először találkoztak az Aderici Királyi Fogadáson. Már szinte sokkos állapotba került a fájdalomtól, de a mosolya még mindig sugárzó volt. – Mássz fel a hátamra, lányom. Sietnünk kell!

Tess átvetette karját termetes nyakán, és olyan elszántsággal, amelyet ezekben a napokban nem érzett, Genn beleszaladt a szmogba, miközben minden idegszálával arra figyelt, hogy Miát megtartsa. A deszkák már vízben álltak, és a hajóorrhoz vezető előtér is víz alatt volt. Egyik kezével előretolva magát csoszogott felfelé, miközben Tess segített neki az anyját megtartani. Lassan, de biztosan Genn egyre előrébb tudta tolni magát és családját.

- Siessünk, apám, a vízszint emelkedik!

Genn nem nézett lefelé. Hallotta lánya hangjában a sürgetést, és tudta, hogy hamarosan eléri őket a víz. Ha hátrafordul, ezen akkor sem tud segíteni.

A folyosó felé fordultak, áthaladtak a Vigyázók testein és a kabin felé szökdeltek, amelyen keresztül Genn a hajóba jött. De mielőtt mégegy lépést tehetett volna, a gyomra ugrott egyet.

Ott csengett fülében a felesége és a gyermeke sikolya, de eltompította az a hangos reccsenés, amellyel az Elune Ragyogása mélyebbre merült. Az idő nem az ő oldalukon állt, és egy utolsó erőfeszítéssel amilyen gyorsan csak tudott, a kijárat felé sietett.

A hajóablakon kívül látta a mentőcsónakokat összezsúfolva egy helyen, ahogy az utolsó túlélőket kimentik. Az örvényáramlatok a kis csónakokat egymás felé irányították, és Talar óvatosan próbált egyensúlyozni mentés közben. Genn látta, hogy a korábban kimentett matrózok most a mentőcsónakban vannak épségben.

- Talar! A királynő megsérült. Segítened kell neki és a hercegnőnek! – kiáltotta Genn, hangja átverekedett a szélen keresztül.

- Dobja be őket a vízbe! Onnan kimentjük őket. Meg tudjuk gyógyítani! – kiáltotta vissza Talar, lenyűgözve attól, amit látott.

Genn mindkét oldalt maga mellé nézett. Ezért a két nőért kell most élnie. Nincsen népe, nincsen fia. Ők maradtak neki mindössze.

- Szerelmem, szörnyen fájni fog, amikor beleesel a vízbe. Ha megakadályozhatnám a fájdalmadat, megtenném. Erősnek kell lenned.

- Kibírok bármilyen fájdalmat, ha a közelemben vagy, drága férjem. Szeretlek téged… mindörökké. És most hadd menjek.

Genn elmosolyodott, aztán kidobta őt a hajóablakon keresztül, és a felesége hangosan az óceánba csapódott.

- Tess, menned kell. Segíts anyádnak!

Tess egy félmosolyt vetett rá, gyorsan letörölte a könnyeit, aztán keresztül nyomta magát a hajóablakon, és az óceánba landolt.

Mindkét nő hamar felszínre jött, hogy nagy levegőt vegyen, majd a karjaikkal csapkodni kezdtek. Talar mentőhajója melléjük ért, és a Vigyázók behúzták őket a csónakba.

Megkönnyebbülve és büszkeséggel a szívében, Genn is elkezdte átnyomni magát a hajóablakon, de még mielőtt teljesen kirét volna…

Husss!

Talar érezte, ahogy a vákuum lentről szinte magába szippantja őket. A mentőcsónakok meghajoltak és egymásnak ütköztek. Mintha valami hatalmas erő lentről magába nyelné, az Elune Ragyogását beszippantotta az óceán.

Genn szemei tágra nyíltak, ahogy az erő visszaütötte őt a hajóablakból, és a nyitott kabinon keresztül az elöntött csarnokba dobta, mintha egy szivattyú húzná lefelé az elsülyledt hajó belsejébe.

- Genn! – kiáltotta Mia. A hajó eltűnt. Csak habzó koncentrikus körök hullámoztak körülöttük, mint egy hatalmas céltábla körül.

Vízzel telt meg Genn tüdeje, amitől a maradék levegőt is kiköhögte. Mozgatta a karjait, próbált a felszínre úszni, küzdve az őt lefelé nyomó erővel.

Bepánikolt, a szíve hangosan dobogott a torkában. Rájött, hogy már nem sok ideje van hátra.

T&K - Az éjelfek történelme

Ahogy azt nem győzik hangsúlyozni, az éjelf a legrégebbi civilizált faj Azerothon, minden civilizált és mágikus dolog eredete. Minden mágia a kaldorei-ektől származik, az isteni és később az arcane is; és az első igazán jelentős civilizáció is az éjelfek településeiből alakult ki. Ahogy mondani szokás, minden az éjelfektől származik.

Volt idő, amikor az egész világ egyetlen hatalmas kontinens volt, és a különböző fajok egyszer csak megszülettek. Jóval azelőtt, hogy az emberek feltűntek volna, vagy hogy a törpök először felbukkantak volna földalatti otthonaikból, az éjelfek már nagyszerű városokat építettek és a világ erőit fedezték fel. 10.000 évvel ezelőtt a kaldoreiek Elune istennőhöz fordultak a papnők segítségével, valamint a föld szellemeihez a férfiak segítségével. A társadalmukat utópiának is hívhatjuk, a szépség, a béke és az egyetértés paradicsomának. Ó, természetesen azért nem voltak naivak; nagyszerűen meg tudták védeni vagyonos városaikat és a holdkutakat, és a nők egy nagyszerű katonai szervezetbe tömörültek, akiket Vigyázókként ismerünk. Felügyelők biztosították a rendet az utcákon, és azt a néhány elfet, akik megpróbálták tönkretenni azt a tökéletességet, amiért a többiek annyit dolgoztak, elfogták.

Aztán elszabadult a pokol, ahogy a Lángoló Légió szeme elé került ez a világ.

Az egyik éjelf királynő, Azshara és az ő szolgálói felfedeztek egy új és eddig kiaknázatlan mágikus erőforrást, az arcane mágiát. A legközelebbi szolgáival együtt kutatta az arcane mágia titkát és megtanulta annak használatát. A démoni erő gyorsan megrontotta őt és szolgáit, akik magukat quel’doreieknek, vagy a Nemesenszületetteknek nevezték. A hatalommal való visszaélésük féktelen volt; és ahogy egyre romlottabbá váltak, felkeltették a Légió érdeklődését is. Amikor a Légió felfedezte az Örökkévalóság Kútját, Sargeras, minden démonok ura, kapcsolatba lépett Azsharával. Arra az esetre, ha Azshara portált nyitna az Örvénylő Ürességre, Sargeras végtelen hatalmat ígért neki. És természetesen ezt ő elfogadta.

Az Örökkévalóság Kútján keresztül a Lángoló Légió hordái beléptek a világunkra és elindultak, hogy meghódítsák maguknak. Számosan a Nemesenszületettek közül felismerték a hibájukat és a Légió ellen fordultak. Számosan egyszerűen elmenekültek. Azok, akik Azsharával maradtak, minden vagyonukat a Légiónak adták, mivel hű szolgálataikért még nagyobb hatalmat ígértek nekik. Azshara és az ő fajtája teljesen Sargerasnak ajánlották magukat, és amikor kisebb démonok jelentek meg a portálján keresztül, a királynő azt tervezte, hogy annyira kiszélesíti a portált, hogy maga Sargeras is át tudjon rajta kelni.
 

A megrontott Nemesenszületettek és a Légió között Azeroth jövője borúsnak látszott. Csak Haragvihar Malfurion druida és társa, a papnő Suttogószél Tyrande párját ritkító vezetésével menekülhetett meg Azeroth. Malfurion és Tyrande, oldalukon az elit Holdőrökkel és egy csapat arcane mágiahasználóval harcoltak a démonok ellen. A mágiahasználók közül sokan áldozatai lettek a Lángoló Légiónak, de Haragvihar Illidan, Malfurion testvére, összegyűjtötte a túlélőket és a démonok ellen vezette őket. Erre az időre Azshara portálja már teljesen kitöltötte az Örökkévalóság Kútját és Sargeras úton volt, így a hősöknek nem sok idejük maradt. Mivel Illidan maga is mélyen kötődött az arcane mágiához, ezért nem értett egyet a bátyja tervével, hogy pusztítsák el a Kutat. Illidan igénye, hogy a világnak körültekintően használva szüksége van az arcane mágiára, süket fülekre talált, és csak felbosszantotta a többi éjelfet. Illidannak ezt követően sikerült figyelmeztetnie Azsharát Malfurion azon tervéről, hogy magát a Kutat szándékozik megtámadni, majd néhány üvegcsényivel lopott a Kút vizéből. A csata káoszában aztán Illidan eltűnt.

.

Azshara próbált szembeszállni a Kutat támadó Hold Őrökkel, de a varázslatot elrontotta. A hősök elpusztították a Kutat, de nagy árat fizettek érte: a Hasadást. A Kút elpusztítása Azshara félresikerült varázslatával együtt a turbulens mágikus energiák egy olyan borzasztó hatását okozta, ami a kontinenst három különálló részre szakította. A hullámok elsodorták a Nemesenszületettek nagyszerű városát Azsharával és követőivel együtt, akik évezredekre eltűntek a szemünk elől. A királynő feltételezett sírjának helye, a megállíthatatlan Viharörvény dühösen tombol, emlékeztetve a világot a Nemesenszületettek bűnére és büszkeségére. A kaldoreiek ezután sztoikus nyugalommal szervezték újjá az életüket és a közösségeiket, és minden újra jóra fordult. Vagy arra kellett volna fordulnia.
 

A Hasadás után nem sokkal Illidan három fiolányit a Kútból vett vízzel a Hyjal Hegyhez vitt és a hegycsúcson lévő nagy tóba öntötte. Így létrehozta a második Örökkévalóság Kútját, és visszahozta az arcane mágiát erre a világra. A második Kút létrehozásával Illidan újra Azerothra hozta a démonok felbukkanásának veszélyét is. Bűne nem maradt büntetlenül, mivel Illidanon a bátyja rajtaütött, és örökké tartó fogsággal sújtotta. Árnyékdal Maiev Felügyelő és az ő Vigyázói Sírhalom Szakadék alatt őrzik örökké éberen.

Félve egy újabb Hasadástól, hárman a nagy Sárkány Aspektusok közül a Kút felett elültették Nordrassilt, a Világfát és varázslatokkal vették körül. Alexstrasza varázslata védettséget nyújtott az éjelfek számára a betegségekkel és a járványokkal szemben, Nozdormu halhatatlanságot biztosított számukra és Ysera a Smaragd Álomhoz kötötte a fát. A Világfa őrizte a Kutat, elrejtve így az Üresség szeme elől és megakadályozva a démonok újbóli megjelenését. Malfurion kinyilvánította, hogy az arcane mágia ettől kezdve túl veszélyes, és a használatát betiltotta. Mivel a megmaradt quel’doreiek képtelenek voltak elfogadni az utlimátumot, ezért egy üvegcsével loptak a Kút vizéből, és elfogadták, hogy a tengeren túlra száműzzék őket; ők lettek ezután a nemes elfek.

Hogy megvédjék Nordrassilt és őrizzék a Kutat, Malfurion összegyűjtötte az összes druidát egy zárt tanácskozásra, ahol alávetették magukat annak, hogy mély álomba zuhanjanak, miközben a szellemüket a Smaragd Álomba küldik. Kalimdor köré egy hatalmas ködsorompó ereszkedett, hogy még az Azerothon lévők szeme elől is elrejtse a Kutat. Tyrande és az ő Vigyázói őrizték a Hyjal Hegyet. A többi éjelf közben csak élte a maga halhatatlan életét, gondozták a fákat Kőrisvölgyben és azon túl, várva arra a napra, amikor a druidák újra felébrednek. A béke végre elérkezett Kalimdor és a kaldoreiek számára.

Na, most ugorjunk pár ezer évet, egészen a démonok harmadik betöréséig Azerothra. Hirtelen a köd, amely Kalimdort őrizte, felszállt, feltárva az elveszett kontinenst azoknak, akik már el is felejtkeztek Kalimdor létezéséről. Még a Nemesenszületettek leszármazottjai, a nemes elfek is nagyrészt megfeledkeztek őseik földjéről. A démonok ugyanakkor nem felejtettek; és Archimonde, a nagy eredar boszorkánymester seregei Nordrassil és az alatta lévő Kút után áhítoztak.

Biztos vagyok benne, hogy innentől ti is ismeritek a történetet, de a teljesség kedvéért megpróbálom az eseményeket az éjelfek szemszögéből megírni, amennyire csak tudom.
 

Az éjelfek először a ködsorompó elvesztét akkor vették észre, amikor a felderítő járőrjeik egy orktábornak estek áldozatául. A hódítókkal szemben azonnal bizalmatlanságot éreztek, és érzéseiknek engedve megtámadták az orkokat; de egy még félelmetesebb hódítóba botlottak: a Lángoló Légióba. Tyrande papnő, félve a legrosszabbtól, Holdtisztásba utazott és felébresztette a druidákat, legelőször is párját, Malfuriont. Hamarosan megtudták az éjelfek, hogy Cenarius félisten meghalt az orkok kezétől, és bosszút esküdtek haláláért, de ennek végrehajtása előtt egy nagyobb problémával találták szembe magukat. A Lángoló Légió ugyanis nem várt.
 

Csak a Szövetség, a Horda és az éjelfek együttes seregével lehetett a Lángoló Légiót visszaszorítani. Vállalva a nagy árat, Malfurion és a druidák mégegyszer összegyűltek. Megidézték a föld összes szellemét abban a pillanatban, ahogy Archimonde leereszkedett a Hyjal Hegy csúcsára és megragadta a Világfa ágait. Kőrisvölgy szellemeinek és a Nordrassil erejét felhasználva, Malfurion egy borzasztó robbanást idézett elő, elpusztítva ezzel Archimonde-ot és vele együtt a Világfa nagy részét is. Azonban ezzel az éjelfek elvesztették a halhatatlanságukat, és néhány éjelf megvetette Malfurion választását. Megértem. Malfurion gyors döntést hozott az éjelfek érdekében, ami azonban nem egyezett az éjelfek szándékával, hogy a világ megmentése érdekében adják fel halhatatlanságukat. Nemes áldozat, de sokan még mindig neheztelnek amiatt, hogy nem adtak nekik választási lehetőséget. Mintha lett volna más választásuk.

Habár Nordrassilt meggyógyították, még egy-két évszázad kell a Világfának ahhoz, hogy visszanyerje korábbi dicsőségét és erejét. Továbbra sem megbékélve azzal, hogy elvesztették a halhatatlanságukat, egy csoport druida Agancssisakos Fandral vezetésével egy második Világfát hozott létre, Teldrassilt és egy új fővárost emeltek az ágai között. Bár Teldrassillal és Fandrallal kapcsolatban elég nagy a bizalmatlanság, Darnassus maradt az éjelf kultúra és élet központja. Még azt is megengedték – igaz, kelletlenül - a Szövetség többi tagjának, hogy belépjen a városba. Ugyanakkor a druidák a fa ágai között érezhető rossz dolgokról beszélnek, és még én is éreztem valami furcsát, amikor ott jártam. Csak reménykedni tudok abban, hogy Teldrassil jó ötlet volt. Felismerve azt, hogy segítségre van szükségük ahhoz, hogy életbe maradjanak ebben az új világban és hogy szembeszállhassanak a Hordával, akik ezt a kontinenst választották új hazájuknak, az éjelfek vonakodva bár, de csatlakoztak a Szövetséghez. Theramore és az éjelfek között megindult a kereskedelem, a két kultúra megosztja egymással az ötleteit és az értékeit. Ugyanakkor az éjelfek zárkózottak maradtak; csak a Szövetségnek szóló megbecsülés és az irántam való tiszteletük miatt meséltek el nekem ennyi mindent a történetükről. Még mindig vannak helyek, amelyek túlságosan is szentek ahhoz, hogy egy törp vagy egy ember bemerészkedjen benne, és csak amikor egy kis italozásra kerül a sor, akkor oldódnak fel igazán.

 

Jelenleg Malfurion mély kómában van, és Holdtisztásban alszik. Senki se tudja, hogy miért van kómában, és senki se tudja, hogy hogyan kellene felébreszteni. Hiányával az ellenőrzés Agancssisakos Fandralra maradt, aki az új archdruida lett. Kómája előtt Malfurion ellenezte Fandral tervét, hogy ültessenek egy új Világfát. Miután Malfurion kómába zuhant, Fandral találkozott a többi druidával és Malfurion nélkül, aki szembeszállt volna vele, meggyőzte őket arról, hogy bölcs dolog lenne egy új Világfa létrehozása. A legtöbb druida hitt abban, hogy Fandralnak van igaza a fával kapcsolatban, és ezért létrehozták Teldrassilt.

(Forrás: Wow RPG - Alliance Player's Guide 123-125.p.)

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 6. rész

A flotilla felfogta a vihar lökését, de az óriási hullámok lesújtottak a hajókra, azonban az edzett fadeszkák és acélszegecsek egyesült ereje révén a teljes flotta szilárdan állt. Bármilyen sérülést is szenvedett egy hajó, a másik hajók tagjai rögtön ott voltak segíteni.


Ugyanakkor a flotilla nem segített az Elune Ragyogásának. Nem segített Miának és Tessnek. A hajó, vagy ami megmaradt belőle, egyre lejjebb süllyedt.


Négy mentőcsónak csapódott az óceánba, vizesen és gyöngyözően a tajtékzó hullámoktól és a zuhogó esőtől, fehér színe határozott kontraszt képezett az ónix-színű éggel. Számos Őrző ereszkedett le a kötéllétrákon a kis csónakokba, hátukon az éjelfek éles kardját cipelték. Genn követte Talart a hajó jobb oldalára.


- Talar… Veletek kell mennem – kérlelte.


- Szürkesörény Király, a feladatom az, hogy Önt és embereit biztonságban Darnassusba szállítsam – üvöltötte a mennydörgéseken és szélkorbácsoláson át. – Nem tehetem kockára az ön életét is nyugodt lelkiismerettel. Ez egy veszélyes akció, amiért nekem mint az expedíció vezetőjének, személyesen kell részt vennem benne. Nem vagyok hajlandó egy tucat emberem életén kívül bárki másét kockáztatni… Megígérem, hogy mindent megteszek, hogy a feleségét és a gyermekét visszahozzam.


- Nekem már csak ők vannak, Talar. Muszáj…


- Itt kell maradnia! – Talar leereszkedett a kötélhágcsón és beszállt a csónakba. A mentőcsónakok hamar elrugaszkodtak, az Elune Ragyogása és a feléjük integető apró lila és rózsaszín foltok felé indultak.


Genn figyelte, ahogy a kis csónakok himbálóznak a fodrozódó vízen. Nem. Nem maradhat. Nem tud. Az ott az ő családja volt. Olyan sokkal tartozott nekik. Még most is, amikor a világ darabokra hullott körülöttük, az összes őrült döntése után is, Mia és Tess még mindig hitt benne és támogatták őt. Mély lélegzetet vett, és elkiáltotta magát. Érezte a változást, ahogy teste megnövekszik, a haja és a szőre gyorsan nő, és az arca egy őszülő pofává változik át.

Egy hangos üvöltéssel, miközben hátrahajlította a hátát és kezeit az ég felé emelte, befejezte az átváltozását. Worgen volt, egyike azoknak a farkasembereknek, akiket évekkel ezelőtt Arugallal megidéztetett – egyike azoknak a farkasembereknek, akik az Elhagyottakkal együtt elkerülhetetlenül lerombolták nemzetét. De ebben a formában erősebb és gyorsabb volt. Az átoknak, amellyel megfertőződött, megvoltak a maga előnyei.


Teljes sebességgel a hajó jobb oldalának futott. A nedves deszka sem ingathatta ki egyensúlyából: csak egy dologra koncentrált. A benne lévő állati ösztön keresztüláramlott a testében. Elméje csak az előtte lévő feladatra fókuszált, semmi másra, csak amit tenni kellett. És aztán, ahogy elérte a korlátot, leugrott!


Talar gyorsan megfordult, ahogy meghallotta az üvöltést. Fölötte, ahogy a mentőcsónak felé ugrott egy melák az esőn át, Szürkesörényt látta.


Szürkesörény tökéletesen a lábain landolt, szemtől szembe állva a druidával. Mellette jobbról és balról az Őrzők előkapták szablyáikat, készen a támadásra.


- Ha a családomról van szó, muszáj cselekednem – Genn hangja most ijesztően vad volt.


Talar visszaintette az Őrzőket. – Milyen önfejű ember. – De egy pillanattal később bólintott.


A mentőcsónakok a süllyedő hajó felé tartottak. Az Elune Ragyogása nyögdécselt, fája szétforgácsolódott, teste széthullott, orra az ég felé mutatott.


- Hé ott! Segítség!


- A Fényre, kérem, kérem mentsenek meg!


- Druida testvérem, segíts!


Kezek hadonásztak, lábak lapátoltak kétségbeesetten, gilneasi és kaldorei figurák szedték össze minden erejüket, hogy fejüket a habzó víz felett tartsák.

A csónakban lévő Őrzők megragadták a feléjük nyújtott kezeket, és kihúzták a vízből a tűlélőket. Talar és Genn mentőcsónakja tovább haladt a törött utasszállító hajó felé. A felfordított hajóorron több túlélő is tartózkodott. Sikolyuk beleveszett a körülöttük lévő örvénylő hangokba – az eső, a szélzúgás és az imbolygó hajó hangjába. Nem voltak sokan, vagy annyian, amennyien lenniük kellett volna… és Genn hamar felfedezte ezt a tényt. A többieket elnyelte a Nagy Tenger vagy az ott köröző bestiák.


- Mia! Tess! – szólította őket Genn. A látása worgen alakjában jobb volt, de még így sem látta az esőn át családját a hajóorrban. – Még a hajó belsejében kell lenniük! Ott kell lenniük!


- Előre a hajóhoz! Másszatok fel rá. Most!


A mentőcsónakokban az Őrzők magasra dobták szablyáikat, amelyek végéhez erős kötelet kötöztek. Az ősi fegyverek megkapaszkodtak a hajóorrban, a kötelek kigöngyölődtek, másik végüket a női harcosok erős kezei ragadták meg.


- Nincsenek ott fenn. Ha élnek, a hajótestben kell lenniük. – Válaszra sem várva Genn kiugrott a mentőcsónakból és megkapaszkodott a hajó testéből kiálló szegecsben. Az egyik hajóablakhoz mászott, amelynek kitörött az üvege.


- Szürkesörény! Állj. A túlélőknek mindig ki van adva parancsba, hogy a hajóorrba vagy a tatba menjenek! Ha élnek, akkor ott… - De már túl késő volt. Genn már kihasította az ablak fakeretét, és eltűnt a süllyedő hajó belsejében.


- Bolond… meg fog fulladni. Ha magára akar maradni, akkor legyen úgy – suttogta Talar. Ezzel viharvarjú alakba változott át, és felszállt magasan a szürke égbe a hajóorr és a rajta lévő túlélők felé.


A hajó belsejében tűz ütött ki. Sötétszürke füstfelhők gomolyogtak. Genn alig látott valamit. Tikkasztó hőség áradt, a lélegzetvétel is komoly erőfeszítésbe került. Minden a feje tetejére állt. Az előterekben a töredezett deszkák és elszenesedett bútorok voltak. Genn maga fölött, a kabinon kívül hallotta a túlélők kétségbeesett kiáltásait.


- Mia?


Hatalmas lélegzetvétellel engedte, hogy a düh, amely ebben a félelmetes alakjában természetes volt, feleméssze őt, és kirohant a kabinból az oldalsó csarnokokon át, a lángokon és a szétporladó hajódarabokon keresztül.


- Tess?!


A gravitáció azonban lehúzta őt; minden egyes lépés felfelé egy-egy küzdelem volt. Testek borították be a szétbillent előcsarnokot. Néhányan büszke kaldorei Őrzők voltak, akiket felnyársaltak a lehulló fadarabok, mások elégtek és úgy tűnt, hogy felkészületlenül érte ez őket, arcukon a jól látszó döbbenettel: soha nem gondolták volna, hogy így fognak meghalni. Most a felfordult falakon járkált. A padló a bal oldalán volt.


A füst felé szállt, orrában érezte az égett hús szagát. Ismerős érzés volt.

* * *

Gilneas Város égett. Füst terjengett az utcák oldalán és az ágyútűz füstje lengte be az eget. Genn a várfalon állt, és maga elé nézett. Ugyanaz a várfal volt, amin egykor a narancsszínű naplementét nézte az apjával kisfiúként, ahol megcsodálta a nagyszerű várost és nemzetet, amely felett majd uralkodni fog.


De most a város nagy veszélyben forgott. Crowley masírozott ki embereivel, ezekkel az Északikapu lázadozókkal, ahogy magukat hívták, a kapun át. Genn meglátása szerint terroristák voltak, akiknek az árulásával le kell számolni.
 

Crowley nem fogadta el jóindulatúan a fal megépítését. Dacolt Szürkesörénnyel és a Harmadik Háborúnak nevezett esemény során segítette a Szövetséget azzal, hogy elküldte a „Gilneasi Brigádot” Büszkerév Jainának.


Genn próbálta megmagyarázni a dolgot a büszke nemesnek. Próbálta tisztázni, hogy ez a fal a felemelkedésük útja. Próbálta elmagyarázni, hogy miért rossz a Szövetségnek segíteni, akkor is, ha a saját fia sem ért vele egyet. De Crowley nem látta ezeknek az igazságát. Kijelentette, hogy azt teszi, ami a legjobb Gilneas jövője számára, és véget fog vetni Genn egyeduralkodásának. Polgárháború tört ki a királyság lakói között. A főváros lángokban állt, Gilneas saját lakosai támadták meg azt. Szürkesörény Archibald nagy álma elhalványult.

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 5. rész

- Még mindig jönnek, uram, hullám hullám után! Csak … csak jönnek! Én…csak keveset tehetünk. – Az őrök kapitánya nem tudta elrejteni rémületét, ahogy tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel állt Genn-nel, a tizenéves Liammal és a hírhedt királyi archmágussal, Arugallal együtt magasan a Szürkesörény Fal tetején.

Alattuk csoszogó élőholt testek tengere, megszámlálhatatlan pókszerű lények rohama és szörnyűségek tömege volt, akiknek úgy tűnt, hogy a testük rothadó holttestek bőréből lett összeöltve. Nem tudták, honnan származik ez az ördögi nekromancia, de az eredője nem Lordaeron volt. Lordaeron hetekkel korábban könyörgött Gilneas segítségéért és lett elutasítva.

- A Fényre, nézzen rájuk. Olyan… annyira sokan vannak. – Genn megijedt attól, amit látott. A holfdény megcsillant a csontváz figurák rongyos páncélzatán. A nyögéseik állandó jelleggel és hajthatatlanul felhangoztak. A céljuk nem volt kétséges: áttörni a falat.

A falon kívül előttük gilneasi katonák tartották a frontot, de hiábavalóan lőtték ki tűzhegyes nyílvesszőiket a tömegre, amelyek útja átszelte a sötétséget, amíg el nem találták a célpontot. Amint egy élőholt kigyulladt, egy másik állt a helyére.

- Nem látszik a harc vége, uram. Már napok óta itt tartunk. Én… én nem hiszem, hogy már sokáig kint tudjuk tartani őket. Még a hatalmas falunk is meg fogja adni magát ennek a megszámlálhatatlan seregnek. – A kapitány reszketett. Annyi horrort látott az elmúlt pár napban, olyan dolgokat, amit senkinek nem kellene látnia – olyanokat, amelyeket nem lehet elfeledni.

- Nyugodj meg! Végtére is gilneasi vagy. Hová tűnt a büszkeséged? Természetesen ki fog tartani a fal és természetesen ezt is túl fogjuk élni. – Genn hajlíthatatlan volt. Neki kell példát mutatnia, bármi áron. Őneki kell lennie a fajtájának ura, Gilneas dobogó szíve.

Kinézett, hallotta maga alatt a kiáltásokat, látta az embereit, ahogy feladják állásaikat és tülekednek vissza a falhoz. Azon tűnődött, hogy mit csinálna vajon most az apja. Kell lennie egy megoldásnak.

- Apám, meg kellene… meg kellene hallgatnod engem.

Genn a hang felé fordult. Nem hitte el, amit hallott. A fia, Liam, az ő saját fia kérdőjelezi meg őt újra és itt, mások előtt, miközben Genn hitet próbál sugalmazni.

- Nem ez a megfelelő idő, fiú! Nem most. – Genn szemei haragot sugároztak.

Genn az archmágusra nézett, aki csendben állt mellette. Arugalra, aki mindig egy kicsit rejtélyes volt. Még most sem mutatott semmilyen felismerhető érzelmet, sem félelmet, helyette nyugodt, számító tekintete az előttük harcoló élő testeket elemezte. De ilyen volt a természete azoknak, akik az arcane-nak szentelték életüket. Genn eggyel sem találkozott, akit empatikusnak lehetett volna nevezni.

- Mágus mesterem… 

- Igen, királyom? – Arugal szavai hidegek és ziháltak voltak, és a szemei az előttük lévő tájat pásztázták. 

- Tedd, amit megbeszéltünk. Csak tedd már meg!

Arugal meghajtotta egy kicsit a fejét, az arcán különös, önelégült mosoly látszott, mintha egy gyermek új játékot kapott volna. – Meglesz, uram.

Miután elment, Gennt, Liamot és a kapitányt a félelmetes hangokra hagyva – a fém csengésére a páncélzaton, az élőholtak szakadatlan nyögésére és a gilneasi katonák halálsikolyaira. Genn egy pillanatig fontolóra vette, hogy mit tett. Látta már a farkasembereket, a worgeneket, akiket Arugal megidézett. Veszélyes bestiák voltak, és nagyobb létszámban nehéz teher lennének. De ez a kétségbeesés ideje volt; talán azt kívánja, hogy szörnyek harcoljanak szörnyek ellen.