Történelem és kultúra - Az emberek történelme

Bár ezek az írások a www.wow-hungary.com-on már egyszer megjelentek, úgy döntöttem, hogy kijavított formájukban átrakom ide is, hátha valaki még nem olvasta :)
Aki nem ismeri, annak annyit ezekről, hogy a Wow és Warcraft RPG könyvekben vannak részek, ahol Bronzszakáll Brann elbeszélésében írják le a Warcraft univerzumának különböző népeinek történelmét és kultúráját. Természetesen közben folytatom a Szürkesörényről megkezdett sorozatot is :)

Mostanra a legtöbben már ismerjük az emberi történelem legkorábbi részét is – az egész Arathor és a hét királyság dolgot –, de ugyanolyan fontos tudni, hogy mi történt az orkokkal folytatott Első Háború és a jelen között, hogy megértsük a mai modern időszakot.

Egy pár szót az emberek legkorábbi napjai és az Első Háború közötti időről. Ennek a korszaknak a legfontosabb eseményei a következők: az emberek megtanulták a mágiahasználatot a nemes elfektől, eltiporták a trollokat (ami az emberi történelem egyik legjobb része), és azzal, hogy tudtak mágiát használni, többre is tartották magukat másoknál.

Miután elkezdték az arcane mágiát használni, az emberek démonok felbukkanására lettek figyelmesek Azerothon, ezért titokban beszámoltak a nemes elfeknek arról, hogy mit tapasztaltak. A nemes elfek ekkor elmesélték az embereknek, hogy réges-régen az arcane mágia használata hogyan keltette fel a Lángoló Légió figyelmét. Természetesen a Lángoló Légió még mindig vonzódott az arcane mágiához, így a nemes elfek elmagyarázták, hogy amíg az emberek arcane mágiát használnak, addig démonok felbukkanására lehet számítani. Ezután az emberek és a nemes elfek egyetértettek abban, hogy létre kell hozni a Tirisfal Őrzői nevű csoportot, hogy harcoljanak az elkerülhetetlenül megjelenő démonokkal.

Történetesen az Őrzők egyike, nevezetesen Aegwynn, rendkívül erős volt. Darabokra szaggatott néhány démont Northrenden és ezzel segített a sárkányoknak. Hát, ez valóban mind szép és jó – a sárkányokat a magad oldalára állítani egy nagyon jól hangzó ötlet. A rossz ötlet Sargeras, a Lángoló Légió Ura avatarjának legyőzése volt (néhányan azt gondolják, hogy az a valódi Sargeras volt, de szerintem ő maga még soha nem tette be a lábát Azerothra). Upsz. Nos, Aegwynn „elpusztította” az avatart egyetlen varázsszóval, vagy legalábbis ő így gondolta – valójában Sargeras csak beültette magát a méhébe, biztosítva, hogy a következő Őrző az ő démonikus lényét is magában fogja hordozni.

Aegwynn innentől kezdve olyannyira volt stabil, mint egy felszíni goblin bánya. Egy ideig tette a dolgát, aztán egyszercsak ott találta magát egy kedves egyéjszakás kalandban Kirin Tor egyik archmágusával. Emberek, fúj. Akárhogyis, szándékosan esett teherbe, mivel nem akarta, hogy egy másik tirisfali lakosnak kelljen átadnia természetfeletti képességeit, és egy gyerek egyfajta kibúvót jelentett ez alól. Nagy hiba volt.

Az Első Háború volt az emberi történelem fordulópontjának kezdete. Ettől kezdve az emberek voltak a domináns erők a Keleti Királyságokban, hacsak a puszta számokat nézzük. Délen Viharvárad és északon Lordaeron a végtelenségig rátartiak voltak, egészen addig, amíg Viharvárad el nem esett az ork invázió alatt, amely ráébresztette őket arra, hogy milyen nagy veszélyt jelent a Horda az emberi civilizációra. Egy fontos megjegyzés: kétségtelenül egy ember (vagy egy démon, ha úgy tetszik) és nem egy ork volt az, aki elkezdte az Első Háborút. Medivh, Aegwynn fia, és Tirisfal utolsó Őrzője, Sargeras, a Lángoló Légió Urának lélekdarabját magában hordozva született. Habár Medivh egy erős akaratú férfi volt, és az Őrző ereje folyt ereiben, nem tudott ellenállni Sargeras akaratának. 14. születésnapján mély kómába esett. A barátai az Elwynn-erdei Northshire Apátságba vitték, ahol sok évig pihent, küzdve a benne lévő démoni jelenléttel. Mikor felébredt, már Sargeras dominált benne; voltak pillanatok, amikor Medivh a saját akaratának megfelelően tudott cselekedni, de már soha többé nem volt az az ember, aki korábban. Medivh volt az, aki kapcsolatba lépett az orkokkal és arra csábította őket, hogy kifosszák Azerothot, és ő volt az, aki elhintette a magjait annak, hogy korábbi legjobb barátját, Llane-t, Viharvárad Királyát megöljék. Lothar, a legeredményesebb generális az orkokkal szemben, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szembeszálljon a démon uralta Medivh-vel, amikor az orkok megkezdték a támadásukat. Viharvárad a terjeszkedő orkok áldozata lett, és az emberek elszenvedték az első megsemmisítő vereségüket.

Sir Anduin Lothar a túlélőket Viharváradtól északra vezette, és a Szövetség első vezetője lett. Az orkok követték Lothar visszavonuló hajóit, és amikor az elfek és a törpök az első alkalommal a Horda felé fordították fegyvereiket, megkezdődött a Második Háború. Az emberek elsődlegesen a földjeik elvesztése miatti félelemben alapították a Szövetséget, de az indokaik elég érthetők voltak. Egység egység keretében az emberek, elfek, gnómok és törpök sokkal inkább képesek voltak felvenni a harcot az ork támadással.

A Szövetség körül azonban már ebben az időben sem volt minden rendben. Gilneas önelégült fattyúi megtagadták, hogy egy jelképes támogatásnál többet adjanak, így maguk néztek szembe az orkokkal. A mai napig elszigeteltek maradtak; a Szürkesörény Fal (Greymane Wall) választja el az ő kicsi félszigetüket Lordaeron többi részétől.

Alteracban azonban a helyzet sokkal ijesztőbb volt. Lord Aiden Perenolde és Alterac kormányzó családjának maradéka titokban az orkok oldalára állt haderőért cserébe. Boldog vagyok, hogy a  gazembereket előbb lefüleltük, minthogy a dolgok igazán szörnyűre fordultak volna, mindazonáltal számos jó ember lett áldozata ennek a kezdeti csalódásnak. Azt mondom, Terenas király jobban tette volna, ha valamennyit kardélre hányja; az a gazember Perenolde fiú, Aiden még mindig szabadlábon van és a Szindikátust vezeti, egy csoport bolondot, akik a mai napig szeretnék átvenni az uralmat Lordaeronon, hogy azt a saját céljaikra fordíthassák.

Ebben az időben Fényhozó Uther, egy másik igaz ember, lett az Ezüst Kéz első Lovagja  - vagy „paladinja”, ahogy ők, akiknek szükségük a különleges címekre, hívják magukat. Ezek a lovagok irtó nagy segítséget jelentettek a háborúban, edzettek voltak a harcban, lovaglásban és egy kicsit a gyógyításban is. Kivéve azok az átkozott „Megtorlás Paladinjai” – a legtöbbük gyógyítása fabatkát sem ért. Bah.

Szerencsére Sir Lothar vissza tudta űzni a Hordát Feketeszikla Oromig, ami a Horda elsődleges hadibázisa volt. Itt azonban csapdába csalta Végzetpöröly Orgrim. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy egy sima ütközetben vesztett Lothar Végzetpöröllyel szemben, de egy szavukat sem hiszem el. Lothar kardja vagdalthúst csinált volna Végzetpörölyből, ahogy bárki másból is. Lothar egy jó ember volt, az egyike a legkiválóbb vezetőknek, akikkel az a megtiszteltetés ért, hogy együtt dolgozhattam. Az orkok nagyon nagy hibát csináltak azzal, hogy megölték Lothart; a legtöbb katona az apjaként szerette Lothart és a halála miatti kétségbeesés új erőt adott nekik. Turalyon, Lothar hadnagya, ott lett sikeres, ahol senki más – győzelemre vezette a Szövetséget Feketeszikla Oromnál. Khadgar, Medivh egyetlen megmaradt tanítványa egy páratlan erejú ősi varázslatot idézett meg és felégette a Sötét Portált. Még mindig emlékszem, ahogy néztem az eget meggyújtva arcane tűzzel, ahogy Khadgar egy fényoszloppal letolta a Portál kőalkóvját. Ez jelezte a végét a Második Háborúnak, mármint azoknak, akik Azeroth földjén maradtak.

Az orkok ezután újraépítették a Sötét Portált, valamint Turalyon és Khadgar is összegyűjtöttek néhányat a Szövetség legjobb harcosai közül és követték a Hordát, ahogy visszavonultak egészen Draenorig. Habár a „Draenor Expedíció” sikeres volt annyiban, hogy az orkok jelentős részét visszavonulásra kényszerítette, de ennek a csatának a hősei számunkra elvesztek. Többen suttogtak arról, hogy Khadgar és túlélő seregei egy portálon keresztül egy másik világra vonultak vissza, de valós bizonyítékunk nincs ezzel kapcsolatban. Az emberek jelentős számú haderőt vesztettek Draenoron, beleértve számos központi figurát is, mint Danathot Viharerődből. Arathi számos menekültje állítja, hogy ha Danath még mindig köztük lenne, gond nélkül visszaszereznék Viharerődöt és attól kezdve erejüket a megmaradt Szövetség segítségére tudnák fókuszálni. Az a fickó valóban jól bánt a pengével, ezt elismerem. Félig engem is csábított a gondolat, hogy én is Draenorra menjek, de uram és királyom bölcsen azt „javasolta”, hogy maradjak itthon. Jó ötlet volt, fivérem, de azért még mindig egy kicsit csalódott vagyok amiatt, hogy mindeddig nem láthattam Draenort. Azt hallottam róla, hogy vörös – nagyon vörös. Vérvörös. Érdekesnek hangzik, nem igaz, Magni? Talán ha befejezem ezt a könyvet ...

A sok veterán elvesztése ellenére az emberek a Második Háború után gyarapodni kezdtek. Viharvárad hatalmas városa lassan újjáépült, és a megmaradt orkokat elfogták és internáló táborokba szállították. Néhány orknak, nevezetesen a hatalmas Pokoljáró Gromnak, sikerült elkerülnie a fogságot. Egyúttal a formális hadfőnök, Végzetpöröly is elkerülte a bebörtönzést, de az általános ellenállás alacsony volt. Az orkok elvesztették a harci kedvüket és fajtájuk kapcsolata a démonikus mágiához azt eredményezte, hogy egyfajta patetikus állapotba kerültek. Ez abban az időben volt, amikor egy ember mágus, Rhonin, más kalandorok és a hatalmas vörös sárkány, Korialstrasz segítségével kiszabadította Alexstraszát, a Sárkánykirálynőt az orkok fogságából. Ez az esemény önmagában is elég jelentős, de azt is eredményezte, hogy a vörös sárkányraj kedvelni kezdte az embereket, ami korábban számos vitának a forrása volt. Szerencsére ezek a sárkányok előjöttek valahonnan, ahol eddig rejtőzködtek és jelenleg is segítenek minket azzal az átkozott Falkával szemben. Ha nem ezt tennék, lefogadnám, hogy az élőholtak hamarosan Zordszirt (Grim Batol) kapujánál kopogtatnának.

Ó, túlságosan előrerohantam. A Falka. Az átkozott, véres Falka. Szóval, az az átkozott arch-szuper-seggfej Kiljaeden fogott egy erős ork sámánt és egy jégkockába tette. Na most, ez elég jól hangozhat, de itt a bibi, hogy az ork-tömbnek szuperhatalmat is adott egyúttal. Mint a halottak feltámasztása meg még sok más hasonlót. Szóval, ez az új „Lidérc Király” talált egy erős hatalommal rendelkező ember archmágust, nevezetesen Kel'Thuzadot és meggyőzte a derék komát, hogy egy igazán pompás ötlet lenne közel az egész átkozott világot kinyírni és rothadó testek értelem nélküli kupacává változtatni mindenkit. Kel’Thuzad szintén remek ötletnek tartotta ezt, vélhetően azért, mert nem sok figyelmet kapott korábban a nőktől (e körben egy kicsit találgatnom kellett), és létrehozta a Kárhozottak Szektáját, egy csoportot a leghatalommániásabb, legidiótább emberekből, akik valaha ezen a földön megfordultak. Jó csapat.

Hát a jó öreg Uthernek nem tetszett a „Minden embert zombivá változtatni” ötlet. Ő és az Ezüst Kéz többi Lovagja északra ment és megpróbálták meggyógyítani a betegeket, de ez nem működött túl jól. Hallottam horrortörténeteket arról, hogy a megfertőzött áldozatokat a Szent Fény porrá égette, amikor a paladinok megpróbálták meggyógyítani őket – szörnyű. Mindenesetre a paladinok megszentelt képességeik által elég jól védve voltak a járvánnyal szemben, de nem sokat tudtak tenni. Hallottam néhány emberről, akiket tényleg meggyógyítottak a Lovagok, csakhogy a segítségük túl kicsit volt és túl későn érkezett.

Biztos vagyok benne, hogy már hallottatok arról, hogy mi történt ezután – Arthas, Uther egyik Lovagja (és nem mellesleg Lordaeron hercege) teljesen kifordult önmagából. Egy öngyilkos missziót vezetett északra a saját embereiből, még mielőtt ő maga is csatlakozott volna a Falkához. Számos derék ember és asszony veszett el Arthas őrültsége miatt – legyen ez egy lecke mindnyájunk számára. Arthas már a Falkát vezetve tért haza, megölte a jogos királyt – a saját apját – és ellopta a trónt. Uther megküzdött Arthas-szal, de a halállovag erősebbnek bizonyult, és Uther is tanítványa pengéjének áldozata lett.

Arthas Szellőléptű Slyvanast, Ezüsthold Királyi Generálisát rikoltó szellemmé változtatta Quel’Thalas ostromakor, de ezzel a döntésével önmagát szúrta tökön. Amikor a Lidérc Király ereje elkezdett fogyatkozni, számos élőholt megszabadult az uralma alól, és Sylvanas elárulta Arthast és a Lidérc Királyt, hogy létrehozza a saját élőholt csapatát – az Elhagyottakat. Az Elhagyottak mind olyan emberek és elfek, akik saját akaratukból szolgálják Sylvanast. Az Elhagyottak „szövetségben voltak” az emberekkel egy rövid ideig, ami akkor ért véget, amikor Sylvanas meggyilkoltatta Garithos Főmarsallt ( jól megszabadultunk tőled, te törp-gyűlölő fráter). Mostanra már csak pár tucat élő ember található Lordaeronon. Viharerőd a Szindikátusé, Perenolde áruló bolondjaié lett, amíg a kontinens többi része két különböző élőhalott csoport hadszíntere.

Délen Viharvárad újjáépült, de az emberek nem teljesen boldogok. Páran kijelentették, hogy Viharvárad újjáépítési munkálataiért nem kapták meg a fizetségüket; és az ácsok vezetője ekkor létrehozta a Defias Testvériséget, hogy bosszút álljanak. Ezeknek a tolvajoknak meg kellene kapniuk azt őt megillető jussukat, hogy utána a nagyobb veszélyekkel lehessen foglalkozni, mint az Árnyrengetegben felbukkant élőholtak, akik nagyon gyorsan terjednek és uralmuk alá vonnak mindenkit ezen a területen – még azokat a zsiványokat is –, hacsak valaki nem találja meg a forrásukat. Úgy tippelem, hogy az élőholtak megjelenése ennyire délen valamiképpen összefüggésben van Karazhannal, de ezt nagyon nehéz megmondani.

Mindent összevetve, az emberek valamikori tekintélyes nemzete nagyon rossz passzban van jelenleg. Viharvárad az egyetlen jelentős város a Keleti Királyságokban (habár Dalaran egy egész csinos izzó gömb dolgot csinált a romjainál. Nagyszerű munka, mágusok, valóban igazán jó munkát csináltatok egy halom sebezhetetlen kővel). Ma már közel ugyanannyi élőholt ember van, mint élő, és az arány minden egyes nappal egyre rosszabb.

(Forrás: Wow RPG - Alliance Player's Guide 133-136.p.)