T&K - Az emberek kultúrája

Az emberek kultúrája a jelen pillanatban különösen érdekes helyzetben van, mivel a rangok és címek jelentősége nagymértékben lecsökkent napjainkban, köszönhetően az emberek kétségbeesésének. Arathor birodalmának megalapítása óta a nemesi cím és rang szélsőséges módon fontos volt az emberek társadalmában – csak most, ahogy egyre több és több ember fogja fel, hogy a címed nem tud megállítani egy kardot vagy egy járványt, kezdték el az emberek egymást egyenrangúként kezelni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a 

nemességnek semmi jelentősége nincs napjaink emberi kultúrájában; pédául Andiun Király (jó, igazából Herceg) jelentős katonai döntéseket hozhat, nem elsősorban a kiváló vezetői képességei miatt, sokkal inkább azért, mert ő az előző király fia és születésétől kezdve megvan ehhez a hatalma. Ez egy elég extrém példa, de a nemesek még mindig jelentős befolyással rendelkeznek. Valójában az ifjú király tanácsadóinak többsége azért számít „képzettnek”, mert nemesi sorból származnak. Ezzel kapcsolatban a véleményemet majd a Szövetség jelenlegi állapotánál fejtem ki, de elhihetitek nekem, hogy lesz egy-két gondolatom a témáról.

Mind a hét fő emberi városnak megvoltak a maguk hagyományai és Viharvárad vált a szokások és tradíciók olvasztótégelyévé, köszönhetően annak a nagy számú menekülthullámnak a földgolyó minden részéről, akik egy biztonságos menedékért utaztak ide. Theramore ha lehet, még érdekesebb, mivel jó sok törp és elf is él itt, szóval van néhány furcsa dolguk – ahogy a több nemzetség együttműködéséből létrejött közösségeket mind az „új” Viharváradban, mind Theramore-ban elég szokatlan úton adaptálták. Pédául amikor Theramore-ban jártam, felfigyeltem arra, hogy számos törp és ember csatlakozott az éjelfekhez egy rövid imára, vagy egy holdkút felkeresésére holdkeltekor.

Egy érdekes megjegyzés. Úgy tűnik, hogy az emberek számára teljesen természetes a különböző népek közötti közvetítés és olyan tevékenységek szervezése, amelyek mindenkinek megfelelnek. Theramore-ban egyaránt láthatsz nemes elfeket (habár nagyon keveset) és éjelfeket – ami meglehetősen különös tekintve, hogy nincsenek egymással beszélő viszonyban vagy már 10.000 éve. Az emberek megteremtették ennek a lehetőségét; ők a diplomácia mesterei, ami egyszerre érdekes és idegesítő. Vannak emberek, akik ezt arra használják, hogy lehetőleg mindenki boldogan éljen, amíg meg nem hal (mint Büszkerév Jaina), és vannak, akik a politikai képességeiket arra használják, hogy a népeket egymásnak ugrasszák (mint Aiden Perenolde). Természetesen valószínűleg ez az oka annak, hogy a Falka legnagyobb részét miért (egykorvolt) emberek vezetik – és igen, tudom, hogy a Lidérc Király jelenleg egyszerre egy ork és egy ember, de ez egyszerűen túl magas nekem ahhoz, hogy megértsem.

Amíg az emberek azzal büszkélkedhetnek, hogy ők vannak a vezető szerepekben, akkor ezeknek a vezető embereknek köszönhető a jelenlegi hanyatlás is (pár kivétellel, mint Büszkerév Jaina kisasszony). Hasonlóan, a meghatározott városokból származó emberek tipikus szerepei ma már keveset érnek. Például tíz évvel ezelőtt közel minden férfi, asszony és gyermek Dalaranban mágus volt – oké, rossz példa, ők ma is közel mind azok. Ugyanakkor lent Viharváradban azok a családok, akik generációk óta csak katonákat szültek és neveltek, új mesterségeket tanultak ki, és a nemesek egyre inkább keverednek az „egyszerű” emberekkel. A múltban közel akkora volt a szakadék két különböző városból származó ember között, mint a nemes elfek és az éjelfek között (vagy mint a nemes elfek és az emberek között). Ma már egyáltalán nem ez a helyzet; a Második Háború közelebb hozta egymáshoz a különböző nemzetségeket, mint valaha. Mindazonáltal az emberek továbbra is a szélsőségek népe, és ez a vallás témájánál ütközik ki leginkább.

Az emberek voltak az első ismert követői a Szent Fénynek, és az elsődleges követői mind a mai napig. Habár a hit fogyatkozott valamennyire a Harmadik Háború során azzal, hogy az Ezüst Kéz nem tudta meggyógyítani a Falkát, az olyan szervezeteknek, mint a Skarlát Keresztes Lovagoknak sikerült visszaszerezniük az emberek hitét (a jobban vagy a rosszabban). A Szent Fény jelentős pontja az emberi kultúrának; még azok is, akik nem hisznek benne, ajkukra veszik a Fény nevét. Többször hallottam a csatatéren „A Fényért!” felkiáltást, mint ahányszor meg tudnám számolni. Az ördögbe is, még a boszorkánymesterek is jelentős erőket mozgósítanak a Fény megátkozására – szóval úgy gondolom, hogy annyira jelentősnek találják, hogy muszáj figyelemre méltatni.

Napjainkban már nem látsz annyi gyereket, akit az Ezüst Kéz Lovagjának szánnak, mint korábban, de azért továbbra sem szokatlan dolog. Szerencsére még soha nem láttam olyan gyereket, akit a Fény Templomának papjává szántak volna – az volna még csak a furcsa –, de azért a számuk szintén nem kevés ma sem. A hitvita egy jelentős téma ezekben az években, habár a legtöbb hivatalos vallási dokumentum elpusztult vagy elveszett Lordaeronban. Rájöttem, hogy a Teológia Elveszett Kötete, amit Anduin Lothar kimentett a Halott Tárnákból az Első Háború során, még mindig megvan, de meglepetésemre később nem hallottam róla túl sokat. A végső következtetésem az, hogy túl sok ember ordítozik a másikkal nagyon jelentéktelen apróságokon, meg hogy hogyan gondolkozzanak néhány elvont koncepción. Vicces dolog. A fiatal lovagok és papok hajlamosan a régi szövegek és kötetek elvesztésében egy esélyt látni az újrakezdésre és egy erősebb Egyház kiépítésére; természetesen a tradicionalisták nem sokat törődnek ezzel a gondolattal. Az új vallási szabályok megalkotása, amelyet az érsek vagy megáldana vagy nem, szintén kiváló vitaforrás. Egyesek olyan messzire merészkednek, hogy az olyan csoportokat, mint az Ezüst Hajnal, eretnekeknek és szektáknak neveznek – kíváncsi vagyok, hogy ennek oka valójában mennyire az elképzelések különbözősége, és mennyire csak az irigység.

Ez a másik, amit érintenünk kell. Azok az őrült szektások. Úgy tűnik, hogy napjainkban tonnaszámra vannak. A Kárhozottak Szektája, vagy hogy is hívják magukat ezek a démon-imádók, a legjobb példák, de a Skarlátok is biztosan ebbe a kategóriába esnek. Úgy tűnik, hogy ha egy ember talál valamit, aminek szentelheti magát, akkor azt teljes lelkesedéssel képes követni, tökmindegy, hogy milyen elmebeteg is lehet az. Következésképpen a civilizált kultúrákban minden ilyen szektával szemben óriási megbélyegzés található (az egyetlen lehetséges kivétel a Skarlát Keresztes Lovagok, akiket általában csak a saját tudatlanságuk miatt tűrnek el az emberek). Az emberi népek megveszekednek az ún. jó ügyekért, továbbá a démonok és élőholtak követőinek boszorkányüldözéséért. Következésképpen, az emberek szép számban töltik fel az Alkony Pörölyének sorait, akik a Régi Istenek követői – de erről a legtöbben soha nem is hallottak. Még. Lefogadom, hogy ha egy törp megérzésének bármi jelentősége van, hamarosan hallani fogunk ezekről a Régi Istenekről. Jó nagy mókának hangzik, nincs igazam?

A vallás nem az egyetlen dolog, amire képesek az emberek az egész életüket feltenni. A céhek tagjai és az egyszerű kereskedők is gyakran egyetlen képesség tökéletesítésére fókuszálnak, ami nem szokatlan másoknál sem, de az emberek azok, akik leginkább a képességeikből akarnak megélni. Amíg egy törp csak egyszerűen büszke arra, hogy egy régi kovács vagy mérnök család sarja, addig az emberek ezt ki is akarják használni, ezért összefognak. Céhet alakítanak minden területen; az ördögbe is, még a tolvajoknak is van egyfajta egyesülete, ha az SI:7-et (a viharváradi „Titkos Ügynökség”) annak lehet nevezni. Következésképpen, ezeknek a kereskedő céheknek a tagjai meglehetősen vagyonosak, ha jók abban, amit csinálnak; ez eredményezi egy különvált „középosztály” jelenlétét a parasztság és a nemesség között, ami nem minden azerothi nép társadalmában található meg. Ez újabb konfliktusokat generál, mivel számos nemes család problémát lát a „közemberek” egyre növekvő befolyásában. Ezek a tehetős (vagy nem annyira tehetős, mert a nemesek nem fizetik meg nekik, amit kellene) kereskedők cserébe nyíltan neheztelnek a nemességre.

A legjobb példa erre a szituációra a Defias Testvériség, amit már korábban is emlegettem. A dolog azzal kezdődött, hogy azok a kőfaragók, akiket nem fizettek ki, hogy Viharváradot felújították, cserébe egy széleskörű felkelést szítottak ismeretlen szövetségeseik segítségével. Mivel hivatalosan a „középosztály” semmivel sem élvez több jogot, mint a parasztság, legalábbis tudomásom szerint, ezért úgy gondolom, hogy idővel az ilyen jellegű csoportosulások egyre gyakoribbá fognak válni. Már várom, hogy felbukkanjanak más, kisebb tolvaj-testvériségek, hogy a Defias „sikerét” leutánozzák. Azt is figyelembe kell venni, hogy a legszegényebb emberek számos esetben támogatják a Defiast és más hasonló csoportokat, köszönhetően az olyan félrevezető híreknek, hogy valójában a nemesség rabolja ki őket (meg még számos más oknak). Ez valószínűleg a leginkább annak köszönhető, hogy hiányzik a megfelelő tájékoztatás Viharvárad kormányától, valamint az olyan szokatlan stratégiai döntéseknek, mint katonai építményeket (pl. őrtornyokat) létesíteni egyes farmok közelében, és ezzel ezeknek a farmoknak a termelékenységét jóformán lerombolni.

Sokat beszéltem már itt tolvajokról és lovagokról, de úgy tűnik, hogy az emberek keze szinte mindenben benne van. Talán a kíváncsiságuk az oka, de szinte minden foglalkozási ágban megtalálhatók az emberek. Hamar felszednek magukra egy kicsit a kultúrájából, nyelvéből és más tulajdonságából annak, akivel egy kis időt eltöltenek – majdnem olyan gyorsan, mint én. Például lent Fojtótövis Völgyben észrevehető, hogy milyen sok ember tanult meg vadászni törp puskával, néhány esetben úgy, hogy csak minimális képzést kapott egy valódi puskástól (értsd: törptől). Vagy az, hogy még az ősi időkben az emberek az elfektől meglepően gyorsan eltanulták a mágiát.

Az emberek kultúrájában az ünnepek átvétele is fontos; megünnepelnek mindent, amit mások. Például, nekünk törpöknek van egy téli fesztiválunk, amikor Tél Nagyapóról mondunk meséket; az utóbbi években egyre több ember is részt vesz ezen az ünnepségen. Hasonlóan minden évben csatlakoznak hozzánk az Aratási Fesztivál idején a háborús veteránok kitüntetésén; kifejezetten külön adót fizetnek Fényhozó Uther miatt, akit a legnagyobb emberi hősök között tartanak számon. Lordaeron emberei az aratás vége felé tartottak egy fesztivált; az Elhagyottak betiltották ezt a gyakorlatot, és most ezt az estét az ő rejtélyes „Wickerman” (Vesszőből Font Ember) rituáléhoz használják fel … azt tervezem, hogy idén megnézem ezt a rituálét és lejegyzem, amit látok, mivel nagyon keveset tudok erről a különös eseményről.

Ah, a hősimádat. A közeljövőben tervezik azok a bolond komák Viharváradban, hogy a három Bronzszakáll-fivérnek szobrot állítanak, tudok róla. Az emberi építészet alapjaiban egyszerűbb, mint a törpöké, ami érthető, hiszen teljesen a felszínen építik az összes városukat (fel nem foghatom, miért). Azt mondják, hogy a legszebb szobrokat ezek a nyavalyások építették, amit törp valaha láthat; Viharvárad külső várfalán valóban szépek azok, úgy gondolom. A mágusok tornyai is egészen hatásosak a maguk jellegében, de a legtöbb mágus csal, és varázslatot használ ahhoz, hogy megépítse néhány részét, szóval az nem számít. A modern emberi építészet egy része a törp és a nemes elf tervezés keveréke, ami nem meglepő. Ez különösen igaz Lordaeronban, ahol még az elkülönülő Quel’Thalas-i elfek is gyakran megjelentek a csere-kereskedelemben. Ugyanígy az emberek legtöbb kézműves tárgya is „félúton” van az elfek pillekönnyű stílusa és az általunk kedvelt szilárdkő stílus között. Az ízlésük, az építészeti stílusuk és a politikai hajlongásaik következtében hajlamos vagyok úgy gondolni az emberekre, mint egy „középfajra”; közbenjáróként szolgálnak, és a technológiájuk és kézművességük szintén középutas jellegű. De már megint elvesztettem a fonalat – a hősökről akartam beszámolni.

Anduin Lothar, Uther a Fényhozó, Medivh – legendák nevei és nemcsak az emberek között. Namármost, bevallottan ezek a fickók mind fontos szerepet játszottak az Első, a Második és a Harmadik Háborúban, de ugyanilyen fontos Bronzszakáll Magni és még sokan mások. Az embereket megjegyezzük. Az embereket felmagasztaljuk. Az embereknek van egy erős, néphagyományos beütése, amellyel az évek múlásával egyre dicsőbbnek tartják a saját embereiket; talán ez az oka annak, hogy annyian követték a „híres” Büszkerév Daelin admirálist akkor is, amikor már világosan látszott, hogy nincs ki mind a négy kereke (és az ördögbe, még azután is, hogy a saját lánya is szembehelyezkedett vele). Leszögezem, hogy ennek nemcsak az emberi vezetés balféksége az oka; még azok az emberek is, akik nem is játszottak olyan fontos szerepet az események alakulásában, gyakrabban és kedvezőbb színben vannak feltüntetve, mint más fajok tagjai. Tény, hogy az emberek könnyen találnak olyan személyeket, akiket lenyűgözőnek tartanak, és ezért a világ összes többi részét arra akarják rávenni, hogy ugyanígy érezzen, tekintet nélkül arra, hogy valóban lenyűgöző az a személy, vagy sem. Nem panaszkodom, ezt ne feledjétek. Csak érdemes megjegyezni, hogy a Második és a Harmadik Háborúban rengeteg meg nem énekelt hőst láttam a harcmezőkön, ezzel szemben az emberek maguk közül aránytalanul nagy számban őriznek meg és magasztalnak fel az emlékezetükben hősöket. Érdekes.

Hát, a Szövetséggel való kapcsolatukról és más érdekes dolgokról majd később; viszket a tenyerem, hogy egy egész fejezetet szenteljek ennek, szóval most veszek egy nagy levegőt, és  majd máskor visszatérek a témához.

(Forrás: Wow RPG - Alliance Player's Guide 137-139.p.)

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 4. rész

- Mégegyszer, mit akarsz csinálni? – Godfrey jégkocka vastagságú szemüvegén meredt rá. A jelentése annak, amit most hallott valóban súlyos volt. Illett a háborús szobához, ahol tartózkodtak.

- Hallottál, Godfrey.

- El akarod falazni az egész nemzeted? Lezárni a határokat és befejezni a kereskedelmet a Szövetség többi részével? Én… ez egy meglehetősen súlyos döntés, nem gondolod?

- Korábban rád és Crowley-ra hallgattam, és nézd meg, hova jutottunk! Halott gilneasiak, akiket azok a zöld gazemberek téptek szét, és most a Szövetség, ó, ez a „Szövetség”, amelyben annyira biztos voltál, hogy áldás lesz embereink számára… mindennap egyre többet és többet akar. Ők csak vesznek és vesznek, de mit kapunk érte cserébe? Hol van az a hatalmas ellenérték, amelyben mindketten annyira biztosak voltatok?! Most azt akarják, hogy pénzt küldjünk arra az erődre… Alvilági Őrség… Mi köze van ennek a helyőrségnek Gilneashoz… az embereimhez? – Genn nem volt olyan hangulatba, hogy megállíthassák.

 

Godfrey ránézett a kopott térképre, amelyet egy régi tölgyfa-asztalra terítettek ki. Felemelte borral teli kelyhét, és jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát. Genn erős akaratú király volt, akárcsak az apja.

Godfrey nagyot kortyolt a borából. Kul Tiras-i vörösbor volt. Ahogy a bort ízlelgette a szájában, rájött, hogy talán ezek az utolsó kortyok a szigetországi borból, amelyet ihat. Végül megszólalt:

- Nem azt mondom, hogy ez egy rossz irány. Ugyanakkor azt hiszem, hogy…

- Segítettünk a Szövetségnek. Támogattuk őket, és nézd meg, hogy mit kaptunk cserébe. Mint nemzet, szegényebbek lettünk, amíg ők learatják a hozzájárulásunk babérjait. Ott voltak az orkok… azok a véres, kegyetlen bestiák. Láttad őket, azt, hogy mire képesek… És most Terenas még több aranyat akar. Talán még több vért is. Azt mondom, hát nem! – Genn egy olyan ember hangján szólt, aki tisztán látja a jövőt.

- A falnak keresztül kell vágnia egy nemesember földjét. Ezt látnod kell. Egyik természetes határunk se fogja megtenni. Azok mind túlságosan rugalmasak.

- Persze, hogy látom, ember! Akárki is lesz az, kompenzálva lesz, ahogyan a földjén élő farmerek és polgárok is.

Godfrey újfent kortyolt a borából, miközben agya az ő lehetőségein járt a térképet tanulmányozva. Hátradőlt a széken.

- Ezen a térképen úgy látszik, mintha Lord Marley területét javasolnád… De nézd meg a domborzatot, királyom… Itt van ez a hegyvidékes régió. Egy nagy vár, amelyet hegyek vesznek körül mindkét oldalán, egy biztonságos természetes akadályt jelentene.

- Ez így igaz.

- Persze ahhoz, hogy ezt elérjük, valamennyit le kell vágnunk Lord Crowley földjeiből. Le kell vágnunk Máglya-rengeteget és Borostyánmalmot.

- Erre én is gondoltam korábban. Ez egy helyes irány. De… Crowley olyan hatalmas. Annyi befolyással rendelkezik, mint te, Godfrey. Nem biztos, hogy olyan könnyen fogja ezt venni.

- Nem, ez igaz. Ugyanakkor látnia kell ennek a döntésnek az okát. Ez a legjobb Gilneas számára. Bárki láthatja, hogy ez egy áthatolhatatlan akadály – nyomatékosította Godfrey, és tovább kortyolta a borát, miközben Genn reakciójára várt.

- Valóban így van, Godfrey. És, természetesen, ez a te területedet tenné stratégiailag a legértékesebbé, mivel ez lenne az ütközőzóna a külvilággal. A te területed lenne a legközelebb a falhoz.

- Uram, én csak a helyet néztem, Gilneas érdekeit. Remélem, nem azt akarod ezzel sugallni…

- Fejezd be, Godfrey. Igazad van etekintetben. Én is látom… bármi legyen is az indítékod, öreg barátom.

- Uram, én…

- Keresztülépíteni a falat a hegyenek és az Északikapu melletti területeket tenni az ütközőzónává, kellően garantálja biztonságunkat. Elismerem a logikádat. Lord Crowley-nak… Dariusnak ezt meg kell értenie.

Godfrey végzett a serleggel és gyorsan egy másikat töltött magának. Szüksége lesz még a borból és sörből való idei részesedésére, ezt tudta. De ma, ahogy a trópusi klímához közeli Zsákmány Kikötőben mondják, még a „limonádéhoz is citromot tett”. Próbálta elfojtani mosolyát.

- A nemesek tanácsát minél előbb össze kell hívnunk. – Godfrey felállt. – Ez a helyes út, uram, habár talán egy bizonytalan út.

- Ezt tudom… - Úgy tűnt, hogy Gennt teljesen elragadtatta a pislákoló gyertyafény. Hosszan bámulta, mintha csak azokban a lángocskákban megláthatná a jövőt. – De képzeld el… csak képzeld el, hogy milyen fényes lesz a jövőnk mindenfajta zavaró hatás nélkül. Csak képzeld el.

* * *

A hajók a csattanó hullámokkal küzdöttek, miközben egymás felé emelkedtek egy összehangolt formációban. Éjelf tengerészek siettek hajóik jobb oldalához, hogy kötelet hajítsanak a szomszédos hajónak.

Az elképzelés világos volt: ha a hajók össze tudnak állni egy masszív flottába, szorosan egymás mellé kötözve, együtt nagyobb esélyük van kivédeni ezt a brutális vihart, mint külön-külön.

- A hátsó csoport súlyos sérülést szenvedett az árbocain, uram!- kiáltotta az egyik fedélzeti matróz. Talar a hajóhíd hátsó részéhez sietett, hogy ő is szemügyre vegye.

- Hé, Talar… Hol van az Elune Ragyogása? Nem ők is a hátsó csoporttal vannak? – kérdezte Genn, miközben az esőlepte lépcsőkön a hajóhíd felé igyekezett.

Talar hezitált: - Igaza van. Még mindig semmi hír róla. – Talar jobbfelé kinyújtotta hosszú levendulaszín ujját. Genn hunyorított. A szürke felhőszakadáson át láthatta, hogy két hajó között mekkora rés van. Az egyiket megnyomorították és messze elsodródott a másiktól.

- Éjelf, a távcsövedet. Most! – Genn várakozás nélkül kikapta azt a matróz kezéből.

A távcső lencséjén át Genn láthatta a távolodó árnyat. A félelmei beigazolódtak. Az Elune Ragyogása egy sérült hajót vezetett törött árboccal és kicsorbult kibontott vitorlákkal.

- Mindenki siessen és vonuljon fedezékbe! – sikoltotta az árbockosárból az őrszem.

De már késő volt. Genn alól kirántották a világot, és ő, valamint a körülötte állók csak sodródtak a köztük lévő térben. A távcső kiesett a kezéből, nekiütődve a fedélzetnek, amely éppen most készült fejreállni. 

Aztán csak a hűvös, sós óceánvíz volt… és az elképesztő, tompa fájdalom, amely a fejétől kiindulva végigsuhant a hátán egészen a talpáig.

A fájdalom képsorokat hozott vissza. Egy serleg, ahogy a kőpadlón cseng. Liam arca.

BUMM! A hajó elhagyta a levegőt, és akkor erővel csapódott a tengerbe, hogy Genn felü beleremegett.

Egy reccsenést hallott, és mire felnézett, láthatta, hogy a fővitorla kettétört ennek hatására és a fedélzetnek csapódott. Hallotta a siető matrózok ideges kiáltásait, akik mindent megtettek annak érdekébe, hogy az egyre növekvő vízmennyiséget eltávolítsák a hajóból.

- Ez a hullám nyolcvan láb magas kellett, hogy legyen. Több ilyet már nem bírunk el, uram! – kiáltotta a fedélzetmester, miközben az ütött-kopott hajóvázból lapátolta ki a vizet. Genn is igyekezett talpra állni és visszaszerezni az egyensúlyát. A füle még mindig zúgott, tompán csengve. A hullám most már a tőlük jobbra lévő vitorlás felé tartott… az Elune Ragyogása és törött társa felé.

- Mia! Tess!

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, a hullám a faszerkezetű vitorlásba csapott. Genn úgy érezte, hogy megállt az idő.

A két szállítóhajó egymásnak ütközött, a fa fedélzetek úgy repkedtek, mint a szilánkok a kivágásnál. Olyan volt, mintha az óceán kinyitotta volna hatalmas száját és megpróbálna minden törmeléket lenyelni maga körül, belélegezve az omladozó vitorlást, miközben továbbsodorta a sérült Elune Ragyogását.

- A Fényért! – lehelte Genn, szavai alig voltak többek egyszerű suttogásnál, egy gyenge, kilátástalan imánál.

A másik hajó már el is tűnt, mire Genn pislogott, egyedül hagyva az Elune Ragyogását az óceánnal, amely lassan a mélybe rántotta.

- Fogjátok a csónakokat… Eresszétek le a mentőhajókat. Meg kell próbálnunk a kimentésüket! – Talar egy őrült akció részleteit ordítozta most.

- De még mindig jönnek a vihar hullámverései, Talar! Hullám hullám után! – kiáltotta egy tengerész. Szavai ott visszhangoztak Genn fülében.

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 3. rész

Genn és Talar a kanyargós lépcsőkön át felsiettek a fedélzetre. A szükség szaga érződött a levegőben. De még ebben az időben is lenyűgözte Gennt, hogy milyen díszesek ezek az elf hajók. Mennyi művészi kézműves-munka rejlik az összes technikai elemben is! A hajó puszta mérete és több szintessége már önmagában meghaladta az ő embereinek zsenialitását.

- Úgy tűnik, hogy a gilneasiak meglehetősen csökönyösek, Szürkesörény uram. – Talar csalódottsága az elmúlt napokban egyre nőtt.

- Ez egy olyan tulajdonságunk, amelyet mindig is csodáltunk magunkban, jó druidám.

- Igen, ezt látom.

- Valóban nagyon udvarias vagy, Talar, de jobban örülnék, ha úgy beszélnél, ahogy valójában érzel. Azóta nagyon gyanakvó vagy velem szemben. mióta először találkoztunk. Kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy félreteszed a gyanakvásodat.

- Bocsánatot kérek, ha ilyennek tűnök. Én… Azeroth szörnyű veszélyben van, felséged. Olyan idők járnak, amit attól félek nem láthatunk át kellően, ha nem vagyunk teljesen elkötelezettek… Ön egy olyan vezető, aki azt választotta, hogy elszigeteli a teljes királyságát a kontinens többi részétől. Ön egy olyan király, aki visszautasította a segélykéréseket éveken keresztül. Láthatja, én egy druida vagyok. Én hiszek abban, hogy minden dolog összekapcsolódik egymással. Így van kialakítva a természet. Egy ökoszisztéma. Ezek a döntések… idegenek számomra.

- Sokkal tartozom neked és népednek, Talar. Talán óriásiak a különbségek közöttünk. De ne hagyjuk, hogy elválasszanak minket egymástól.

Talar gyengéden fejet hajtott. – Biztos, hogy nem fognak. Haragvihar Archdruida úgy véli, hogy Ön és népe fontos előny lesz a Szövetség számára. Én nem kérdőjelezem meg az ő bölcsességét.

- Előny a Szövetségnek? – Genn megdöbbent. – Mély hálával tartozunk nektek, ez igaz… de nem tudok sem neked, sem a vezetődnek felajánlani semmilyen biztosítékot atekintetben, hogy részvételünk a ti nemes Szövetségetek ügyeiben bármilyen előnnyel is járna.

- Ezt sajnálattal hallom. De ezek politikai ügyek. A mi feladatunk most az, hogy túléljük ezt a napot.

A túloldalon a napfény meglehetősen gyér volt. Tompa fények szilánkjai törtek át a felhőkön, hogy elnyelje őket a sötét horizont. A friss sós levegő megtöltötte Genn orrát és a sirályok hangos rikácsolása hallatszott a távolból.

Violaszínű humanoid lények tucatja serénykedett körülöttük, hogy megtegyenek mindent azért, hogy felkészüljenek a biztosan rájuk váró tartós viharra. De a lilák között Genn láthatta a saját embereit is. Rószaszín bőrűek és mellettük, természetesen, a worgenek: a farkasszerű férfi és asszony bestiák, akiknek nem akaródzik tiszteletben tartani megmentőik kérését.

- Ahogy láthatja királyom, ők is részt akarnak vállalni az előkészületekben, és figyelmen kívül hagyják a kapott utasításokat. Visszautasítottak, amikor azt mondtam, hogy aki nem fedélzeti matróz, az menjen a hajótestbe.

A hajóorr közelében Genn két Vigyázót, gyönyörű harcos nőket láthatott, akik megpróbálták megakadályozni, hogy egy worgen a vitorla vonalában dolgozzanak. Ez nem ment túl jól. A farkasember már a harmadik éjelf matrózot lökte hátra, feldühödve azon, hogy elrántották.

- Meg kell értenie, hogy eredetileg a mi küldetésünk nem arról szólt, hogy egy nemzet megmaradt népességét vigyük vissza Darnassusba. A küldetés az volt, hogy segítsünk a worgeneken. Így is sok embert veszítettünk. Nézzen körül. Ez nem egy puszta szélvihar. Talán az eddigi leghatalmasabb akadályunkkal fogunk szembenézni – folytatta Talar.

- Ennyi elég lesz, Talar.

Több kisebb éjelf hajó vette körül az óceánon az övéket. Genn tudta, hogy az egyiken, az Elune Ragyogásán ott van a felesége, Mia és a lánya, Tess is: a családja. Furcsa volt számára, hogy úgy gondoljon a családjára, hogy nincsen benne a fia. Ez jobban fájt, mint bármilyen elszenvedett fizikai fájdalom az élete során. Jobban fájt, minthogy elveszítette a királyságát.

- A felderítők visszatértek! – kiáltotta egy őrszem az árbockosárban, a sivár égbolt felé mutatva.

Három fekete folt ereszkedett le az előttük lévő viharos homályos. Ahogy lassan közeledtek, többé már nem foltok voltak, hanem hatalmas viharvarjúk, akik nyaktörő sebességgel közelítettek Talarhoz, a hangos rikácsolásuk kakofóniája pedig sürgetést, és Genn érzése szerint, félelmet tükrözött.

Aztán a masszív varjak alakot váltottak. Genn még mindig nem teljesen szokott hozzá az átalakulás látványához. Bár már korábban hallotta, hogy néhány gilneasi földműves paraszt gyakorolta a druidizmust, de csak mostanában szembesült a látvánnyal először. A madáralakok forogtak és rángatóztak, mjad a csontvázuk egyre inkább a természetes formájukat vette fel – kaldorei druidák voltak, két férfi és egy nő.

Pánik tükröződött az arcukból.

- Azonnali cselekvésre kell utasítanunk a hajókat – mondta a druida nő.

- A vihar, ez… ez… ilyet még sosem láttam. Egy óriásnál is háromszor nagyobb hullámok jönnek vele… a tenger törött hajók darabjaival forrong – mondta az egyik férfi. Minden erejével nyugodt próbált maradni, de az ijedsége nyilvánvaló volt.

- Ettől féltem – mondta Talar. – Menjetek, siessetek, figyelmeztessétek a kapitányokat. Egymagában egyik hajó sem fogja túlélni. Mondjátok meg nekik, hogy egy hajórajba kell rendeződnünk azonnal!

A druidák hezitálás nélkül átváltottak viharvarjú alakjukba, aztán elhagyták a főhajót. Genn láthatta, ahogy a tenger kavarog, és fekete esőfelhők lepték el az eget nem messze előttük. Nem volt tengerészcsalád sarja, de a szituáció még az ő korlátolt tengerészeti tudásával is, meglehetősen súlyosnak tűnt.

- Ez az átkozott fekete sárkány még mindig vadászik ránk – mondta Talar. Most látta a druidát a legfelindultabbnak Genn azóta, hogy épphogy megszöktek Gilneasvól. – Ez a Kataklizma… a világ még mindig rázkódik; ezek a viharok szétszakítják a tengereket…

- Halálszárny, a Pusztító egy szörnyeteg, nem kétséges,… de azt képzelni, hogy ez a szörny okozta ezt a nagy Kataklizmát… és hogy ezek az utóhatások mind miatta vannak… Én csak-

- Higgye el, Szürkesörény Genn. Ahogy mondtam, a legsivárabb időket éljük. Ha ezt túléljük, Gilneas aggodalmai csak a kezdet. És most, vigye le az embereit a fedélzetről. A legénységemnek óramű-pontossággal kell működnie, semmi nem vonhatja el a figyelmüket. Adja parancsba az embereinek, hogy teljesítsék az utasításokat minden hajón. – Talar már integetni is kezdett a matrózoknak, akik a fölöttük lévő hajóhídon gyülekeztek.

- Segíthetünk, Talar. Az embereim képesek rá... Ők is ki akarják venni a részüket a hátsójuk megmentéséből!

- Nincs idő vitára! Jobb szeretném, ha a hátsójuk, ahogy Ön mondja, nem végezné a Nagy Tenger fenekén naga-eledelként. Ilyen esetben, a mi hajónkon, Gilneasnak muszáj együttműködnie.

A fedélzeten már csúszkálni lehetett a vízben. Pányvák potyogtak az elemekkel küzdő legénységre. A tenger feltámadt. Genn rájött, hogy ez nem az a perc és nem az az idő, amikor vitába szállhatna. Olyan helyzet volt, amikor a kaldoreiek kezébe kellett helyezniük sorsukat.

Süvített a szél, ahogy látszólag a semmiből egy hatalmas hullám csapódott a hajótestnek, felbillentve az erős hajót, amitől az emberek, éjelfek és worgenek mind inogni kezdtek a fedélzeten. Genn megcsúszott, aztán megragadta az egyik árbockötelet, és minden erejével igyekezett megállni a lábán. Ez a vihar, ez az özönvíz gyorsabban csapott le rájuk, mint ahogyan azt akár a felderítők jósolták volna.

Nehéz volt bármit is kivenni maga előtt; csak az áthatolhatatlan esőréteget látta. Az emberei kiáltásait hallotta. Hallotta, ahogy veszekszenek az éjelfekkel.

Ahogy előrenyomult, Genn elkezdte kiáltani a maga parancsait embereinek.

Történelem és kultúra - Az emberek történelme

Bár ezek az írások a www.wow-hungary.com-on már egyszer megjelentek, úgy döntöttem, hogy kijavított formájukban átrakom ide is, hátha valaki még nem olvasta :)
Aki nem ismeri, annak annyit ezekről, hogy a Wow és Warcraft RPG könyvekben vannak részek, ahol Bronzszakáll Brann elbeszélésében írják le a Warcraft univerzumának különböző népeinek történelmét és kultúráját. Természetesen közben folytatom a Szürkesörényről megkezdett sorozatot is :)

Mostanra a legtöbben már ismerjük az emberi történelem legkorábbi részét is – az egész Arathor és a hét királyság dolgot –, de ugyanolyan fontos tudni, hogy mi történt az orkokkal folytatott Első Háború és a jelen között, hogy megértsük a mai modern időszakot.

Egy pár szót az emberek legkorábbi napjai és az Első Háború közötti időről. Ennek a korszaknak a legfontosabb eseményei a következők: az emberek megtanulták a mágiahasználatot a nemes elfektől, eltiporták a trollokat (ami az emberi történelem egyik legjobb része), és azzal, hogy tudtak mágiát használni, többre is tartották magukat másoknál.

Miután elkezdték az arcane mágiát használni, az emberek démonok felbukkanására lettek figyelmesek Azerothon, ezért titokban beszámoltak a nemes elfeknek arról, hogy mit tapasztaltak. A nemes elfek ekkor elmesélték az embereknek, hogy réges-régen az arcane mágia használata hogyan keltette fel a Lángoló Légió figyelmét. Természetesen a Lángoló Légió még mindig vonzódott az arcane mágiához, így a nemes elfek elmagyarázták, hogy amíg az emberek arcane mágiát használnak, addig démonok felbukkanására lehet számítani. Ezután az emberek és a nemes elfek egyetértettek abban, hogy létre kell hozni a Tirisfal Őrzői nevű csoportot, hogy harcoljanak az elkerülhetetlenül megjelenő démonokkal.

Történetesen az Őrzők egyike, nevezetesen Aegwynn, rendkívül erős volt. Darabokra szaggatott néhány démont Northrenden és ezzel segített a sárkányoknak. Hát, ez valóban mind szép és jó – a sárkányokat a magad oldalára állítani egy nagyon jól hangzó ötlet. A rossz ötlet Sargeras, a Lángoló Légió Ura avatarjának legyőzése volt (néhányan azt gondolják, hogy az a valódi Sargeras volt, de szerintem ő maga még soha nem tette be a lábát Azerothra). Upsz. Nos, Aegwynn „elpusztította” az avatart egyetlen varázsszóval, vagy legalábbis ő így gondolta – valójában Sargeras csak beültette magát a méhébe, biztosítva, hogy a következő Őrző az ő démonikus lényét is magában fogja hordozni.

Aegwynn innentől kezdve olyannyira volt stabil, mint egy felszíni goblin bánya. Egy ideig tette a dolgát, aztán egyszercsak ott találta magát egy kedves egyéjszakás kalandban Kirin Tor egyik archmágusával. Emberek, fúj. Akárhogyis, szándékosan esett teherbe, mivel nem akarta, hogy egy másik tirisfali lakosnak kelljen átadnia természetfeletti képességeit, és egy gyerek egyfajta kibúvót jelentett ez alól. Nagy hiba volt.

Az Első Háború volt az emberi történelem fordulópontjának kezdete. Ettől kezdve az emberek voltak a domináns erők a Keleti Királyságokban, hacsak a puszta számokat nézzük. Délen Viharvárad és északon Lordaeron a végtelenségig rátartiak voltak, egészen addig, amíg Viharvárad el nem esett az ork invázió alatt, amely ráébresztette őket arra, hogy milyen nagy veszélyt jelent a Horda az emberi civilizációra. Egy fontos megjegyzés: kétségtelenül egy ember (vagy egy démon, ha úgy tetszik) és nem egy ork volt az, aki elkezdte az Első Háborút. Medivh, Aegwynn fia, és Tirisfal utolsó Őrzője, Sargeras, a Lángoló Légió Urának lélekdarabját magában hordozva született. Habár Medivh egy erős akaratú férfi volt, és az Őrző ereje folyt ereiben, nem tudott ellenállni Sargeras akaratának. 14. születésnapján mély kómába esett. A barátai az Elwynn-erdei Northshire Apátságba vitték, ahol sok évig pihent, küzdve a benne lévő démoni jelenléttel. Mikor felébredt, már Sargeras dominált benne; voltak pillanatok, amikor Medivh a saját akaratának megfelelően tudott cselekedni, de már soha többé nem volt az az ember, aki korábban. Medivh volt az, aki kapcsolatba lépett az orkokkal és arra csábította őket, hogy kifosszák Azerothot, és ő volt az, aki elhintette a magjait annak, hogy korábbi legjobb barátját, Llane-t, Viharvárad Királyát megöljék. Lothar, a legeredményesebb generális az orkokkal szemben, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szembeszálljon a démon uralta Medivh-vel, amikor az orkok megkezdték a támadásukat. Viharvárad a terjeszkedő orkok áldozata lett, és az emberek elszenvedték az első megsemmisítő vereségüket.

Sir Anduin Lothar a túlélőket Viharváradtól északra vezette, és a Szövetség első vezetője lett. Az orkok követték Lothar visszavonuló hajóit, és amikor az elfek és a törpök az első alkalommal a Horda felé fordították fegyvereiket, megkezdődött a Második Háború. Az emberek elsődlegesen a földjeik elvesztése miatti félelemben alapították a Szövetséget, de az indokaik elég érthetők voltak. Egység egység keretében az emberek, elfek, gnómok és törpök sokkal inkább képesek voltak felvenni a harcot az ork támadással.

A Szövetség körül azonban már ebben az időben sem volt minden rendben. Gilneas önelégült fattyúi megtagadták, hogy egy jelképes támogatásnál többet adjanak, így maguk néztek szembe az orkokkal. A mai napig elszigeteltek maradtak; a Szürkesörény Fal (Greymane Wall) választja el az ő kicsi félszigetüket Lordaeron többi részétől.

Alteracban azonban a helyzet sokkal ijesztőbb volt. Lord Aiden Perenolde és Alterac kormányzó családjának maradéka titokban az orkok oldalára állt haderőért cserébe. Boldog vagyok, hogy a  gazembereket előbb lefüleltük, minthogy a dolgok igazán szörnyűre fordultak volna, mindazonáltal számos jó ember lett áldozata ennek a kezdeti csalódásnak. Azt mondom, Terenas király jobban tette volna, ha valamennyit kardélre hányja; az a gazember Perenolde fiú, Aiden még mindig szabadlábon van és a Szindikátust vezeti, egy csoport bolondot, akik a mai napig szeretnék átvenni az uralmat Lordaeronon, hogy azt a saját céljaikra fordíthassák.

Ebben az időben Fényhozó Uther, egy másik igaz ember, lett az Ezüst Kéz első Lovagja  - vagy „paladinja”, ahogy ők, akiknek szükségük a különleges címekre, hívják magukat. Ezek a lovagok irtó nagy segítséget jelentettek a háborúban, edzettek voltak a harcban, lovaglásban és egy kicsit a gyógyításban is. Kivéve azok az átkozott „Megtorlás Paladinjai” – a legtöbbük gyógyítása fabatkát sem ért. Bah.

Szerencsére Sir Lothar vissza tudta űzni a Hordát Feketeszikla Oromig, ami a Horda elsődleges hadibázisa volt. Itt azonban csapdába csalta Végzetpöröly Orgrim. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy egy sima ütközetben vesztett Lothar Végzetpöröllyel szemben, de egy szavukat sem hiszem el. Lothar kardja vagdalthúst csinált volna Végzetpörölyből, ahogy bárki másból is. Lothar egy jó ember volt, az egyike a legkiválóbb vezetőknek, akikkel az a megtiszteltetés ért, hogy együtt dolgozhattam. Az orkok nagyon nagy hibát csináltak azzal, hogy megölték Lothart; a legtöbb katona az apjaként szerette Lothart és a halála miatti kétségbeesés új erőt adott nekik. Turalyon, Lothar hadnagya, ott lett sikeres, ahol senki más – győzelemre vezette a Szövetséget Feketeszikla Oromnál. Khadgar, Medivh egyetlen megmaradt tanítványa egy páratlan erejú ősi varázslatot idézett meg és felégette a Sötét Portált. Még mindig emlékszem, ahogy néztem az eget meggyújtva arcane tűzzel, ahogy Khadgar egy fényoszloppal letolta a Portál kőalkóvját. Ez jelezte a végét a Második Háborúnak, mármint azoknak, akik Azeroth földjén maradtak.

Az orkok ezután újraépítették a Sötét Portált, valamint Turalyon és Khadgar is összegyűjtöttek néhányat a Szövetség legjobb harcosai közül és követték a Hordát, ahogy visszavonultak egészen Draenorig. Habár a „Draenor Expedíció” sikeres volt annyiban, hogy az orkok jelentős részét visszavonulásra kényszerítette, de ennek a csatának a hősei számunkra elvesztek. Többen suttogtak arról, hogy Khadgar és túlélő seregei egy portálon keresztül egy másik világra vonultak vissza, de valós bizonyítékunk nincs ezzel kapcsolatban. Az emberek jelentős számú haderőt vesztettek Draenoron, beleértve számos központi figurát is, mint Danathot Viharerődből. Arathi számos menekültje állítja, hogy ha Danath még mindig köztük lenne, gond nélkül visszaszereznék Viharerődöt és attól kezdve erejüket a megmaradt Szövetség segítségére tudnák fókuszálni. Az a fickó valóban jól bánt a pengével, ezt elismerem. Félig engem is csábított a gondolat, hogy én is Draenorra menjek, de uram és királyom bölcsen azt „javasolta”, hogy maradjak itthon. Jó ötlet volt, fivérem, de azért még mindig egy kicsit csalódott vagyok amiatt, hogy mindeddig nem láthattam Draenort. Azt hallottam róla, hogy vörös – nagyon vörös. Vérvörös. Érdekesnek hangzik, nem igaz, Magni? Talán ha befejezem ezt a könyvet ...

A sok veterán elvesztése ellenére az emberek a Második Háború után gyarapodni kezdtek. Viharvárad hatalmas városa lassan újjáépült, és a megmaradt orkokat elfogták és internáló táborokba szállították. Néhány orknak, nevezetesen a hatalmas Pokoljáró Gromnak, sikerült elkerülnie a fogságot. Egyúttal a formális hadfőnök, Végzetpöröly is elkerülte a bebörtönzést, de az általános ellenállás alacsony volt. Az orkok elvesztették a harci kedvüket és fajtájuk kapcsolata a démonikus mágiához azt eredményezte, hogy egyfajta patetikus állapotba kerültek. Ez abban az időben volt, amikor egy ember mágus, Rhonin, más kalandorok és a hatalmas vörös sárkány, Korialstrasz segítségével kiszabadította Alexstraszát, a Sárkánykirálynőt az orkok fogságából. Ez az esemény önmagában is elég jelentős, de azt is eredményezte, hogy a vörös sárkányraj kedvelni kezdte az embereket, ami korábban számos vitának a forrása volt. Szerencsére ezek a sárkányok előjöttek valahonnan, ahol eddig rejtőzködtek és jelenleg is segítenek minket azzal az átkozott Falkával szemben. Ha nem ezt tennék, lefogadnám, hogy az élőholtak hamarosan Zordszirt (Grim Batol) kapujánál kopogtatnának.

Ó, túlságosan előrerohantam. A Falka. Az átkozott, véres Falka. Szóval, az az átkozott arch-szuper-seggfej Kiljaeden fogott egy erős ork sámánt és egy jégkockába tette. Na most, ez elég jól hangozhat, de itt a bibi, hogy az ork-tömbnek szuperhatalmat is adott egyúttal. Mint a halottak feltámasztása meg még sok más hasonlót. Szóval, ez az új „Lidérc Király” talált egy erős hatalommal rendelkező ember archmágust, nevezetesen Kel'Thuzadot és meggyőzte a derék komát, hogy egy igazán pompás ötlet lenne közel az egész átkozott világot kinyírni és rothadó testek értelem nélküli kupacává változtatni mindenkit. Kel’Thuzad szintén remek ötletnek tartotta ezt, vélhetően azért, mert nem sok figyelmet kapott korábban a nőktől (e körben egy kicsit találgatnom kellett), és létrehozta a Kárhozottak Szektáját, egy csoportot a leghatalommániásabb, legidiótább emberekből, akik valaha ezen a földön megfordultak. Jó csapat.

Hát a jó öreg Uthernek nem tetszett a „Minden embert zombivá változtatni” ötlet. Ő és az Ezüst Kéz többi Lovagja északra ment és megpróbálták meggyógyítani a betegeket, de ez nem működött túl jól. Hallottam horrortörténeteket arról, hogy a megfertőzött áldozatokat a Szent Fény porrá égette, amikor a paladinok megpróbálták meggyógyítani őket – szörnyű. Mindenesetre a paladinok megszentelt képességeik által elég jól védve voltak a járvánnyal szemben, de nem sokat tudtak tenni. Hallottam néhány emberről, akiket tényleg meggyógyítottak a Lovagok, csakhogy a segítségük túl kicsit volt és túl későn érkezett.

Biztos vagyok benne, hogy már hallottatok arról, hogy mi történt ezután – Arthas, Uther egyik Lovagja (és nem mellesleg Lordaeron hercege) teljesen kifordult önmagából. Egy öngyilkos missziót vezetett északra a saját embereiből, még mielőtt ő maga is csatlakozott volna a Falkához. Számos derék ember és asszony veszett el Arthas őrültsége miatt – legyen ez egy lecke mindnyájunk számára. Arthas már a Falkát vezetve tért haza, megölte a jogos királyt – a saját apját – és ellopta a trónt. Uther megküzdött Arthas-szal, de a halállovag erősebbnek bizonyult, és Uther is tanítványa pengéjének áldozata lett.

Arthas Szellőléptű Slyvanast, Ezüsthold Királyi Generálisát rikoltó szellemmé változtatta Quel’Thalas ostromakor, de ezzel a döntésével önmagát szúrta tökön. Amikor a Lidérc Király ereje elkezdett fogyatkozni, számos élőholt megszabadult az uralma alól, és Sylvanas elárulta Arthast és a Lidérc Királyt, hogy létrehozza a saját élőholt csapatát – az Elhagyottakat. Az Elhagyottak mind olyan emberek és elfek, akik saját akaratukból szolgálják Sylvanast. Az Elhagyottak „szövetségben voltak” az emberekkel egy rövid ideig, ami akkor ért véget, amikor Sylvanas meggyilkoltatta Garithos Főmarsallt ( jól megszabadultunk tőled, te törp-gyűlölő fráter). Mostanra már csak pár tucat élő ember található Lordaeronon. Viharerőd a Szindikátusé, Perenolde áruló bolondjaié lett, amíg a kontinens többi része két különböző élőhalott csoport hadszíntere.

Délen Viharvárad újjáépült, de az emberek nem teljesen boldogok. Páran kijelentették, hogy Viharvárad újjáépítési munkálataiért nem kapták meg a fizetségüket; és az ácsok vezetője ekkor létrehozta a Defias Testvériséget, hogy bosszút álljanak. Ezeknek a tolvajoknak meg kellene kapniuk azt őt megillető jussukat, hogy utána a nagyobb veszélyekkel lehessen foglalkozni, mint az Árnyrengetegben felbukkant élőholtak, akik nagyon gyorsan terjednek és uralmuk alá vonnak mindenkit ezen a területen – még azokat a zsiványokat is –, hacsak valaki nem találja meg a forrásukat. Úgy tippelem, hogy az élőholtak megjelenése ennyire délen valamiképpen összefüggésben van Karazhannal, de ezt nagyon nehéz megmondani.

Mindent összevetve, az emberek valamikori tekintélyes nemzete nagyon rossz passzban van jelenleg. Viharvárad az egyetlen jelentős város a Keleti Királyságokban (habár Dalaran egy egész csinos izzó gömb dolgot csinált a romjainál. Nagyszerű munka, mágusok, valóban igazán jó munkát csináltatok egy halom sebezhetetlen kővel). Ma már közel ugyanannyi élőholt ember van, mint élő, és az arány minden egyes nappal egyre rosszabb.

(Forrás: Wow RPG - Alliance Player's Guide 133-136.p.)

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 2. rész

A pislákoló fákyla fénye Lordaeron királyi vendégeinek árnyékát vetette a gránit falakra. Genn és néhányan a legbefolyásosabb gilneasi nemesek közül azért siettek ide, hogy válaszoljanak Terenas király sürgető hívásának, amellyel összehívta Azeroth urait. Még csak pár órája tudták meg, hogy az ork Horda elfoglalta Viharváradot, és szörnyű idők leselkednek rájuk. A különböző királyokkal együtt töltött udvariassági vacsora után Genn visszatért a lakrészébe, hogy honfitársaival konzultáljon. Nem tartott sokáig, hogy vita alakuljon ki közöttük.

- Ezek az átkozott zöld korcsok nagyon hamar a mi kapunknál lesznek, ha nem cselekszünk, Szürkesörény Úr. Csatlakoznunk kellene a Szövetséghez. Mindent meg kell tennünk, amit tudunk, mielőtt ezek a szörnyetegek átverekszik magukat a környező királyságokon. – Lord Crowley ügyes ember volt, fiatalabb Gennél, talán egy kicsit kevésbé járatos a kényes politikai kérdésekben, de sokan gondolták úgy, hogy olyan nemes, aki előtt fényes jövő áll. Olyan hevességgel adta elő álláspontját az asztal körül ülő többi lordnak, amelyet Szürkesörényen kívül nem láttak gyakran.

  

- Valóban, Crowley. Megértem a félelmeidet. Igazán. De ezek az ... orkok..., ahogy őket nevezik, egyáltalán nincsenek a mi földünk közelében. Még nem hullott egyetlen gilneasi vércsepp sem. A szívem vérzik Viharváradért, a fiatal Varian hercegért és ezért a hősért, Lotharért. Tényleg vérzik. De hasonló sorsra kellene kárhoztatnom a saját embereimet? Megéri egyetlen gilneasi életet is feláldozni egy olyan célért, amely nem is érinti őket? – Genn szenvedéllyel szólt. Ez az ork fenyegetés valami új és idegenszerű volt, de összességében nem volt biztos abban, hogy ezt a fenyegetést az ő szorgalmas emberei ne tudnák kontroll alatt tartani. Az orkok végülis csak bestiák voltak. Félemberek. Szörnyek.

- Uram, ahogy már elmondtad, a többi nemzet úgy tűnik, hogy lelkesen csatlakozik. Ha Trollcsapás, Perenolde és a többiek mind kiveszik ebből a részüket, azok után nem tudom, hogy milyen jogon nevezhetjük magunkat jószomszédnak és barátnak, ha nem csatlakozunk hozzájuk – folytatta Crowley. Genn tudta, hogy Crowley mitől közkedvelt. A szavait erős nyomatékkal kísérte. Nem volt vele semmilyen politikai célja – csak egy ember volt, aki törődött a társaival. Genn tisztelte őt, akármennyire is megfontolatlan volt. Crowley nem érthette szimpátiájának ostobaságát, azt, hogy mi felé vezetheti ez őket. Nem látta mindenekfelett a saját embereit, akiknek az elsőknek kellett volna lenni. Fiatal és újonc volt még a nemesek között.

- Az apám sose gondolta úgy, hogy népünk jövője ugyanahhoz az úthoz lenne kötve, mint amin Lordaeron, Viharerőd és Alterac jár. Vannak erősek, Crowley uram, és vannak gyengék. Ez a dolgok rendje. Mi, gilneasiak erősek vagyunk, és a saját fajtánkra kell elsősorban és mindig vigyáznunk. – Genn most már maga mellett tudhatta a többieket. Láthatta a bólintó fejeket. Látta, ahogy a nemesek magukban elképzelik azt a jelenetet, amikor az első jelentések megérkeznek a harcvonalról, amikor az édesanyák elvesztett fiaik miatt sírnak. Tudta, hogy magukban mérlegelik azoknak az életeknek a súlyát, amelyeket Terenas és Lothar kérése követelne.

De aztán egy megfontolt hang szólalt meg hátulról.

- Ugyanakkor, uram, talán továbbra is élvezhetjük testvér-királyságaink jóindulatát, ezzel biztosítva, hogy fennmaradjon a kereskedelem a jövőben is, ha csak egy kis sereget küldünk. Megmutathatjuk vele, hogy még a legkisebb gilneasi sereg is milyen sokat tehet. A tartalék hadseregünk felkészült arra, hogy külső ellenséget támadjon. Használjuk fel őket.

A felszólalót Godfreynek hívták. Genn bízott a tanácsaiban, ugyanakkor mindig gyanakodva tekintette az ezek mögött megbújó okokat és ambíciókat. Godfrey észrevételét nem az empátia szülte, mint Crowley-ét. Ez egy okos politikai húzás volt, amely biztosította Godfreynak, a tartalék hadsereg parancsnokának közismertségét. De igaza is volt: a kereskedelem biztosítja a királyság legfőbb bevételeit, és nem volna bölcs döntés veszélyeztetni ezeket a forrásokat.

- Ez egy kiváló út lenne, uram – tette hozzá Ashbury báró. Ashbury Genn egyik legbizalmasabb barátja volt. Együtt nőtt fel vele; apja, az Első Ashbury báró segített Archibaldnak felvirágoztatni a nemzetet, és Archibald mindig azt mondta Gennek, hogy bízzon az Ashbury-k korona iránti hűségében.

- Megfontolom ezt a javaslatot, Godfrey.

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura 1. rész

Szürkesörény Genn - Fajtájának ura

Az eredeti történet itt olvasható.

- Soha ne támaszkodj másokra, fiam... - mondta Szürkesörény Archibald Király, akinek egykor erős teste már csak egy homályos árnyék volt az alkony halovány fényében. - Jobb, ha mindig saját magadra számítasz. Ez különbözteti meg a nagyságot az alázkodástól.

Fia, Genn, a maga hét évével visszahúzta kinyújtott tenyerét. Keresztbe tett lábakkal ült az újonnan épített erődítmény hűvös kövein. A bástyák a nemzet erejének meggyőző bizonyítékai voltak, de Genn számára talán mégsem voltak annyira meggyőzőek, mint inkább az előtte álló ember.

- Azt hiszed, hogy mindez úgy épült fel, hogy más királyságok besegítettek?

Gilneas városának kereskedő tornyai derengtek fel homályosan alattuk. Nagyszerű kilátás volt, az biztos: nagy cseréptetők egyensúlyoztak a macskaköves utcák felett; boltokból, gyárakból gomolygott a füst; igazán az a város volt, amely a jövő felé fordította tekintetét, embereinek lehetőségei felé.

- Amikor ifjú herceg voltam, mint ma te vagy, az apám nem is álmodott volna erről! De én megálmodtam, önállóan valóra váltottam és néz meg minket most... Mindezt anélkül, hogy azokat ott Viharváradban bevontuk volna, vagy segítségért könyörögtünk volna ezektől Lordaeronban. És természetesen nem alázkodtunk meg azok előtt a hosszúfülű, arrogáns félemberek előtt Quel'Thalasban. 

Genn már hallott történeteket Gilneasról, mielőtt még Archibald trónra lépett volna. Akkor még ez a nemzet közelében sem volt annak a hatalomnak, amelyhez most felnőtt.

- Most pedig kelj fel, fiam. Kelj fel és ne kérd, hogy megint segítsek neked. Mivel mindez a tiéd lesz, és mikor ez bekövetkezik, készen kell állnod.

- Ez a tiéd, apám. Gilneas mindig a tiéd lesz.

Archibald elmosolyodott és lágy hangon így szólt: - Nem, fiam. A hercegek felnőnek és királyok lesznek, ahogy a nappalok is éjszakába fordulnak. Ez a dolgok rendje... Gyere most, meglehetősen hűvös már a levegő. Lakomáznunk kéne. Azt hiszem, sült disznó lesz ma este.

Genn gyorsan talpra ugrott. A zamatos, hirtelenbogáncsos vaddisznó, akit a Genn által Azeroth legjobb szakácsának gondolt személy készít, volt a kedvence.

- Gondolod, hogy almamártás is lesz a vacsorához, apám?
- Ha almamártást szeretnél, fiam, akkor az lesz hozzá. Ez is a királyok és utódaik kiváltsága.

Ezzel a két személy elindult lefelé a bástyákról. A napfény utolsó sugarai törtek utat maguknak az égbolton át.

* * *

Az éjelf szállítóhajó megrázkódott az egyre haragosabb tengeren. Minden egyes kilengéssel az ősi fafedélzetek, amelyek egy évezreddel ezelőtt még egy impozáns hajótestet formáztak, meghajolva nyikordultak meg.

A hajó gyomrában egy dohos kabinban Szürkesörény Genn király kinyitotta szemét. Ez a gyermekkori emlék még mindig nyomasztotta és üldözte számára nem teljesen érthető okokból. De nem ez volt az egyetlen: az emlékezés hullámai többször elárasztották ezekben a napokban, éber gondolatait is megfojtva, mintha valamilyen üzenet próbálnának közvetíteni, amelyet nem tud megragadni. Ily módon meglehetősen misztikus volt az emlék, mintha saját mágiával rendelkezne, amely talán különösebb és erősebb még azoknak a hatalmas arcane erőknél is, amelyet a dalarani csuklyás mágusok oly ügyesen használtak.
 

Megpróbált felállni, de a fájdalom arra kényszerítette, hogy visszadőljön az ágyára. A teste az elmúlt csatától sajgott. A csatától, amelyet a királyságáért folytatott, a csatától, amelyet elvesztett.

Szomorúan sóhajtott egyet és lecsukta a szemét. Az emlékképek azonnal visszatértek. Egy serleg, ahogy a kőpadlón csörög; Gilneasi zászlók, ahogy büszkén lógnak a falakról; az immár halott fia, Liam, vérző szájjal és akit a karjában ringat.

- Hadd segítsek önnek, Szürkesörény Úr. Sok mindenen ment keresztül ezekben a gondterhes napokban.

Genn felnyitotta szemét. Előtte egy éjelf lila színű keze nyúlt felé. Tölgykarmú Talar finom hangon beszélt, de Genn tudta, hogy hiba lenne szelídségüket összekeverni a gyengeséggel.

Talar magas volt, ékes bőrből készült vértezetet és egy Genn által soha nem látott színű selyemköpenyt viselt, ami talán kék volt, vagy zöld, de nem lehetett megmondani. Gyönyörű tollazatú bojt lógott a másik kezében lévő botján.
Genn egy rövid ideig csak bámult a feléje nyújtott kezen.

- Ennek az öreg királynak nincs szüksége sem a te, sem más segítségére ahhoz, hogy felkeljen ágyából, Tölgykarmú Talar. Erre még képes vagyok. - Talpra állt, legyűrve a fájdalmat, ami végighasított a hátán.

Talar észrevette Genn arcrándulását, és igyekezett nem mutatni csalódottságát, amikor újból megszólalt. - További rossz hírekkel érkeztem, tiszteletre méltó királyom. Szükségünk van önre a fedélzeten... A veszély továbbra is fennáll!