Varian Wrynn - Apáink vére 5. rész

Élénkpiros vér szivárgott a friss sebekből, ahogy Varian hátraesett a sárkányfajzat terjedelmes fejszéjének erőteljes ütésétől. A hatalmas teremtmény előre lendült és meglendítette a második fejszéjét is, megszédítve Variant, aki kardjával alig tudta hárítani a csonttörő ütést. Varian meglátott egy kis rést és gyakorlott mozdulatokkal előretört és keresztül vágott a szörny hasát védő páncélon, de pengéje éppen hogy megpattant rajta fényes szikrákat szórva. A sárkányfajzat lenézett és a torkából felszakadt a nevetés, miközben a fáradt harcos körül körözött, macska-egér játékot játszva az emberrel.

Anduin az utolsó nyilait is kilőtte a szörnyetegre, de csak szúnyogcsípések voltak számára. Varian továbbra is igyekezett kitérni a brutális teremtmény elől, miközben figyelmét a fiáról sikeresen magára terelte, így rá záporoztak annak ütései. Anduin csak aggódva tudta figyelni, ahogy az apja egyre reménytelenebbül próbálta semlegesíteni a szörny erejét.

Hirtelen a sárkányfajzat megpördült, gyorsabban, mint azt méretei sejtették volna. Variannak sikerült hárítania a feléje érkező fejszéket, de a teremtmény tüskés farka a mellkasa közepén találta el, és ezzel a földre terítette őt. Varian keményen a földnek csapódott, majd tovább gurult, míg mozdulatlanul megállt.

Anduint sokkolta apja merev testének látványa. Az egész egy rémálomnak tűnt, amelyből képtelen felkelni.

- Apám! - kiáltotta, de Varian továbbra is mozdulatlanul feküdt a sárban és saját vérében.

Anduin a király felé indult, de érezte, hogy a föld megremeg a lábai alatt. Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, ahogy a sárkányfajzat bőszült bikaként indult meg feléje kegyelmet nem ismerve, miközben egyik fejszéje máris a levegőt szelte a herceg orra előtt.

Anduin hátraesett, íját maga előtt tartva, mint egy tollat a hurrikánban. A sárkányfajzat fejszéje az íjnak csapódott, összetörve azt, hogy aztán darabjai a földön forogjanak.

Anduin maga is arccal a piszkos földnek esett az ütéstől zsibbadt karokkal és mellkassal. Megpróbált felkelni, de a teste megtagadta ebben a közreműködést. Csupán gurulni tudott, de ez is megmentette az életét, mivel a szörny másik fejszéje éppen oda csapódott be a földbe, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt. Sár és kavics repült szanaszét az ütéstől, amely csípte a szemét.

A herceg összeesett, levegő után kapkodott, de az agya folyton zakatolt. Anduin apja továbbra is mozdulatlan testére pillantott, aztán kényszerítette magát, hogy a feléje tornyosuló hatalmas sárkányfajzatra nézzen, és megpróbált olyan bátornak és magabiztosnak tűnni, amilyennek szerinte Viharvárad hercegének lennie kellett, amilyen az apja lenne. Egyenesen a szörny jégkék szemébe nézett, és érezte, hogy különös nyugodtság szállja meg.

A félsárkány magasra emelte fejszéit és vigyorgott, agyarai vérszomjtól csillogtak. Anduin egy rövid imádságot mondott és tudta, hogy hamarosan mindennek vége lesz. A fejszék kegyetlen ujjongással sújtottak le...

Hirtelen egy kék és aranyszínű páncél magasodott fölé. Az apja volt az, véresen és tántorogva, aki kinyújtott kardjával megakadályozta a sárkányfajzat támadását. Ahogy egymásnak feszült a fekete mágiával átitatott fejsze és az acél, fogcsikorgató nyikorgás hallatszott a fémek csúszásától, majd a sárkányfajzat fejszéje és Varian kardja is kihullott a két harcos kezéből... ugyanakkor a sárkányfajzat második fejszéje áthatolt ott, ahol az első nem tudott.

Varian érezte a páncélján, majd mélyen a mellkasába hatoló penge égető csípését. Az ütés a földnek vágta a királyt, de szemeit egyszer sem vette le Anduinról, mivel igyekezett meggyőződni arról, hogy a gyermekét nem érheti bántódás.

Találkozott a tekintetük és Varian tekintete meglágyult a megkönnyebbüléstől, hogy fia sértetlen maradt. De ahogy a por leült, Anduin szeme egyre nagyobbra nyílt a horrortól, ami szeme elé tárult.

Varian kifordulva és elterpeszkedve feküdt a földön, mellkasában a sárkányfajzat fejszéjével. Anduin kétségbeesetten felkiáltott egy végtelennek tűnő pillanatig. Varian mélyen a fia szemébe nézett és tudatta vele, hogy minden rendben van. Hiszen a Wrynn királyokkal mindig így végződik...

A sárkányfajzat Varian fölé állt, és röhögött, miközben a király köhögött és esdeklő tekintettel nézett Anduinra, hogy tegyen meg egy utolsó dolgot a kedvéért.

- Fuss… - suttogta Varian, miközben a hűvös és gyengéd sötétség lassan körbezárta őt. Hadd legyek én az utolsó, aki megfizeti ezt az árat. A sárkányfajzat a királyra vigyorgott, miközben kihúzta a fejszét Varian mellkasából, aki csak furcsa zsibbadt rántást érzett. Nem volt több fájdalom, több szomorúság. Varian tudta, hogy úgy fog meghalni, ahogyan élt. A teremtmény a feje fölé emelte a nedves pengét, kicsorbult és véres éle a lemenő nap fényét tükrözte. Milyen békés itt, Tiffin…

Varian érezte, ahogyan a világ lassan elcsusszan… aztán valaki hirtelen melléje térdelt imádkozva és szembeszállva a fenyegető sárkányfajzattal. A király nagy nehezen tudatánál maradt, és lassan rájött, hogy a fia az, a herceg karjai emelkednek az ég felé, az ő kiáltásai és könyörgései védik meg apját és tartják vissza a szörnyeteget. Anduin most felállt, és karjait szélesre tárta az ég felé, hogy egy aranyszínű szent energia-gömb kényszerítse a szörnyeteget meghátrálásra, miközben a herceg elszántan és erősen előre lépett. Mint egy király!

Amikor Anduin azt kiáltotta, hogy „Védőháló”, az egész temető elmosódottá és halovánnyá vált a király és a herceg körül. A sárkányfajzat ettől összezavarodott, majd fejszéjét a herceg felé lendítette, a hatalmas fegyver azonban ártalmatlanul csapódott vissza az égi körgyűrűről. Varian csodálattal nézte, hogy milyen kitartó Anduin. A sárkányfajzat körülöttük cirkált, felkészülve a támadásra, és Anduin egyetlen fegyvere a hite volt! Varian megpróbálta elérni a kardját, de az túlságosan messze volt. Visszaesett, a fájdalomtól levegő után kapkodva. Alig tudott lélegezni, nemhogy mozogni.

***

Anduin úgy állt ott, mint egy szikla, bátran és rendíthetetlenül, még akkor is, amikor a sárkányfajzat az utolsó csapásra készülődött. Varian az égető fájdalom ellenére is átfordult, hogy megpróbáljon talpra állni. Valamit tennie kellett. Hirtelen megérezte a fekete sárkány páncéljának nehéz szilánkját az övébe csatolva. A király igyekezett megfogni, majd végül kihúzta a borotvaéles fegyvert.

Miközben a sárkányfajzat nekilódult, a fiú továbbra is egyenesen állt és a Szent Fény aurája vette körül. Az ég felé nyújtotta a kezeit és az égi mágia szavait mormolta. Minden egyes szavával körülötte a föld egyre jobban vibrált az energiától, a sírkövek összerázkódtak és a tó vizének felszíne felfodrozódott. Tűzvillám csapott le az égből a fiú felé tartó sárkányfajzatba.

A tűz elvakította a szörnyeteget, ahogy Anduin higgadt alakja felé botorkált a fájdalomtól és a dühtől üvöltve. Ahogy a sárkányfajzat elesett, páncélja villámgyorsan tompává szürkült, mivel nem védte már többé a sötét mágia.

Az utolsó lehetséges pillanatban Varian minden maradék erejével előre lendült, és felemelte Halálszárny páncélja darabkájának kiéhezett hegyét.

A sárkányfajzatnak való nekicsapódás olyan volt, mint egy hatalmas lavina megindulása, ahogy a szörnyeteg óriási súlya Varianra esett és a borotvaéles szilánk átfúródott a szörny páncélján és mellkasán. Valahol a tudata mélyén Varian egy félig harci kiáltásnak, félig halálsikolynak beillő kiáltást hallott, de nem tudta, hogy ez vajon tőle, vagy a szörnyetegtől származik-e. Aztán szerencsére minden elsötétült.

Valahol a távolban Varian érezte, hogy ott van mellette Anduin. Kinyitotta a szemeit, és látta, hogy a fia karjába tartja őt, könnyei a király vérével keverednek.

Jaina és Jonathan érkeztek futva a temetőbe, őket egy marék őr követte. A tábornok megdermedt, és utasította embereit, hogy vizsgálják meg az orgyilkosok holttesteit, miközben Jaina térdre hullott a király és a herceg mellett. Ránézett Varian szörnyű sérüléseire, aztán Anduinra, és csendben megrázta a fejét.

Varian az újonnan lelt melegséggel és csodálattal tekintett fel Anduinra,

- Igazad volt – nyögte ki fájdalmak közepette. – A szeretet mindennél tovább kitart. – Anduin kitörölte a vért és a sárt apja szeméből, de Varian alig érezte az érintését, teste annyira hideg volt – az egész világ olvadóban volt számára.

A nap vérvörösen izzott a horizonton, mély skarlátvörös színűre festve az egész temetőt. A király becsukta a szemét, és hagyta, hogy a Fény tegye a dolgát. Miközben Viharvárad összes toronyőre haldokló királyuk köré sereglett, Varian zihálása egyre lágyabbá és ritkábbá vált.

- Annyira sajnálom, apám – nyögte ki Anduin a könnyein keresztül.

Varian ismét kinyitotta a szemeit és mosolyogni próbált.

- Nem. Én vagyok az, aki sajnálom,… hogy nem láttam már korábban, hogy ki vagy, … hogy ki is voltál mindig. Annyira büszke vagyok rá,… hogy te vagy a fiam – Varian véres kezével felnyúlt, hogy megérintse a fiú maszatos arcát. – De gyászolj engem, Anduin. Nekem mindig is ez volt a végzetem… ne hagyd, hogy a tiéd is ez legyen.

Ezzel Varian keze és teste elernyedt. Anduin csak ott ült megdermedve egy hosszú percig, az egész teste zsibbadttá vált, miközben élete lepergett a szeme előtt. Jonathan lehajolt, hogy felsegítse a fiatalembert.

- Gyere, Anduin, az erőd biztonságába kell vinnünk téged. A trónörököst meg kell védelmeznünk.

Anduin továbbra is mozdulatlanul ült ott, és nem hallott semmit abból, amit a tábornok mondott, csak apja nagydarab haldokló testét bámulta hitetlenkedve.

- Hagyjuk itt ezt a helyet – kérlelte Jaina, és a fiú felé nyúlt. De a herceg mindkettőjüket ellökte, és hirtelen támadt haraggal törölte le a könnyeit.

- Nem! Nem fog így véget érni! – rázta meg a királyt. – Hallasz engem, apám?! Még egy Wrynn herceg nem fogja végignézni, ahogy szeretett apja meghal a szemei előtt! Nem ez a mi sorsunk! – Anduin az ég felé kiáltott, és úgy tűnt, hogy együttérzésük jeléül a felhők is szétnyílnak.

A többiek, akik jelen voltak, bámulattal figyelték, ahogy a herceg lehunyta szemeit és lassan egy énekbe fogott. Először halk és lágy volt, de ahogy a hangja egyre erősödött, egyre szebb és erőteljesebb dal lett belőle. Ahogyan a szavak szálltak ki belőle, úgy lassan a kezeiből fény áradt, először tompán, majd egyre világosabban és ragyogóbban, míg végül versenyre kelhetett a lenyugvó nappal, és az egész temető úszott a fényárban.

Az ének elérte a tetőpontját és a fiatal herceg kinyitotta szemét, és az egekhez szólott, megérintve a kozmoszok szívében rejtőző isteni erő forrását.

Hirtelen ezer napnál ragyogóbb sugarak kezdtek folyni Anduin ujjvégeiből, és beszivárogtak a király testébe mindent beborítva a ragyogó sárgás fénnyel. Az őrök tátott szájjal, szemüket eltakarva léptek hátra, amikor Varian egész teste megrázkódott a tiszta fény beáramlásától. És mindennek középpontjában Anduin állt magához szorítva apját, miközben a végtelen szépség járta körkörös táncát közöttük.

Aztán egy éles váltással a körülöttük hullámzó intenzív energiához képest, a herceg beszélni kezdett dallamos és lágy hangján, miközben kezeit lassan a mozdulatlanul fekvő király homlokára helyezte és csendben, békésen imádkozni kezdett.

***

Benedictus elemében volt. A tömeg mindenen ujjongott, amit mondott. Viharvárad népe majd egy napon rájön, hogy ez a nap elkerülhetetlen volt, hogy rajta keresztül a világ végül majd megtisztul ezen nagyszerű események által.

Egyik karját a tömegek felé nyújtotta, akik csüngtek minden egyes szaván.

- Ahogy itt állok előttetek, úgy nézünk mi most szembe egy szörnyűséges idővel. A világ alapjaiban kifordult gyökereiből. Azerothot jelenleg is az isteni tűz tisztítja meg, és sokáig fogunk emlékezni ezeknek a napoknak a megpróbáltatásaira, mint a tisztítótűzre, amelyből egy új kor született!

A tömeg anélkül ujjongott, hogy értette volna e szavakat, és Benedictus csak mosolygott magában és elégedetten lehunyta a szemét. Hirtelen a nép újra éljenezni kezdett, még hangosabban, mint korábban. Benedictus meglepetten nyitotta ki szemeit. Újabb kiáltás, még hangosabb, mint korábban, és az érsek megfordult, hogy lássa, hogy mi az öröm tárgya.

Ziláltan és vértől borítva bicegett fel az emelvényre Varian király és Anduin herceg, de alig bírták feltámogatni egymást a kimerültségtől. Ahogy a tömeg észrevette súlyos állapotukat, aggodalmas suttogás támadt közöttük, de Varian egyetlen kézmozdulattal lenyugtatta őket és a nép elhallgatott.

Benedictus képtelen volt megszólalni, csak meghajolt és átadta az emelvényt Viharvárad királyának. Varian a pódiumhoz sántikált, miközben Anduin segített neki egyenesen tartani magát. Varian vállon veregette a fiát és köszönetképpen biccentett egyet, miközben Anduin hátrament Jainához és a Tisztelet-küldöttség többi tagjához.

Hirtelen eszébe jutott Variannak, hogy végül nem volt ideje felkészülni az Emlékezet Napi beszédére. A király megállt egy pillanatra, megpróbált mosolyogni fájdalmai ellenére, aztán rájött, hogy pontosan tudja, hogy mit mondjon. A körülöttük lévő hatalmas szobrokra mutatott.

- Hallgassatok meg, Viharvárad népe! Királyotok áll előttetek még továbbra is dobogó szívével, amely napról napra erősebben ver, ahogy látja eltökéltségeteket, amellyel fel akartok épülni a tragédiából. Ahogyan ezek a szobrok is még állnak és vigyáznak, úgy fog Viharvárad is most és mindörökké!

Mintha csak a reggel első sugarai gyúltak volna ki a horizonton, úgy tört ki a tömeg a legnagyobb éljenzésbe, amely valaha feltámadt a hatalmas ember-város kapui előtt.

- Azért gyűltünk ma itt össze az Emlékezet Napján, hogy tisztelettel adózzunk azok előtt a hősök előtt, akik megmutatták nekünk az utat életük fényével és tetteik dicsőségével.

Az összegyűlt nép lelkes tapssal válaszolt.

- Fényhozó Uther! – Az éljenek vad üvöltéssé nőttek.

- Anduin Lothar! – Az ováció minden mást elnyomott hosszú időre, miközben Varian türelmesen várta, hogy csendesedjen a zaj. Büszkeség töltötte el – a népe és a városa iránt. De most sokkal komorabb hangon folytatta.

- Ismét egy új és hatalmas fenyegetéssel nézünk szembe – mutatott a király a megsérült tornyokra. – A mai napig viseljük ezen ördögi erők pusztításainak friss sebeit magunkon. – Varian felemelte a hangját, hogy mindenki jól hallja. – De az emberiséget nem olyan könnyű megfélemlíteni! A hasadék szélén állunk, de tartjuk a frontot! Soha nem leszünk a félelem szolgái!

Az összegyűlt tömeg teljesen belefeledkezett az ünneplésbe. Az emelvényen a küldöttség tagjai a király mögött egyként tapsoltak, a pillanat hevében elfelejtkezve nézeteléréseikről és panaszaikról. Ahogy a tömeg tovább kiabált, Varian hátrapillantott Jainára és Anduinra, miközben igyekezett legyőzni a benne felgyülemlett mély érzéseket. Amikor újra beszélni kezdett, hangja sokkal lágyabb és atyáskodóbb volt, olyan, amilyennek Viharvárad emberei még soha nem hallották őt.

- Ezen a napon nemcsak a szépre kell emlékeznünk, hanem a rosszra is, mivel a megpróbáltatásokon és hibáinkon keresztül hozzuk ki magunkból a legjobbat! Én magam is… sokszor távol voltam királyként, miközben a túlvilág szívéig üldöztem ellenségeinket. A biztonságotokat tartom a legfőbb kötelességemnek, a jóléteteket az egyetlen és igazi elhivatottságomnak. Az igazság az, hogy nem a nép az, aki szolgálja a királyt; a király az, aki szolgálja az ő népét!

A hallgatóság ismét kiabálni kezdett. Rózsák repültek az emelvényre, és jókívánságok hallatszottak a tér minden szegletéből. Világos volt, hogy a nép jobban együttérzett vele, mint azt a király valaha is gondolta, és ez mélyen megindította.

- Nem mindig voltam a legjobb vezető… vagy apa… vagy férj – mondta Varian az emlékektől könnyes szemmel. Megfordult és a fia felé bólintott. – Egy bölcs azt mondta egyszer: „Minden nap, minden irányba növekednünk kell”. Nos, még maradt a csontjaimban egy kis növekedés. És magam előtt egy katasztrófából feltámadó várost látok friss reménnyel és fényes új tornyokkal!

Az építészek és kőművesek éljenzése volt a leghangosabb. Varian felemelte a kezét, hogy folytassa: - Igen, ma tiszteletünket fejezzük ki a múlt iránt, de ezt csak úgy lehet, ha szemeinket szigorúan egy jobb jövő felé tartjuk! Egy olyan felé, amelyet együtt formálunk, magunkért, a gyermekeinkért és a gyermekeink gyermekeiért!

Az egyetértő kiáltások szeretettel és reménnyel keveredtek egy újfajta érzéssé. Varian keresztülnézett a tömegen és annyi fiatal arcot látott rátekinteni – gyermekeket, akik hamarosan a saját útjukat járják, és akik a saját módjukon próbálják majd jobbá tenni ezt a világot.

- Minden generáció arra rendeltetett, hogy beteljesítse a maga nagyszerű ígéretét. És mindannyian különböző próbákkal és nehézségekkel fogunk szembenézni, és lesznek olyanok, akik biztosak lesznek abban, hogy közel a vég. De nem igaz az a fogadókban terjedő hazugság, hogy a „régi, szép napok” mindörökre elvesztek. Nem! Minden nap, amit megélünk, egy nagyszerű nap! És minden generáció megtalálja a maga útját, hogy ő legyen a legnagyszerűbb generáció, aki valaha élt!

Ahogy a tömeg éljenzett, a király lopva a Tisztelet-küldöttségére nézett. Jaina mosolygott és Anduin mindenki másnál hangosabban tapsolt, miközben anyja ezüst medálja táncot járt a láncán. A fiatal fiú arca büszkeségtől volt telt, és még valamitől: a szeretettől.

Varian már nem érezte egyedül magát abbéli küzdelmében, hogy megóvja a világot. Az apja vére folyt az ereiben, ahogy Anduinéban is az övé. Varian eme vízválasztó pillanatban magában érezte ősei melegségét és biztatását. Ez adott erőt neki ahhoz, hogy király legyen, ahogy egy nap majd Anduinnak is erőt ad ahhoz, hogy beteljesítse a saját sorsát. Varian a fiára mosolygott, aztán a tömeghez fordult, miközben a szívében régóta tátongó űrt a bizonyosság érzése töltötte meg.

- A múltban a nyers erőre és az acélra támaszkodtunk, hogy kitapossuk utunkat. Megvédtük, amit meg tudtunk, és elpusztítottuk, amit muszáj volt. De nem ez az egyetlen járható út. Ha valaha is helyre akarjuk állítani világunkat, akkor el kell jönnie az időnek, amikor Azeroth vezetői többé nem a harcosok, hanem a gyógyítók lesznek! Azok, akik javítanak, ahelyett, hogy törnének. Csak ők képesek igazán meggyógyítani a mély sebeket és elérni a tartós békét.

A tömeg egyetértése minden irányból visszhangzott. Még Lescovar báró és nemesi köre is állva ujjongott, teljesen átadva magukat a királyuk által vázolt elképzelés erejének és büszkeségének. Varian Wrynn mindkét kezét felemelte, hogy utoljára elcsendesítse a népet, aztán ismét a völgyben álló hatalmas szobrokra mutatott.

- Nézzetek magatok köré! A régmúlt hősei egyenesen állnak, és mi tiszteljük őket és megemlékezünk róluk mind a mai napig. Most nézzetek magatok mellé! Az oldalatokon, ebben a tömegben ott áll a holnap összes hőse! Te… és te… és te. Mindegyikőtöknek szerepe lesz benne; mindenki számítani fog; és idővel lesznek olyanok, akiket ezen a napon még nagyobb tettekért fogunk tisztelni, mint amiket el tudtunk képzelni!

A fiatalabbak most már saját hangjukat is hozzáadták a kiáltozáshoz, az ártatlan szemekben az elkövetkezendő nagy kalandok ígérete és izgalma tükröződött. Még a mogorva Afrasiabi tábornagy is úgy tett, mintha bogár repült volna a szemébe, mikor egy könnycseppet törölt le.

- Nos Viharvárad népe! Egyesüljünk ezen a napon. Újítsuk meg ígéretünket, hogy támogatjuk és megvédjük a Fényt, és együtt fogunk szembenézni ezzel az új és sötét viharral, és kitartunk vele szemben – ahogy az emberiség mindig is tette… és mindig is tenni fogja!

A tömeg a végére tartogatta legerősebb hangját. A „Sokáig éljen Varian király!” kiáltások kórusa erélyesen és hittel telve szállt fel az égbe. Az ujjongások végtelenek voltak, és az Elwynn-i Erdő legmélyétől a Vörösgerinc-hegység távoli és halvány csúcsaiig visszhangzottak.

Ahogy Varian népe melegében sütkérezett, hosszú évek óta először érezte magát igazán otthon. Rájött, hogy igazán szerencsésnek érzi magát, hogy apa lehet, és hatalmas megtiszteltetésnek veszi, hogy Viharvárad királya; és nem először, de nem is utoljára, Varian Wrynn király igazán büszke volt arra, hogy ember.