A Meg nem tört - 1. rész

A Meg nem tört

írta Micky Neilson

Minden, ami van, az él. A szavak mantrákká álltak össze a fejében, állandó megerősítéseként az új felfedezésének. Ami még ennél is fontosabb volt, egy új igazság hirtelen felismerése volt, a kulcs, amely teljesen új távlatokat nyitott meg számára. És ez a felismerés volt az oka annak, amiért most itt volt.

Nobundo vigaszt talált a szavakban, ahogyan lassan átjutott Zangarmarsh erdejének kolosszális méretű gombáin, amelynek spórái zölden és vörösen izzottak a kora reggeli ködben. Áthaladt a nyikorgó fából készült hídon, amely a sekély vízű mocsaras vidéken nyúlott át. Pár pillanattal később útjának céljánál találta magát, egy akkora világító gomba lábánál, amely mellett eltörpült minden más. Ennek a gombának a kalapjánál várt rá a draenei település. Telredor.

Reszketve vágott neki, miközben ránehezült vándorbotjára és a bütykeibe beálló fájdalomtól szitkozódott, miközben a gomba tetejére vezető padlózaton lépkedett. Aggódott, mivel még most sem volt biztos abban, hogy a többiek hogyan fognak reagálni. Volt idő, amikor az ő fajtája be sem léphetett a nem fertőzöttek településére.

Csak nevetni fognak rajtam.

Mélyen belélegezte a hűvös, ködös, mocsaras levegőt, és arra kérte, hogy adjon neki bátorságot a rá váró próba leküzdéséhez.

Amikor felért a tetejére, Nobundo óvatosan átcsoszogott a boltíves bejáraton, tett néhány bátortalan lépést, majd megérkezett a település kicsiny központjára rálátó teraszra, ahol már mindenki megérkezett a gyűlésre.

Lenézett a különböző draeneiek rideg arcaira, akik megvető, gőgős szemekkel néztek fel rá.

Hiszen ő végtére is egy Krokul, vagyis „Megtört” volt.

A Megtörtek kitaszítottak és lenézettek voltak. Ez nem volt jó vagy igazságos, de ez volt a valóság, amelyet kénytelen volt elfogadni. Sok nem érintett fivére és nővére képtelen volt megérteni, hogy hogyan következhetett be a Krokulok hanyatlása, és hogy, különösen Nobundo esetében, hogyan zuhanhatott valaki ilyen mélyre, akire annyi áldást és tehetséget szórt a Fény.

Habár Nobundo maga sem értette pontosan, hogy hogyan történt, azt pontosan tudta, hogy mikor. Ijesztő pontossággal tudta visszaidézni a pillanatott, amikor saját személyes hanyatlása megkezdődött.

***

Az ég is sírt, amikor az orkok megkezdték Shattrath város ostromát.

Már oly hosszú hónapok óta nem öntözte eső Draenor földjeit, de most, mintha csak tiltakozna a kezdődő harc ellen, sötét felhők gyülekeztek a fejük felett. Enyhe eső kezdett szitálni a városra és az annak falain kívül várakozó seregre, majd heves záporrá erősödött, miközben a két fél csak várakozott és figyelte egymást.

Legalább ezren vannak, spekulált Nobundo komoran a belső töltések tetején lévő sátrából. A külső falon túl a Terokkar Erdőben felvillanó fáklyák között árnyak mozogtak. Talán ha az orkok veszik a fáradságot a kellő körültekintésre, akkor talán kivágták volna a közeli fákat a támadás előkészítése során, de ezekben a napokban az orkok keveset törődtek a stratégiával. Számukra csak a csaták izgalma és az azonnali és mérhetetlen vérfürdő számított.

Telmor elesett, ahogy Karabor és Farahlon is. Számos egykori draenei nagyváros hevert romokban. Már csak Shattrath állt.

Lassan az ork gyülekezet pozícióba helyezkedett, amely Nobundot egy hatalmas, támadáshoz tekergőző, hosszúfarkú kígyóra emlékeztette... egy olyan támadáshoz, amely szinte bizonyosan megpecsételi Shattrath védőinek sorsát.

Nem mintha egyébként számítanánk a túlélésre.

Pontosan tudta, hogy ő és akik itt ma éjjel összegyűltek, azért vannak itt, hogy feláldozzák magukat. Önként ajánlkoztak, hogy hátramaradnak és megvívják ezt az utolsó csatát. Az elkerülhetetlen vereségük kielégíti az orkokat annyira, hogy azt higgyék, megtizedelték és kiölték a draeneieket. Akik most menedéket találtak, majd egy másik nap vívják meg a csatájukat, és talán azon a napon a mérleg két nyelve kiegyenlítettebb lesz.

Hát legyen. A szellemem tovább fog élni, és eggyé válik a Fény dicsőségével.

Nobundo felbátorodva húzta ki magát, erős és atlétikus alakja felkészült a közelgő eseményekre. Vastag farka nyugtalanul mozgott, miközben egyik oroszlánszerű lábáról a másikra állt, és időnként a masszív kőpadlózatba verte patáit. Mély lélegzetet vett, és megszorította kezeiben a Fény-áldotta kristálypörölyének nyelét.

De nem adom könnyen magam.

Ő és a többi Vindikátor, a Fény szent harcosai a végsőkig fognak küzdeni. Az oldalán álló fivéreire pillantott, végig a fal hosszán. Hozzá hasonlóan ők is egykedvűen és eltökélten álltak, megbékélve a rájuk váró sorsukkal.

Kint megérkeztek az ostromgépek: katapultok, faltörő kosok, különféle szerkezetű ágyúk haladtak át a fákylafényben. Nehéz apparátusok hangosan nyikorgott és zörgött, miközben lőtávon belülre húzták őket a falakhoz.

Először szétszórt dobpergés hallatszott, amelyhez gyorsan csatlakozott egy újabb és újabb, mígnem az egész erdő az egészen lágyan induló, majd egy állandó, mennydörgés-szerű dobpergés ritmusától visszahangzott. Nobundo elsuttogott egy imát, arra kérve a Fényt, hogy adjon neki erőt.

Mély moraj és mozgás hallatszott a borongós felhőkből, mintha visszhangozták volna a lenti őrjöngő dobolást. Egy pillanatra Nobundo eltűnődött, hogy talán a Fény azzal válaszol imájára, hogy rájuk zúdítja hatalmas erejét és haragját egy óriási szent tűz képében, amely egyetlen csapással kiirtja ezt a teljes, kegyetlen és vérszomjas sereget.

Valóban történt is egy megnyilatkoztatás, de az nem a Fény szent erejéé volt.

A felhők villámlottak, kavarogtak és kitörtek, masszív villámokat szórtak, amelyek meteorikus sebességgel és csonttörő erősséggel csapódtak bele a földbe.

Fültépő kiáltás szaggatta szét Nobundo füleit, ahogyan az egyik villám veszélyesen közel csapódott be, letartolva egy közeli támfalat és annak darabjai a levegőben repkedtek. Mintha csak erre a jelre várt volna, a kinti sokaság megindult előre, vérfagyasztó kiáltásuk keresztül zengett a városon, és csak egyet jelentett: elpusztítani mindent, ami az útjukba kerül.

Az eső még jobban rákezdett, ahogy a legkülső falak megremegtek a durva katapultokból érkező hatalmas szikladaraboktól. Nobundo tudta, hogy a küldő falak nem tartanak ki sokáig. Meglehetősen gyorsan húzták fel őket: a külső kör lapos padlója köré csak az elmúlt évben húztak fel falakat, kifejezetten az orkok elleni védelmi célokból, akik addigra módszeresen irtották a draeneieket és rádöbbentek, hogy ez a város lesz az utolsó bástyájuk.

Több brutális ork is a kőzáportól meggyengült falaknak rohant neki. Két másik csapat egy-egy faltörő kossal próbálkozott a város főkapuival szemben.

Nobundo testvérei több villámot is idéztek az ellenségre, de valahányszor a draeneiek lecsaptak egy támadót, másik kettő lépett a helyébe. A meggyengült fal lassan teljesen összeomlani látszott. Az ellentétes oldalon megannyi prült ork kiabálása zúgott, miközben egymáson tapostak hatalmas vérszomjukban.

Elérkezett az idő. Nobundo pörölyét az égre emelte, becsukta szemeit, és a csata túláradó kakofóniájában igyekezett kiüríteni elméjét. Az elméjével szólott, és érezte, ahogy testét átjárja a Fény jólismert melegsége. Pörölye felvilágított. Összpontosította akaratát, és az áldott, tisztító égi erőt az alatt lévő ogrékra irányította.

Vakító fény áradt, amely egy pillanatra beterítette az egész csata-jelenetet, amelyet a frontvonalban álló orkok sikolya követett, ahogy átizzott rajtuk a Szent Fény, miközben egy pillanatra elnémította és megállásra kényszerítette őket, így elég idő volt ahhoz, hogy néhány draenei harcos leterítse az egyik óriási ogrét.

Nobundo pillanatnyi megkönnyebbülését a reccsenő fa hangja szakította meg: az egyik faltörő kos végső, sikeres támadása a főkapu ellen. Nobundo figyelte, ahogy az Alsó Város védői a bejárathoz szaladnak, hogy összecsaphassanak az érkerő orkok és ogrék hullámával, de mindannyiukat azonnal lekaszabolták. Nobundo újra szólította a Fényt, gyógyító erejét mindenkire szórta, akire csak tudta, de túl nagy volt az ellenállás. Ahogy meggyógyított egy sebesült draeneit, azt a harcost pillanatok alatt még brutálisabban megtámadták és leterítették.

Még több ogre érkezett, hogy a meggyengült külső falon dolgozzon, és most már sikeresen áthatoltak rajta. A reménytelenül kicsiny létszámú védőket mindkét oldalról bekerítették.

Az orkok szinte őrültek voltak vérszomjuk miatt. Ahogy a külső kört lassan megtöltötték, Nobundo a szemüket is láthatta: vörös dühvel izzottak, ami egyszerre volt megbabonázó és rémisztő. Nobundo és a többi Vindikátor taktikát váltott, és gyógyítás helyett psuztításba kezdett. A város ismét fehér fényben izott, ahogy orkok seregeit terítette le a Fény, és egy időre kialudt szemükben a vörös fény, mizköben a megmaradt darenei harcosok tizedelték meg soraikat.

Bumm!

A fal megremegett és Nobundo patái megcsúsztak az esőtől csúszós köveken. Megtámasztotta magát, majd lenézett, és látta, hogy az egyik ogre a bal oldalán álló támfal alapját püföli egy farönk-méretű ütővel. Pörölyét az égnek emelte, lehunyta szemét, de koncentrálását egy másik hang szakította meg...

Reccs és BUMM!

Ez alkalommal nem az ogre, hanem egy robbanás mozdította ki Nobundot az egyensúlyából, mely valahonnan alulról érkezett, ahonnét nem látta. Az oldalára gurult és lenézett a széleken, hogy lássa, amint egy sűrű, vörös köd gomolyog az Alsó Város körül. A néhány megmaradt védő azonnal köhögni és öklendezni kezdett. Meggörnyedtek, és többen eldobták fegyvereiket. A barbár orkok gyors munkát végeztek a legyengült harcosokon, és láthatóan kedvüket lelték a mészárlásban.

Amikor véget ért a vérontás, felnéztek, és szemükben a fékezhetetlen vágy égett, hogy cafatokra szaggassák a védőket. Több ork is felmászott az ogrék hátára, hogy onnét felhúzhassák magukat a felső szintre. Agressziójuk és zabolátlan vadságuk meghökkentő volt. A köd az egész Alsó Városon átterjedt és most emelkedni kezdett, lassan elfedve a lenti tébolydát.

Nobundo hallotta a háta mögött kitörő zűrzavart. Néhány orknak sikerült átverekednie magát a belső kört védő vonalon, és most az emelvényre siettek.

Bumm!

A fal ismét megreccsent, és Nobundo az ogrét átkozta, aki kétségtelenül visszatért a támfal püfföléséhez. Egy második lángoló meteor-zápor zúdult az égből, miközben Nobundo feltápászkodott, hogy szembenézzen az érkező támadókkal.

A Fény haragját az elsőnek érkező ork fejére irányította. A zöld ork szemei fennakadtak és összerogyott. Nobundo a kristálypöröly fejével az ork koponyájának tetejére sújtott, majd hátralépett és balra lendített, és elégedetten hallotta egy ork bordájának roppanását az ütsétől. Megfordult, és most lefelé irányította egy újabb ork lábának a pörölyt, szétzúzva annak térdkalácsát. A szörnyeteg felüvöltött fájdalmában, és leesett a támfalról.

A köd lassan elérte a felső kört, ahol újra kinyújtózott és szőnyegként terült el a köveken. Nobundo és Vindikátor társai tovább küzdöttek, miközben a köd elérte a mellkasukat, végül az arcukat, kiszárítva szemüket és a tüdejüket égetve.

Nobundo számos társa halálsikolyát hallotta, de szem elől tévesztette őket az áthatolhatatlan vörös ködben. Szerencsére a reá zúduló támadás úgy tűnt, hogy alább hagyott; megbotlott egy kőben, miközben hányingerrel küzdött. Úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje.

Aztán horrorisztikus csatakiáltást hallott a ködön át, amelytől megfagyott a vér az ereiben.

Egy árny közeledett. Nobundo alig látott, és teste görcsökbe rándult. Kétségbeesetten próbálta visszatartani a lélegzetét, miközben a sűrű vérvörös ködből egy tetovált, dühös tekintetű hatalmas ork tűnt fel, akit a draeneiek kék vére borított be, és egy mérgezett kétfejű fejszét tartott a kezében levegő után kapkodva. Hollófekete haja vastag mellkasára és vállára omlott, alsó állkapcsa pedig szurokfekete volt.

Mögötte orkok tömege lepte el a felső szintet. Nobundo tudta, hogy közel a vég.

Bumm!

A fal újra megremegett. A rémálomszerű ork támadni kezdett. Nobundo hárított. A penge mélyen megszúrta a mellkasát, betörve páncélját és ezzel eltompítva a bal oldalát. Nobundo meglóbálta a pörölyét válaszul, az ork jobb kezének ujjaira lecsapva, hogy kiüsse belőle annak fejszéjét. Aztán Nobundo rémületére a szörnyű teremtmény vigyorogni kezdett.

Az ork megragadta őt a jó kezével, és szemei szinte beleégtek Nobundoba... bele a testébe. Nobundo levegő után kapkodott. Eközben úgy érezte, mintha akaratának burkolatát szakítanák el tőle. Valamilyen sötét, démoni mágia volt ez, olyan mintha lényének egy részét elpusztítanák, és ez egy olyan támadás volt, amelyre nem volt válasza.

Bumm!

Nobundo sűrű vért hányt az ork arcára és mellkasára. Becsukta a szemét, és vadul, kétségbeesetten szólt a Fényhez, arra kérve, hogy próbálja meg lefegyverezni az orkot csak annyi ideig, amíg valami védekező eszközt talál magának. Szólt...

És első alkalommal azóta, hogy kapcsolatba került a Fénnyel és az megáldotta szent fényességével...

Nem érkezett válasz.

Rémülten nyitotta ki a szemét és nézett rá a mániákus, tüzes szemű orkra, aki kinyitotta a száját és olyan hangosat ordított, amely elnyomott minden más zajt és majdnem szétszaggatta Nobundo dobhártyáját. Olyan volt, mintha belerántották volna valami szörnyű, néma álomba. A szörnyeteg felágaskodott, és Nobundo arcába fejelt. Nobundo megtántorodott, karjaival csapkodott, az eső csak esett, és azok az izző szemek a saját retinájába égtek, ahogyan zuhant... lefelé, egyre csak lefelé, át a ködön, majd valami nagynak ütközött, ami felmorgott, ahogy nekicsapódott.

Még mindig a néma rémálom fogságában Nobundo látta, hogy az ork eltűnik a fal szélén. A közelben a sérült támfal végleg megadta magát, és a felső bástya jelentős része leomlott, elzárva az esőt és az eget, és a néma sötétség országába zárta Nobundot.

Ahogy ott feküdt, azokra gondolt, akik elbújdostak, és imádkozott értük, hogy elkerüljék ezt a mészárszéket, azokért, akiket szeretett és tisztelt, és akikért odaadta a saját...

Életét. Valahogyan mégis ragaszkodott az életéhez.

Nobundo magához tért az eszméletlenség fekete verméből azért, hogy rájöjjön, hogy a valóságban is fojtogató, kilátástalan fogság veszi körül. Szaggatottan és nehézkesen vette a levegőt, de életben volt. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el... mióta a fal leomlott, mióta...

Elméjével ismét kiszólt. Biztosan a csata hevében nem tudott elég erőseb koncentrálni, hogy elérje a Fényt, de most, most kapcsolatba lép vele, most biztosan sikerül...

Semmi.

Nem jött válasz.

Nobundo sohasem érezte ilyen reménytelenül elveszettnek és teljesen magányosnak magát. Ha nem tudja elérni a Fényt, és itt fog meghalni, akkor mi lesz a szellemével? Nem fogja a Fény befogadni? Arra lesz a lénye kárhoztatva, hogy egy örökkévalóságon keresztül sodródjon a semmiben?

Becsületesen élte az életét. És mégis... ez valamiféle büntetés lenne?

Miközben elméjével válaszok után kutatott, a kezével is kinyúlt és rögtön nekiütötte a hideg kőnek. Lassan ráébredt, hogy egy elég kifacsart pózban fekszik, hogy valami puhább, mégis formás kupac volt szorosan mellette, és a bal lába minden valószínűséggel eltörött.

A jobb oldalára gurult és egy mély lélegzetet vett, miközben próbált nem törődni a bordáiban és lábában jelentkező fájdalomra. A Fény segítsége nélkül nem tudta meggyógyítani magát, így most muszáj volt együtt élnie a fájdalommal. De legalább visszatért az élet a bal oldalába. És... hallotta a mozgása által keltett apró neszeket, tehát a hallása is ugyanúgy visszatért.

A tény, hogy képes volt lélegezni, azt jelentette, hogy valahonnan levegő áramlott be hozzá. Ahogy a szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, észrevett egy lyukat, amelyen keresztül, ha nem is fény, de világosabb sötétség áramlott be hozzá. Még messzibbre kinyúlt, és keze egy ismerős tárgyon nyugvott: pörölyének szárán.

Ami kicsi ereje volt, azzal Nobundo megragadta a nyelet a feje alatt, felemelte és a lyuk felé irányította. A falazat darabkái megadták magukat, és lassan feltárult előtte egy szűk rés a masszív köveken át.

A füleivel rögtön meghallotta az elnémított kiáltásokat, a távoli jajveszékeléseket. Pörölye segítségével sikerült a felsőtestét kitolnia az általa létrehozott résen keresztül egy szűkös térre. Eközben az alatta lévő kőtörmelék alól jövő mély nyögést hallott meg.

Minden erejével nagy nehezen kinyomta magát a járaton keresztül, és igyekezett elnyomni az ingert, hogy hangosan felkiáltson, ahogy törött lába nekiütközött a legördülő köveknek és állandó fájdalom-hullámokat indított el a testében. Az erőltetett nyögdécselés tovább folytatódott. A kövek megmozdultak körülötte, miközben homok és sár potyogott le a réseken keresztül. Gyorsan egy szabálytalan alakú kijárat felé húzta magát, ahonnan egy kis fényt észlelt.

A kőtörmelék alól jövő dolog egyre hangosabb nyögéséből ítélve Nobundo azt tippelte, hogy egy ogre próbálja kétségbeesetten kiszabadítani magát. Nobundo a hátára gurult, és a könyökeire támaszkodva kúszott hátra, ki az éjjeli levegőbe, miközben az ogre egy újabb eltökélt kísérletbe kezdett. Nobundo most már a teljes kőhalmot láthatta. Az ogre dühösen ordított még egyet, majd az egész szerkezet ráomlott, amitől minden irányba hatalmas porfelhő szállt, rövidre zárva a kiáltást.

Ezt egy másik kiáltás követte azonnal, habár kissé távolabbról és magasabbról: egy rémült nő hangja.

Nobundo megfordult, és a látvány, amely a szeme elé tárult, örökre az agyába égett, hiába próbálta attól a naptól kezdve kitörölni.

Az Alsó Várost teljes egészében megvilágította a hold és a környező tüzek fénye, feltárva, hogy halomba hevernek a földön a lemészárolt draeneiek holttestei. És habár az eső elállt, a holttestek halmai még nedvesen voltak a hányástól és a rengeteg vértől.

Nobundo szíve elszorult, ahogy a halottak között gyerekeket fedezett fel. Fiatal koruk ellenére sokan önként jelentkeztek, hogy szüleikkel maradnak, akik pontosan tudták, hogy az orkok gyanakodni kezdenek, ha egy gyermekek nélküli draenei várost találnak, és tovább folytatják népük kiírtását. És mégis, Nobundo egy része abban reménykedett és azért imádkozott, hogy megvédheti az itt maradt gyermekeket, hogy azok biztonságban maradnak rejtekhelyükön, amelyet hirtelen ástak nekik a hegy gyomrában. Bolond remény volt, ez értette, de attól még kapaszkodott belé.

Lehet valami értelmetlenebb annál, minthogy gyermekeket ölnek meg?

Újra hallotta a nő sikolyait, ezúttal gúnyos kacajok és megjegyzések kísérték. Az orkok győzelmüket ünnepelték. Amikor felnézett, megtalálta a hang forrását: magasan fölötte, a Határhegyek szikláiba vésve építették meg a draeneiek az Aldor Magaslatot. Az orkok ott kínoztak néhány szegény draenei nőt.

Valahogy meg kell állítanom őket.

De hogyan? Egyedül, törött lábbal százakkal szemben... akit elhagyott a Fény, és egyetlen fegyvere a pörölye. Hogyan állíthatná meg az egyre jobban kibontakozó őrületet?

Muszáj megtalálnom a módját!

Vadul átvágott a holttesteken, megcsúszva a vérben, igyekezett nem törődni a rothadó bűzzel és a kifordult belekkel. Sikerült elérnie az Alsó Város külső körébe, majd eljutott a sziklák alapjához, ahol a fal találkozott a heggyel. Majd talál egy módot, hogy felmásszon a tetejére. Biztosan talál...

A sikolyok abbamaradtak. Felnézett, és a holdfényben kibonatkozó árnyakat látott. Egy merev testet cipeltek a magaslat szélére, aztán meglóbálták és a mélybe dobták az élettelen testet. Hangos csattanással csapódott a földbe nem messze onnét, ahol Nobundo feküdt mozdulatlanul.

Közelebb csúszott, miközben próbált életjeleket találni a nőn... Shakán, akinek neve rögtön eszébe ötlött, ahogy közelebbről is szemügyre vette. Sokszor látta korábban, habár csak pár alkalommal beszéltek egymással. Mindig kellemes és rokonszenves jelenségnek tartotta. És most ott feküdt betört fejjel, összezúzva, a torkát késsel vágták át, és minden élet kifolyt belőle. De legalább a fájdalmai véget értek.

Újabb sikolyok támadtak fel fentről, egy másik nő hangja. Harag támadt Nobundoban. Harag és fusztráltság, és a bosszú iránti mérhetetlen vágy.

Semmit sem tudsz tenni érte.

Kétségbeesetten markolta szorosan a pörölyét, és ismét megpróbálta megszólítani a Fényt. Annak a segítségével talán tud tenni valamit, bármit... de ismét csak a csend válaszolt szavaira.

Valami belül hajtotta, hogy tűnjön el innen minél előbb, ahogy tud, hogy keresse meg a többieket, akik bújdokolnak, akik élnek... hogy egy nap beteljesíthessen egy magasabb rendű küldetést.

Ez gyávaság. Muszáj találnom egy módot, muszáj.

De mélyen belül Nobundo tudta, hogy ezt a csatát elvesztette. Ha tényleg várt rá egy nagyobb küldetés, akkor azonnal távoznia kell. Csak értelmetlen halált halna, ha megpróbálna elérni a magaslatra. Gyötrelmes kiáltások járták át ismét az éjjeli levegőt. Nobundo a külső fal egyik részét vizslatta, amely csak részben omlott le. Veszélyes akadály volt, de nem áthatolhatatlan, és nem őrizték.

Itt az idő; muszáj döntened.

Ez egy esélyt jelentett. Esélyt arra, hogy éljen, és egy másik nap minden másképpen alakuljon.

Muszáj keresztül menned rajta. Muszáj tovább lépned.

A hosszú jajkiáltás ismét felhallatszott, de ez alkalommal szerencsére hamar elvágták. Aztán belső fal kanyarulatában ork hangokat hallott meg. Úgy hallatszott, mintha végigtúrták volna a holttesteket valami vagy valaki után kutatva. Kezdett kifutni az időből.

Nobundo felemelte a pörölyét. Habár jelentős időbe, próbálkozásba és minden maradék erejébe került, sikerült átverekednie magát a holttesteken és a falon tátongó lyukon.

Ahogy lassan, fájdalmasan a Terokkar Erdő felé cammogott, újabb női sikolyok kezdtek rá az Aldor Magaslaton.