A Meg nem tört - 2. rész

- Egészen biztos, hogy a túlélésed egy jel, egy üzenet a Fénytől.

- Különbözőképpen adja mindannyiunkra áldását. Amikor eljön az idő, majd ismét megtalálod.

- Remélem, hogy így van, öreg barátom. Csak... nem ugyanazt érzem. Valami megváltozott bennem.

- Ugyan már. Fáradt és zavarodott vagy, ami nem is csoda mindazok után, amiken keresztül mentél. Pihend ki magad.

Rolc kiment a barlangból. Nobundo visszafeküdt és lehunyta a szemeit...

Kiáltások. A nők hisztérikus könyörgései.

Nobundo szemei kipattantak. Már napok óta az egyik táborban tartózkodott, amit még a csata előtt foglaltak el azok, akik elbújdostak. De még mindig nem tudott megszabadulni azoknak a nőknek a szívettépő sikolyaitól, akiket hagyott meghalni. Minden alkalommal utána kiáltottak, valahányszor lehunyta a szemét, a segítségéért esedeztek, hogy mentse meg őket.

Nem volt más választásod.

De valóban ez volt az igazság? Nem volt benne biztos. Nobundo mostanában egyre nehezebbnek találta a tiszta gondolkodást. A gondolatai zagyvák és összefüggéstelenek voltak. Nagyot sóhajtott, majd felkelt a kőpadlóra borított takaróról, miközben felnyögött begyulladt izületei miatt.

Kilépett a ködös, mocsaras levegőbe, és egy nedves nádból készült ágyhoz ment. Zangarmarsh barátságtalan terület, de ezekben a napokban legalább otthont nyújtott nekik.

A lápvidéket mindig messzire kerülték az orkok, és nem véletlenül. Az egész területet sekély, enyhén sós víz borította; a növényzet jelentős része mérgező volt, ha nem vigyáztak; és a nagyobb lápvidéki vadállatok bármit megettek, csak hogy ne őket egyék meg először.

Ahogy Nobundo több feléje tornyosuló óriásgomba között botorkált, meghallotta, hogy valakik emelt hangon beszélnek: mintha lázongás lenne a tábor szélénél.

Odasietett, hogy lássa, mi történik. Három ütött-kopott draeneit, két férfit és egy nőt támogattak át a táborlakók a határőrökön. Mögöttük egy eszméletlen draeneit cipeltek.

Nobundo kérdőn népzett az egyik őrre, aki válaszolt a ki nem mondott kérdésre: - Túlélők Shattrathból.

A hírtól felvillanyozódva követte Nobundo a csapatot vissza a barlangokhoz, ahol a tűlélőket óvatosan a takarókra fektették. Rolc először az eszméletlenre tette rá a kezét, de nem tudta felébreszteni.

A nő, aki láthatólag kábult volt, halkan motyogott: - Hol vagyunk? Mi történt? Nem érzem, valami....

Rolc odament hozzá és lenyugtatta: - Csak pihenj. Most már barátok között vagy. Minden rendben lesz.

Nobundo eltűnődött. Valóban minden rendben lesz? Az ork portyázó csapatok máris felfedezték és kiirtották az egyik tábort. És hogy menekült meg ez a négy? Milyen szornyűségeket élt át a nő? Mi vezethette az eszméletlent ebbe az öntudatlan állapotba? És ahogy kinéztek és viselkedtek... Nobundo eltöprengett, hogy a sérüléseik valóban csupán fizikaiak-e: kimerültnek és elcsüggedtnek tűntek.

Úgy néztek ki, mint ahogyan ő is érezte magát.

Néhány nappal később a túlélők felépültek annyira, hogy Nobundo úgy érezte, hogy kérdezősködhet tőlük Shattrath felől.

Először a nő, Korin beszélt. Hangja megtört volt, miközben felidézte emlékeit.

- Szerencsénk volt. Mélyen a hegy gyomrában maradtunk, az egyik fel nem fedezett rejtekhelyen... legalábbis az idő nagy részében.

Nobundo kérdőn nézett rá.

- Egyszer aztán ránk talált egy csapatnyi zöldbőrű szörnyeteg. Ami harc ezután következett... soha nem láttam még ahhoz foghatót. Négyet, azok közül, akik vállalták, hogy megvédik a csoportunkat, lemészároltak, de ők is sok orkot megöltek. Végül csak Herac és Estes maradt. Ők ölték meg a maradék brutális bestiákat. Kegyetlen szörnyetegek voltak. És azok a szemek, azok a rettentő szemek... - Korin összerázkódott az emléktől.

Estes szólalt meg: - Volt egy robbanás. Pár perccel később orrfacsaró bűzű gáz töltötte meg a rejtekhelyünket, amitől köhögni kezdtünk, és olyan betegek lettünk tőle, mint korábban semmitől.

Nobundo visszaemlékezett a természetellenes vörös ködre, de gyorsan elhesegette az emléket. Herac szólt közbe:

- Úgy éreztük magunkat, mintha haldokolnánk. A legtöbben elájultunk. Mire felébredtünk, már reggel volt. A felső szintek elhagyottak voltak. Eljutottunk a Határhegyekig, aztán azon keresztül Nagrandba, ahol néhány nappal később ránk találtak.

- Mennyien voltatok akkor?

Herac válaszolt: - Huszan, talán többen. A legtöbben nők és egy pár gyermek. Mások pár nappal később csatlakoztak hozzánk, mint az is, aki ájultan fekszik a barlangban... a többiek azt mondták, hogy Akamának hívják. Azt mesélték, hogy nagyobb dózisban kapott a gázból, mint bármelyik más túlélő. Rolc még mindig nem tudja, hogy valaha is... - Herac elhallgatott, és többet nem szólalt meg.

Estes folytatta: - Később szétváltunk, és különböző táborokba küldtek minket Zangarmarsh és Nagrand területén. Elővigyázatosságból, hogyha esetleg valamelyik tábort felfedezték az orkok, akkor ne öljenek meg mindannyiunkat.

- Esetleg bármelyikőtök pap vagy Vindikátor – a Fény harcosa?

Mindhárman megrázták a fejüket.

- Akama nevében nem beszélhetek, de Estes és én egyszerű kézművesek vagyunk, nem vagyunk hozzászokva semmilyen fegyver viseléséhez. Ezért osztottak be minket a barlangokhoz: mi voltunk a védelem utolsó vonala.

Korin megkérdezte Nobundot: - Amikor te elmenekültél, volt veled bárki más? Voltak más túlélők? Hallottuk az orkokat az alacsonyabb szintekről, de nem mertük megkockáztatni, hogy felfedeznek minket, ezért elmenekültünk.

Nobundo az Alsó Városban heverő holttestek kupacára gondolt... az Aldor Magaslatról hallatszódó könyörgésekre, de igyekezett kiverni fejéből a megkínzott sikolyokat.

- Nem – válaszolta. - Nem tudok senki másról.

***

Teltek-múltak az évszakok.

Velen, az ő próféta vezetőjük, két nappal korábban meglátogatta őket... vagy van már négy napja is? Mostanában Nobundo egyre nehezebben tudott visszaemlékezni néhány dologra. Velen az egyik szomszédos táborból érkezett. Pontos tartózkodási helye szigorúan őrzött titok volt, arra az esetre, ha egyiküket élve elkapnák és megkínoznák. A draeneiek sem tudnak átadni olyan információt, amelyről maguk sem tudnak. Mindenesetre Velen beszélt a jövőjükről, arról, hogy hogyan szükséges hosszú ideig, akár évekig is bujdosásban élniük, miközben várnak és azt figyelik, hogy mi történik az orkokkal.

Velen szerint a zöldbőrűek nekiálltak egy olyan építménynek, amelly úgy tűnt, teljesen lefoglalja az idejüket és erőforrásaikat. A terv jelenleg elvonta a figyelmüket arról, hogy túlélő draeneiek után vadásszanak, legalábbis egy időre. Amit az orkok a felperzselt földeken, nem messze a főerődüktől építettek, valamilyen átjárónak tűnt.

Úgy tűnt, Velen még többet tud annál, mint amit elmondott nekik, de végtére is próféta volt, egy látó. Nobundo úgy gondolta, hogy a nemes bölcsnek muszáj volt tudnia olyan dolgokat is, amelyek megértéséhez ő és a többiek egyszerűen nem voltak elég bölcsek.

Nobundo most azt figyelte, ahogy Korin halászlándzsájával a vízbe merészkedett. Valami megváltozott rajta. Úgy tűnt, mintha az elmúlt pár hétben megváltozott volna a külseje. Az alkarjai egy kissé nagyobban lettek; az arca beesettnek nézett ki; és az egész alakja mintha elkorcsosult volna. Bármilyen hihetetlennek is hangzott, mintha még a farka is összefonnyadt volna.

Herac és Estes közeledett feléjük, és Nobundo meg mert volna esküdni, hogy ugyanezeket a változásokat látja rajtuk is. Lenézett a saját alkarjára. Csak a képzelete játszik vele, vagy valóban megduzzadtak? Azóta nem érzte jól magát... azóta az éjszaka óta. De feltételezte, hogy idővel teljesen rendbe jön. De most egyre inkább aggódott efelől.

Korin közeledett feléje.

- Végeztem mára. Muszáj ledőlnöm egy kicsit – nyújtotta át a lándzsáját Nobundonak.

- Jól vagy? - kérdezte.

Korin próbált mosolyogni, de nem volt túl meggyőző. - Csak fáradt vagyok – felelte.

***

Nobundo a Zangarmarshra néző egyik hegy tetején ült szemlehunyva. Fáradtnak érezte magát minden porcikájában. Azért jött ide, hogy egyedül lehessen. Már napok óta nem látta Korint. A nő és a két férfi az egyik barlangban húzódtak meg, és amikor az állapotukról faggatta őket, csak vállrándítás volt a válasz. Az Akama nevezetű még mindig nem tért magához, Rolc folyamatos erőfeszítései ellenére sem.

Valami nagyon-nagyon rossz volt. Nobundo tudta, hiszen látta a változásokat saját magán és a többi tűlélőn, köztük Akamán is. A tábor többi lakója is tisztában volt mindezzel. Egyre kevesebbet szóltak hozzá, még Rolc is. És az egyik nap, amikor Nobundo pár apró hallal tért vissza a táborba, a többiek azt mondták neki, hogy sok van nekik, így ő nyugodtan megeheti a halakat egymaga... mintha valami betegség fertőzte volna meg őt és a többiek már azzal elkapnák, ha megérintenék az ételt, amelyhez ő hozzáért.

Nobundo undort érzett. Hát az ő szolgálata nem jelent semmit? Hosszú órákat töltött a dombtetőkön, csendben elmélkedve, arra kényszerítve elméjét, hogy koncentráljon, miközben kétségbeesetten próbálta elérni azt, ami azóta az éjszaka óta elérhetetlen volt számára: a Fényt. Olyan volt, mintha becsuktak volna előtte egy ajtót, mintha elméjének az a része, amely létrehozta a kapcsolatot, egyszerűen nem működött volna, vagy ami még rosszabb, nem is létezett volna.

Még az olyan egyszerű gondolatoktól is, mint ezek, megfájdult a feje. Az utóbbi időben egyre nehézkesebb lett megfogalmazni az érzéseit. Karjai tovább dagadtak, és a daganat nem akart eltűnni, valamint a patái is kezdtek szétforgácsolódni. Darabkák szakadtak le róluk, és nem is nőttek vissza. És a rémálmok azóta sem múltak el.

Legalább az ork őrjáratok egyre ritkábbak voltak. Jelentések érkeztek arról, hogy bármit is építenek az orkok, lassan elkészül. És valóban valamilyen átjárónak tűnik, pont ahogyan azt Velen megjósolta.

Jó, gondolta Nobundo. Remélem, hogy átmennek rajta, és remélem, hogy egyenesen a végzetükbe vezeti őket.

Felkelt, és lassan, megfontoltan elindult visszafelé táborba, miközben hálás volt a pörölye által nyújtott támasznak, amely az elmúlt hetekben olyan nehéz lett, hogy fejjel lefelé cipelte, és egyre gyakrabban sétabotként használta.

Órákkal később érte el végcélját, és úgy döntött, hogy meglátogatja Rolcot. Együtt összehívhatnának egy gyűlést, amelyen felvetik az egyre növekvő türelmetlenséget, amit mutatnak...

Nobundo megállt Rolc barlangjának bejáratánál. Korin volt bent egy takarón feküdve. Most már annyira megváltozott a nő, hogy szinte nem is hasonlított egy draeneire, hanem inkább mintha valamifajta paródiája lett volna népüknek. Beteges és lesoványodott volt. A szemei táskásak voltak, és az alkarjai hatalmas méretűek lettek. A patái visszavedlettek két kicsiny kidudorodássá, és a farka csupán egy kinövés volt. Törékeny állapota ellenére küzdött Rolc karjaiban.

- Meg akarok halni! Csak meg akarok halni. Azt akarom, hogy tűnjön el a fájdalom!

Rolc szorosan tartotta a nőt. Nobundo gyorsan odasietett hozzájuk és közel hajolt.

- Ne légy bolond! - mondta, majd Rolcra nézett. - Nem tudod meggyógyítani őt?

A pap megdöbbenve nézett a barátjára. - Megpróbáltam!

- Engedjetek el! Hagyjatok meghalni!

Fény támadt Rolc kezei közül, amely simogatta Korint, és gyengéden nyugtatta, amíg erölködése lassan csökkent, majd teljesen megszűnt. Gyötrő zokogásban tört ki a nő, és összegömbölyödött a padlón. Rolc a fejével jelezte, hogy hagyják el a barlangot.

Amikor kint voltak, Rolc zordan nézett Nobundora.

- Megtettem mindent, amit tudtam. Olyan, mintha a teste, akárcsak az akarata, megtört volna.

- Kell lennie, valamilyen útnak, valaminek, ami képes... - Nobundonak nehezére esett pontosan kifejeznie a gondolatait. - Tennünk kell valamit! - nyögte ki végül.

Rolc egy pillanatra elhallgatott.

- Aggódom értük és értek. Jelentéseket kaptunk, hogy a Shattrath-i menekültek a többi táborban is hasonló változásokon mennek keresztül. Bármi is ez, nem reagál semmilyen gyógymódra, és nem múlik el magától. A népünk attól fél, hogyha nem teszünk valamit, akkor mindannyian elveszünk.

- Miről beszélsz? Mi történt?

Rolc sóhajtott: - Csak szóbeszéd. Egyelőre. Megpróbáltam meggyőzni őket, de én sem tudlak sokáig megvédeni téged és a többieket. És hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy meg kéne védenem titeket.

Nobundo keserű csalódást érzett a barátja miatt, mert az egyetlen ember, akiről azt gondolta, hogy megbízhat benne, most ugyanolyan szűklátókörű paranoiásként viselkedett, mint a többiek.

Mivel képtelen volt megszólalni, Nobundo megfordult és elsétált.

***

Korin állapota rosszabbodott, és a döntés, amelytől Nobundo rettegett, és amelyről Rolc beszélt, néhány nappal később meghozatott.

Nobundot, Korint, Estest és Heracot összeterelték a többi táborlakó előtt. Néhányan komoran néztek rájuk, mások szomorúnak tűntek, megint mások arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Rolc úgy tűnt, hogy kétségek között van, de meggyőzte magát, mint egy vadász, aki nem szeret ölni, de tudja, hogy muszáj ennie, és arra készül, hogy halálos ütést mérjen áldozatára.

Kiderült, hogy a tábor Rolcot választotta szószólójuknak.

- Ez nem egyszerű számomra, egyikünk számára sem – mutatott a háta mögött álló sztoikus gyülekezetre. - De beszéltünk más táborok képviselőivel, és közösen együtt hoztuk meg a döntést. Úgy hisszük, hogy mindannyiunk érdeke lenne az, ha ti, akik... érintettek vagytok, közösen együtt élnétek, de... elkülönülve tőlünk, akik továbbra is jóegészségnek örvendünk.

Korin, aki különösen szánalmasnak nézett ki, reszelős hangján kérdezte: - Szóval kitiltotok minket?

Mielőtt Rolc tiltakozhatott volna, Nobundo tört ki: - Pontosan! Nem tudják megoldani a gondunkat, ezért... ezért egyszerűen reménykednek benne, hogy nem kell tudomást venniük rólunk! Csak azt akarják, hogy távozzunk!

- Nem tudunk segíteni rajtatok! - fakadt ki Rolc. - Fogalmunk sincs, hogy vajon ragályos-e az állapototok, és csökkent fizikai és mentális képességeitek olyan teher számunkra, amelyet nem engedhetünk meg magunknak. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy vállaljuk a kockázatot!

- Mi lesz Akamával? - kérdezte Korin.

- Az én gondom lesz, amíg fel nem ébred – válaszolta Rolc, majd hozzátette, - ha egyáltalán felébred.

- Milyen kedves tőled – motyogta Nobundo, szavait átitatta a szarkazmus.

Rolc előrelépett, és kihívóan Nobundo elé állt. Romló egészségi állapota ellenére Nobundo kiegyenesedett, és farkasszemet nézett Rolc-kal. Rolc megszólalt:

- Azt mondtad, hogy azon tűnődsz, hogy vajon a Fény büntet téged hallgatásával, amiért kudarcot vallottál Shattrathnál.

- Mindenemet odaadtam Shattrathnál. Kész voltam meghalni, hogy te és ti mindannyian élhessetek!

- Igen, de nem haltál meg.

- Mit akarsz mondani? Azt akarod mondani, hogy megfutamodtam?

- Úgy gondolom, hogyha a Fény elhagyott téged, azt okkal tette. Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a Fény módszereit? - Rolc támogatásért a többiekre nézett. Néhányan elfordultak, de sokan nem. - Bármi is az igazság, azt hiszem, itt az idő, hogy elfogadd az új helyed a dolgok jelenlegi állása szerint. Úgy gondolom, ideje, hogy a többiek jólétét is számításba vedd...

Rolc lehajolt, és megkocogtatta a Nobundo kezében lévő pörölyt.

- És azt hiszem, ideje, hogy felhagyj azzal, hogy az szeretnél lenni, ami nem vagy.

A Meg nem tört - 1. rész

A Meg nem tört

írta Micky Neilson

Minden, ami van, az él. A szavak mantrákká álltak össze a fejében, állandó megerősítéseként az új felfedezésének. Ami még ennél is fontosabb volt, egy új igazság hirtelen felismerése volt, a kulcs, amely teljesen új távlatokat nyitott meg számára. És ez a felismerés volt az oka annak, amiért most itt volt.

Nobundo vigaszt talált a szavakban, ahogyan lassan átjutott Zangarmarsh erdejének kolosszális méretű gombáin, amelynek spórái zölden és vörösen izzottak a kora reggeli ködben. Áthaladt a nyikorgó fából készült hídon, amely a sekély vízű mocsaras vidéken nyúlott át. Pár pillanattal később útjának céljánál találta magát, egy akkora világító gomba lábánál, amely mellett eltörpült minden más. Ennek a gombának a kalapjánál várt rá a draenei település. Telredor.

Reszketve vágott neki, miközben ránehezült vándorbotjára és a bütykeibe beálló fájdalomtól szitkozódott, miközben a gomba tetejére vezető padlózaton lépkedett. Aggódott, mivel még most sem volt biztos abban, hogy a többiek hogyan fognak reagálni. Volt idő, amikor az ő fajtája be sem léphetett a nem fertőzöttek településére.

Csak nevetni fognak rajtam.

Mélyen belélegezte a hűvös, ködös, mocsaras levegőt, és arra kérte, hogy adjon neki bátorságot a rá váró próba leküzdéséhez.

Amikor felért a tetejére, Nobundo óvatosan átcsoszogott a boltíves bejáraton, tett néhány bátortalan lépést, majd megérkezett a település kicsiny központjára rálátó teraszra, ahol már mindenki megérkezett a gyűlésre.

Lenézett a különböző draeneiek rideg arcaira, akik megvető, gőgős szemekkel néztek fel rá.

Hiszen ő végtére is egy Krokul, vagyis „Megtört” volt.

A Megtörtek kitaszítottak és lenézettek voltak. Ez nem volt jó vagy igazságos, de ez volt a valóság, amelyet kénytelen volt elfogadni. Sok nem érintett fivére és nővére képtelen volt megérteni, hogy hogyan következhetett be a Krokulok hanyatlása, és hogy, különösen Nobundo esetében, hogyan zuhanhatott valaki ilyen mélyre, akire annyi áldást és tehetséget szórt a Fény.

Habár Nobundo maga sem értette pontosan, hogy hogyan történt, azt pontosan tudta, hogy mikor. Ijesztő pontossággal tudta visszaidézni a pillanatott, amikor saját személyes hanyatlása megkezdődött.

***

Az ég is sírt, amikor az orkok megkezdték Shattrath város ostromát.

Már oly hosszú hónapok óta nem öntözte eső Draenor földjeit, de most, mintha csak tiltakozna a kezdődő harc ellen, sötét felhők gyülekeztek a fejük felett. Enyhe eső kezdett szitálni a városra és az annak falain kívül várakozó seregre, majd heves záporrá erősödött, miközben a két fél csak várakozott és figyelte egymást.

Legalább ezren vannak, spekulált Nobundo komoran a belső töltések tetején lévő sátrából. A külső falon túl a Terokkar Erdőben felvillanó fáklyák között árnyak mozogtak. Talán ha az orkok veszik a fáradságot a kellő körültekintésre, akkor talán kivágták volna a közeli fákat a támadás előkészítése során, de ezekben a napokban az orkok keveset törődtek a stratégiával. Számukra csak a csaták izgalma és az azonnali és mérhetetlen vérfürdő számított.

Telmor elesett, ahogy Karabor és Farahlon is. Számos egykori draenei nagyváros hevert romokban. Már csak Shattrath állt.

Lassan az ork gyülekezet pozícióba helyezkedett, amely Nobundot egy hatalmas, támadáshoz tekergőző, hosszúfarkú kígyóra emlékeztette... egy olyan támadáshoz, amely szinte bizonyosan megpecsételi Shattrath védőinek sorsát.

Nem mintha egyébként számítanánk a túlélésre.

Pontosan tudta, hogy ő és akik itt ma éjjel összegyűltek, azért vannak itt, hogy feláldozzák magukat. Önként ajánlkoztak, hogy hátramaradnak és megvívják ezt az utolsó csatát. Az elkerülhetetlen vereségük kielégíti az orkokat annyira, hogy azt higgyék, megtizedelték és kiölték a draeneieket. Akik most menedéket találtak, majd egy másik nap vívják meg a csatájukat, és talán azon a napon a mérleg két nyelve kiegyenlítettebb lesz.

Hát legyen. A szellemem tovább fog élni, és eggyé válik a Fény dicsőségével.

Nobundo felbátorodva húzta ki magát, erős és atlétikus alakja felkészült a közelgő eseményekre. Vastag farka nyugtalanul mozgott, miközben egyik oroszlánszerű lábáról a másikra állt, és időnként a masszív kőpadlózatba verte patáit. Mély lélegzetet vett, és megszorította kezeiben a Fény-áldotta kristálypörölyének nyelét.

De nem adom könnyen magam.

Ő és a többi Vindikátor, a Fény szent harcosai a végsőkig fognak küzdeni. Az oldalán álló fivéreire pillantott, végig a fal hosszán. Hozzá hasonlóan ők is egykedvűen és eltökélten álltak, megbékélve a rájuk váró sorsukkal.

Kint megérkeztek az ostromgépek: katapultok, faltörő kosok, különféle szerkezetű ágyúk haladtak át a fákylafényben. Nehéz apparátusok hangosan nyikorgott és zörgött, miközben lőtávon belülre húzták őket a falakhoz.

Először szétszórt dobpergés hallatszott, amelyhez gyorsan csatlakozott egy újabb és újabb, mígnem az egész erdő az egészen lágyan induló, majd egy állandó, mennydörgés-szerű dobpergés ritmusától visszahangzott. Nobundo elsuttogott egy imát, arra kérve a Fényt, hogy adjon neki erőt.

Mély moraj és mozgás hallatszott a borongós felhőkből, mintha visszhangozták volna a lenti őrjöngő dobolást. Egy pillanatra Nobundo eltűnődött, hogy talán a Fény azzal válaszol imájára, hogy rájuk zúdítja hatalmas erejét és haragját egy óriási szent tűz képében, amely egyetlen csapással kiirtja ezt a teljes, kegyetlen és vérszomjas sereget.

Valóban történt is egy megnyilatkoztatás, de az nem a Fény szent erejéé volt.

A felhők villámlottak, kavarogtak és kitörtek, masszív villámokat szórtak, amelyek meteorikus sebességgel és csonttörő erősséggel csapódtak bele a földbe.

Fültépő kiáltás szaggatta szét Nobundo füleit, ahogyan az egyik villám veszélyesen közel csapódott be, letartolva egy közeli támfalat és annak darabjai a levegőben repkedtek. Mintha csak erre a jelre várt volna, a kinti sokaság megindult előre, vérfagyasztó kiáltásuk keresztül zengett a városon, és csak egyet jelentett: elpusztítani mindent, ami az útjukba kerül.

Az eső még jobban rákezdett, ahogy a legkülső falak megremegtek a durva katapultokból érkező hatalmas szikladaraboktól. Nobundo tudta, hogy a küldő falak nem tartanak ki sokáig. Meglehetősen gyorsan húzták fel őket: a külső kör lapos padlója köré csak az elmúlt évben húztak fel falakat, kifejezetten az orkok elleni védelmi célokból, akik addigra módszeresen irtották a draeneieket és rádöbbentek, hogy ez a város lesz az utolsó bástyájuk.

Több brutális ork is a kőzáportól meggyengült falaknak rohant neki. Két másik csapat egy-egy faltörő kossal próbálkozott a város főkapuival szemben.

Nobundo testvérei több villámot is idéztek az ellenségre, de valahányszor a draeneiek lecsaptak egy támadót, másik kettő lépett a helyébe. A meggyengült fal lassan teljesen összeomlani látszott. Az ellentétes oldalon megannyi prült ork kiabálása zúgott, miközben egymáson tapostak hatalmas vérszomjukban.

Elérkezett az idő. Nobundo pörölyét az égre emelte, becsukta szemeit, és a csata túláradó kakofóniájában igyekezett kiüríteni elméjét. Az elméjével szólott, és érezte, ahogy testét átjárja a Fény jólismert melegsége. Pörölye felvilágított. Összpontosította akaratát, és az áldott, tisztító égi erőt az alatt lévő ogrékra irányította.

Vakító fény áradt, amely egy pillanatra beterítette az egész csata-jelenetet, amelyet a frontvonalban álló orkok sikolya követett, ahogy átizzott rajtuk a Szent Fény, miközben egy pillanatra elnémította és megállásra kényszerítette őket, így elég idő volt ahhoz, hogy néhány draenei harcos leterítse az egyik óriási ogrét.

Nobundo pillanatnyi megkönnyebbülését a reccsenő fa hangja szakította meg: az egyik faltörő kos végső, sikeres támadása a főkapu ellen. Nobundo figyelte, ahogy az Alsó Város védői a bejárathoz szaladnak, hogy összecsaphassanak az érkerő orkok és ogrék hullámával, de mindannyiukat azonnal lekaszabolták. Nobundo újra szólította a Fényt, gyógyító erejét mindenkire szórta, akire csak tudta, de túl nagy volt az ellenállás. Ahogy meggyógyított egy sebesült draeneit, azt a harcost pillanatok alatt még brutálisabban megtámadták és leterítették.

Még több ogre érkezett, hogy a meggyengült külső falon dolgozzon, és most már sikeresen áthatoltak rajta. A reménytelenül kicsiny létszámú védőket mindkét oldalról bekerítették.

Az orkok szinte őrültek voltak vérszomjuk miatt. Ahogy a külső kört lassan megtöltötték, Nobundo a szemüket is láthatta: vörös dühvel izzottak, ami egyszerre volt megbabonázó és rémisztő. Nobundo és a többi Vindikátor taktikát váltott, és gyógyítás helyett psuztításba kezdett. A város ismét fehér fényben izott, ahogy orkok seregeit terítette le a Fény, és egy időre kialudt szemükben a vörös fény, mizköben a megmaradt darenei harcosok tizedelték meg soraikat.

Bumm!

A fal megremegett és Nobundo patái megcsúsztak az esőtől csúszós köveken. Megtámasztotta magát, majd lenézett, és látta, hogy az egyik ogre a bal oldalán álló támfal alapját püföli egy farönk-méretű ütővel. Pörölyét az égnek emelte, lehunyta szemét, de koncentrálását egy másik hang szakította meg...

Reccs és BUMM!

Ez alkalommal nem az ogre, hanem egy robbanás mozdította ki Nobundot az egyensúlyából, mely valahonnan alulról érkezett, ahonnét nem látta. Az oldalára gurult és lenézett a széleken, hogy lássa, amint egy sűrű, vörös köd gomolyog az Alsó Város körül. A néhány megmaradt védő azonnal köhögni és öklendezni kezdett. Meggörnyedtek, és többen eldobták fegyvereiket. A barbár orkok gyors munkát végeztek a legyengült harcosokon, és láthatóan kedvüket lelték a mészárlásban.

Amikor véget ért a vérontás, felnéztek, és szemükben a fékezhetetlen vágy égett, hogy cafatokra szaggassák a védőket. Több ork is felmászott az ogrék hátára, hogy onnét felhúzhassák magukat a felső szintre. Agressziójuk és zabolátlan vadságuk meghökkentő volt. A köd az egész Alsó Városon átterjedt és most emelkedni kezdett, lassan elfedve a lenti tébolydát.

Nobundo hallotta a háta mögött kitörő zűrzavart. Néhány orknak sikerült átverekednie magát a belső kört védő vonalon, és most az emelvényre siettek.

Bumm!

A fal ismét megreccsent, és Nobundo az ogrét átkozta, aki kétségtelenül visszatért a támfal püfföléséhez. Egy második lángoló meteor-zápor zúdult az égből, miközben Nobundo feltápászkodott, hogy szembenézzen az érkező támadókkal.

A Fény haragját az elsőnek érkező ork fejére irányította. A zöld ork szemei fennakadtak és összerogyott. Nobundo a kristálypöröly fejével az ork koponyájának tetejére sújtott, majd hátralépett és balra lendített, és elégedetten hallotta egy ork bordájának roppanását az ütsétől. Megfordult, és most lefelé irányította egy újabb ork lábának a pörölyt, szétzúzva annak térdkalácsát. A szörnyeteg felüvöltött fájdalmában, és leesett a támfalról.

A köd lassan elérte a felső kört, ahol újra kinyújtózott és szőnyegként terült el a köveken. Nobundo és Vindikátor társai tovább küzdöttek, miközben a köd elérte a mellkasukat, végül az arcukat, kiszárítva szemüket és a tüdejüket égetve.

Nobundo számos társa halálsikolyát hallotta, de szem elől tévesztette őket az áthatolhatatlan vörös ködben. Szerencsére a reá zúduló támadás úgy tűnt, hogy alább hagyott; megbotlott egy kőben, miközben hányingerrel küzdött. Úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje.

Aztán horrorisztikus csatakiáltást hallott a ködön át, amelytől megfagyott a vér az ereiben.

Egy árny közeledett. Nobundo alig látott, és teste görcsökbe rándult. Kétségbeesetten próbálta visszatartani a lélegzetét, miközben a sűrű vérvörös ködből egy tetovált, dühös tekintetű hatalmas ork tűnt fel, akit a draeneiek kék vére borított be, és egy mérgezett kétfejű fejszét tartott a kezében levegő után kapkodva. Hollófekete haja vastag mellkasára és vállára omlott, alsó állkapcsa pedig szurokfekete volt.

Mögötte orkok tömege lepte el a felső szintet. Nobundo tudta, hogy közel a vég.

Bumm!

A fal újra megremegett. A rémálomszerű ork támadni kezdett. Nobundo hárított. A penge mélyen megszúrta a mellkasát, betörve páncélját és ezzel eltompítva a bal oldalát. Nobundo meglóbálta a pörölyét válaszul, az ork jobb kezének ujjaira lecsapva, hogy kiüsse belőle annak fejszéjét. Aztán Nobundo rémületére a szörnyű teremtmény vigyorogni kezdett.

Az ork megragadta őt a jó kezével, és szemei szinte beleégtek Nobundoba... bele a testébe. Nobundo levegő után kapkodott. Eközben úgy érezte, mintha akaratának burkolatát szakítanák el tőle. Valamilyen sötét, démoni mágia volt ez, olyan mintha lényének egy részét elpusztítanák, és ez egy olyan támadás volt, amelyre nem volt válasza.

Bumm!

Nobundo sűrű vért hányt az ork arcára és mellkasára. Becsukta a szemét, és vadul, kétségbeesetten szólt a Fényhez, arra kérve, hogy próbálja meg lefegyverezni az orkot csak annyi ideig, amíg valami védekező eszközt talál magának. Szólt...

És első alkalommal azóta, hogy kapcsolatba került a Fénnyel és az megáldotta szent fényességével...

Nem érkezett válasz.

Rémülten nyitotta ki a szemét és nézett rá a mániákus, tüzes szemű orkra, aki kinyitotta a száját és olyan hangosat ordított, amely elnyomott minden más zajt és majdnem szétszaggatta Nobundo dobhártyáját. Olyan volt, mintha belerántották volna valami szörnyű, néma álomba. A szörnyeteg felágaskodott, és Nobundo arcába fejelt. Nobundo megtántorodott, karjaival csapkodott, az eső csak esett, és azok az izző szemek a saját retinájába égtek, ahogyan zuhant... lefelé, egyre csak lefelé, át a ködön, majd valami nagynak ütközött, ami felmorgott, ahogy nekicsapódott.

Még mindig a néma rémálom fogságában Nobundo látta, hogy az ork eltűnik a fal szélén. A közelben a sérült támfal végleg megadta magát, és a felső bástya jelentős része leomlott, elzárva az esőt és az eget, és a néma sötétség országába zárta Nobundot.

Ahogy ott feküdt, azokra gondolt, akik elbújdostak, és imádkozott értük, hogy elkerüljék ezt a mészárszéket, azokért, akiket szeretett és tisztelt, és akikért odaadta a saját...

Életét. Valahogyan mégis ragaszkodott az életéhez.

Nobundo magához tért az eszméletlenség fekete verméből azért, hogy rájöjjön, hogy a valóságban is fojtogató, kilátástalan fogság veszi körül. Szaggatottan és nehézkesen vette a levegőt, de életben volt. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el... mióta a fal leomlott, mióta...

Elméjével ismét kiszólt. Biztosan a csata hevében nem tudott elég erőseb koncentrálni, hogy elérje a Fényt, de most, most kapcsolatba lép vele, most biztosan sikerül...

Semmi.

Nem jött válasz.

Nobundo sohasem érezte ilyen reménytelenül elveszettnek és teljesen magányosnak magát. Ha nem tudja elérni a Fényt, és itt fog meghalni, akkor mi lesz a szellemével? Nem fogja a Fény befogadni? Arra lesz a lénye kárhoztatva, hogy egy örökkévalóságon keresztül sodródjon a semmiben?

Becsületesen élte az életét. És mégis... ez valamiféle büntetés lenne?

Miközben elméjével válaszok után kutatott, a kezével is kinyúlt és rögtön nekiütötte a hideg kőnek. Lassan ráébredt, hogy egy elég kifacsart pózban fekszik, hogy valami puhább, mégis formás kupac volt szorosan mellette, és a bal lába minden valószínűséggel eltörött.

A jobb oldalára gurult és egy mély lélegzetet vett, miközben próbált nem törődni a bordáiban és lábában jelentkező fájdalomra. A Fény segítsége nélkül nem tudta meggyógyítani magát, így most muszáj volt együtt élnie a fájdalommal. De legalább visszatért az élet a bal oldalába. És... hallotta a mozgása által keltett apró neszeket, tehát a hallása is ugyanúgy visszatért.

A tény, hogy képes volt lélegezni, azt jelentette, hogy valahonnan levegő áramlott be hozzá. Ahogy a szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, észrevett egy lyukat, amelyen keresztül, ha nem is fény, de világosabb sötétség áramlott be hozzá. Még messzibbre kinyúlt, és keze egy ismerős tárgyon nyugvott: pörölyének szárán.

Ami kicsi ereje volt, azzal Nobundo megragadta a nyelet a feje alatt, felemelte és a lyuk felé irányította. A falazat darabkái megadták magukat, és lassan feltárult előtte egy szűk rés a masszív köveken át.

A füleivel rögtön meghallotta az elnémított kiáltásokat, a távoli jajveszékeléseket. Pörölye segítségével sikerült a felsőtestét kitolnia az általa létrehozott résen keresztül egy szűkös térre. Eközben az alatta lévő kőtörmelék alól jövő mély nyögést hallott meg.

Minden erejével nagy nehezen kinyomta magát a járaton keresztül, és igyekezett elnyomni az ingert, hogy hangosan felkiáltson, ahogy törött lába nekiütközött a legördülő köveknek és állandó fájdalom-hullámokat indított el a testében. Az erőltetett nyögdécselés tovább folytatódott. A kövek megmozdultak körülötte, miközben homok és sár potyogott le a réseken keresztül. Gyorsan egy szabálytalan alakú kijárat felé húzta magát, ahonnan egy kis fényt észlelt.

A kőtörmelék alól jövő dolog egyre hangosabb nyögéséből ítélve Nobundo azt tippelte, hogy egy ogre próbálja kétségbeesetten kiszabadítani magát. Nobundo a hátára gurult, és a könyökeire támaszkodva kúszott hátra, ki az éjjeli levegőbe, miközben az ogre egy újabb eltökélt kísérletbe kezdett. Nobundo most már a teljes kőhalmot láthatta. Az ogre dühösen ordított még egyet, majd az egész szerkezet ráomlott, amitől minden irányba hatalmas porfelhő szállt, rövidre zárva a kiáltást.

Ezt egy másik kiáltás követte azonnal, habár kissé távolabbról és magasabbról: egy rémült nő hangja.

Nobundo megfordult, és a látvány, amely a szeme elé tárult, örökre az agyába égett, hiába próbálta attól a naptól kezdve kitörölni.

Az Alsó Várost teljes egészében megvilágította a hold és a környező tüzek fénye, feltárva, hogy halomba hevernek a földön a lemészárolt draeneiek holttestei. És habár az eső elállt, a holttestek halmai még nedvesen voltak a hányástól és a rengeteg vértől.

Nobundo szíve elszorult, ahogy a halottak között gyerekeket fedezett fel. Fiatal koruk ellenére sokan önként jelentkeztek, hogy szüleikkel maradnak, akik pontosan tudták, hogy az orkok gyanakodni kezdenek, ha egy gyermekek nélküli draenei várost találnak, és tovább folytatják népük kiírtását. És mégis, Nobundo egy része abban reménykedett és azért imádkozott, hogy megvédheti az itt maradt gyermekeket, hogy azok biztonságban maradnak rejtekhelyükön, amelyet hirtelen ástak nekik a hegy gyomrában. Bolond remény volt, ez értette, de attól még kapaszkodott belé.

Lehet valami értelmetlenebb annál, minthogy gyermekeket ölnek meg?

Újra hallotta a nő sikolyait, ezúttal gúnyos kacajok és megjegyzések kísérték. Az orkok győzelmüket ünnepelték. Amikor felnézett, megtalálta a hang forrását: magasan fölötte, a Határhegyek szikláiba vésve építették meg a draeneiek az Aldor Magaslatot. Az orkok ott kínoztak néhány szegény draenei nőt.

Valahogy meg kell állítanom őket.

De hogyan? Egyedül, törött lábbal százakkal szemben... akit elhagyott a Fény, és egyetlen fegyvere a pörölye. Hogyan állíthatná meg az egyre jobban kibontakozó őrületet?

Muszáj megtalálnom a módját!

Vadul átvágott a holttesteken, megcsúszva a vérben, igyekezett nem törődni a rothadó bűzzel és a kifordult belekkel. Sikerült elérnie az Alsó Város külső körébe, majd eljutott a sziklák alapjához, ahol a fal találkozott a heggyel. Majd talál egy módot, hogy felmásszon a tetejére. Biztosan talál...

A sikolyok abbamaradtak. Felnézett, és a holdfényben kibonatkozó árnyakat látott. Egy merev testet cipeltek a magaslat szélére, aztán meglóbálták és a mélybe dobták az élettelen testet. Hangos csattanással csapódott a földbe nem messze onnét, ahol Nobundo feküdt mozdulatlanul.

Közelebb csúszott, miközben próbált életjeleket találni a nőn... Shakán, akinek neve rögtön eszébe ötlött, ahogy közelebbről is szemügyre vette. Sokszor látta korábban, habár csak pár alkalommal beszéltek egymással. Mindig kellemes és rokonszenves jelenségnek tartotta. És most ott feküdt betört fejjel, összezúzva, a torkát késsel vágták át, és minden élet kifolyt belőle. De legalább a fájdalmai véget értek.

Újabb sikolyok támadtak fel fentről, egy másik nő hangja. Harag támadt Nobundoban. Harag és fusztráltság, és a bosszú iránti mérhetetlen vágy.

Semmit sem tudsz tenni érte.

Kétségbeesetten markolta szorosan a pörölyét, és ismét megpróbálta megszólítani a Fényt. Annak a segítségével talán tud tenni valamit, bármit... de ismét csak a csend válaszolt szavaira.

Valami belül hajtotta, hogy tűnjön el innen minél előbb, ahogy tud, hogy keresse meg a többieket, akik bújdokolnak, akik élnek... hogy egy nap beteljesíthessen egy magasabb rendű küldetést.

Ez gyávaság. Muszáj találnom egy módot, muszáj.

De mélyen belül Nobundo tudta, hogy ezt a csatát elvesztette. Ha tényleg várt rá egy nagyobb küldetés, akkor azonnal távoznia kell. Csak értelmetlen halált halna, ha megpróbálna elérni a magaslatra. Gyötrelmes kiáltások járták át ismét az éjjeli levegőt. Nobundo a külső fal egyik részét vizslatta, amely csak részben omlott le. Veszélyes akadály volt, de nem áthatolhatatlan, és nem őrizték.

Itt az idő; muszáj döntened.

Ez egy esélyt jelentett. Esélyt arra, hogy éljen, és egy másik nap minden másképpen alakuljon.

Muszáj keresztül menned rajta. Muszáj tovább lépned.

A hosszú jajkiáltás ismét felhallatszott, de ez alkalommal szerencsére hamar elvágták. Aztán belső fal kanyarulatában ork hangokat hallott meg. Úgy hallatszott, mintha végigtúrták volna a holttesteket valami vagy valaki után kutatva. Kezdett kifutni az időből.

Nobundo felemelte a pörölyét. Habár jelentős időbe, próbálkozásba és minden maradék erejébe került, sikerült átverekednie magát a holttesteken és a falon tátongó lyukon.

Ahogy lassan, fájdalmasan a Terokkar Erdő felé cammogott, újabb női sikolyok kezdtek rá az Aldor Magaslaton.