Mantidjárás

A mantid egy rovarszerű, őshonos faj Pandarián. Az ősi időkben két testvér-királyságukkal, az Ahn’Qiraj-zsal és az Azjol-Nerubbal együtt uralták az egész világot és az ősi troll birodalmakkal hadakoztak. Isteneik erősek és hatalmasak voltak. Azt, hogy vajon ők is az aqir fajból származnának, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy rokoni kapcsolatban álltak egymással.

A mantidok egy ősi istent imádtak: Y’Shaarj-t, a hétfejűt, akinek haragja félelmetes volt. Y’shaarj a reményből táplálkozott és kétségbeesést szült. Bátorságot és békét lélegzett be, és erőszakot és félelmet fújt ki. Azonban amikor a Titánok harcba bocsátkoztak a Régi Istenekkel, Y’Shaarj-t elérte végzete: ő eddig az egyetlen Régi Isten, akiről tudjuk, hogy a Titánok ténylegesen megölték. Utolsó lélegzetével Y’Shaarj hét feje árnyékot bocsátott erre a földre, olyan árnyékot, amely azóta is kísért Pandarián: a Sha-t.

A mantid istene halála után is félelmetes nép maradt. Ez többek között annak is köszönhető volt, hogy egy másik veszélyes nép, a Kuncsong (Kunchong) határozza meg életciklusukat. A Kuncsongok olyan hatalmas és erőszakos lények, akik egymagukban is egész falvak létét képesek veszélyeztetni. Amerre járnak, feleszik a földet, a fákat, a tavakat, és nem hagynak maguk után mást, csak pusztítást, illetve borostyánszínű gyantát. És ez a borostyánszínű gyanta, amelyből a mantidok otthont készítenek maguknak, az oka, hogy a mantidok állandóan a Kuncsongok nyomában járnak. Amikor egy Kuncsongot arra vezet az ösztöne, hogy letaroljon egy területet, a mantidok árnyékként követik ezt a lényt. Hogy ezt a pusztítást elkerüljék, a hatalmas Mogu birodalom az általa legyőzött népek segítségével egy fallal zárta el a mantidokat Pandaria más részeitől. A mantidok otthonát ma a Rémisztő Puszták (Dread Wastes) nevezzük, nem véletlenül.

A mantidok számára különösen fontos a borostyánkő, mivel ebből építkeznek, ebből fejlesztették ki sajátos technológiájukat. A borostyánkő segítségével nagy távolságokra is elhallatszik hívó hangjuk. Ez az egyik oka annak, hogy egyetlen sereg sem tud észrevétlenül behatolni a Rémisztő Pusztákra, mivel minden pillanatban a mantidok megfigyelése alatt vannak a betolakodók, és hamar tudnak nagy távolságból is segítséget kérni.

A borostyánkő forrása a kypari nevű hatalmas fák. A legendák szerint régen a faltól keletre is virágoztak ezek a fák, de a moguk mindet levágták a mantidok elleni harcuk során. Ezeknek a fáknak a borostyánszínű virágát nevezik a mantidok kyparite-nak – vagyis a föld verőerének. Meggyógyította a mantidok sebeit és ez tette merésszé őket. A kyparikra a Császárnő és az ő tanácsa vigyáz.

A mantid társadalom élén a Császárnő áll, akit egész Pandaria fél és aki a mantidok végtelennek tűnő seregeit a világra hozza. Bár nagyhatalmú, a Császárnő nem halhatatlan. Az ő tevékenységét a mantid vénekből álló tanács, a Klaxxi felügyeli, és a Klaxxi az, aki megszervezi, hogy egyik Császárnőről a másik szálljon a hatalom. Bár az eljárás meglehetősen rejtélyes, annyi bizonyos, hogy egyfajta harci próbát kell kiállni. Ha győz, az utód lesz az új Császárnő, és ennek jeleként rituálisan elfogyasztja a korábbi Császárnőt, hiszen így töretlen marad a hatalom lánca.

A mantidokat Pandariától elválasztó falat, a Kígyó Gerincét (Serpent’s Spine) folyamatosan őrizni kell. Százévente ugyanis a fiatal mantid-ivadékok hatalmas számban elárasztják a falat és mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül. Csak a legerősebbek élik túl a Falon tett látogatást, ami után visszatérnek a Rémisztő Pusztákra. Ennek a rajzásnak evolúciós oka van: ezáltal érhető el, hogy csak a legerősebb mantidok maradjanak fenn és nemzenek majd utódokat. Ugyanakkor a Fal túlsó oldalán is komoly veszteség éri ilyenkor a védőket. Ezért a fal védelmét a Shado-Pan rend tagjai látják el. Mivel a rajzás kiszámítható módon történt, ezért szerencsére időben fel lehetett készülni egy-egy hullámra.

Azonban a mostani rajzás tíz évvel korábban érkezett a vártnál, és ez felkészületlenül érte a Fal őrzőit, így a mantidok át is tudtak rajta törni. A mantidok így hosszú-hosszú idő után először törtek be a Négy Szél Völgyébe (Valley of the Four Wind) és a Krasarang Vadonba, valamint a Lenyugvó Nap Kapuját (Gate of the Setting Sun) is ostromolják.

Ez a különös viselkedés a Klaxxi figyelmét is felkeltette, így jöttek rá a szörnyű igazságra: a mostani ivadékok fertőzöttek, az árnyék és a horror szülöttei. A sha hatalmába kerítette a mantidokat és megfertőzte az értékes borostyánokat is. Az annyira értékes kypari fák közül kettő már ki is halt és egy harmadikat is az uralma alá vont a sha, illetve a még megmaradt kevés kyparit is veszélyeztette. A Klaxxi feladata a mantid társadalom és kultúra fenntartása, így nem nézhették tétlenül fajuk pusztulását. Ezért sorban szólították és felébresztették a paragonokat, a mantidok egykori hőseit.

Miután a Titánok újrarendezték a világot, számos veszély fenyegette a mantid fajt, és meglehetősen bizonytalan volt a jövőjük. Ezért az akkori legnagyobb harcos, Korven azt javasolta, hogy minden nemzedékben a legjobb hősöket zárják borostyánba és bocsássanak rájuk mély álmot, és majd csak a legnehezebb időben ébresszék fel őket. Nehéz küldetés volt, feladni az addigi életet és mély álomba merülni, tudva, hogy nem is biztos, hogy valaha is felébresztik őket ebből az álomból. A paragonok nagy kockázatot és nagy áldozatot vállaltak ezzel. De minden nemzedék legerősebb, legügyesebb, legagyafúrtabb, legokosabb harcosai vállalták ezt népük érdekében. Volt, akinél a folyamat során hiba történt, és mély álom helyett végig ébren maradt a borostyánba zárva; őt Iyyokuknak hívják és 877 évet várt a kristályban.

A Klaxxi elérkezettnek látta az időt, hogy a paragonokat felébresszék szépen sorjában. Hamarosan rájöttek, hogy a fertőzés magától a Császárnőtől, Shek’zeertől ered, aki a Félelem Sha-jának bábjává vált. Ha nem akarják, hogy az egész mantid fajt a pusztulásba vigye, a Klaxxinak meg kell állítaniuk Császárnőjüket. És hogy mennyire nem becsülték le az ellenfelet és a veszélyt, amit magában rejt, jól mutatja, hogy még a kisebb népektől kapott segítséget is hajlandóak voltak elfogadni. Így indultak el megtámadni a Félelem Szívét, ahol egykor szeretett Császárnőjük lakott.

De a Klaxxi egyvalamit nyilvánvalóvá tett: ha a Régi Istenek valaha is visszatérnek, ők ismét az ő oldalukon fognak harcolni. És a Klaxxi szerint Azeroth legbölcsebb lakói is így fognak tenni. A szövetség, amely a Klaxxival köttetett, csupán időleges. Nem tudhatjuk, hogy felébresztett és hatalmas erejű paragonjaikkal mikor fognak újra ellenünk fordulni.

A sötét szívű Moguk

Ma is kegyetlen, félelmet keltő, intelligens nép a Moguk.

Eredetileg vad barbárok voltak, azonban rábukkantak az Örök Virágzás Völgyében (Vale of Eternal Blossom) lévő mágikus vizekre, amelyek a jinyukhoz hasonlóan őket is átformálták egy sokkal erősebb és intelligensebb fajjá.

 A moguk első császára, Lei Shen volt az, aki először fogta össze a különböző mogu törzseket akként, hogy riválisait egyesével legyőzte és megölte. A legenda szerint ebben egy rejtélyes ereklye is a segítségére volt, amely valószínűleg egy Titán tárgy lehetett. Ennek a Titán tárgynak az őrzésére építette meg Lei Shen a Mogu’shan Pancéltermeket (Mogu’shan Vaults), a környező épületeket pedig a Mogu Birodalmat dicsőítő egyfajta szentélyekké alakította át. Lei Shen, akit a Villámkirály (Thunder King) néven is ismertek, egy félelem-elvű birodalmat hozott létre, és ő alkotta meg a moguk első írott törvénykönyvét. Az első szabály az volt, hogy a zendülést, a lázadást és a felkelést nyilvános kibelezéssel büntette.

Akkoriban Pandarián a mantidok voltak a legerősebb és legfélelmetesebb nép. Mivel sokáig tanulmányozta őket, Lei Shen tudta, hogy soha nem fognak neki ők behódolni úgy, ahogy a többi nép. Ezért megparancsolta a szolgasorba vetett többi népnek, hogy építsenek egy hatalmas falat, amellyel elzárhatják a mantidokat Pandaria többi részéről. A Kígyó Gerincének (Serpent’s Spine) megépítése több nemzedéken át tartott, azonban a Villámkirály tudta, hogy alattvalóit maga a félelem fogja motiválni, mert a mantidoktól való félelem olyan erős volt, hogy megmozgatott hegyeket, létrehozott hadseregeket, egyesített birodalmakat és megépítette a falat.

A Villámkirály félelmetes harcos volt. Sisakjának puszta látványától megfagyott a vér az emberekben, lándzsáját és fejszéjét pedig olyan brutális pontossággal és gyorsasággal hajította, hogy villámcsapás volt a hangja, valahányszor eltalálta ellenfelét. Lei Shent végül egyetlen dolog tudta legyőzni: a halál. Halála után közismert sisakját a moguk a Guo-Lai Csarnokok legmélyén helyezték el több ezer terrakotta katona társaságában, míg testét a Kun-Lai Orom tetején található Hódítók Sírjában (Tomb of Conquerors) helyezték végső nyugalomra.

A moguk sosem tekintettek úgy a halálra és a halottakra, mint egy végső állapotra. Képesek voltak ugyanis a testet és a lelket szétválasztani egymástól, illetve képesek voltak mágiájuk segítségével az élettelen tárgyakba lelket ültetni és élőkké változtatni. Az ő mágia-használatukat nem lehetne az általunk is ismert varázsló vagy boszorkánymester kategóriába besorolni, mivel annál ez a fajta lélek-fogás és test-átalakítás sokkal összetettebb volt. A moguk ugyanis képesek a testet is átalakítani és más élőlényeket létrehozni. Ők hozták létre a Szaurokokat, a Grummlikat (Grummles), illetve agyagból a terrakotta katonákat és jáde-kövekből a Kőszülötteket (Stoneborn), ezeket a félelmetes és mogu mestereikhez mélyen hű harcosokat.

A Villámkirályt követő császárok továbbra is a félelmen alapuló engedelmesség alapján irányították birodalmukat és rabszolgáikat. Azonban hiába voltak fizikai és mentális fölényben, hiába volt hatalmas és sötét mágiájuk, a mogu császárok egyre önteltebbek lettek. Közöttük is különösen brutális volt II. Dojan császár, akit az a mániája, hogy befejezze apja munkáját, a lázadó szaurok légiók közötti Nagy Tisztogatást, arra késztetett, hogy hagyja ott trónját és egy végzetes katonai kampányra induljon. Katonai sátra fent állt a Krasarang Vadon egyik szikláján, és onnan nézte, hogy hogyan hajtanak végre népirtást a szaurokok között. Arra azonban nem számított, hogy a szaurokok 5. és 7. légiója az éj leple alatt megmássza a sziklákat, lesből megtámadják az ő hadvezéri sátrát, és őt magát a szikla szélére kényszerítik. Soha nem találták meg a holttestét. A halálát követő két zűrzavaros év alatt pedig a szaurokok csöndben eltűntek a vadonban.

A szaurok lázadást követően a moguk igyekeztek minden lehetőségét kizárni egy újabb felkelésnek. Ezért megtiltották a pandareneknek, hogy bármilyen fegyvert fogjanak, vagy viseljenek. Továbbra is úgy gondolták, hogy pusztán az erejüktől és mágiájuktól való félelem elég lesz a Mogu Birodalom fenntartásához. Erről az időről beszélt Cho Történetjáró is a kíváncsiskodóknak:

- Mitől félsz a legjobban a világon? Legyőzted a félelmedet… vagy a félelmed győzött le téged?

- A Hasadás előtti ősi napokban Pandarián a mogu császárok uralkodtak. A népemből rabszolgákat csináltak és a népem rettegett. A moguk a fájdalom és a kín, a sötét mágiák és a brutális fegyverek mesterei voltak. Nem volt pandaren, hozen vagy jinyu, aki ellenállhatott volna hatalmuknak. És a népem rettegett.

- A moguk építették a Kígyó Gerincét. A rabszolgák közül azok voltak a legszerencsétlenebbek, akiket azért küldtek az építésére és a védelmére, hogy élelem legyenek a mantidok számára. És a népem rettegett.

- Ahogy a birodalom nőtt, a moguk elkezdtek kísérletezni a Völgy titkaival. Szörnyű fegyvereket hoztak létre élő húsból és élő kövekből. És a népem rettegett.

- Önhittségükben a moguk nem vették észre, hogy bukásuk ott várt rájuk csendben, nem az ellenségeik, hanem a legyőzöttek között. A nap, amikor az első rabszolga felállt… és nem rettegett többé.

Valóban a moguk önteltsége okozta vesztüket. Vakságukban nem vették észre, hogy a fegyvertelen pandarenek a saját testükből kovácsoltak maguknak fegyvert. Hogy félelemmel és rettegéssel csak ideig-óráig lehet fenntartani a rendet, amíg a rabszolgasorba vetettek felül nem kerekednek félelmeiken. És a szaurokok után eljött a nap, amikor a pandarenek is fellázadtak.

Ebben az időben, 12-13000 évvel ezelőtt a moguk egyetlen szövetségesei a Zandalari trollok voltak. Amikor a pandarenek fellázadtak a moguk ellen, a Zandalarik megtámadták az akkor alakult Pandaren Birodalmat. Ezt a konfliktust Zandalari Troll Háborúknak, vagy Zandalari Háborúnak nevezik. A Zandalarik létszámban is fölényben voltak, ráadásul denevéreik hátán úgy tudtak harcolni, amire kezdetben nem tudtak válaszolni. Hamarosan azonban egy Jiang nevű pandaren felhősikló (cloud serpent) barátjával rájött, hogy hogyan tudják letaszítani a trollokat a hídról és denevéreik hátáról, és ez fordulópontot jelentett a háború során. Bár a harc még hónapokig eltartott, Ji egyre több és több pandarent tanított meg a felhősiklókon való repülésre. Ettől a naptól kezdve lett a sikló a remény jele a pandarenek számára, és ekkor alakult meg a Felhősikló Rend is (Order of the Cloud Serpent).

A háború végén a pandarenek elűzték Pandariáról a Zandalari trollokat, a mogukat pedig jelentősen visszaszorították, az Örök Virágzás Völgyéből azonban száműzve voltak. A Völgy védelmére a pandarenekből egy csoport, az Arany Lótusz (Golden Lotus) alakult.

A veszély azonban az utóbbi időben újra feléledt…

A birodalom széthullása után a mogu törzsek is szétszakadtak. Az utóbbi időben azonban ismét egyesültek, és egyelőre ismeretlen okokból az Örök Virágzás Völgyébe kívántak belépni. Az Arany Lótusz igyekezett mindent megtenni a távoltartásuk érdekében, ezért a Szövetség és a Horda kalandorainak segítségét is kérte a veszély elhárításához. Az Arany Lótusz vezetője, Zhi, a Harmónikus irányította a harcosokat az Arany lépcsőkhöz, illetve az Arany Pagodához, ahol a Szövetség és a Horda harcosai először találkoztak a moguk Kőszülötteivel, a terrakotta katonákkal, illetve a Quilenekkel, ezekkel a kőből létrejött oroszlán-kutyaszerű lényekkel.

A felderítők jelentése alapján hamarosan rájöttek, hogy a Guo-Lai Csarnokokba kívánnak betörni, valószínűleg ősi mogu ereklyék és varázstárgyak után kutatva. Ezt a pandareneknek mindenáron meg kellett akadályozniuk, azonban ez nem mindig sikerült. Néhány mogunak sikerült kicseleznie és megölnie az őröket, és behatolni a csarnokokba, ahol az élettelen jáde- és terrakotta-szobrokat felélesztették és a kőhadsereget vezetőjük, Zhao-Jin a pandarenekre uszította. A moguk három ereklyét akartak megszerezni: a Villámkirály harci lándzsáját, sisakját és fejszéjét. A bátor harcosok segítségével azonban sikerül a pandareneknek a moguk előtt megszerezniük a hatalmas erővel rendelkező tárgyakat és az Arany Lótusz vezetője, Zhi a Néma Szentélybe (Silent Sanctuary), ebbe az ősrégi mogu kriptába rejtette őket. A moguk azonban nem hagyták ezt bosszú nélkül, és még mielőtt az erősítés megérkezett volna, lecsaptak a Néma Szentélyben várakozó pandarenekre, és mindenkit megöltek, köztük Zhit is.

A moguk nemcsak a szentélyt támadták meg, hanem a Völgy határában lévő területek közül is többet elfoglaltak. Kőből készült katonáik száma végtelen, erejük kifogyhatatlan volt, míg az Arany Lótusz tagjai már elfáradtak és megsebesültek a rengeteg csatározásban. Ezért az Égieket (Celestials), Pandaria és a pandarenek védelmezőit hívták segítségül, akik feleltek is a hívásra, vihart és tornádót zúdítva a mogukra. Az Arany Lótusz csapatai Mogu’shan Palotába is behatoltak, ahol egy körterem közepén a pandaren Sinan, az Álmodó, valamint Anduin Wrynn várta a pandareneket. Az Égiek segítségével végül sikerült legyőzniük a mogukat és megölniük vezetőjüket, Zhao-Jint.

Ám nemcsak a moguk szerették volna hatalmukat visszaszerezni, hanem ismét megjelentek a mogukat támogató Zandalari trollok is, ráadásul az egyesített troll seregekkel. Az ő céljuk az egykori mogu császár, Lei Shen holttestének és seregének megszerzése volt a Hódítók Sírjából. Úgy tűnt, hogy céljuk azonban nem csupán egykori mogu szövetségeseik megsegítése volt: mivel a Kataklizma elpusztította otthonukat, ezért úgy döntöttek, hogy Pandarián alakítanak ki maguknak újat. Mivel támadásuk felkészületlenül érte a pandareneket, sikerrel jártak és a Villámkirály holttestét a Kun-Lai Oromhoz közeli Leszámolás Szigetére (Isle of Reckoning) vitték, amelyet már korábban elfoglaltak. Itt vezetőjük, Khar’zul próféta feltámasztotta a Viharkirályt, azonban az ideérkező pandarenek a trollokon kívül mást nem találtak meg. Végül sikeresen legyőzték a trollokat és Khar’zul prófétát sem, azonban sem a holttestet, sem az újjáélesztett Viharkirályt nem sikerült a mai napig megtalálni.

Végül Cho Történetjáró úgy döntött, hogy nincs más választás, be kell hatolni a legképzettebb harcosokkal a Mogu’shan Páncéltermekbe, hogy megvizsgálják, hogy milyen értékes és hatalmas tárgyakat őriztek itt a moguk, még mielőtt ők lépnének először és szereznék vissza ezeket. A Páncéltermeket a moguk által elvarázsolt kőőrök védték, akik lángokkal, karmokkal és agyarakkal felfegyverkezve óvták a moguk kincseit. Itt élt az Elátkozott Feng, aki valaha a Páncéltermek gondnoka volt, azonban egyszer lopáson kapták, és azóta a moguk császárai folyamatosan kínozták, majd újraélesztették, hogy újra kínozhassák. Néhányan azt mondják, hogy valójában egy féltékeny beosztottja rendezte meg az egész lopást, hogy így szabaduljon meg tőle.

De nemcsak Cho és segítői akarták megismerni a Páncéltermek titkait. A Zandalari trollok is támadást indítottak a Páncéltermek ellen, és vezetőjük, Gara’jal mindenáron fel akarta törni ezt az ősi szentélyt, hogy megtalálhassa a moguk által használt arcane energiát és megismerhesse annak titkait.

A Mogu’shan Páncéltermeket az egykori mogu császárok szellemei is védték, akik holtukban is félelmetes erővel és hatalommal rendelkeztek. Nevüktől még a föld is megremegett: Zian, a Végtelen Árnyék, Élesfogú Meng, Acélbőrű Qiand és Gyorstalpú Sebotai.

Miután az egykori császárok szellemeit is legyőzték, Cho és bátor csapata számára egy titkos átjáró nyílt a falban, amelyen át a titán ereklyéhez juthattak. A Titán lemezt egy rejtélyes égi sárkány, Elegon őrizte. Azonban nem ez volt az utolsó szoba a Páncéltermekben. Az utolsó szobát kőkatonák őrizték, akik évezredek óta mozdulatlanul várakoztak a harcra. A Császár akarata irányította őket egy szerkezeten keresztül. Legyőzése azt is jelentette, hogy egy időre a Mogu’shan Páncéltermek nem fognak veszélyt jelenteni.

Ugyanakkor nem lehet tudni, hogy vajon hány mogu varázstárgy és titán-eredetű ereklye van még rejtve Pandarián. Hogy hány sötét titkát nem is sejti még a világ varázslatuknak. A moguk nem fogják feladni, hiszen eddig sem tették. És a veszélyre nem biztos, hogy csak Pandariának kell felkészülnie…

A Császár terhe

A mai alkalommal Pandaria utolsó császáráról, Shaohao császárról lesz szó, aki elrejtette Pandariát a kíváncsi szemek elől.

Shaohao a Tian Kolostorban tanult, majd 10.000 évvel ezelőtt császárrá koronázták. Megkoronázása után a hagyományoknak megfelelően a jinyuk bölcs és nagyszerű látnokához, a Vízbeszélőhöz (Waterspeaker) fordult jóslatért. A fiatal és könnyűszívű császár jó híreket várt a prófétától jövendő uralkodásával kapcsolatban. A Vízbeszélő meghallgatta a hatalmas folyó dalát, a szemei azonban félelemmel teltek el.

„És a Vízbeszélő varázslók királyságát látta maga előtt, amely a hatalmas kutat vett körül, és ebből a kútból démonok tömegét idézték meg. Zöld tűzeső hullott az égből és a világ összes kontinense meghasadt.” /részlet a Terhek könyvének 1. fejezetéből/

A Vízbeszélő a kaldoreiek romlottságát és a Hasadást látta maga előtt. A pandarenek ezért egy ajándékot küldtek a kaldoreieknek, egy dobozt, amely tartalmazta az összes arcane energiát, amelyre a szükségük lehet. A doboz üres volt, az üzenet egyértelmű, azonban Azsharát ez sem állította meg.

Shaohao császár megrettent a Vízbeszélő látomásától, és elhatározta, hogy bármi áron, de megmenti birodalmát ettől a szörnyűségtől. Ezért elindult, hogy tanácsot kérjen a Pandariát őrző négy Magasztos Égiektől (August Celestials). Először A Jáde Kígyóhoz (Jade Serpent) fordult, aki a Neverest hegy tetején élt.

„Elhagyatottan és remény nélkül mászta meg a Neverest hegy meredek emelkedőit az utolsó császár. A jég tőrként hasította fel selyem-köpenyeit és a harapós szél megvetéssel fújta körbe utazása során. Csak a hegy legtetején talált csendet és nyugalmat a császár, és itt tudott beszélni a Jáde Kígyóval, a bölcsesség szellemével.” /részlet a Terhek könyvének 3. fejezetéből/

A Jáde Kígyó azt tanácsolta Shaohaonak, hogy szabaduljon meg terheitől, tisztítsa meg szellemét és váljon eggyé a földdel. A császár nem teljesen értette ezt a tanácsot, azonban további választ nem kapott a hideg hegycsúcson. Így lehangoltan ballagott le a hegyről, hogy beszélhessen társával, a Majomkirállyal arról, hogy mi legyen a következő lépés.

„Ezt követően Shaohao három napon és három éjen át meditált, mivel a Jáde Kígyó tanácsa nem volt érthető számára. Hogyan tudna valaki megtisztulni az összes kétségétől? A várakozástól kiemrülten Shaohao útitársa, a Majomkirály egy különösen grimaszoló arcot faragott ki bambuszból. Arra sürgette a császárt, hogy tegye a kétség álarcát az arcára...” /részlet a Terhek könyvének 5. fejezetéből/

Igazából a Majomkirály csak tréfálkozni akart Shaohaoval, ennek ellenére a maszk működött – ugyanis ahogy Shaohao levette arcáról a maszkot, kétségei fizikai formát öltöttek. A császár hét hosszú órán át küzdött a Kétség Sha-jával, de végül legyőzte és elzárta.

Ettől kezdve a császárnak egy csöppnyi kétsége sem volt afelől, hogy megmenti Pandariát a Hasadástól (Sundering). A hit teremtményévé vált.

„A Jáde Rengetegben (Jade Forest) aratott győzelme után, bár Shaohao császár eltelt bátorsággal, mégis a bizonytalan jövőn rágódott. Ezért tanácsot kért a Vörös Darutól (Red Crane), a remény szellemétől a Krasarang Vadon mélyén. A Vörös Daru elmondta a császárnak, hogy a remény mindannyiunkban ott él, ha elég mélyen nézünk magunkba. Ezzel a Majomkirály bemutatta Shaohao császárnak a Kétségbeesés maszkját. A végtelen szomorúság elrettentő képét. A császár felvette a maszkot és kihúzta magából a saját reménytelenségét...” /részlet a Terhek könyvének 9. fejezetéből/

A Kétségbeesés Sha-ja elleni küzfelem négy napon és öt éjszakán át tartott, miközben zuhogott az eső. De a Vörös Daru és a Majomkirály segítségével eltüntették Shaohao összes kétségbeesését és bánatát.

Ettől a naptól kezdve a Császár tudta, hogy a jövő fényes. A remény teremtményévé vált.

„Habár Shaohao császár megtisztult terheitől és kétségeitől, még mindig félelem töltötte el. Ezért a Fekete Ökörhöz (Black Ox), a bátorság és állhatatosság szelleméhez fordult, aki a falon túli sztyeppéken élt. A Fekete Ökör, a Vörös Daru, a császár és a Majomkirály hosszú időn át beszélgettek a félelem természetéről, amíg végül a Majomkirály ihletet kapott, és cselekedett. Elkészítette a félelem maszkját, amelynek látványa is rettegéssel töltött el mindenkit. A császár remegő kezekkel öltötte magára a förtelmes maszkot, hogy levethesse magáról saját félelmeit...” /részlet a Terhek könyvének 14. fejezetéből/

A Félelem Sha-ja elleni küzdelem egy hét és egy napon át tartott, amely idő alatt a legenda szerint egyszer sem kelt fel a nap. Amikor végül a Sha-t legyőzték és a földbe zárták, Shaohao császár örökre megváltozott, mivel többé már nem érzett félelmet. A bátorság teremtményévé vált.

„Eltelve magabiztossággal és bátorsággal, Shaohao császár azt gondolta, hogy semmi sem tudja megállítani őt. De a Vörös Daru noszogatására tanácsot kért a Fehér Tigristől, az erő szellemétől. A Fehér Tigris egy veszélyes vakmerőséget látott Shaohaoban, ami gyakran társul azokhoz, akik nem ismerik a félelmet. Ezért összegyűjtötte Pandaria legjobb harcosait, hogy letesztelje a császárt.

Shaohao császár kapott egy tíz láb hosszú botot, amivel az egyik harcost meg kellett támadnia. Órákon át harcoltak, de a harcosok túl gyorsak és túl hajlékonyak voltak az edzetlen császárnak. Mérges lett, átkozódni kezdett és végül eltörte a botot a térdén.” /részlet a Terhek könyvének 19. fejezetéből/

A császár megalázkodve kérdezte a Fehér Tigristől, hogy mi volt a gond, és megtudta, hogy a saját indulatai tették gyengévé. Ahhoz, hogy megmenthesse Pandariát, Shaohaonak le kellett győznie a saját dühét, gyűlöletét és indulatait.

Ezzel a Majomkirály ismét akcióba lendült, és három maszkot faragott ki. A császár egymás után magára ötlötte az összes maszkot, és barátai, valamint Pandaria legerősebb harcosainak segítségével legyőzte a Düh Sha-ját, a Gyűlölet Sha-ját és az Erőszak Sha-ját, majd mindhármat a föld mélyébe zárta.

A császár örökre megváltozott, ahogy utazása utolsó szakaszára érkezett, és a türelem, a szeretet és a béke teremtményévé vált.

Ugyanakkor tudta, hogy a Sha sötét energiái – amelyek olyan negatív érzelmek megtestesülései voltak, amint a düh, a félelem, a gyűlölet, vagy a kétségbeesés – hatalmas veszélyt jelentenek a pandarenek számára, ha hagyja, hogy megrohasszák a földet. Ezért Pandaria legerősebb harcosait megbízta azzal, hogy tartsák vissza és felügyeljék a Sha-t. Ekkor hajtottak térdet és tettek esküt az utolsó császárnak a Shado-Pan rend első tagjai. Ma ugyanazon a helyen, ugyanazokat a szavakat mondják azok, akik a rend tagjai kívánnak lenni.

Mindezek után Shaohao császár felkereste Pandaria megszentelt vizeit, hogy ezek erejét használja fel arra, hogy megmentse Pandariát a Hasadás pusztításáról, amely elpusztítja a világ többi részét.

„A végső nap hajnalán az ég zöld tűzben fürdött, és maga a föld is félelemtől remegett. De a Császár nem félt. Elméje minden kétségtől és tehertől mentes volt. Lakomázott és hangosan énekelt, miközben az ég megnyílt. De mivel látta a félelmet és a kétségbeesést alattvalói szemében, Shaohao császár így szólt: Az egyénnek minden napot a maga teljességében kell megélnie és minden éjszakán egy terhétől megszabault lélek békességével kell aludnia.” /részlet a Terhek könyvének epilógusából/

A legendák szerint ekkor Shaohao császár felment a Végtelen Tavasz Teraszára (Terrace of Eternal Spring), hogy leválassza Pandariát a világ többi részétől. De akárhogyan is probóálkozott, hiába mozgott a föld, képtelen volt elmozdítani. Hamarosan kételkedni kezdett, és a Kétség Sha-ja jelent meg keleten. A Sha-tól félni kezdett és a Félelem Sha-ja elkezdte lerázni láncait magáról északon. Kétségbeesetten a Jáde Kígyóhoz fordult segítségért.

A Jáde Kígyó körülvette a Völgyet és így szólt a nehézségekkel küszködő császárhoz:

- Pandaria több, mint csupán a Pandaren Birodalom. A nyugaton élő ellenségeid ugyanúgy részei ennek a földnek, mint birodalmad a fal mögött.

Látva, hogy minden dolog egy végtelen egésszé fonódik össze, és az ő szeretett földje nemcsak a Pandaren Birodalomból áll, Shaohao végre megértette. Botja a földnek csapódott, ahogy a szelleme eggyé vált a földdel. Aztán elszakította magától a világot és Pandaria csendben elúszott az óceánban. És ahogy a császár köntöse üresen a földre hullt, a földet egy áthatolhatatlan köd borította be, amely elrejtette Pandariát a világ többi részétől.

Cho Történetjáró a Sha ismételt megjelenése óta minden érdeklődőnek szívesen elmesélte a történetet:

- Tudjuk, hogy az utolsó és nagyszerű császárunk, Shaohao a Jáde Rengetegben szabadult meg kétségeitől. Hogy a kétségbeeséstől a Krasarang Vadonban tisztult meg. Hogy a Townlong Sztyeppéken lépett túl félelmein. És hogy a dühét, gyűlöletét és indulatait Kun-Lai hegyei között győzte le. Ezt tudjuk, és ezeket a megszentelt helyeket ma templomok jelölik.

- De azt akarom, hogy képzeld el, hogy itt állsz ebben a völgyben, azon a napon, amikor visszatért az utazásávól. Képzeld el, hogy itt vagy, amikor a kapuk megnyílnak előtte. Addigra a császárunk a tiszta fény teremtménye volt: semmi kétség, semmi félelem, semmi gyűlölet... Úgy mondják, hogy ahogy belépett, az összes fa virágba borult, és a mai napig virágoznak.

- Úgy kellene mindannyiunknak élnünk, mint a legmélyebben tisztelt császárunknak. Ha félre tudnánk rakni az összes terhünket és harmóniában tudnánk élni a kozmosszal. EZ, úgy hiszem, volt az üzenete számunkra... mielőtt eggyé vált volna a földdel és elrejtette volna Pandariát a Hasadás terrorja előtt. Köszönjük neked, drága császárunk.