A Kóbor-sziget

(Olvasás közben ajánlom a háttérben Liu Lang dalát vagy a Kóbor-sziget zenéjét hallgatni)

Évezredekkel ezelőtt, mikor Pandaria elvált Kalimdortól és a Hasadás (Sundering) létrejött, Pandaria lakói úgy hitték, hogy a Hasadás miatt a világ többi része elpusztult. Azonban egy ifjú pandaren, Liu Lang a kalandvágytól fűtve Pandaria partjainál a horizontot fürkészte és azon gondolkodott, hogy mégis mi lapulhat a köd mögött. Barátságot kötött egy tengeri teknőssel, és úgy döntött, hogy elindul barátjával a nagyvilágba egy zsák élelemmel, a ruháival. A pandaren, akitől az élelmét és felszerelését vásárolta, és akit Shen-Zinnek hívtak, azt tanácsolta neki, hogy vigyen magával egy esernyőt, hogy legyen mi alatt meghúznia magát éjjelente. Liu Lang megköszönte és meg is fogadta a jó tanácsot, és azt ígérte, hogy a boltosról fogja elnevezni teknősét.

A pandarenek, akik látták Liu Lang távozását, azt mondogatták, hogy ennek a pandarennek nincs ki mind a négy kereke, és fejüket csóválták, miközben arra gondoltak, hogy valószínűleg soha többet nem látják az ifjú kalandort. Öt év múlva azonban Liu Lang visszatért Pandaria és elmesélte, hogy mit látott a nagyvilágból. És hogy Liu Lang hogyan tudott visszatérni a köd által elrejtett kontinensre? Ebben volt segítségére barátja, Shen-Zin Su, aki a Krasarang Vadonban található Teknős-parton született. A tengeri teknősöknek ugyanis van egy olyan képessége, hogy mindig visszatalálnak arra a partra, ahol születettek. Így tudott Liu Lang visszatérni Pandariára.

Liu Lang elmesélte a többieknek, hogy a világ nem pusztult el a Hasadás után, hanem él és számtalan csodája van. A többi pandaren elámulva hallgatta őt, azonban amikor megkérdezte, hogy ki akar vele tartani, senki se csatlakozott hozzá, hanem marasztalták, hogy maradjon végre itthon. Liu Lang azonban újra nekiindult Shen-Zin Su hátán a világnak, hogy öt év múlva visszatérjen.

Ez alkalommal elmesélte, hogy összebarátkozott egy bika-szerű néppel, a taurenekkel. Teknőse közben akkorára nőtt, hogy Liu Lang saját otthont tudott építeni a tetején magának, de nagyon magányosnak érezte magát. A többi pandaren azonban megint nem akart vele tartani, kivéve egyet. Amikor Liu Lang ismét elindult, egy fiatal és bátor pandaren-lány, Shinizi csónakkal követte őt. A pár hamarosan összeházasodott és boldogan élt a teknős tetején három gyermekükkel együtt.

A következő alkalommal, amikor visszatértek Pandariára, Liu Lang megkért hét papot, hogy csatlakozzanak hozzájuk, hogy a segítségükkel befoghassák a természeti erőket, hogy növekedjenek és gyarapodjanak Shen-Zin Su hátán. A papoknak természetesen szintén kellettek feleségek, akiktől gyermekek születettek. Legközelebb már számos sörkészítő mester és más kalandvágyó pandaren is csatlakozott a kis csoporthoz, amely immár valóságos sziget volt. Életük a vándorlásról és a kalandról szólt, és ötévente mindig visszatértek Pandariára.

Amikor Liu Lang már nagyon idős kort megért, és érezte, hogy élete lassan véget ér, megkértee barátját, Shen-Zin Sut, hogy egy utolsó alkalommal vigye még el Pandaria. Ezután Liu Lang elbúcsúzott mindenkitől és a legenda szerint egy félreeső helyre vonult. Ott kinyitotta bambusz-esernyőjét, lefeküdt alá, elaludt, és szelleme eggyé vált Shen-Zin Suéval. A csendes kis domb tetején pedig a bambusz-esernyő hatalmas fává nőtt. Ezt a helyet hívják ma a Botok Ligetének (Wood of Staves). A többi pandaren, aki Liu Langhoz csatlakozott, ezután is boldogan élt Shen-Zin Su tetején, járva a világ tengereit. Liu Lang halála óta azonban soha többet nem tértek vissza Pandariára, és lassan más szárazföldön sem kötöttek ki. Az egykori bátor és kíváncsi pandaren felfedezők leszármazottai, akiket Liu Lang „unokáinak” hívnak, lenyugodtak, már nem kívántak felfedezők lenni, kivéve néhányukat, mint Chen és Li Li Stormstoutot.

Liu Lang életét ma is minden pandaren kölyöknek elmesélik, mint ahogyan bölcs mondásait - „Nemes az, ki mindig kérdéseket tesz fel”, „Olyanoknak kellene lennünk, mint a gyermekek, mivel a mi vénünk a világ, amely annyi dolgot megtanít nekünk”, és „Ne gyászold a jól élt életet!” - is megőrzik emlékezetükben a teknős hátán élők, akik otthonukat Kóbor-szigetnek nevezték el.

A Kóbor-szigeten az élet nyugodt és derűs volt, mígnem Shen-Zin Su a Viharövény (Maelstrom) közelébe úszott. A talaj instabillá vált, a termények fonnyadozni kezdtek és úgy tűnt, hogy Shen-Zin Su az örvény halálos spiráljába kerülve imbolygott jobbra-balra. Az itt élő pandareneknek hamar megoldást kellett találniuk a problémára, különben mindannyian meghalnak. Ezért Liu Lang halála óta először meg kellett próbálniuk szóba állni Shen-Zin Suval.

Ahhoz, hogy beszélhessenek vele, szükségük volt a négy elementál-szellemre. Az idős pandaren tanítómester, Shang Xi Mester két kiváló tanítványát, Felhőnéneklő Aysát (Aysa Cloudsinger) és Tüzesmancs Ji-t (Ji Firepaw) kérte meg, hogy segítsenek neki ebben. Meg kellett találniuk Huot, a tűz-szellemet, Wugou-t, a föld-szellemet, Shu-t, a víz szellemét és Dafenget, a levegő szellemét. Aysa és Ji azonban két nagyon különböző utat követtek.

Aysa a Tushui filozófia híve volt, amelynek tanítója, Feng Mester szerint „a fegyelem nem egy háborút, amelyet megnyerhetünk, hanem egy folyamatosan vívott csata.” A Tushui hívei szerint igazán tiszteletreméltő életet folyamatos meditációval, kérlelhetetlen edzésekkel és mély morális hittel lehet élni. Szerintük két, elválasztható morális út létezik: a jó és a rossz útja. A morális értékek állandók és minden áron meg kell őrizni ezeket, még ha ez önfeláldozással, vagy fájdalmas veszteségekkel is jár a nagyobb jó érdekében.

Ezzel szemben Tüzesmancs Ji a Huojin filozófia követői közé tartozott. Az ő jelmondatuk Zurong Mester gondolatai voltak: „Mindig kétkedj. Mindig kérdezz. A nagyobb jó elérése közben csak a tétlenség az egyetlen rossz út.” Ebből is látszik, hogy a legnagyobb igazságtalanságnak a tétlenséget tartották, és úgy érezték, hogy otthonuk és szeretteik védelme érdekében szégyenkezés nélkül megtehetnek bármit. A morális értékeket és ideákat nem tartják abszolútnak, hanem olyanoknak, amelyek a körülményekkel változhatnak.

Miközben a szellemeket kutatták, Shang Xi mester egy ifjú és tehetséges tanítványát kérte meg, hogy kísérje el a Botok Ligetében. Az ifjú pandarennek elmesélte, hogy a pandaren vének közel 3000 éve adják át tudásukat az ifjaknak, és minden vén életében eljön a nap, amikor távoznia kell és botját ősei botjai közé kell ültetnie. Ezért jött ide Shang Xi mester, mert az ő ideje is lejárt. Utolsó kívánságaként azonban arra kérte az ifjú pandarent, hogy beszéljen Shen-zin Suval, mivel mindannyian veszélyben forognak. Így Aysával és Jivel együtt az ifjú pandaren egy hőlégballonba szállt.

- Hol van Shang mester? - kérdezte az ifjút Ji.

- Ji, a Botok Ligetében jártak – felelte Aysa. - Te is tudod, hogy hol van most Shang mester.

- Bah, had reménykedjen a pandaren, oké? Hiányozni fog az öregfiú.

- Ji, kérlek, legyél tisztelettudó, amikor Shen-zin Suval beszélünk – figyelmeztette Aysa.

- Mikor nem vagyok én tisztelettudó? Ezzel megbántottál, Aysa.

- Maj akkor foglak, ha szégyent hozol ránk.

Eközben a légballon elérte Shen-zin Su fejét.

- Shen-zin Su – szólította meg a teknőst óvatosan Aysa –, mi Liu Lang leszármazottai vagyunk. Érezzük a fájdalmadat és segíteni akarunk neked. Mi bánt téged, Shen-zin Su? Mit tehetünk érted?

- Valóban fájdalmaim vannak – szólalt meg a teknős –, de megmelengeti szívemet, hogy Liu Lang unokái nem felejtettek el engem. Egy tüske állt az oldalamba, és nem tudom kihúzni. A fájdalom szinte elviselhetetlen, és nem tudok tovább egyenesen úszni. Kérlek, unokák, kihúznátok a tüskét? Nem tudom egymagam megtenni.

- Természetesen, Shen-zin Su! - nyugtatta a teknőst Aysa. - De olyan nagy a páncélod, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol lehet ez a tüske.

- Abban az erdőben van, ahova nem teszitek be a lábatokat. Kövessétek a hegyeket és megtaláljátok – válaszolta a teknős.

- Megtaláljuk és kíhúzzuk, ígérjük neked!

- Köszönöm, unokák.

- Egy tüske? - kiáltott kel Ji. - Én meg otthon hagytam a csipeszemet. Hogy tud egy ilyen dolog ekkora fájdalmat okozni egy ilyen nagy lénynek?

- Hamarosan megtudjuk – felelte Aysa.

És hamarosan meg is találták a „tüskét” Pei-Wu Rengetegben, ahova a félelmetes Pei-Wu tigrisektől félve nem nagyon merészkedtek a pandarenek. Csakhogy az erdőben most nem tigrisek voltak, hanem furcsa lények állították fel sátrukat. Egy Szövetséges légihajó, az Égikutató (Skyseeker) csapódott be Shen-zin Su testébe! A Szövetség légihajójának fedélzetén pedig Hordás hadifoglyok is voltak a Jáde Erdő partjainál történt tengeri összeütközés eredményeként, akik a becsapódás okozta káoszban megszöktek fogvatartóiktól.

Aysa hamar elrohant, hogy megkeresse a hajó kapitányát, míg Ji az egyik tauren fogollyal, Erőssörényű Korgával (Korga Strongmane) együtt a további menekültek után kutatott, és a hajó becsapódása miatt a felszínre tört tengeri szörnyekkel küzdött. A tauren azt ajánlotta Jinek, hogy a légihajó eltávolításához keressék meg az őhozzájuk tartozó goblin mérnököt, Makael Bay-t. A goblin megígérte Jinek, hogy eltávolítja a légihajót, ehhez azonban további robbanószerekre volt szüksége. Ji tudta, hogy Aysának nem fog tetszeni a terv, de jobb megoldásuk nem volt.

Aysa valóban nem rajongott az ötletért, miközben a Szövetség katonáit próbálta kimenteni a roncsok közül a hajó kapitányának, Oroszlánszívű Delorának (Delora Lionheart) a segítségével. Ji tervét felettébb veszélyesnek tartotta, és mindenképpen más megoldást akart keresni.

- Ji, állj meg! - kiáltotta Aysa, ahogy meglátta a pandarent. - Ezzel akár meg is ölheted Shen-zin Sut!

- Aysa, ez az egyetlen lehetőségünk – győzködte Ji társát. - A robbantással szabaddá tehetjük a légihajót, és begyógyíthatjuk a sebeit. Nincs más megoldás.

- Ha ezt leállítanád, lehet, hogy más megoldást is találhatnánk.

- Szóval csak várjunk, hátha eszünkbe jut valami jobb megoldás? Shen-zin Su haldoklik? Azzal teszünk kockára mindent, ha nem teszük semmit!

- Nem, ha EZT tesszük meg, azzal teszünk kockára mindent.

- Inkább meghalok, tudva, hogy legalább megpróbáltuk – jelentette ki Ji.

- Ji... - engedett Aysa –, ha ez az, amit tenned kell, akkor nem foglak megállítani, de elveszíthetünk mindent. Remélem, hogy igazad van – sóhajtotta.

Ezzel gyorsan fedezékbe rohantak a robbanás elől. A robbanás valóban kiszabadította a légihajót, és darabjaira szakította. De ahogy a köd tisztult, a sziget megrázkódott és Aysa térdre borult. Shen-Zin Su oldalából mint egy masszív, vörös folyó, úgy ömlött a vér.

- Aysa... - közeledett Ji a lány felé.

- Haldoklik – szólalt meg Aysa a füstbe bámulva, és csendben sírni kezdett. Ji lassan Aysa vállára tette a kezét.

- Be tudjuk gyógyítani a sebeit.

- Remélem, hogy meg tudsz bocsátani magadnak azért, amit tettél – mondta hidegen Aysa, és azzal otthagyta a férfit.

Ji valóban igyekezett menteni a menthetőt. A Szövetség papjai és a Horda druidái segítségével lassan sikerült összezárniuk a sebet. Az összezárt seb helyén villámgyorsan fák nőttek ki a földből. A pandarenek fellélegeztek, és megnyugodtak, hogy otthonuk újra épségben van. Csakhogy a Szövetség és a Horda tagjai ellenségesen méregették egymást most, hogy a veszély elmúlt. Új barátaikra tekintettel próbálták elkerülni a nyílt ütközetet, ez azonban láthatólag nagy erőfeszítésbe került mindkét félnek.

És az Öt Hajnal Templomához (Temple of the Five Dawns) vissaztérve úgy tűnt, hogy a pandarenek között is vannak, akik közé az események áthatolhatatlan éket vertek. A pandarenek úgy érezték, itt az ideje, hogy magukra hagyják Shen-Zin Sut egy időre, hogy begyógyíthassa sebeit, míg ők Azeroth népeinek segítenek bölcsességükkel.

Felhőnéneklő Aysa így szólt ahhoz a társaihoz, akik vele tartottak:

- Megértem, hogy nemcsak a Tushuik útja az egyetlen út a bölcsességhez, de vannak olyan döntések, amelyek elfogadhatatlanok. Kockázatok, amelyek túl veszélyesek ahhoz, hogy vállaljuk őket. Választások, amelyeket nem tudok megbocsátani... Számomra itt az idő, hogy elhagyjam Shen-zin Sut. Tisztelem Oroszlánszívű Delorát a magabiztosságáért és hősiességéért, és a Szövetségről szóló történetei jókat mondanak a népéről. Még nem tudom, hogy vajon megtalálom-e ott az otthonomat, de bármerre is vezessen utam, megtalálom azt a módszert, amellyel segíthetek a világnak ezen a szigeten kívül.

Tüzesmancs Ji pedig a Horda felé vette az irányt útitársaival:

- Úgy tűnik, hogy ez a nap csupa nehéz döntéssel van tele. Különösen fontos, hogy legyen bátorságunk meghozni őket mindannyiunk érdekében. Azt tettem, amit tennem kellett, és lehet, hogy elkárhoztunk volna, ha nem teszem meg... de sajnos nem mindenki látja ezt így. Itt az ideje, hogy elhagyjam Shen-zin Sut, hogy a többiek megszabadulhassanak nehéz döntésem súlyától, és hogy egy sokkal nagyobb világ boldogulásáért harcolhassak. Bár Korgát csak rövid ideje ismerem, lehet, hogy fivérek lennénk, ha más bőrben születik – birtokában van annak a bátorságnak és becsületességnek, amely mellé oda tudok állni.

Így a Kóbor-sziget pandarenjei súlyos választás elé álltak, amelyeknek komoly következményei lehetnek. A Szövetség és a Horda immár nyílt háborúban áll egymással, minden épkézláb segítségre szükségük van a harcban, ezért örömmel fogadták a bátor és harcos pandareneket. Egy dolgot azonban leszögeztek: ha ellenséggel találkoznak, nem vizsgálhatják, hogy nem-e testvérük. A pandareneknek vállalniuk kell a veszélyt, hogy saját fajtájuk ellen harcoljanak. A megtörtént események tükrében azonban egyelőre mindannyian úgy érzik, hogy képesek lesznek ezt az áldozatot meghozni.

Shen-Zin Sunak gyógyulásra van szüksége. A Kóbor-sziget egykori kalandorainak leszármazói pedig új kalandok után kutatva elindultak a nagyvilágba végzetük felé...

Li Li útinaplója 4. rész

-->

Negyedik bejegyzés: A Tiltott Rengeteg (Forbidden Forest)

Miután felszerelkeztem a Dai-Lo Gazdaságban, felkészültem, hogy a Kóbor Sziget legveszedelmesebb helyére vándoroljak: a Pei-Wu Rengetegbe!

A fák itt veszélyesek – és szinte minden pandaren számára tiltottak – és tudtam, hogy ide belopózni trükkös lesz. Dombok és meredek, sziklás hegységek határolják körül a sűrű bambusz-rengeteget, és az egyetlen valamirevaló bevezető utat két masszív kapu védi. Ezek a masszív válaszfalak Madori Falván kívül találhatóak, ahol szinte az egész életemet leéltem. Ez talán kényelmesnek hangozhat, de ebben a térségben mindig vannak pandarenek, így elég nehéz észrevétlenül áthatolni a falakon.

És hogy a dolgok még rosszabbak legyenek, Strongbot pillantottam meg, miközben egy félreeső helyet kerestem, ahonnan megmászhattam volna az első falat. Miért pont ma fürkészett a falu körül? Megkérdezte, hogy mi járatban voltam az Éneklő Medencéknél korábban.

- Hogy megtapasztalhassam azt a szépséget és ragyogást, ami az otthonunkat jelenti – volt a válaszom; és még igaz is volt!

Akárhogy is, Strongbo csak szűkebbre húzta a szemét és szokásának megfelelően összevonta a szemöldökét. (Ilyenkor azon tűnődök, hogy mennyire hasonlít egy ráncos vénemberhez.) Mivel Bo a dagadt orrával errefelé szaglászott, ezért hazamentem, hogy lefeküdjek pihenni, amíg tiszta nem lesz a környék. Napkelte előtt csöndben kilopóztam az üres utcákra és egy jak-szőr kötél segítségével, amelyet Dai-Loban szereztem, átmásztam a két hatalmas kapun.

Hamarosan a nap feltűnt a horizonton, de Pei Wu sűrű lombozata szinte minden fényt meggátolt. Az aljnövényzet magasságában köd terjengett, ami még jobban megnehezítette a látást. De hallottam a hangokat magam körül... nagyon sokat. Közismert, hogy a térség mindenféle teremtményekben gazdag, de csak egy van, amely félelmet kelt minden pandaren szívében: a vérengző Pei-Wu tigris.

 

És az egyik rám vadászott. Akárhova mentem, súlyos léptek követtek a távolban. Ha megálltam, a léptek is megálltak. Ha mozogtam, ők is mozogtak. Aztán hirtelen a bestia felém rontott morogva és horkanva. Felvettem a „szilárd ökör” pózt, hogy megvédjem magam, mikoris egy hatalmas alak bukkant elő a ködből – Strongbo volt az!

Miért nem tud a saját dolgával törődni? Bo szó nélkül fogott és hazavitt, aztán felébresztette Papust és elmondta neki, hogy besurrantam a tiltott rengetegbe. Papus egy jó órán keresztül szidott le engem, míg végre megnyugodott. Úgy döntött, hogy büntetésként egy egész hetet kell végigszenvednem edzéssel az Éneklő Medencéknél... Bo vigyázó szemei alatt.

Próbáltam a Papusnak elmondani, hogy miért tettem, hogy éppen felfedezem a Nagy Teknőst és leírom, hogy milyen csodás az utazásom. Azt hittem, hogy ez majd boldoggá teszi, de úgy tűnt, hogy vagy nem akarta megérteni, vagy egyszerűen nem érdekelte.

Papus azt mondta, hogy a büntetésem a következő nap fog kezdődni, és ez azt jelentette, hogy volt időm még egy helyet meglátogatni. Miközben még mindig mérgelődtem azon, ami történt, nyugat felé tartottam, mígnem elértem egy hosszú, széles utat, ami a Botok Ligetébe (Wood of Staves) vezet – a Kóbor Sziget vén pandarenjeinek végső nyughelyére. Egy masszív kőoroszlán, a Vének Őre őrzi a bejáratot, és a nagyerejű lény addig nem enged át, amíg le nem győzöd egy párbajban. (Én voltam az egyik legfiatalabb pandaren, aki kiállta a próbát.)

Évekkel korábban, mielőtt még elhagyta a Nagy Teknőst, Chen bácsi elmesélte nekem, hogy gyakran meglátogatta ezt a helyet, hogy ihletet merítsen. Korábban sosem értettem, hogy miért, de most már tudom. Varázslat lakozik ezen a helyen. Amikor valakit idetemetnek, sétabotját a földbe szúrják és a bot végül egy csodálatos fává nő. Így, számos generációval később egy egész erdő sarjadzott ki – a sziget nagy pandarenjeinek teljes történelme.

Még az én családomnak is van itt egy helye... de erről inkább nem akarok írni. Ez alkalommal nem akartam azt a helyet meglátogatni. A Papussal való veszekedés után a legutolsó dolog, amire vágytam, egy újabb szívfájdalom volt.

Ahogy a hely egyik legöregebb erdőcskéjén bóklásztam,a Vén Shaopai-ba botlottam, aki a családja kegyhelyénél gyújtott meg egy füstölőt. Ő egy felettébb bölcs pandaren a közeli Reggeli Szellő Falvából (Morning Breeze Village). A Vén egész életét azzal töltötte, hogy bölcs szavakat írt a jövő nemzedékeinek okulására.

Shaopai egy rövid szakaszon velem sétált, miközben a fákra mutatott és elmondta, hogy kikre emlékeznek. Mielőtt visszatért volna a falujába, azt mondta:

- Látom, hogy nagyon sok minden jár a fejedben, kicsi Stormstout. Nem az én dolgom, hogy személyes dolgokról kérdezzelek, de fogd meg ezt. - A Vén egy sima, kerek tárgyat tett a kezembe, ami alig volt nagyobb a mancsomnál – egy teljes lapos, sima kavicsot, amit ha hüvelykujjunkkal és mutatóujjunkkal dörzsölünk, elmulasztja a gondokat. - Amikor az élet súlya nyomja a válladat, a gond-kő könnyíteni tud a terheden. A varázslata igen erős.

Mindig úgy gondoltam, hogy a gond-kövek haszontalan csecsebecsék, de ha egy olyan lángelme, mint Shaopai hisz a működésében, akkor nekem is hasznomra lehet.

Amikor végül elhagytam a ligetet, egy furcsa érzést kerített hatalmába, amitől nem tudtam szabadulni. Hálás voltam Shaopai ajándékáért és azért, hogy annyi nagyszerű helyet meglátogathatok a szigeten, de többet akartam. A Kóbor Sziget gyönyörű és elbűvöl történelmével és csodáival. De számomra ez az otthonom. Már mindent láttam. Miközben odakint egy egész világ vár arra, hogy felfedezzem, és attól félek, hogy soha nem tapasztalhatom meg.

A nap többi részét a Nagy Könyvtárban töltöttem, Chen bácsi leveleit olvasva újra és újra. Hiányzott. Papus azt mondogatja, hogy valószínűleg sikerült megöletnie magát az egyik „őrült” kalandján, de én nem így gondolom. Tudom, hogy ott van kint valahol, és tudom, hogy egy nap vissza fog térni.

Addig is, életben tarthatom a Vándorlók Útját itt a Nagy Teknősön. Chen bácsi büszke lenne rám... az őseim is büszkék lennének rám. Hiszen mindig is ilyen életre voltunk hivatva! Ahogy Liu Lang egyszer maga mondta:

- Minden horizont egy kincses láda; minden üres térkép egy történet, amely arra vár, hogy elmeséljék.

Bárcsak a Papus is megértené ezt. Bármit is mond, egy nap igenis nyomot fogok hagyni ezen a világon.

És amikor megteszem, talán Chen bácsi is mellettem áll majd.

Li Li útinaplója 3. rész

Harmadik bejegyzés: Hogyan kapjunk el egy hozent

A Derengő Völgyön való végigszáguldásom után folytattam utamat a Dai-Lo gazdaság felé!

Ez a gyönyörű hely a Kóbor sziget éléskamrája, és azt olvastam a Nagy Könyvtárban, hogy a terület talaja az egyik legtermékenyebb a világon. Maga Dai-Lo egy kis farmközösség Rows-Long közelében, kanyargós, megművelt barázdákkal, amelyek tele vannak tökökkel, répákkal és más nyalánkságokkal.

 Mivel az érett termények mind a föld felszínén fekszenek, ezért ez a terület az elsődleges célpontja az olyan idegesítő állatkáknak, mint virmen. Ezek a szőrös rágcsálók felzabálnak mindent, amire férges kis mancsaikat rátehetik, de különösen szeretik a zöldségeket.

De a virmenek csak egy probléma a gazdaságban. Amíg Dai-Lo felé szállított, a kordé vezetője, Lun elmesélte nekem, hogy egy csapat tolvaj hoven besurrant a faluba és meglépett pár zsáknyi rizzsel és zöldséggel. Általában ezek a makacs majmok Fe-Fang faluhoz ragaszkodnak a sziget észak-nyugati részén, de időnként itt is felbukkannak, hogy galibát okozzanak.

Ne értsetek félre; szeretem a hozeneket. Megvan a maguk elbűvülő kulturájuk és hagyományaik. A hozenek viccesen őrültek és szerethetők. De időnként kicsit túlságosan is őrültek.

Megdöbbentem, hogy senki sem próbálta megkeresni a tolvajokat. Feltételezem, hogy az állandóan szagmászó vimenek mellett Dai-Lo farmerei nem nagyon törődtek azzal, hogy egy-két zsáknyi élelem elvesztése olyan nagy probléma lenne. Az én nézetem szerint viszont, ha a farmerek hagyják, hogy a hozenek elcsenhessenek a terményből, akkor ezek a szőrös gombócok ezt tovább fogják folytatni. A mi élelmünket veszik él, és nem fogok csendben ülni és hagyni, hogy mindent ellopjanak!

Lu azt mondta, hogy a hozeneket legutóbb a Rows északi erdőiben látták, miközben az Éneklő Tavak (Singing Pools) nevű terület felé tartottak. Nem tartott sokáig, hogy rábukkanjak a répa-darabok és eldobott brokkoli fejek által jelzett útra (gondolom még a hozenek is utálják a brokkolit). Követtem a nyomot, egészen a medencéket körülvevő smaragdszínű erdőkig.

 Mindig élvezem meglátogatni a tavakat. Békés környék és tele van varázslattal. Sok időt töltök itt, a vízből kiálló keskeny, fából készült botok tetején egyensúlyozva. Azok az edzések hatalmas élmények, mivel ha beleesel a tóba,  az nem csak azt jelenti, hogy vizes leszel. Ennél még többet rejtenek ezek a vizek.

Tudjátok, az évek során mindenfajta állat meghalt már a tavakban, és szellemeik egyesültek az elvarázsolt vizekkel. Ha vizes leszel... BUMM! A következő pillanatban már úgy ugrálsz, mint egy béka, vagy úgy totyogsz a dagonyában, mint egy teknős. Van egy tó, amely bűzös borzok szellemeivel van keveredve! Miután elmúlik a varázs, még utána is napokig fogsz bűzleni!               

Miközben további nyomokat kerestem a helyszínen, megfigyeltem a botról botra ugráló kölyköket, akiket egy Strongbo nevű pandaren irányított. Ő egy elég megtermett, zord pandaren, aki éveken át volt a tanárom. Aranyszíve van, de körülbelül annyira vicces, mint egy vödörnyi egyhetes halcsali. Mindig csak azt hajtogatja, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt!... akárcsak az apám. Ők a totális ellentétei Chen bácsikámnak.

Strongbo észrevett, miközben a medencék mögött sétáltam, és elég csúnya szemmel nézett rám. Valószínűleg arra gondolt, hogy rosszban sántikálok (természetesen igaza volt). Szerencsére túlságosan lefoglalta a kölykök tanítása, hogy foglalkozhasson velem.

Végül megtaláltam a tolvaj hozeneket, egészen pontosan ötöt belőlük. A bűzös borzas tó partján voltak, és egymást lökösgették bele a vízbe. Valahányszor valamelyikük beleesett és hamarosan átváltozott, a többiek huhogva fel-alá ugráltak, mintha csak kettőt-egy-áráért akció lett volna a Ki-Han Sörgyárban.

A rizs- és zöldséges zsákok maradékát egy közeli dombon láttam meg, egy fa mögé betuszakolva. A hozenek túlságosan el voltak foglalva a játékukkal, így soha nem vettek volna észre, ahogy csendben közeledtem a rejtekhelyükhöz, hogy jobban megnézzem az ellopott élelmet. Egyre közelebb kúsztam a fához, amíg csak egy karnyújtásnyira voltam az élelemtől, amikor... két borzas hozen baba ugrott elő a zsákok mögül!

Nem gondoltam volna, hogy egy család a tolvaj banda. Azért vehették el a holmit, hogy megetethessék a kicsinyeiket, ezért nem tudtam magam rávenni, hogy visszavegyem tőlük az élelmet. De attól még egy aprócska bosszút akartam magamnak. Ezért az egyik ellopott tököt a medence közelében lévő hozenek közé hajította, majd beszaladtam az erdőbe. Az ezt követő hatalmas csobbanásból arra következtettem, hogy legalább párat közülük ledöntöttem, habár az, hogy borzzá változtattam őket, talán jobb illatúvá teszi őket, mint amilyenek eredetileg. 

Nos, elérkezett az idő, hogy végre szembenézzek félelmeimmel. Összeszedtem a szükséges holmikat Dai-Loban, majd a Pei-Wu Rengeteg felé indultam, ami a legveszélyesebb és legtiltottabb része az egész Kóbor Szigetnek!                                         

Hét kérdése - A Horda jövőbeli vezetője

Látszik, hogy most fejeztem be a Tides of War könyvet, ugye? Amúgy mint Christie Golden könyveit, ezt is csak ajánlani tudom, egyszerűen vannak benne olyan jól megírt jelenetek, hogy többszöri végigolvasás után is a hideg futkosott rajtam (egy ilyen fejezetet szerintem le is fogok fordítani, hogy nektek is megmutassam). Mindenesetre Garrosh elindult a végzete felé, ahogyan azt már a Blizzard bejelentette, és a következő kiegészítőre már biztos, hogy nem ő lesz a Horda vezetője? És ha nem ő, akkor ki? 

Ti kit látnátok a Horda élén, ki az, aki képes lenne összefogni őket? Tippeljünk most, aztán visszanézhetjük, hogy kik és hányan találták el!

Ki lesz a Horda vezére Garrosh után?

Baine Bloodhoof, a taurenek vezetője. 

Valahogy mindig benne van az emberben, hogy a Horda vezetője csak és kizárólag ork lehet. De miért? Mert eddig mindig így volt? És ha most ez változna? Az orkoknál ugyanis én jelenleg nem látok senkit, akiben meg lenne a potenciál, hogy vezesse a teljes Hordát. Akiket mindenki tisztel, Saurfang vagy Eitrigg, túl öreg már ehhez. Thrall nem fog visszatérni, ez világosan kiderül.

A Horda nemcsak orkokból áll. Taurenek, trollok, goblinok, a forsakenek és a blood elfek, valamint majd a jövőben egy pandaren csoport is a tagja. Az ifjú Baine fiatal kora ellenére már megmutatta, hogy érettebb és bölcsebb tud lenni, mint Garrosh. És - bár ez spoiler is lehet - nagyon jó kapcsolatot ápol Vol'jinnal, de a forsakenek és a blood elfek is hallgatnak hívó szavára. Emellett az Alliance egyik fontos jövőbeli személyével, Anduinnal is jó kapcsolatban van. Szóval én őrá szavaznék. És ti?

Li Li útinaplója - 2. rész

Második bejegyzés: Hajnali dilemma

A Kóbor Sziget körüli utazásom a Derengő Völgyben (Dawning Valley) folytatódik!

Követtem a Shu által létrehozott vízfoltot a térség füves dombjain és erdőcskéin át. A kis fickó mindig egy lépéssel előttem haladt, de nem törődtem vele. Az évnek ebben a szakaszában a völgy gyönyörű volt, tele lenyűgöző növényekkel és állatokkal, mint a borostyánlevelű kópék (amberleaf scamp) vagy a furfangos erdei tündérek, akik imádnak csínyeket elkövetni és bajt okozni. Mindig is szerettem őket. De a kedvencem a szigetnek ezen a részén a ragyogó vörös puzhu fák. Van valami mágikus bennük. A szirmaik hónapokig megtartják a színüket akkor is, ha leszedted őket.

A Történetjárók azt mondják, hogy Liu Lang ültette el a különböző facsemetéket és magokat szerte a szigeten hosszú éveken át. Vajon ez azt jelenti, hogy hasonló fajta növények és virágok találhatók Pandarián is? Ha így van, akkor talán ők is gyógyszernek és a fesztiválok dekorációjának használják a phuzu-szirmokat, akárcsak mi.

 

Akárhogyan is, de nyomát vesztettem Shu vizének valahol Wu-Song Faluban, a Derengő Völgytől északra. Hogy még rosszabb legyen a dolog, a településen senki sem vette észre! Hogy lehet nem észrevenni egy élő vízfoltot, amint keresztül táncol az utcákon? Bár azt hiszem, nem igazán hibáztathatom a lakókat. Lefoglalta őket a mindennapi munkájuk és a harcművészet gyakorlása. A sziget legjobb szerzetesei (monk) közül többen is Wu-Songban születtek és nőttek fel, részben azért, mert közel van a Shang Wi Gyakorlóterephez.

A gyakorlóterep keletre található a falutól, egy magas domb tetején. Egész nap visszhangzik a völgy az edzőbábuknak csapódó puszta öklök és fegyverek hangjától. Ahogy a terep felé tartottam, kettő pandarenbe botlottam, akik a legbölcsebbek közé tartoznak: Éneklőfelhő Aysaba (Aysa Cloudsinger), aki a Tushui módszer mestere és Tüzesmancsú Ji-be (Ji Firepaw), aki a Huojin módszer mestere.

Mindkét filozófia meglehetősen népszerű, de eléggé elkülönülnek egymástól. A Tushui mindenekelőtt azt tanítja, hogy a jót kell védeni. Csak egy helyes út van az életben, és mindig azt kell követni. Ugyanakkor a Huojin a szenvedélyről és a közvetlen cselekedetekről szól. Ennek az iskolának a hívei abban hisznek, hogy amíg a nagyobb jóért cselekednek, azt, hogy ezt a célt hogyan érik el, rugalmasan kezelhetik.

Mint a Vándorlók Útjának követője, nem hagyhattam ki azt a ritka alkalmat, hogy Aysát és Jit kérdésekkel bombázzam, ezért megkérdeztem tőlük, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy megtaláljam a vízfoltot.

- Ülj, figyelj és várj, ifjú pandaren – mondta Aysa. - Shu egy ősi lény, és nem fog mindig válaszolni a hívásodra. Ha a vize meg szeretne találni téged, akkor meg fog. A kellő időben.

Ji megközelítése egy kicsit eltért.

- Csak akkor találhatod meg a vizet, ha elég alapos vagy, kicsit Stromstout. Nézz át minden fát és folyómedret. Ne hagyj egy követ se felfordítatlanul!

Végül mindkét módszert kipróbáltam. Először letelepedtem Fu Tavacskájánál, amely egy csendes rész a gyakorlótereptől délre. Ott ültem és mediáltam, számomra úgy tűnt, hogy órákig, de Shu vize egyszer sem bukkant fel. Aztán megfogadtam Ji tanácsát és felástam minden bokrot, amit találtam. Végül rájöttem, hogy ez az egész meglehetősen céltalan. Az én küldetésem a felfedezés. Ha Shunak volt valami oka rá, hogy idevezetett engem, talán az lehetett, hogy segítsen nekem megtenni az első lépést utazásom során.

Miközben visszafelé tartottam az Öt Hajnal Templomához, az utamat egy kordé vezetője, egy Lun nevű pandaren és az ő nagy jakja keresztezte. Épp akkor szállított ki egy kis ellátmányt a templomhoz és készen állt arra, hogy visszatérjen a Dai-Lo Gazdaságba. A szigetnek az a része éppen olyan jónak tűnt, hogy a következő állomásom legyen, mint bármelyik más. Sikerült rábeszélnem Lunt, hogy vigyen el a kordéján.

 De olyan érzésem volt, hogy Lunnak rossz kedve volt. Meglehetősen savanyú képet vágott, mintha beleharapott volna egy édes piros-babos zsemlébe, amit valaki avas jaksajttal töltött meg. (Ez megtörtént velem). Egy sor kérdés után kihúztam belőle az igazat: hozen-tolvajok fosztották ki az élelmiszerraktárait! (A hozen egy majomszerű lény – Gitta)

Persze együttéreztem Lunnal, de hogy őszinte legyek, eléggé izgatott voltam. Dai-Lo felfedezése egy dolog, de kinyomozni egy hozen-tolvajlást úgy hangzott, mintha egy álmom vált volna valóra.

Utazásom következő állomása jó kis kalandnak ígérkezett!

Egy kis segítséget szeretnék kérni tőletek: Li Li és Chen vezetéknevének, a Stormstoutnak a fordításával gondban vagyok. A Stout ugyanis egy bizonyos sötét maláta sört jelent, amelyet még karamellizálnak is, a Storm pedig vihar, lárma, zűrzavar. A Viharsör nem igazán adja nekem vissza a lényeget, ezért hagytam egyelőre eredetiben. Ha esetleg vannak köztetek kreatívak, akinek eszükbe jut valami frappáns név, légyszi, írjátok meg! Előre is köszi!

Li Li útinaplója - 1. rész

Az élet egy kaland.

Ezt írta nekem egyszer Chen bácsi a levelében.  Ez egy bölcs tanács, de a papusom, Chon Po nem így gondolja. Azt mondja, hogy túl sok időt töltök azzal, hogy a kinti világról álmodozom, és így nem veszem észre a Kóbor Sziget csodáit és szépségét. Nem is tévedhetne nagyobbat – hiszen én igazán szeretem a szülőföldemet.

Ez a célja ennek a naplónak. Rájöttem, hogyha valaha is olyan nagy felfedező szeretnék lenni, mint Chen bácsi, akkor el kell kezdenem megírni a saját kalandjaimat úgy, ahogyan ő tette. És miért ne kezdhetném ezt itthon? Talán az én könyvem is a Nagy Könyvtárban fog kerülni, Chen bácsi vaskos kötetei közé rejtve. És ami még jobb , talán egy nap Viharváradból, Orgrimmarból és más távoli földekről származó népek fogják olvasni és megismerik belőle az én fajtámat, a kultúránkat és azt, hogy mi teszi ezt a helyet annyira nagyszerűvé!

Először is: hadd mutatkozzam be. A Nagy Teknősön, Shen-zin Sun születtem, amit Kóbor Szigetként (Wandering Isle) is ismernek. Manapság a pandarenek többsége csak ül a fenekén és ugyanazokat a régi történeteket meséli, de ez nem volt mindig így. Az őseinknek a vérükben volt a kaland. Számukra minden egyes nap a szigeten egy újabb esély volt arra, hogy új dolgokat láthassanak és új történetek születhessenek!

Ahogy már írtam, Chen bácsi továbbra is őrzi ezt a tradíciót valahol a nagyvilágban, de nem ő az egyetlen. Az Utazók Ösvénye engem is hív, méghozzá az otthonomban, és eljött az idő, hogy végre válaszoljak rá!

A nevem Li Li Stormstout és ez a Kóbor Sziget.

Első bejegyzés: Vissza az alapokhoz

Elhatároztam, hogy az otthonomat a Vándorlók Útját használva fedezem fel, ami egy olyan filozófia, amelyről Chen bácsi sokat írt a könyveiben. Ez alapvetően azt jelenti, hogy az utad során egyszerre csak egy lépést tegyél, vizsgálj meg mindent magad körül, beszélgess mindenkivel, akivel találkozol és szívj magadba minden információt.

Kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy utazásomat Shen-zin Su körül ott kezdem, ahol legelőször megismertem a sziget történetét: a Felkelő Hajnal Hídjánál (Dawning Span). Ez a hatalmas kőhíd a sziget közepéhez közel lévő hatalmas sziklák között nyúlik el. A híd tetejéről beláthatod a délen elterülő egész smaragdszínű Pei-Wu Erdőt. Igazán lélegzetelállító látvány!

De én nem a kilátásért mentem oda. Egy apró osztályterembe tartottam, amelyet a híd alatt építettek. Itt ismeri meg a legtöbb kölyök az első pandaren felfedező Liu Lang történetét (habár én Chen bácsi egyik leveléből hallottam róla először). A meghitt, falak nélküli szoba tömve volt kíváncsi apró kölykökkel, akiknek pár Történetjáró (Lorewalker) mesélte el Liu Lang történetét. Én is leültem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni, hogy első alkalommal hallgatom a mesét.

Liu Lang történetét hallgatva úgy éreztem, hogy bármi lehetséges! Átitatva a történettel a hídon át az Öt Hajnal Templomához (Temple of Five Dawns) mentem, amely egy csillámló torony a sziget szívében. A hatalmas épületbe lépni olyan, mintha egy teljesen más világba csöppennél. A mennyezetről eső csordogál; lágy szellő rángatta a ruhámat; és habár kint csípős volt az idő, bent olyan meleg volt, mint egy napfényes nyári napon.

A Történetjárók azt mondják, hogy ahogy Shen-zin Su is egyre nagyobbra növekedett, úgy nőtt a templom is, mintha az épület is része lenne a Nagy Teknősnek. Ez egy megszentelt hely, nem véletlenül. A templom az otthona a föld négy ősi szellemének: Shu-nak (víz), Wugou-nak (föld), Huo-nak (tűz) és Dafeng-nek (levegő). Ameddig ők itt békében és biztonságban vannak, addig az időjárás nyugodt marad és az évszakok úgy váltakoznak, ahogy kell.

A templom tele van bölcs mondásokkal és igazi ritkaságokkal, de ami engem a legjobban érdekelt, az Liu Lang szobra az első emeleten. Ahogy ránéztem, arra sok nagyszerű dologra gondoltam, amit véghezvitt. Igazán merésznek kellett lenni, hogy mindezeket megtegye! A kaland minden lépésénél követte, még otthon is.

Amikor távoztam, Shang Xi mesterbe ütköztem. Ő egy fontos ember ezen a részem, egy nemes és bátor pandaren, aki egyformán segíti a fiatalokat és az időseket. El sem tudom mondani, hogy hányszor keveredtem bajba Shangnál, de mindig nagyon megbocsátó volt (kivéve azt a napot, amikor az elátkozott tavakból származó bűzös vízzel forraltam a teáját). Mindegy, most jó hangulatban volt, úgyhogy feltettem neki néhány kérdést, amelyek régóta foglalkoztattak: Mit tenne ma Liu Lang, ha még mindig élne? Hol találna kalandot a szigeten?

- Miért nem kérdezed meg tőle? – válaszolt Xi mester a szoborra mutatva. Erre nem is gondoltam, ezért adtam neki egy esélyt. Igazán nem vártam választ. De mégis kaptam!

Shu szelleme kihallgathatott minket. A kis fickó felugrott Liu Lang vállára és egy csomó vízzel befröcskölte a talajt. Egy pillanattal később a pocsolya mozogni kezdett. A templom bejárata felé kezdett csúszni, mintha élne, aztán lecsordult a templomon kívüli hosszú Hajnali Lépcsőn (Dawning stair).

Olyan gyorsan követtem, amennyire csak tudtam, amíg el nem értem a templomtól északra lévő széles völgyet. Soha nem kérdeztem meg a vizet, hogy merre megyünk; elrontotta volna a meglepetést. Chenhez hasonlóan, egyszerre én is egy lépést tettem az utamon!