Varian Wrynn - Apáink vére 2. rész

Benedictus Érsek a legfinomabb köntösét és ékszereit viselte, hogy a nagy napon Viharvárad kultúrájának büszkeségét képviselhesse. Mellette egy alacsony, maszatos ember állt hatalmas köteg tekercseket cipelve.

Benedictus már alig várta, hogy Varian megjelenjen személyes lakosztályából. - A Fény áldása rád, Varian király – mosolygott, miközben Varian lejött a lépcsőkről.

- És rád, Atyám – mondta Varian. - Úgy öltöztél fel, mintha a teremtőddel készülnél találkozni.

Benedictus egy jól begyakorolt és ünnepélyes mozdulattal meglendítette botját. - Az ilyen időkben mindannyiunknak készen kell állnunk rá, hogy bármikor csatlakozhatunk a Fényhez.

Az érsek oldalán kócos, ideges társa próbálta igazgatni a kezében lévő túl sok papírt és várostervet. Varian az emberkében a város főépítészét, Baros Alexstont csak nehezen ismerte fel az arcát és a ruháját borító sár alatt.

Varian intett nekik, hogy kövessék őt lefelé a lépcsőn. - Hogy haladnak a helyreállítási munkálatok, Baros?

- Ahogy számítani lehetett rá, felség – bólintott Baros, és igyekezett nem leejteni a tekercseket. Benedictus utolérte és gyendégen megérintette a hátát. - Túlságosan szerény, felség. Baros szinte csodát művelt, hogy Viharvárad ismét rendbejöjjön, és néhány jelentős változást is létre kíván hozni.

Varian kezdett megkönnyebbülni. Jó volt látni, hogy tanácsadói újra optimisták. - Nos, mi a legsürgősebb?

Az építész bólintott, és igyekezett az egyik tekercset szétnyitni menet közben, de ettől három másik esett ki a kezéből le a földre.

- Elnézést, uram,... igen, itt van – mutatott egy helyre a térképen, koszos ujjaival sárfoltot hagyva rajta. - Megvizsgáltuk a város bejáratánál álló két főtoronyt ért kárt. - Megrázta a fejét, majd füttyentett egyet. - Az a fekete sárkány nehezebb lehetett, mint amire a méretei alapján következtettünk, valószínűleg a sötét elemtium páncélja miatt. Leástunk a mélybe és a tornyok alapzatát ért károk meglehetősen súlyosak.

Baros még több diagramot lapozgatott, miközben beszélt. - Ugyanez igaz az erőd keleti szárnyára itt... és itt, és néhány nagyobb épületre a kikötőben, beleértve, ami megmaradt... - itt az építész megállt, túlságosan is szomorú volt ahhoz, hogy befejezze a felsorolást.

Benedictus lépett előre. - És természetesen arra, ami maradt a Régi Laktanyából és arra a szörnyű kárterre, ami a Park helyén maradt. A Fény áldja meg a lelküket.

Baros arca még jobban elkomorult a sárréteg alatt. - Félek, hogy kiterjedt helyreállításra lesz szükség, és az nem lesz olcsó.

Varian szemeivel az építészt fürkészte és az arcába beivódott mély fájdalmat. Pénzről beszél? Ilyen időkben? Sem Benedictus sem Baros nem vette észre a reakcióját, és Varian igyekezett meggyorsítani lépteit lefelé, hogy elnyomja a gyomrában felgyülemlő haragot.

A következő fordulónál a király megállt, hogy tanulmányozhassa kastélyának kárait. Törmelék borította a lépcsőfordulót, ahol a falban egy nagy lyuk nyílt az égre és az alatta elterülő városra. Miközben Varian a sérülést vizsgálta, Baros gyorsan leellenőrizte a papírjait.

- Már megrendeltük a kőfejtőből a szükséges köveket ide, felség. - Az építész ekkor felnézett, és észrevette a király egyre növekvő haragját. Megpróbálta kicsit csillapítani a helyzetet. - Pillanatok alatt kijavítjuk. A kastélyok enélkül is épp elég huzatosak, nemigaz?

Varian nem is figyelt rá, gondolataiba merülve húzta végig kesztyűs kezét az összetört köveken, amelyek a toronyból törtek le, mintha valaki kiharapott volna belőle egy darabot, ami nem is állt messze az igazságtól.

Valami éles dolog akadt bele a király kesztyűjébe. Felnyúlt és egy obszidián tőr-darabkát húzott elő a megsérült falból. A sárkány elementium páncéljának darabja volt, egy éjfekete színű szilánk, majdnem két kéz hosszú és borotvaéles. A páncéldarab mélyen a kőbe fúródott, de kis erővel Variannak sikerült kilazítani.

Felemelte, hogy a másik két férfi is láthassa. - Ez a gonosz teremtmény, ez a... Halálszárny... nem az első, aki Viharvárad falait veszélyezteti. - Tekintete mélyen az építész fejébe fúródott. - Újjáépítjük a várost és kitartunk, ahogy mindig is tettük. Bármi is az ár. És tízszeresen fog ezért megfizetni az a fekete bestia!

A király a lyukon keresztül megrongált városára tekintett; páncélkesztűje megrecsegett, ahogy csendes haragjában összeszorította a sárkány páncélját. Alatta Viharvárad hatalmas kikötője vitorlások óriási erdője volt. A kikötőt mindenféle színű, méretű és alakú hajók borították. Az Emlékezés Napja mindig rengeteg zarándokot vonzott, hogy tisztelegjenek és megünnepeljék az emberiség hőseit, de ilyet még soha nem látott.

Miközben nézelődött, egy másik hajó úszott lassan az öbölbe, és dobta le horgonyát. Egy hatalmas kaldorei hajó volt, finom ezüstötvözete csillogott az ibolyaszínű, illatos vitorlák alatt. Varian az övébe rejtette Halálszárny páncéljának darabját és a tanácsadói felé fordult. - Vajon a múlt előtti tisztelgés, vagy a jövő miatti rettegés miatt jöttek el?

Benedictus a király válla fölött a hajók tömegére nézett. - Biztos lehetsz benne, hogy sokan keresnek menedéket a fekete sárkányfajzat elől, felség. Néhányan azt is kijelentik, hogy ez már idők végének előjele.

Varian kinevette. - Én nem kívánok, Atyám, időt fecsérelni néhány Alkony Pörölyés szektás őrült gondolataira. Hacsak te nem találod a fecsegésüket hasznosnak ahhoz, hogy megerősítsd a saját prédikációidat – mosolygott szélesen az érsekre.

- Bármi, ami ráveszi az emberek a hitre... és a cselekvésre – mosolygott vissza Benedictus. - Nem kétséges, hogy Viharvárad népének szüksége van a reményre, de egy tervre még inkább. Bízom benne, hogy a királyunk mindannyiunknak ad valamit, amiben hinni tudunk, amikor beszédet mond a Tiszteletadás Ceremóniáján ma.

Varian elgondolkodott az Emlékezet Napi beszédén: vajon mit tud mondani, amivel enyhítheti azokat a súlyos sebeket, amiket a világ elszenvedett?

Jonathan tábornok jelent meg, ünnepélyesen meghajolt az érsek előtt, majd a királyhoz fordult. - Elnézését kérem, felség, de emlékeztetnem kell rá, hogy a Tisztelet-küldöttség már várja önt a trónteremben. - Jonathan megpróbált mosolyogni, hogy enyhítsen mondanivalója élén.

Varian megrezzent. Utálta a hivatalával járó kötöttségeket, kiváltképp az ünnepségek pompáját és locsogását. Inkább azt tette volna, amihez egy harcos a legjobban ért: behatolt volna egy sárkány fészkébe, vagy keresztülvágott volna egy tengernyi démonon, mintsem, hogy az elviselhetetlen diplomaták hadjával szenvedjen. Ez utóbbi szerinte sokkal ártalmasabb volt az egészségre.

Varian felsóhajtott, belenyugodva sorsába. - Rendben van, tábornok. Essünk túl rajta.

* * *

Büszkerév Jaina a trónterem közepén állva a megjelent nemesek, politikusok és más küldöttek válogatott társaságát figyelte.

Viharvárad Erődjének csarnoka igazán hatalmas volt, de az előkelőségek illatos tömege teljesen betöltötte a teret és szinte megfojtotta a levegőt. A ruhák szivárvány-kavalkádja végignyúlt a hatalmas árkádsoron, ameddig a szem ellátott.

Theramore Szigetének vezetőjeként Jaina is tagja volt a Tisztelet-küldöttségnek, akiket arra választottak ki, hogy a király mögött álljanak ma, miközben emlékező beszédét mondja. Mivel a Szövetség egyre több veszélyes fronton volt érdekelt, nagyon sokan jöttek el, hogy meghallgassák, hogy Viharvárad kiváló urának milyen tervei vannak a jelenlegi világkrízisre.

Szürkesörény Genn a közelben állt, szemei ugyanolyan intenzív tűzzel vizslatták a tömeget, mint az övé. Jaina végignézett a termen, hátha észreveszi Anduin arcát a csődületben, de a herceget sehol sem leheett látni. Elgondolkodott, hogy vajon Varian és a fiatal herceg kibékültek-e legutóbbi összeveszésük óta, amely Anduint elűzte apja oldala mellől a draenei Velen próféta bölcsessége felé. De ismerve Varian hajthatatlanságát, Jaina tudta, hogy az egyetlen csatabárdok, amiket a király valaha elásott, az ellenségei koponyáiban voltak. Nem, a herceg szembetűnő hiánya csak azt jelenthette, hogy a szakadék még mindig közöttük volt.

Szürkesörény türelmetlenül sóhajtott mellette. Az összegyűlt hallgatóság már egy ideje várakozott, mindannyian azért versengtek, hogy minél közelebbről láthassák Viharvárad hatalmát és a híres Oroszlán Trónt, a Wrynn királyok hatalmas, finom ötvösmunkával készített trónját.

Jaina az emelvényt díszítő nagymacskákat nézte, ahogy éberen és harcrakészen álltak, mintha egész Azerothot védelmeznék. Azon tűnődött, hogy vajon ez a gondolat milyen mélyen vésődött Varianba gyerekkorában és hogy mennyi terhet rakhatott a gondolkodására. Hősök árnyékában felnőni nem lehetett egyszerű. Ostobaság lenne azt gondolni, hogy ezzel bármely ember megbirkózik. Valaha ő is szeretett egy olyan férfit, akit összeroppantott ez a szinte lehetetlen küldetés.

Jaina a nyugtalan tömeget kémlelte, majd elmerült a jelenetben. Volt egy olyan irigylésre méltó küldetése, hogy képes volt olvasni az emberek érzelmeiben. De ma nem kívánt különösebb tehetséget érzékelni a levegőben tapintható feszültséget és félelmet. Igyekezett az elégedetlenség forrását megtalálni a tömegben. Főleg egy hatalmas termetű, boldogtalan és vörösképű férfit körülvevő nemesekből és küldöttekből áradt. Lord Aldous Lescovar, az áruló Gregor Elscovar fia volt az, aki mindenen bosszankodott és ez fertőzte meg a többieket is a teremben.

A nemesek már eleget ittak ahhoz, hogy kicsit megoldódjon a nyelvük, és ahogy hallgatózott, mindenféle Wrynn király neve merült fel, amelyet a legtöbbször úgy köptek ki a szájukból, mint egy keserű mérget.

Jaina tudta, hogy néhány dolog, amit ezek az emberek mondtak, igaz volt. Varian időnként elég nehéz ember volt nemcsak ellenségei, hanem a barátai számára is. De ugyanakkor elég jól ismerte a királyt ahhoz, hogy tudja, mi lakik a szívében igazából. Kész lenne az életét adni, csakhogy megmentse népét. Ősi elvek vezérelték, amelyet ma már csak kevesek értettek meg – egy olyan magatartáskódex, amely többet kívánt meg a vezetőktől. Ez a félreértés lassacskán elzárta a királyt népétől, még a saját fiától is, és a király ellenségei a saját fondorlatos céljaik érdekében használták ki.

Jaina mindig is Wrynn király szövetségese volt, talán a leghűségesebb támogatója. És csak a Fény a megmondhatója, hogy Varian nem tette könnyűvé számára, hogy a szövetségese legyen, hát még azt, hogy közeli tanácsadója vagy a barátja! Amikor a Szellemfarkassal kellett megküzdeni, Jaina tudta, hogy okosabb a szíve felől, mint a karmai felől közelíteni.

Őmaga ma azért jött ide, hogy még egyszer megpróbálja lebeszélni a királyt makacs szembenállásáról a Hordával szemben, de a forrófejű bárót körülvevő ittas küldöttek könnyen eltérítették eredeti céljától. Erőltetett mosollyal arcán közelítette meg Lescovar bárót és bandáját.

- Emlékezzetek jól – hajtott fejet mindannyiuk előtt az ünnepség hagyományos köszöntésével.

- Emlékezz jól, Büszkerév Jaina. - A báró először társaira tekintett, majd vissza rá, azon töprengve, hogy a varázslónő közeledése támogatást vagy veszélyt jelent-e. Jaina érezte, ahogy a férfi szeme körülpásztázta őt, ahogy csak egy fiatal báró merészeli. Kegyetlen arca volt, és bármennyire próbált gazdag szőrmék és kelmék közé rejtőzni, durva tekintete meghazudtolta a ruháival kelteni próbált elegancia látszatát.

A báró óvatos volt, gondolatai ugyanúgy ingadoztak, ahogyan a teste. - Mi hozott téged ide a tenger túloldaláról, amikor a saját otthonod is mocsokban úszik?

Jaina most már látta, hogy a báró részegebb, mint gondolta, ezért figyelmen kívül hagyta a sértést. - Csakúgy, mint te, azért jöttem, hogy elrójam tiszteletemet a régi hősök előtt, ugyanakkor meghalljam a bölcs útmutatást azokkal az új veszélyekkel szemben, amelyek ma a Szövetséget körülveszik.

A báró bizonytalan kezekkel intett társainak. - Valóban, ezek az új veszélyek mindannyiunkat érintenek – gazdagot és szegényet, kereskedőt és csőcseléket egyaránt. Honnan jött mindez, varázsló? Kit okolhatunk érte?

Jaina arca változatlan maradt, nem lehetett leolvasni róla semmit. Óvatos szünet után így szólt: - A Szövetség vezetősége több kihívással is szembenézett mostanában. Igen, hoztunk rossz döntéseket és megtanultunk jópár leckét. De nagyszerű győzelmeket is arattunk.

Egy idős, inas nemes lépett előre és dühödten rázta meg ősz fejét. - Belefáradtunk a Szövetség háborúiba, amelyek kimerítették aranyainkat és vérünket. A vakmerő kalandozás és a személyes bosszúállás csak aláaknázza esélyeinket a békére és a növekedésre!

Jaina gyengéden felemelte a kezét, hogy kicsit csillapítsa a kedélyeket. - Sokan fejezték ki hasonló aggodalmaikat. Például, hogy túlságosan aggresszívak vagyunk a Hordával szemben. Én magam abban hiszek, hogy nehéz jó szövetségeseket találni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ellenségeink száma vég nélkül sokszorozódik meg.

A báró húsos kezét Jaina vállára tette, amitől a nő hátán végigfutott a hideg. - Azt hiszem, van köztünk egy ork-szerető, fiúk. - A szavakat követő nevetésnek állott penész szaga volt. A báró közelebb hajolt, túlságosan is közel, lehelete forró és tolakodó volt. - Vagy inkább a bűzlő taurenek a gyengéid?

Jaina kecsesen kisiklott a báró szorításából, és arcán igyekezett azt tükrözni, hogy átérzi a nemesek gondjait. A Szövetség nem engedhette meg, hogy további törések gyengítsék a frakción belül ezekben a napokban. Azeroth saját rejtett törései nemrég kerültek napvilágra, és szó szerint szétszakították a világot.

Jaina megpróbált mosolyogni és a báró visszamosolygott rá, de mosolya csak még jobban kidomborította malacképűségét. A férfi rákacsintott. - Tudjuk, hogy te és a király közeli kapcsolatban álltok egymással. Szükségünk van rád, hogy meggyőzd. Vedd rá Wrynn királyt, hogy hallgasson a nemeseire, kössön békét, ahol tudunk és tegyen róla, hogy az az átkozott sárkányt elintézzék, még mielőtt egyetlen város sem marad a számunkra, amellyel kereskedhetünk.

- Megértem az aggodalmaitokat. Osztozom is jónéhányban.

- Akkor tedd, ami a kötelességed és használd ki a befolyásod. Senki sem húz hasznot az esztelen háborúzásból. A király jelenlegi terve az, hogy

- Mi az? - kérdezte egy mély hang a báró háta mögött. Mindenki megfordult, hogy szembenézzen az ajtóban álló Wrynn királlyal. A sutyorgások mindenhol elhalkultak, ahogy Varian beljebb sétált. - Kérlek, Lescovar báró, világosíts fel mindannyiunkat. Mondd el, hogy mik a jelenlegi terveim. - Varian tekintetete villámcsapásként fúródott a báró szemébe. Lescovar önkéntelenül is hátrahőkölt.

- Elnézését kérem, felség – hajolt meg a báró. - Csupán egy kis vidám beszélgetést folytattunk Theramore nagyra becsült úrnőjével.

Varian egészen közel sétált a báróhoz. Szemtől szembe a király nagyon halkan beszélt, de a morgása mindenki számára hangos és érthető volt.

- Amikor te egy taknyos kölyök voltál családod nyomortanyáján, akkor én már győzelemre vezettem Viharvárad seregeit. - Varian szemei végigcikáztak a teremben lévőkön, de senki nem merte ráemelni tekintetét. - Elvezettelek titeket a tengeren túlra, a fagyos éghajlatú Északszirtre, majd egészen Aljaváros megszentségtelenített barlangjaiig – győzelmet győzelem után arattam, és mégis sokan kételkedtek bennem.

Az előkelőségek kényelmetlenül fészkelődtek, de senki nem mert megszólalni. Jaina magánkívül volt benne forrongó dühtől. Hiába tett oly sokat, hogy kordában tartsa a király karmait.

Varian végignézett az arcokon. - Szóval miért jöttetek ma ide? Hogy az időmet fecséreljétek? Hogy azt követeljétek, hallgassam meg pitiáner panaszaitokat azzal kapcsolatban, hogy igyekszem megmenteni a világot? Hogy igyekszem megóvni titeket?!

Néma csend.

A Szellemfarkas tüze égett már a szemeiben, az izzó fény, amely félelem nélkül lát át az éjszakán, visszatartva az árnyakat.

- Vagy azért jöttetek, hogy magatok is megnézzétek Lo'Gosht? Hogy közelről is megnézhessétek azt, aki olyan élvezettel háborúzik, mint az ellnségei?!

Többen megpróbáltak óvatosan kihátrálni a teremből, de Varian még nem végzett.

- Néhányan azt mondják, hogy én sem vagyok jobb azoknál, mint akik ellen harcolunk! Hogy egy szörnyeteg vagyok. Nos, ha így is van, én vagyok az a szörnyeteg, akire szükségetek van. Én elég vérengző vagyok ahhoz, hogy félelmet keltsek magának a sötétségnek a szívében is! Nekem van elég bátorságom, hogy megtegyem mindazt, ami ahhoz kell, hogy megmeneküljön az emberiség a pusztulástól!

Amikor Varian befejezte heves kirohanását, körbenézett, és meglátta Anduin ismerős arcát, hogy őt bámulja a trónterem hátsó részéből. A fia valamikor a szónoklata közben érkezhetett. És a fiatal herceg arcán ülő rémült tekintet világosan suggallta, hogy semmi sem változott azóta, hogy olyan rossz hangulatban elváltak volna egymástól.

Anduin szemeiben félelem és zavarodottság látszódott, és ettől elnehezült Varian szíve. Hát idegenné váltam volna a saját fiam számára? Megpróbálta enyhíteni az arckifejezését, de a király érezte, hogy még mindig lángol a bőre haragjától. Anduin lassan hátrált, majd megfordult és kirohant a teremből. Miközben Varian fia távozását nzéte, haragja úgy szaladt ki belőle, mint a víz egy törött gáton át, és csak ürességet hagyott maga után. Varian leült a trónszékére, és ernyedten intett a többieknek, hogy távozhatnak.

A döbbent hallgatóság lassan kivonult a teremből, miközben egyszerre féltek a jövőtől és az emberek vezetőjétől. Csak Jaina és az érsek úr maradt ott, mindketten Variant figyelték óvatosan. A király öntudatlanul is a tunikája alá nyúlt, hogy megérintse az ezüst medált, amelynek hűvös fémfelülete lehűtötte még mindig forrongó vérét. Varian tudta, hogy senki nem értette meg, hogy miért kellett ezt tennie, hogy miért kell ilyennek lennie. Senki nem értette meg őt, és tudta, hogy senki nem is fogja.