Fojtótövis zöld dombjai

Fojtótövis zöld dombjaiírta: Hemet Nesingwary

Az első nap éppen úgy telt, ahogy az egy első naptól várható. A legtöbb időnk a bázistábor felállításához szükséges előkészületekkel telt. Ideális helyet fedeztem fel hozzá egy frissvizű folyóöbölnél. Elnézve a közelben található régi, elhagyatott kikötőket, valamikor lakott volt ez a terület. Azt, hogy kik voltak az őslakosok, csak az idő tudja megmondani.

Erre az expedícióra Ajeck Rouackkal és Sir S. J. Erlgadinnal jöttem, valamint megbízható szolgámmal, Kőfazékú Barnillal (Barnil Stonespot). Számos csatát megvívtam a Szövetség védelmezése érdekében Ajeck apjával az oldalamon. Kicsit különleges volt a lány neveltetése. Az apja jól kitaníttatta a fegyverek terén. Ahogy az íjjal bánik, eltűnődöm, hogy vajon nem folyik-e egy kis elf vér is az ereiben.

Sir S. J. Erlgadin az emberek arisztokráciájához tartozik. Apja, Erlgadin grófja híres volt nagylelkűségéről. A gróf volt az, aki kiharcolta, hogy a Kőművesek Céhe jobb munkakörülmények között dolgozhasson Viharvárad helyreállításakor a Második Nagy Háború után.

A következő években, miután Viharvárad elárulta a Kőművesek Céhét, Sir Erlgadin egyre keserűbben nézte a Királyságon belüli nemesek szerepét. Nem kívánta tovább viselni a címet, amelyet az apja vérvonala képviselt a Nemesek Házán belül.

De elkalandoztam. Ez a történet nem egy politikai értekezés vagy egy életrajz kíván lenni. Ez a tapasztalataim összegzése, miközben nagyvadakra vadászom Fojtótövis zöld dombjain...

A nappal együtt keltünk. Barnil elkezdte készíteni a reggelinket. Észrevettem, hogy Ajeck figyelme elkalandozott. A mai túránk hosszú lesz és vadászat közben lehet, hogy veszélybe kerülünk. A koncentráció legkisebb hiánya is könnyen kósza balesetekhez vezethet. De úgy tűnt, hogy Ajeck képtelen levenni a szemét Barnilról, aki a csajkáját öblítette ki a folyó szélén.

Mikor már éppen rá akartam kérdezni Ajeck érdeklődésének hiányára a vadászati stratégia napi megbeszélése során, a lány a tegezéért nyúlt, megfogott egy nyilat és pont szegény Barnil felé lőtte ki. De nem Barnilt célozta meg. Amikor Barnil szájtátva oldalra lépett, egy hatalmas folyami krokodil úszott a vízfelszínen a két nagy szeme között Ajeck tökéletesen helyezett nyilával.

Nyugat felé indultunk el, át a kusza dzsungel sűrű aljnövényzetén. Lassú, óvatos léptekkel haladtunk keresztül a növényzeten, zsákmány után kutatva. A reggel frusztráló csendben telt el. Állt a levegő a Völgyben, még egy gyenge szellő sem rezdült. Délutánra az expedíció óvatlanná vált. Barnil már nem azzal az óvatos léptekkel járt, amilyennel a ragadozó becserkészi áldozatát. Ehelyett ügyetlenül csörtetett az úton, hangosan rálépve az elszáradt levelekre, vagy a letört ágakra.

Az egyik ilyen ellépése után Erlgadin rátette a kezét Barnil vállára. Ajeck és én egymásra néztünk, egyetértve, hogy a férfi csak a régóta szükséges szidást adta Barnil figyelmetlensége miatt. Ugyanakkor Erlgadin a fejével lassan egy közeli kidőlt fa felé bólintott. Két mohó fekete szem meredt ránk egy éles fogakból álló nyitott fogsor fölött.

A bestia egy hím Fojtótövis Tigris volt. Mielőtt tüzelhettem volna, Erlgadin felemelte számszeríját és az állatra lőtt. A lövés eltévesztette a célpontot, és az állatot a bal oldalán találta el. A tigris tett egy sikertelen kísérletet, hogy elszökjön, de a sérülése túl súlyos volt. A bestia néhány tragikus percig botorkált, mielőtt Barnil egy fejszecsapással véget vetett életének.

Az állat leterítése ünnepies hangulatot eredményezett az expedícióban. Barnil mézbort töltött mindannyiunk élvezetére. De az ünneplésünk rövid életű volt. Ahogy előkészítettük a holttestet a bázistáborba való visszaszállításra, egy borzasztó morgásra lettünk figyelmesek. Soha életemben nem hallottam még ennyire vérfagyasztó hangot.

Fölöttünk, egy szilás szakadék tetején a lenyugvó nap árnyékában a valaha látott leghatalmasabb nagymacska vonalát tudtam kivenni. Egy tétova sortüzet tudtam kiengedni a puskámból, de a tigris állta a sarat. Újra morgott, ezúttal még hangosabban, majd eltűnt.

Összeszedtük a holminkat és csöndben visszamentünk a táborba.

Azt ígértem az expedíciónak, hogy a következő napot párduc-vadászattal töltjük, mivel a bundájuk egész Azerothon keresett. Ez csak akkor érthető igazán, ha tudjuk, hogy minden épkézláb vadász, prémvadász és bőrárus mennyire vitézül adja oda ezért az életét a Szövetség nevében.

Ajeck és Sir Erlgadin már alig várták, hogy megtanulják, hogy hogyan lehet hatékonyan vadászni egy törp puskával. Arra kértem őket, hogy a primitív íjász-felszerelésüket hagyják a táborban. Barnil és én felszereltük őket Vaskohó legfinomabb fegyverei közül néhánnyal.

Ezen a napon délnek indultunk, néhány friss párduc nyomot követve. Hamar elértünk egy szurdokot, amelyen egy lélegzetelállító kötélhíd nyúlt át. Csak Brann leíró tanulmányaira tudtam gondolni erről a régióról, amikor megláttam a mérnöki csodát. Olyan gyakran állították, hogy az őslakos trollok egy primitív és tanulatlan nép, de ahogy rátekintettem a híd kiváló kézműves-munkájára, rájöttem, hogy a troll építők milyen jó képességekkel rendelkeznek, hogy ezt a látszólag lehetetlen feladatot megoldották.

Nemsokára Ajeck becserkészte a párducot délnyugaton. Halkan lépdeltünk, a puskák készenlétben, előttünk a zsákmányunk. Egy közeli fatörzsről lepottyanó gallyak csattanása azonnal felkeltette a figyelmünket. Valami volt ott. Egy zord pillantás Barnilra elég volt ahhoz, hogy megértessem a gondolataimat. Barnil lassan leengedte a puskáját. Ez a leölés nem a miénk volt, hanem ember társainké. Számtalan párduc vesztette már életét tüzelő puskacsövünk előtt. Ennek a párducnak a leölése az embereket illette.

Ajeck és Sir Erlgadin mindketten készenlétben álltak, fegyverüket a tüskés növényzetre emelve az elhajló fák alján. A déli nap magasan felettünk járt. Lassan elkezdett egy vékony izzadtságcsík folyni Erlgadin halántékáról, ahogy meghúzta a pecket. A kattanás hangja után a sűrű növényzet szétvált és egy hatalmas fekete párduc – egy különösen szép példány – szökkent elő a talajra.

Az emberek a párducon tartották a tekintetüket, ahogy a fasor végéig futott. A puskacsövük tökéletesen párhuzamosan futott egymással. Barnil sürgető pillantást vetett rám, de én nemet intettem a fejemmel. Ez a vadászat az embereké volt, nem Barnilé vagy az enyém. Erlgadin dörgő lövéseket eresztett, mindkettő célt tévesztett. Láthatólag nem volt felkészülve az erős visszarántására a puska durranásakor.

A puska erősen hátralökte a kezét. A csövet oldalra rántotta, neki Ajeck puskájának. Ajeck éppen ezt a pillanatot választotta, hogy meghúzza a ravaszt. A puska, aminek irányzékát ügyetlenül a fák vonalának lökték, hangosan durrant. Egy madárcsapat szállt fel a lombkoronából, ijedten repülve minden irányba. Egy füstcsík szállt fel a fa felett. Félelemmel vegyes áhítattal néztük, ahogy egy hatalmas ág egyenesen a menekülő párducra esett, összetörve annak hátát.

Ahogy múltak a hetek, a tigris- és párducbőreink száma egyre emelkedett. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy új kihívás felé a fordulni: a raptorokhoz.

Az emberek, bár elfogadták a Barnil és általam nyújtott képzést, úgy döntöttek, hogy abbahagyják a tűzerővel való vadászatot. Ajeck sokkal jobban érezte magát egy finoman kifeszített íjjal, és Sir Erlgadin sem hagyta el a tábort erős számszeríja nélkül.

Az első fényekkel indultunk, dél felé elhagytuk a Tkashi Romokat. Barnil hangott adott azon aggodalmának, hogy a Véresskalpú (Bloodscalp) törzs néhány tagjával találkozhatunk. Emlékeztettem Barnilt, hogy a Véresskalpúak inkább azon aggódnak, hogy törzsi ellenségüket, a Koponyatörőket (Skullsplitter) hogyan pusztítsák el. Mondanom se kell, hogy ez a legkevésbé sem tetszett Barnilnak. Nekem, ugyanakkor, töltve volt a puskám, golyókkal volt tele a tarisznyám, és három rettenthetetlen vadász volt velem, akikkel könnyen elűzhettem egy barátságtalan lény bármilyen aggodalmát.

A csatatéren már álltam egy fölém tornyosuló Infernal előtt, miközben a Lángoló Légió serege támadott minden oldalról. Egy rakoncátlan troll csapat ugyanolyan veszélytelennek tűnt, mint egy vadnyúl Dun Morogh dombjai között.

Eseménytelenül hagytuk el a Tkashi Romokat Barnil legnagyobb megkönnyebbülésére. A csapat nyugat felé fordult, a Nagy Tenger felé, amelyet Zul’Kunda Romjai szegélyeztek délen. Ahogy leereszkedtünk a magas tengerparti meredélyekről, észrevettük az első raptorunkat. A bestia azonban nem vette észre a jelenlétünket. Az egyetlen üdvözlés, amit kapott az expedíciótól, egy golyó volt a szeme közé.

Sir Erlgadin egy hangos hurrát kiáltott, miközben Ajeck felém bólintott lelkes belenyugvással. Gyorsan átkutattam a táskámat a pipám után, hogy egy ünnepi füstöt eresszek. Barnil elkezdett felrohanni a domboldalon, hogy elhozza a raptor holttestét. Olyan elégedettséggel tekintettem az elesett állatra, amely a nagy győzelmekhez társul.

De nem tudtam sokáig a leölés dicsőségében fürödni. Amikor szemeimet a horizont felé fordítottam, számos árny rajzolódott ki a dombtetőn, éppen szegény Barnil fölött.

- Menekülj, Barnil! – kiáltottam. Ajeck, Sir Erlgadin és jómagam egy rakatnyi löveget és nyilat lőttünk ki Barnil fölött az őt követő raptorokra. Párat sikerült is leterítenünk a zűrzavar közepette.

A gyorsan kilőtt lövéseink elegendők voltak ahhoz, hogy Barnil elmenekülhessen. Barnil visszacsörtetett és újra csatlakozott hozzánk. A dzsungelbe siettünk; egy falkányi feldühödött Korbácsfarkú raptor volt a nyomunkban.

Most a vadászokra vadásztak.

A csapatot a tengerhez vezettem, remélve, hogy a parton találunk fedezéket a raptorok elől. Sietségünkben túlságosan északra tartottunk, és egy magas emelkedőhöz értünk. A hibát elkövettem. Én követtem el. Éppen a meredek sziklák szélén álltunk meg, a raptorok néhány lépéssel mögöttünk.

Lassan előreléptem és felemeltem a puskámat. Ezeket a bátor vadászokat a halálba vezettem, és a védelmük érdekében kész voltam meghalni. A Korbácsfarkú raptorok különösen vadak, és ismertek voltak véget nem érő vérszomjukról. Sokkal többen voltak, mint mi. De átkozott legyek, ha hagyom, hogy anélkül öljenek meg engem és társaimat, hogy először az ő vérüket venném.

Ajeck és Sir Erlgadin készenlétbe helyezték fegyvereiket, mellém léptek, hátunk a tengernek nézett. Barnil megadóan sóhajtott és felemelte fejszéjét. A Korbácsfarkúak már majdnem hozzánk értek. Egyenletes lépésük lelassult. Most, hogy tudták, hogy csapdába kerültünk, már játszadoztak a zsákmányukkal.

És akkor valami csodás dolog történt. Oldalról egyszercsak a nagy fehér tigris félelmetes és össze nem keverhető üvöltését hallottuk. A nagy számuk ellenére a raptorok megfordultak és minden irányba elszaladtak. Csak egy rövid fehér csíkot láttunk, ahogy a tigris nekiszökkent rajtunk keresztül, és az egyik raptornak esett. Nem volt szükség parancsra. A csapat mind a négy tagja tudta, hogy most kell futni.

Visszasiettünk a táborunkba, egyszer sem lassítva. Később az éjjel folyamán csendesen ültük körbe a tábortüzet, tudtuk, hogy a sors egy bizarr fordulata mentette meg az életünket. Ez a nagyvadak vadászainak kockázata. Játszunk a végzettel miközben azt mások számára elhozzuk. Ugyanakkor valamikor majd mindannyian szembenézünk a végzet éles fogsorával. Ez a törp most csak boldog, hogy ez a pillanat nem Fojtótövis zöld dombjai között érte.

- Vége -