2013. december 30., hétfő
A Meg nem Tört - 3. rész
Hiba volt idejönni. Semmi nem változott. Még mindig Krokul vagy? Akkor még mindig Megtört vagy.
Nem. Meg fognak hallgatni. Majd ő eléri, hogy meghallgassák. Hiszen végső soron ott volt az alapigazság. Nobundo kényszerítette a szemeit, hogy az összegyűlt tömegről a kis tér közepén álló szökőkútra nézzenek. Annak a vizétől kért segítséget, hogy tisztán lásson.
Érezte, ahogy ismét képessé vált koncentrálni a gondolataival. Megköszönte a víznek és teljes súlyával a botjának támaszkodva az alatta lévő csalódott tekintetek felé fordult. Egy pillanatig kínos csend honolt.
- Ez nonszensz – hallotta valaki suttoságát.
Amikor először próbált meg beszélni, a hangja halk és rekedt volt, idegen még a saját füle számára is. Megköszörülte a torkát, és újra nekikezdett, ezúttal hangosabban:
- Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek nektek...
- Csak az időnket vesztegetjük. Mit mondhatna nekünk egy Krokul?
Egyre több hang csatlakozott a suttogáshoz. Nobundo elsápadt. A szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.
Igazam volt. Ez egy hiba volt.
Nobundo megfordult, hogy távozzon, de vezetőjük, a próféta Velen nyájas szemeivel találta szemben magát.
A látnok bíráló tekintettel vizsgálta Nobundot: - Menni készülsz valahová?
***************
Nobundo a felperzselt földekre néző egyik szikla tetején ült. Nem sok minden változott az utóbbi... mennyi idő is telt el, mióta először felmászott ide? Öt év? Hat?
Amikor őt és a többieket a Krokulok új táborába küldték, ahogyan végül hívni kezdték őket, Nobundo mérges volt, fusztrált és letört. Elment a számukra engedélyezett terület legtávolabbi pontjába. Mindig is meg akarta vizsgálni a Zangarmarshot övező dombokat, de azoknak a domboknak a közepén volt a „nem-fertőzöttek” főhadiszállása, és az a terület most tiltott volt az ő „fajtája” számára.
Így ide zarándokolt el a perzselő hőségben, a Draenor legelhagyatottabb pusztaságait körülvevő magas ormokhoz: azokhoz a pusztaságokhoz, amelyek még az orkok gyűlölet- és népirtás politikája előtt elhagyatottá váltak a boszorkánymesterek elfajzott mágiájának köszönhetően.
De legalább az orkok kisebb problémát jelentettek ezekben a napokban. Néhány portyázó ork csapat továbbra is járőrözött, és minden draeneit megöltek, akit láttak. Ugyanakkor az orkok száma lecsökkent: a zöldbőrű szörnyetegek jelentős része ugyanis évekkel korábban átkelt a maguk készítette portálon és azóta sem tértek vissza.
Ennek eredményeként Nobundo hallotta, hogy népe egy új várost épít valahol a mocsárban. Nem számít, gondolta. Az egy olyan város, ahol soha nem fognak engem szívesen látni.
A Nobundoban és a többiekben bekövetkező változások tovább folytatódtak. Kinövések jelentek meg rajtuk, ahol korábban semmi nem volt. Foltok, szemölcsök és furcsa csomók terjedtek el az egész testükön. A patájuk, ami a draeneiek egyik legismertebb megkülönböztetőjegye volt, teljesen eltűnt, helyette deformált talpakhoz hasonló dolgok nőttek ki rajtuk. De nemcsak a fizikai kinézetük változott meg. Az agyuk egyre nehezebben tudott magasszintű tevékenységeket végezni. És voltak néhányan, akik teljesen elvesztek, üres vázakká változtak, amelyek céltalanul bolyongtak, miközben csak az elméjükben létező hallgatósággal társalogtak. Ezek közül az Elveszettek közül voltak, akik egy nap felébredtek, elkóboroltak, és soha többé nem tértek vissza. Az egyik első ilyen eset Estes volt. Így Korinnak már csak egy társa maradt azok közül, akikkel együtt élte át a sötét időket Shattrathban.
Elég, gondolta. Ne zökkenj ki. Tedd meg, amiért idejöttél.
Azért kalandoztak el a gondolatai, mert egy része tudta, hogy ez az alkalom se lesz más, mint a többi. De ettől függetlenül megteszi, ahogyan az elmúlt években minden nap megtette... mivel valahol, valahogyan egy része még mindig reménykedett.
Becsukta a szemeit, igyekezett minden külső gondolatot kizárni az agyából, és kinyúlt a Fény felé. Kérlek, csak most az egyszer... hadd sütkérezzem meg ismét fényes dicsőségedben.
Semmi.
Próbáld erősebben.
Minden maradék erejével a feladatra koncentrált.
- Nobundo!
Majdnem kiugrott a bőréből, szemeit azonnal kinyitotta, és igyekezett az egyik kezével megtartani az egyensúlyát. Körülnézett, majd fel az égre.
- Megtaláltalak!
Amikor megfordulva észrevette Korint, mélyet sóhajtott és megrázta a fejét.
Tudhattad volna, hogy nem a Fény részesít ismét kegyelmében.
Korin odaérkezett hozzá, és leült melléje. Megviseltnek, meggyötörtnek és furcsán zavarodottnak tűnt.
- Hogy vagy? – kérdezte tőle Nobundo.
- Nem rosszabbul, mint máskor.
Nobundo várt a folytatásra, de Korin csak a zord kilátást bámulta.
Egyikőjük sem láthatta, ahogy egy figura kandikált ki az egyik közeli kicsorbult kövek kupaca mögül őket figyelve. Hallgatva.
- El akartál nekem mondani valamit?
Korin elgondolkodott egy pillanatra.
- Ó, igen! – mondta végül. – Új tag érkezett ma a táborba. Mondta, hogy az orkok... újraszerveződnek. Készülnek valamire. Újak vezetik őket... hogy is hívják? Azokat, akik sötét mágiát csinálnak?
- Boszorkánymesterek?
- Igen, azt hiszem, az volt az. – Korin felállt és előrelépett, a szikla szélén álldogált. Hosszú ideig néma maradt.
Nem messze tőlük a figura a kövek mögül ugyanolyan csendben távozott, ahogyan érkezett.
Korin szemei a távolba meredtek, ahogyan a hangja is távoli volt, mikor megszólalt, mintha nem lenne teljesen jelen.
- Mit gondolsz, mi történne, ha még egy pár lépéssel előre mennék?
Nobundo habozott, nem tudva, hogy a nő vajon csak tréfál-e.
- Azt hiszem, akkor leesnél.
- Igen, a testem leesne. De néha arra gondolok, hogy a szellemem vajon... repülne? Nem, nem ez a szó. Mi az... amikor egyre feljebb és feljebb megyünk, mintha repülnénk?
Nobundo elgondolkodott. – Felszállnánk?
- Igen! A testem lezuhanna, de a szellemem felszállna.
Napokkal később Nobundo arra ébredt, hogy fáj a feje és üres a hasa. Elhatározta, hogy kimegy és megnézi, hogy maradt-e még hal az előző esti étkezésről.
Ahogy előbújt a barlangból, észrevette, hogy a többiek összegyűltek és szemüket eltakarva az ég felé néznek. Kisétált egy hatalmas gomba alól, feltekintett és kénytelen volt azonnal eltakarni a szemeit. Leesett az álla.
Egy hasadék jelent meg a kora reggeli égővörös égbolton. Olyan volt, mintha egy heg nyílt volna ki, szétszakítva világuk szerkezetét, engedve, hogy a vakító fény és valami nyers, elmondhatatlan energia hatoljon be. A törés hullámzott, és tiszta fényben tekergőző kígyóként táncolt.
A föld remegni kezdett alattuk. A nyomás egyre nagyobb volt Nobundo fejében, és úgy érezte, hogy hamarosan felrobban. Villámok cikáztak az égen; Nobundonak minden szőrszála felállt; és egy rövid, őrjítő pillanatig úgy tűnt, hogy az egész világ a feje tetejére áll.
Nobundonak egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy az összegyűlt Megtörtek képe megtöbbszöröződik és különböző pillanatképeik jelennének meg: hol idősebbek, hol fiatalabbak, néhányan nem is tűntek Megtörtnek, hanem inkább egészséges, nem fertőzött draeneinek. Aztán az illúzió elillant. A föld megmozdult, mintha Nobundo egy kordé tetején állt volna, amely hirtelen elindult alatta. A többiekkel együtt a sárba esett, és a földrengés ideje alatt úgy is maradt.
Néhány perccel később a remegés alábbhagyott, majd lassan teljesen megszűnt. Korin tágra nyílt szemekkel bámult a hasadékra, amely újra lezáródott.
- A világunknak lassan vége – suttogta.
A világnak nem lett vége. De közel volt hozzá.
Amikor Nobundo a következő napon ismét felmászott szokásos helyére a hegyek ormára, látta, hogy a horizont szinte megőrült. Füst borította az éget, sűrű fekete felhőt alkotva a föld fölött. A levegő égette a tüdejét. Ahol állt, a szikla tövében egy hatalmas rés nyílt. Gőz szállt fel belőle, és amikor Nobundo föléje hajolt, halvány fényt látott a föld mélyén.
A sivatag földjéből hatalmas darabok szakadtak ki, és megmagyarázhatatlan módon lebegtek magasan a levegőben. És az ég darabkái is úgy néztek ki, mintha ablakot nyitnának... valamire. Úgy tűnt Nobundo számára, mintha képes lenne futó pillantást vetni azokon az ablakokon keresztül más világokra, amelyek közül néhány nagyon távoli volt, néhány közelinek tűnt, de hogy ez a valóság volt-e, vagy a katasztrófának valamilyen illúziója, azt Nobundo nem tudta megmondani.
És mindenhol, mindenre tapintható csend telepedett, mintha a föld élőlényei mind meghaltak volna, vagy valamilyen távoli rejtekhelyre menekültek volna. Ennek ellenére Nobundo úgy érezte, hogy nincsen egyedül. Egy rövid pillanatig azt hitte, hogy a szeme sarkában lopva mozgást látna. Átvizslatta közvetlen környezetét, és félig azt várta, hogy meglátja Korint.
De semmi. Csak a nagy vízfeje űzött bolondot belőle.
Nobundo mégegyszer a rémálomszerű látványt nézte maga előtt, és azon tűnődött, hogy vajon a közeljövő pusztulást hoz-e mindenkire, akit ismert.
De az idő telt, és az élet, ahogy szokott, ment tovább. A táborba kósza hírek érkeztek arról, hogy egész régiók pusztultak el. De a világ túlélte.
Meggyötörve, kifacsarva, megkínozva... de a világ tovább élt, ahogyan a Megtörtek is. Mogyorót és gyökereket ettek, és apró halakat, amelyeket a mocsárban találtak. Felforralták a vizet, és olyan viharok elől próbáltak menedéket találni, amilyeneket még sosem éltek át, de tovább éltek. Ahogy az évszakok jöttek-mentek, az állatok is visszatértek. Voltak köztük olyan fajok, amelyek korábban nem léteztek, de az állatok valóban visszatértek. Amikor egy Megtört sikeres vadászaton vett részt, lakomát tartottak az állat húsából. Túléltek.
Legalábbis a legtöbben. Pár nappal korábban Herac tűnt el. Már hosszú hónapok óta zavartnak és befelé fordulónak tűnt, és habár Korin nem beszélt róla, ő is és Nobundo is tudta, hogy közel járt már ahhoz, hogy csatlakozzon az Elveszettekhez. Herac volt az utolsó Korin csapatából Shattrathban, és Nobundo átérezte a nő veszteségét.
És habár Nobundo soha nem beszélt róla, néha maga is azon tűnődött, hogy egy nap elveszítheti az irányítást az elméje felett, és nekiindul az ismeretlennek, hogy soha többé ne térjen vissza, és ne legyen több puszta emléknél.
Folytatta nappali virrasztásait, zarándokútjait a távoli hegycsúcsokra, és belül valamiért még mindig azt remélte, hogyha letölti büntetését és kiérdemli dicsőségét, a Fény ismét ráragyog.
Minden nap csalódottan tért vissza a táborba.
És minden éjjel ugyanattól a szörnyű rémálomtól szenvedett.
Shattrath Város falain kívül állt, öklével a zárt kapukat ütögette, miközben a haldoklók kiáltásai borították be az éjszakai eget. Amikor felébredt, tudta, hogy ez csak egy újabb álom, egy újabb rémálom, és hogy mindegyik ugyanolyan, mint az előző volt.
Folyamatosan a vastag deszkákat ütögette, addig, amíg a keze el nem kezdett vérezni. A falakon belül nők és gyermekek haltak lassú és rettenetes halált. A halálkiáltásaik egyesével hallgattak el egészen addig, amíg egy végső, elkínzott jajveszékelés hallatszott. Felismerte ezt a hangot: ugyanez a hang visszhangzott a Terokkar Erdő fái közt, miközben elmenekült a városból.
Hamarosan ez a kiáltás is elhalkult, és nem maradt más, mint a súlyos csend. Nobundo hátralépett a kapuktól, és végignézett törékeny, eldeformálódott, használhatatlan testén. Megremegett és zokogott, miközben az elkerülhetetlen ébredésre várt.
Nyikorgás hallatszott, ahogy a kapuk lassan megnylítak. Nobundo tágra nyílt szemekkel nézett fel. Ez soha nem történt meg korábban. Ez új volt. Vajon mit jelenthet?
A tömör kapuk feltárták az üres Alsó Várost, amelynek a közepén egyetlen hatalmas tűz világította meg a belső falakat és rámpákat.
Nobundo beljebb lépett, a lángok melegsége vonzotta magához. Körülnézett, de sehol nem látott testeket, semmilyen nyomát a vérontásnak egy-két elhajított fegyveren kívül, amelyek a tűztől pá lábnyira hevertek szanaszét.
Gyenge mennydörgés rázta meg az eget, és Nobundo érezte, hogy esőcseppek koppannak a karján. Ahogy még egy lépést tett előre, a hatalmas kapuk bezárultak mögötte.
Aztán hallotta a hangokat, az éles zajokat, amelyek a tűzfény mögül emelkedtek ki és egye közelebb jöttek. Nála nem volt semmilyen fegyver, még a vándorbotja sem, és az, hogy tudta, hogy csak álmodik, semmivel sem kisebbítette veszélyérzetét. Felkészült arra, hogy felkapjon egy égő fadarabot a tűzből, amikor meglátta, hogy egy draenei nő lépett a fénybe.
Az eső továbbra is szórványosan esett.
Először Nobundo elmosolyodott, mivel örült annak, hogy valaki túlélte a vérengzést, de a mosoly hamar leolvadt az arcáról, amikor észrevette a mély és véres sebet a nő torkán, valamint a zúzódásokat a testén. Bal karja bénán és magatehetetlenül lógott az oldalán. A nő üres tekintettel bámult rá, mégis volt valami... vádló a viselkedésében. Ahogy közelebb húzódott, látta, hogy Shaka az. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, huszan-huszan támolyogtak előre mindkét oldalon, testükön életveszélyes sérülések nyomait viselve.
Feltámadt a szél, felerősítve a tüzet. Az eső szitáló permetté vált. A nők egyesével lehajoltak, és különböző fegyvereket emeltek fel a sáros földről, amit támadólag fogtak. Nobundo megragadott egy égő fadarabot a tűzből.
Én meg akartalak menteni titeket! Semmit se tehettem, akarta kiáltani, de nem jött ki hang a száján. Mozdulatai lassúnak és korlátozottnak tűntek.
A szél még jobban felerősödött, kioltva a Nobundo kezében tartott fáklyát. A megölt nők még közelebb jöttek, fegyvereiket a magasba emelve, miközben az erős szél a tábortűz lángjait is lassan eloltotta, teljes sötétségben hagyva Nobundot.
Várt, hallgatott,... igyekezett kifülelni az ömlő esőn át azok közeledtét.
Hirtelen jeges szorítás ragadta meg a csuklója körül. Nobundo felkiáltott...
És felébredt. Kimerültnek érezte magát, még fáradtabbnak, mint amikor lefeküdt. Az álmoknak megvolt a maguk ára.
Úgy döntött, hogy a reggeli levegő csak jót tehet vele. Talán Korin is ébren van, és beszélgethetnek egymással.
Kilépett oda, ahol páran már a reggelihez gyülekeztek, és az egyik újabb tagtól Korin holléte után érdeklődött.
- Elment.
- Elment? Hova? Mikor?
- Pár perccel ezelőtt. Nem mondta, hogy hova. Különösen viselkedett... azt mondta, hogy …. mit is fog csinálni?
A Megtört megállt, gondolkodott, majd bólintott, amikor eszébe jutott.
- Úgy van. Azt mondta, hogy „szárnyalni” fog.
Nobundo olyan gyorsan futott, ahogy a lábai bírták. Mire elérte a hegyormokat, lángolt a tüdeje; sűrű, zöld taknyot köhögött fel, és a lábai megállíthatlanul remegtek.
A sziklához vezető fennsíkon látta meg, ahogy a szikla széléről tekintett lefelé.
- Korin! Állj!
A nő hátranézett halvány mosollyal a száján, aztán megfordult és némán elrugaszkodott a sziklától, majd eltűnt a vékony sűrű ködben.
Nobundo a szikla széléhez ment és letekintett, de nem látott mást, mint egy halvány fénysugarat messze, messze a mélyben.
Elkéstél.
Ismét kudarcot vallott, ahogy kudarcot vallott Shattrathban a nők megmentésénél is. Nobundo szorosan összezárta a szemeit, és elméjével a Fényt szólította: Miért? Miért hagytál el engem? Miért kínzol engem folyamatosan? Hát nem szolgáltalak téged hűségesen?
Továbbra sem jött válasz. Csak egy kósza szellő törölte fel az arcán lecsurgó könnyeket.
Talán Korinnak igaza van. Nobundo a lelke mélyén pontosan tudta, hogy miért tette azt a nő, amit tett: nem akart olyan lenni, mint az Elveszettek. Talán megtalálta az egyetlen kiutat ebből.
Ez a világ már semmit nem tartogat számára. Olyan könnyű lenne megtenni azokat az utolsó lépéseket, lesétálni a szikláról és véget vetni ennek a nyomorúságnak.
Nem messze egy alak lépett ki a kiugró kövek mögül, készen arra, hogy szóljon...
2013. november 19., kedd
A Meg nem tört - 2. rész
- Egészen biztos, hogy a túlélésed
egy jel, egy üzenet a Fénytől.
- Különbözőképpen adja
mindannyiunkra áldását. Amikor eljön az idő, majd ismét
megtalálod.
- Remélem, hogy így van, öreg
barátom. Csak... nem ugyanazt érzem. Valami megváltozott bennem.
- Ugyan már. Fáradt és zavarodott
vagy, ami nem is csoda mindazok után, amiken keresztül mentél.
Pihend ki magad.
Rolc kiment a barlangból. Nobundo
visszafeküdt és lehunyta a szemeit...
Kiáltások. A nők hisztérikus
könyörgései.
Nobundo szemei kipattantak. Már napok
óta az egyik táborban tartózkodott, amit még a csata előtt
foglaltak el azok, akik elbújdostak. De még mindig nem tudott
megszabadulni azoknak a nőknek a szívettépő sikolyaitól, akiket
hagyott meghalni. Minden alkalommal utána kiáltottak, valahányszor
lehunyta a szemét, a segítségéért esedeztek, hogy mentse meg
őket.
Nem volt más választásod.
De valóban ez volt az igazság? Nem
volt benne biztos. Nobundo mostanában egyre nehezebbnek találta a
tiszta gondolkodást. A gondolatai zagyvák és összefüggéstelenek
voltak. Nagyot sóhajtott, majd felkelt a kőpadlóra borított
takaróról, miközben felnyögött begyulladt izületei miatt.
Kilépett a ködös, mocsaras levegőbe,
és egy nedves nádból készült ágyhoz ment. Zangarmarsh
barátságtalan terület, de ezekben a napokban legalább otthont
nyújtott nekik.
A lápvidéket mindig messzire kerülték
az orkok, és nem véletlenül. Az egész területet sekély, enyhén
sós víz borította; a növényzet jelentős része mérgező volt,
ha nem vigyáztak; és a nagyobb lápvidéki vadállatok bármit
megettek, csak hogy ne őket egyék meg először.
Ahogy Nobundo több feléje tornyosuló
óriásgomba között botorkált, meghallotta, hogy valakik emelt
hangon beszélnek: mintha lázongás lenne a tábor szélénél.
Odasietett, hogy lássa, mi történik.
Három ütött-kopott draeneit, két férfit és egy nőt támogattak
át a táborlakók a határőrökön. Mögöttük egy eszméletlen
draeneit cipeltek.
Nobundo kérdőn népzett az egyik
őrre, aki válaszolt a ki nem mondott kérdésre: - Túlélők
Shattrathból.
A hírtól felvillanyozódva követte
Nobundo a csapatot vissza a barlangokhoz, ahol a tűlélőket
óvatosan a takarókra fektették. Rolc először az eszméletlenre
tette rá a kezét, de nem tudta felébreszteni.
A nő, aki láthatólag kábult volt,
halkan motyogott: - Hol vagyunk? Mi történt? Nem érzem, valami....
Rolc odament hozzá és lenyugtatta: -
Csak pihenj. Most már barátok között vagy. Minden rendben lesz.
Nobundo eltűnődött. Valóban minden
rendben lesz? Az ork portyázó csapatok máris felfedezték és
kiirtották az egyik tábort. És hogy menekült meg ez a négy?
Milyen szornyűségeket élt át a nő? Mi vezethette az eszméletlent
ebbe az öntudatlan állapotba? És ahogy kinéztek és
viselkedtek... Nobundo eltöprengett, hogy a sérüléseik valóban
csupán fizikaiak-e: kimerültnek és elcsüggedtnek tűntek.
Úgy néztek ki, mint ahogyan ő is
érezte magát.
Néhány nappal később a túlélők
felépültek annyira, hogy Nobundo úgy érezte, hogy kérdezősködhet
tőlük Shattrath felől.
Először a nő, Korin beszélt. Hangja
megtört volt, miközben felidézte emlékeit.
- Szerencsénk volt. Mélyen a hegy
gyomrában maradtunk, az egyik fel nem fedezett rejtekhelyen...
legalábbis az idő nagy részében.
Nobundo kérdőn nézett rá.
- Egyszer aztán ránk talált egy
csapatnyi zöldbőrű szörnyeteg. Ami harc ezután következett...
soha nem láttam még ahhoz foghatót. Négyet, azok közül, akik
vállalták, hogy megvédik a csoportunkat, lemészároltak, de ők
is sok orkot megöltek. Végül csak Herac és Estes maradt. Ők
ölték meg a maradék brutális bestiákat. Kegyetlen szörnyetegek
voltak. És azok a szemek, azok a rettentő szemek... - Korin
összerázkódott az emléktől.
Estes szólalt meg: - Volt egy
robbanás. Pár perccel később orrfacsaró bűzű gáz töltötte
meg a rejtekhelyünket, amitől köhögni kezdtünk, és olyan
betegek lettünk tőle, mint korábban semmitől.
Nobundo visszaemlékezett a
természetellenes vörös ködre, de gyorsan elhesegette az emléket.
Herac szólt közbe:
- Úgy éreztük magunkat, mintha
haldokolnánk. A legtöbben elájultunk. Mire felébredtünk, már
reggel volt. A felső szintek elhagyottak voltak. Eljutottunk a
Határhegyekig, aztán azon keresztül Nagrandba, ahol néhány
nappal később ránk találtak.
- Mennyien voltatok akkor?
Herac válaszolt: - Huszan, talán
többen. A legtöbben nők és egy pár gyermek. Mások pár nappal
később csatlakoztak hozzánk, mint az is, aki ájultan fekszik a
barlangban... a többiek azt mondták, hogy Akamának hívják. Azt
mesélték, hogy nagyobb dózisban kapott a gázból, mint bármelyik
más túlélő. Rolc még mindig nem tudja, hogy valaha is... - Herac
elhallgatott, és többet nem szólalt meg.
Estes folytatta: - Később
szétváltunk, és különböző táborokba küldtek minket
Zangarmarsh és Nagrand területén. Elővigyázatosságból, hogyha
esetleg valamelyik tábort felfedezték az orkok, akkor ne öljenek
meg mindannyiunkat.
- Esetleg bármelyikőtök pap vagy
Vindikátor – a Fény harcosa?
Mindhárman megrázták a fejüket.
- Akama nevében nem beszélhetek, de
Estes és én egyszerű kézművesek vagyunk, nem vagyunk hozzászokva
semmilyen fegyver viseléséhez. Ezért osztottak be minket a
barlangokhoz: mi voltunk a védelem utolsó vonala.
Korin megkérdezte Nobundot: - Amikor
te elmenekültél, volt veled bárki más? Voltak más túlélők?
Hallottuk az orkokat az alacsonyabb szintekről, de nem mertük
megkockáztatni, hogy felfedeznek minket, ezért elmenekültünk.
Nobundo az Alsó Városban heverő
holttestek kupacára gondolt... az Aldor Magaslatról hallatszódó
könyörgésekre, de igyekezett kiverni fejéből a megkínzott
sikolyokat.
- Nem – válaszolta. - Nem tudok
senki másról.
***
Teltek-múltak az évszakok.
Velen, az ő próféta vezetőjük, két
nappal korábban meglátogatta őket... vagy van már négy napja is?
Mostanában Nobundo egyre nehezebben tudott visszaemlékezni néhány
dologra. Velen az egyik szomszédos táborból érkezett. Pontos
tartózkodási helye szigorúan őrzött titok volt, arra az esetre,
ha egyiküket élve elkapnák és megkínoznák. A draeneiek sem
tudnak átadni olyan információt, amelyről maguk sem tudnak.
Mindenesetre Velen beszélt a jövőjükről, arról, hogy hogyan
szükséges hosszú ideig, akár évekig is bujdosásban élniük,
miközben várnak és azt figyelik, hogy mi történik az orkokkal.
Velen szerint a zöldbőrűek
nekiálltak egy olyan építménynek, amelly úgy tűnt, teljesen
lefoglalja az idejüket és erőforrásaikat. A terv jelenleg elvonta
a figyelmüket arról, hogy túlélő draeneiek után vadásszanak,
legalábbis egy időre. Amit az orkok a felperzselt földeken, nem
messze a főerődüktől építettek, valamilyen átjárónak tűnt.
Úgy tűnt, Velen még többet tud
annál, mint amit elmondott nekik, de végtére is próféta volt,
egy látó. Nobundo úgy gondolta, hogy a nemes bölcsnek muszáj
volt tudnia olyan dolgokat is, amelyek megértéséhez ő és a
többiek egyszerűen nem voltak elég bölcsek.
Nobundo most azt figyelte, ahogy Korin
halászlándzsájával a vízbe merészkedett. Valami megváltozott
rajta. Úgy tűnt, mintha az elmúlt pár hétben megváltozott volna
a külseje. Az alkarjai egy kissé nagyobban lettek; az arca
beesettnek nézett ki; és az egész alakja mintha elkorcsosult
volna. Bármilyen hihetetlennek is hangzott, mintha még a farka is
összefonnyadt volna.
Herac és Estes közeledett feléjük,
és Nobundo meg mert volna esküdni, hogy ugyanezeket a változásokat
látja rajtuk is. Lenézett a saját alkarjára. Csak a képzelete
játszik vele, vagy valóban megduzzadtak? Azóta nem érzte jól
magát... azóta az éjszaka óta. De feltételezte, hogy idővel
teljesen rendbe jön. De most egyre inkább aggódott efelől.
Korin közeledett feléje.
- Végeztem mára. Muszáj ledőlnöm
egy kicsit – nyújtotta át a lándzsáját Nobundonak.
- Jól vagy? - kérdezte.
Korin próbált mosolyogni, de nem volt
túl meggyőző. - Csak fáradt vagyok – felelte.
***
Nobundo a Zangarmarshra néző egyik
hegy tetején ült szemlehunyva. Fáradtnak érezte magát minden
porcikájában. Azért jött ide, hogy egyedül lehessen. Már napok
óta nem látta Korint. A nő és a két férfi az egyik barlangban
húzódtak meg, és amikor az állapotukról faggatta őket, csak
vállrándítás volt a válasz. Az Akama nevezetű még mindig nem
tért magához, Rolc folyamatos erőfeszítései ellenére sem.
Valami nagyon-nagyon rossz volt.
Nobundo tudta, hiszen látta a változásokat saját magán és a
többi tűlélőn, köztük Akamán is. A tábor többi lakója is
tisztában volt mindezzel. Egyre kevesebbet szóltak hozzá, még
Rolc is. És az egyik nap, amikor Nobundo pár apró hallal tért
vissza a táborba, a többiek azt mondták neki, hogy sok van nekik,
így ő nyugodtan megeheti a halakat egymaga... mintha valami
betegség fertőzte volna meg őt és a többiek már azzal elkapnák,
ha megérintenék az ételt, amelyhez ő hozzáért.
Nobundo undort érzett. Hát az ő
szolgálata nem jelent semmit? Hosszú órákat töltött a
dombtetőkön, csendben elmélkedve, arra kényszerítve elméjét,
hogy koncentráljon, miközben kétségbeesetten próbálta elérni
azt, ami azóta az éjszaka óta elérhetetlen volt számára: a
Fényt. Olyan volt, mintha becsuktak volna előtte egy ajtót, mintha
elméjének az a része, amely létrehozta a kapcsolatot, egyszerűen
nem működött volna, vagy ami még rosszabb, nem is létezett
volna.
Még az olyan egyszerű gondolatoktól
is, mint ezek, megfájdult a feje. Az utóbbi időben egyre
nehézkesebb lett megfogalmazni az érzéseit. Karjai tovább
dagadtak, és a daganat nem akart eltűnni, valamint a patái is
kezdtek szétforgácsolódni. Darabkák szakadtak le róluk, és nem
is nőttek vissza. És a rémálmok azóta sem múltak el.
Legalább az ork őrjáratok egyre
ritkábbak voltak. Jelentések érkeztek arról, hogy bármit is
építenek az orkok, lassan elkészül. És valóban valamilyen
átjárónak tűnik, pont ahogyan azt Velen megjósolta.
Jó, gondolta Nobundo. Remélem, hogy
átmennek rajta, és remélem, hogy egyenesen a végzetükbe vezeti
őket.
Felkelt, és lassan, megfontoltan
elindult visszafelé táborba, miközben hálás volt a pörölye
által nyújtott támasznak, amely az elmúlt hetekben olyan nehéz
lett, hogy fejjel lefelé cipelte, és egyre gyakrabban sétabotként
használta.
Órákkal később érte el végcélját,
és úgy döntött, hogy meglátogatja Rolcot. Együtt
összehívhatnának egy gyűlést, amelyen felvetik az egyre növekvő
türelmetlenséget, amit mutatnak...
Nobundo megállt Rolc barlangjának
bejáratánál. Korin volt bent egy takarón feküdve. Most már
annyira megváltozott a nő, hogy szinte nem is hasonlított egy
draeneire, hanem inkább mintha valamifajta paródiája lett volna
népüknek. Beteges és lesoványodott volt. A szemei táskásak
voltak, és az alkarjai hatalmas méretűek lettek. A patái
visszavedlettek két kicsiny kidudorodássá, és a farka csupán egy
kinövés volt. Törékeny állapota ellenére küzdött Rolc
karjaiban.
- Meg akarok halni! Csak meg akarok
halni. Azt akarom, hogy tűnjön el a fájdalom!
Rolc szorosan tartotta a nőt. Nobundo
gyorsan odasietett hozzájuk és közel hajolt.
- Ne légy bolond! - mondta, majd
Rolcra nézett. - Nem tudod meggyógyítani őt?
A pap megdöbbenve nézett a barátjára.
- Megpróbáltam!
- Engedjetek el! Hagyjatok meghalni!
Fény támadt Rolc kezei közül, amely
simogatta Korint, és gyengéden nyugtatta, amíg erölködése
lassan csökkent, majd teljesen megszűnt. Gyötrő zokogásban tört
ki a nő, és összegömbölyödött a padlón. Rolc a fejével
jelezte, hogy hagyják el a barlangot.
Amikor kint voltak, Rolc zordan nézett
Nobundora.
- Megtettem mindent, amit tudtam.
Olyan, mintha a teste, akárcsak az akarata, megtört volna.
- Kell lennie, valamilyen útnak,
valaminek, ami képes... - Nobundonak nehezére esett pontosan
kifejeznie a gondolatait. - Tennünk kell valamit! - nyögte ki
végül.
Rolc egy pillanatra elhallgatott.
- Aggódom értük és értek.
Jelentéseket kaptunk, hogy a Shattrath-i menekültek a többi
táborban is hasonló változásokon mennek keresztül. Bármi is ez,
nem reagál semmilyen gyógymódra, és nem múlik el magától. A
népünk attól fél, hogyha nem teszünk valamit, akkor mindannyian
elveszünk.
- Miről beszélsz? Mi történt?
Rolc sóhajtott: - Csak szóbeszéd.
Egyelőre. Megpróbáltam meggyőzni őket, de én sem tudlak sokáig
megvédeni téged és a többieket. És hogy őszinte legyek, nem
vagyok benne biztos, hogy meg kéne védenem titeket.
Nobundo keserű csalódást érzett a
barátja miatt, mert az egyetlen ember, akiről azt gondolta, hogy
megbízhat benne, most ugyanolyan szűklátókörű paranoiásként
viselkedett, mint a többiek.
Mivel képtelen volt megszólalni,
Nobundo megfordult és elsétált.
***
Korin állapota rosszabbodott, és a
döntés, amelytől Nobundo rettegett, és amelyről Rolc beszélt,
néhány nappal később meghozatott.
Nobundot, Korint, Estest és Heracot
összeterelték a többi táborlakó előtt. Néhányan komoran
néztek rájuk, mások szomorúnak tűntek, megint mások arcáról
nem lehetett leolvasni semmit. Rolc úgy tűnt, hogy kétségek
között van, de meggyőzte magát, mint egy vadász, aki nem szeret
ölni, de tudja, hogy muszáj ennie, és arra készül, hogy halálos
ütést mérjen áldozatára.
Kiderült, hogy a tábor Rolcot
választotta szószólójuknak.
- Ez nem egyszerű számomra, egyikünk
számára sem – mutatott a háta mögött álló sztoikus
gyülekezetre. - De beszéltünk más táborok képviselőivel, és
közösen együtt hoztuk meg a döntést. Úgy hisszük, hogy
mindannyiunk érdeke lenne az, ha ti, akik... érintettek vagytok,
közösen együtt élnétek, de... elkülönülve tőlünk, akik
továbbra is jóegészségnek örvendünk.
Korin, aki különösen szánalmasnak
nézett ki, reszelős hangján kérdezte: - Szóval kitiltotok
minket?
Mielőtt Rolc tiltakozhatott volna,
Nobundo tört ki: - Pontosan! Nem tudják megoldani a gondunkat,
ezért... ezért egyszerűen reménykednek benne, hogy nem kell
tudomást venniük rólunk! Csak azt akarják, hogy távozzunk!
- Nem tudunk segíteni rajtatok! -
fakadt ki Rolc. - Fogalmunk sincs, hogy vajon ragályos-e az
állapototok, és csökkent fizikai és mentális képességeitek
olyan teher számunkra, amelyet nem engedhetünk meg magunknak. Nem
vagyunk elegen ahhoz, hogy vállaljuk a kockázatot!
- Mi lesz Akamával? - kérdezte Korin.
- Az én gondom lesz, amíg fel nem
ébred – válaszolta Rolc, majd hozzátette, - ha egyáltalán
felébred.
- Milyen kedves tőled – motyogta
Nobundo, szavait átitatta a szarkazmus.
Rolc előrelépett, és kihívóan
Nobundo elé állt. Romló egészségi állapota ellenére Nobundo
kiegyenesedett, és farkasszemet nézett Rolc-kal. Rolc megszólalt:
- Azt mondtad, hogy azon tűnődsz,
hogy vajon a Fény büntet téged hallgatásával, amiért kudarcot
vallottál Shattrathnál.
- Mindenemet odaadtam Shattrathnál.
Kész voltam meghalni, hogy te és ti mindannyian élhessetek!
- Igen, de nem haltál meg.
- Mit akarsz mondani? Azt akarod
mondani, hogy megfutamodtam?
- Úgy gondolom, hogyha a Fény
elhagyott téged, azt okkal tette. Kik vagyunk mi, hogy
megkérdőjelezzük a Fény módszereit? - Rolc támogatásért a
többiekre nézett. Néhányan elfordultak, de sokan nem. - Bármi is
az igazság, azt hiszem, itt az idő, hogy elfogadd az új helyed a
dolgok jelenlegi állása szerint. Úgy gondolom, ideje, hogy a
többiek jólétét is számításba vedd...
Rolc lehajolt, és megkocogtatta a
Nobundo kezében lévő pörölyt.
- És azt hiszem, ideje, hogy felhagyj
azzal, hogy az szeretnél lenni, ami nem vagy.
2013. november 17., vasárnap
A Meg nem tört - 1. rész
A Meg nem tört
írta Micky Neilson
Minden, ami van, az él. A szavak
mantrákká álltak össze a fejében, állandó megerősítéseként
az új felfedezésének. Ami még ennél is fontosabb volt, egy új
igazság hirtelen felismerése volt, a kulcs, amely teljesen új
távlatokat nyitott meg számára. És ez a felismerés volt az oka
annak, amiért most itt volt.
Nobundo vigaszt talált a szavakban,
ahogyan lassan átjutott Zangarmarsh erdejének kolosszális méretű
gombáin, amelynek spórái zölden és vörösen izzottak a kora
reggeli ködben. Áthaladt a nyikorgó fából készült hídon,
amely a sekély vízű mocsaras vidéken nyúlott át. Pár
pillanattal később útjának céljánál találta magát, egy
akkora világító gomba lábánál, amely mellett eltörpült minden
más. Ennek a gombának a kalapjánál várt rá a draenei település.
Telredor.
Reszketve vágott neki, miközben
ránehezült vándorbotjára és a bütykeibe beálló fájdalomtól
szitkozódott, miközben a gomba tetejére vezető padlózaton
lépkedett. Aggódott, mivel még most sem volt biztos abban, hogy a
többiek hogyan fognak reagálni. Volt idő, amikor az ő fajtája be
sem léphetett a nem fertőzöttek településére.
Csak nevetni fognak rajtam.
Mélyen belélegezte a hűvös, ködös,
mocsaras levegőt, és arra kérte, hogy adjon neki bátorságot a rá
váró próba leküzdéséhez.
Amikor felért a tetejére, Nobundo
óvatosan átcsoszogott a boltíves bejáraton, tett néhány
bátortalan lépést, majd megérkezett a település kicsiny
központjára rálátó teraszra, ahol már mindenki megérkezett a
gyűlésre.
Lenézett a különböző draeneiek
rideg arcaira, akik megvető, gőgős szemekkel néztek fel rá.
Hiszen ő végtére is egy Krokul,
vagyis „Megtört” volt.
A Megtörtek kitaszítottak és
lenézettek voltak. Ez nem volt jó vagy igazságos, de ez volt a
valóság, amelyet kénytelen volt elfogadni. Sok nem érintett
fivére és nővére képtelen volt megérteni, hogy hogyan
következhetett be a Krokulok hanyatlása, és hogy, különösen
Nobundo esetében, hogyan zuhanhatott valaki ilyen mélyre, akire
annyi áldást és tehetséget szórt a Fény.
Habár Nobundo maga sem értette
pontosan, hogy hogyan történt, azt pontosan tudta, hogy mikor.
Ijesztő pontossággal tudta visszaidézni a pillanatott, amikor
saját személyes hanyatlása megkezdődött.
***
Az ég is sírt, amikor az orkok
megkezdték Shattrath város ostromát.
Már oly hosszú hónapok óta nem
öntözte eső Draenor földjeit, de most, mintha csak tiltakozna a
kezdődő harc ellen, sötét felhők gyülekeztek a fejük felett.
Enyhe eső kezdett szitálni a városra és az annak falain kívül
várakozó seregre, majd heves záporrá erősödött, miközben a
két fél csak várakozott és figyelte egymást.
Legalább ezren vannak, spekulált
Nobundo komoran a belső töltések tetején lévő sátrából. A
külső falon túl a Terokkar Erdőben felvillanó fáklyák között
árnyak mozogtak. Talán ha az orkok veszik a fáradságot a kellő
körültekintésre, akkor talán kivágták volna a közeli fákat a
támadás előkészítése során, de ezekben a napokban az orkok
keveset törődtek a stratégiával. Számukra csak a csaták izgalma
és az azonnali és mérhetetlen vérfürdő számított.
Telmor elesett, ahogy Karabor és
Farahlon is. Számos egykori draenei nagyváros hevert romokban. Már
csak Shattrath állt.
Lassan az ork gyülekezet pozícióba
helyezkedett, amely Nobundot egy hatalmas, támadáshoz tekergőző,
hosszúfarkú kígyóra emlékeztette... egy olyan támadáshoz,
amely szinte bizonyosan megpecsételi Shattrath védőinek sorsát.
Nem mintha egyébként számítanánk a
túlélésre.
Pontosan tudta, hogy ő és akik itt ma
éjjel összegyűltek, azért vannak itt, hogy feláldozzák magukat.
Önként ajánlkoztak, hogy hátramaradnak és megvívják ezt az
utolsó csatát. Az elkerülhetetlen vereségük kielégíti az
orkokat annyira, hogy azt higgyék, megtizedelték és kiölték a
draeneieket. Akik most menedéket találtak, majd egy másik nap
vívják meg a csatájukat, és talán azon a napon a mérleg két
nyelve kiegyenlítettebb lesz.
Hát legyen. A szellemem tovább fog
élni, és eggyé válik a Fény dicsőségével.
Nobundo felbátorodva húzta ki magát,
erős és atlétikus alakja felkészült a közelgő eseményekre.
Vastag farka nyugtalanul mozgott, miközben egyik oroszlánszerű
lábáról a másikra állt, és időnként a masszív kőpadlózatba
verte patáit. Mély lélegzetet vett, és megszorította kezeiben a
Fény-áldotta kristálypörölyének nyelét.
De nem adom könnyen magam.
Ő és a többi Vindikátor, a Fény
szent harcosai a végsőkig fognak küzdeni. Az oldalán álló
fivéreire pillantott, végig a fal hosszán. Hozzá hasonlóan ők
is egykedvűen és eltökélten álltak, megbékélve a rájuk váró
sorsukkal.
Kint megérkeztek az ostromgépek:
katapultok, faltörő kosok, különféle szerkezetű ágyúk
haladtak át a fákylafényben. Nehéz apparátusok hangosan
nyikorgott és zörgött, miközben lőtávon belülre húzták őket
a falakhoz.
Először szétszórt dobpergés
hallatszott, amelyhez gyorsan csatlakozott egy újabb és újabb,
mígnem az egész erdő az egészen lágyan induló, majd egy
állandó, mennydörgés-szerű dobpergés ritmusától
visszahangzott. Nobundo elsuttogott egy imát, arra kérve a Fényt,
hogy adjon neki erőt.
Mély moraj és mozgás hallatszott a
borongós felhőkből, mintha visszhangozták volna a lenti őrjöngő
dobolást. Egy pillanatra Nobundo eltűnődött, hogy talán a Fény
azzal válaszol imájára, hogy rájuk zúdítja hatalmas erejét és
haragját egy óriási szent tűz képében, amely egyetlen csapással
kiirtja ezt a teljes, kegyetlen és vérszomjas sereget.
Valóban történt is egy
megnyilatkoztatás, de az nem a Fény szent erejéé volt.
A felhők villámlottak, kavarogtak és
kitörtek, masszív villámokat szórtak, amelyek meteorikus
sebességgel és csonttörő erősséggel csapódtak bele a földbe.
Fültépő kiáltás szaggatta szét
Nobundo füleit, ahogyan az egyik villám veszélyesen közel
csapódott be, letartolva egy közeli támfalat és annak darabjai a
levegőben repkedtek. Mintha csak erre a jelre várt volna, a kinti
sokaság megindult előre, vérfagyasztó kiáltásuk keresztül
zengett a városon, és csak egyet jelentett: elpusztítani mindent,
ami az útjukba kerül.
Az eső még jobban rákezdett, ahogy a
legkülső falak megremegtek a durva katapultokból érkező hatalmas
szikladaraboktól. Nobundo tudta, hogy a küldő falak nem tartanak
ki sokáig. Meglehetősen gyorsan húzták fel őket: a külső kör
lapos padlója köré csak az elmúlt évben húztak fel falakat,
kifejezetten az orkok elleni védelmi célokból, akik addigra
módszeresen irtották a draeneieket és rádöbbentek, hogy ez a
város lesz az utolsó bástyájuk.
Több brutális ork is a kőzáportól
meggyengült falaknak rohant neki. Két másik csapat egy-egy faltörő
kossal próbálkozott a város főkapuival szemben.
Nobundo testvérei több villámot is
idéztek az ellenségre, de valahányszor a draeneiek lecsaptak egy
támadót, másik kettő lépett a helyébe. A meggyengült fal
lassan teljesen összeomlani látszott. Az ellentétes oldalon
megannyi prült ork kiabálása zúgott, miközben egymáson tapostak
hatalmas vérszomjukban.
Elérkezett az idő. Nobundo pörölyét
az égre emelte, becsukta szemeit, és a csata túláradó
kakofóniájában igyekezett kiüríteni elméjét. Az elméjével
szólott, és érezte, ahogy testét átjárja a Fény jólismert
melegsége. Pörölye felvilágított. Összpontosította akaratát,
és az áldott, tisztító égi erőt az alatt lévő ogrékra
irányította.
Vakító fény áradt, amely egy
pillanatra beterítette az egész csata-jelenetet, amelyet a
frontvonalban álló orkok sikolya követett, ahogy átizzott rajtuk
a Szent Fény, miközben egy pillanatra elnémította és megállásra
kényszerítette őket, így elég idő volt ahhoz, hogy néhány
draenei harcos leterítse az egyik óriási ogrét.
Nobundo pillanatnyi megkönnyebbülését
a reccsenő fa hangja szakította meg: az egyik faltörő kos végső,
sikeres támadása a főkapu ellen. Nobundo figyelte, ahogy az Alsó
Város védői a bejárathoz szaladnak, hogy összecsaphassanak az
érkerő orkok és ogrék hullámával, de mindannyiukat azonnal
lekaszabolták. Nobundo újra szólította a Fényt, gyógyító
erejét mindenkire szórta, akire csak tudta, de túl nagy volt az
ellenállás. Ahogy meggyógyított egy sebesült draeneit, azt a
harcost pillanatok alatt még brutálisabban megtámadták és
leterítették.
Még több ogre érkezett, hogy a
meggyengült külső falon dolgozzon, és most már sikeresen
áthatoltak rajta. A reménytelenül kicsiny létszámú védőket
mindkét oldalról bekerítették.
Az orkok szinte őrültek voltak
vérszomjuk miatt. Ahogy a külső kört lassan megtöltötték,
Nobundo a szemüket is láthatta: vörös dühvel izzottak, ami
egyszerre volt megbabonázó és rémisztő. Nobundo és a többi
Vindikátor taktikát váltott, és gyógyítás helyett psuztításba
kezdett. A város ismét fehér fényben izott, ahogy orkok seregeit
terítette le a Fény, és egy időre kialudt szemükben a vörös
fény, mizköben a megmaradt darenei harcosok tizedelték meg
soraikat.
Bumm!
A fal megremegett és Nobundo patái
megcsúsztak az esőtől csúszós köveken. Megtámasztotta magát,
majd lenézett, és látta, hogy az egyik ogre a bal oldalán álló
támfal alapját püföli egy farönk-méretű ütővel. Pörölyét
az égnek emelte, lehunyta szemét, de koncentrálását egy másik
hang szakította meg...
Reccs és BUMM!
Ez alkalommal nem az ogre, hanem egy
robbanás mozdította ki Nobundot az egyensúlyából, mely
valahonnan alulról érkezett, ahonnét nem látta. Az oldalára
gurult és lenézett a széleken, hogy lássa, amint egy sűrű,
vörös köd gomolyog az Alsó Város körül. A néhány megmaradt
védő azonnal köhögni és öklendezni kezdett. Meggörnyedtek, és
többen eldobták fegyvereiket. A barbár orkok gyors munkát
végeztek a legyengült harcosokon, és láthatóan kedvüket lelték
a mészárlásban.
Amikor véget ért a vérontás,
felnéztek, és szemükben a fékezhetetlen vágy égett, hogy
cafatokra szaggassák a védőket. Több ork is felmászott az ogrék
hátára, hogy onnét felhúzhassák magukat a felső szintre.
Agressziójuk és zabolátlan vadságuk meghökkentő volt. A köd az
egész Alsó Városon átterjedt és most emelkedni kezdett, lassan
elfedve a lenti tébolydát.
Nobundo hallotta a háta mögött
kitörő zűrzavart. Néhány orknak sikerült átverekednie magát a
belső kört védő vonalon, és most az emelvényre siettek.
Bumm!
A fal ismét megreccsent, és Nobundo
az ogrét átkozta, aki kétségtelenül visszatért a támfal
püfföléséhez. Egy második lángoló meteor-zápor zúdult az
égből, miközben Nobundo feltápászkodott, hogy szembenézzen az
érkező támadókkal.
A Fény haragját az elsőnek érkező
ork fejére irányította. A zöld ork szemei fennakadtak és
összerogyott. Nobundo a kristálypöröly fejével az ork
koponyájának tetejére sújtott, majd hátralépett és balra
lendített, és elégedetten hallotta egy ork bordájának roppanását
az ütsétől. Megfordult, és most lefelé irányította egy újabb
ork lábának a pörölyt, szétzúzva annak térdkalácsát. A
szörnyeteg felüvöltött fájdalmában, és leesett a támfalról.
A köd lassan elérte a felső kört,
ahol újra kinyújtózott és szőnyegként terült el a köveken.
Nobundo és Vindikátor társai tovább küzdöttek, miközben a köd
elérte a mellkasukat, végül az arcukat, kiszárítva szemüket és
a tüdejüket égetve.
Nobundo számos társa halálsikolyát
hallotta, de szem elől tévesztette őket az áthatolhatatlan vörös
ködben. Szerencsére a reá zúduló támadás úgy tűnt, hogy
alább hagyott; megbotlott egy kőben, miközben hányingerrel
küzdött. Úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje.
Aztán horrorisztikus csatakiáltást
hallott a ködön át, amelytől megfagyott a vér az ereiben.
Egy árny közeledett. Nobundo alig
látott, és teste görcsökbe rándult. Kétségbeesetten próbálta
visszatartani a lélegzetét, miközben a sűrű vérvörös ködből
egy tetovált, dühös tekintetű hatalmas ork tűnt fel, akit a
draeneiek kék vére borított be, és egy mérgezett kétfejű
fejszét tartott a kezében levegő után kapkodva. Hollófekete haja
vastag mellkasára és vállára omlott, alsó állkapcsa pedig
szurokfekete volt.
Mögötte orkok tömege lepte el a
felső szintet. Nobundo tudta, hogy közel a vég.
Bumm!
A fal újra megremegett. A rémálomszerű
ork támadni kezdett. Nobundo hárított. A penge mélyen megszúrta
a mellkasát, betörve páncélját és ezzel eltompítva a bal
oldalát. Nobundo meglóbálta a pörölyét válaszul, az ork jobb
kezének ujjaira lecsapva, hogy kiüsse belőle annak fejszéjét.
Aztán Nobundo rémületére a szörnyű teremtmény vigyorogni
kezdett.
Az ork megragadta őt a jó kezével,
és szemei szinte beleégtek Nobundoba... bele a testébe. Nobundo
levegő után kapkodott. Eközben úgy érezte, mintha akaratának
burkolatát szakítanák el tőle. Valamilyen sötét, démoni mágia
volt ez, olyan mintha lényének egy részét elpusztítanák, és ez
egy olyan támadás volt, amelyre nem volt válasza.
Bumm!
Nobundo sűrű vért hányt az ork
arcára és mellkasára. Becsukta a szemét, és vadul,
kétségbeesetten szólt a Fényhez, arra kérve, hogy próbálja meg
lefegyverezni az orkot csak annyi ideig, amíg valami védekező
eszközt talál magának. Szólt...
És első alkalommal azóta, hogy
kapcsolatba került a Fénnyel és az megáldotta szent
fényességével...
Nem érkezett válasz.
Rémülten nyitotta ki a szemét és
nézett rá a mániákus, tüzes szemű orkra, aki kinyitotta a
száját és olyan hangosat ordított, amely elnyomott minden más
zajt és majdnem szétszaggatta Nobundo dobhártyáját. Olyan volt,
mintha belerántották volna valami szörnyű, néma álomba. A
szörnyeteg felágaskodott, és Nobundo arcába fejelt. Nobundo
megtántorodott, karjaival csapkodott, az eső csak esett, és azok
az izző szemek a saját retinájába égtek, ahogyan zuhant...
lefelé, egyre csak lefelé, át a ködön, majd valami nagynak
ütközött, ami felmorgott, ahogy nekicsapódott.
Még mindig a néma rémálom
fogságában Nobundo látta, hogy az ork eltűnik a fal szélén. A
közelben a sérült támfal végleg megadta magát, és a felső
bástya jelentős része leomlott, elzárva az esőt és az eget, és
a néma sötétség országába zárta Nobundot.
Ahogy ott feküdt, azokra gondolt, akik
elbújdostak, és imádkozott értük, hogy elkerüljék ezt a
mészárszéket, azokért, akiket szeretett és tisztelt, és akikért
odaadta a saját...
Életét. Valahogyan mégis
ragaszkodott az életéhez.
Nobundo magához tért az
eszméletlenség fekete verméből azért, hogy rájöjjön, hogy a
valóságban is fojtogató, kilátástalan fogság veszi körül.
Szaggatottan és nehézkesen vette a levegőt, de életben volt.
Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el... mióta a fal leomlott,
mióta...
Elméjével ismét kiszólt. Biztosan a
csata hevében nem tudott elég erőseb koncentrálni, hogy elérje a
Fényt, de most, most kapcsolatba lép vele, most biztosan sikerül...
Semmi.
Nem jött válasz.
Nobundo sohasem érezte ilyen
reménytelenül elveszettnek és teljesen magányosnak magát. Ha nem
tudja elérni a Fényt, és itt fog meghalni, akkor mi lesz a
szellemével? Nem fogja a Fény befogadni? Arra lesz a lénye
kárhoztatva, hogy egy örökkévalóságon keresztül sodródjon a
semmiben?
Becsületesen élte az életét. És
mégis... ez valamiféle büntetés lenne?
Miközben elméjével válaszok után
kutatott, a kezével is kinyúlt és rögtön nekiütötte a hideg
kőnek. Lassan ráébredt, hogy egy elég kifacsart pózban fekszik,
hogy valami puhább, mégis formás kupac volt szorosan mellette, és
a bal lába minden valószínűséggel eltörött.
A jobb oldalára gurult és egy mély
lélegzetet vett, miközben próbált nem törődni a bordáiban és
lábában jelentkező fájdalomra. A Fény segítsége nélkül nem
tudta meggyógyítani magát, így most muszáj volt együtt élnie a
fájdalommal. De legalább visszatért az élet a bal oldalába.
És... hallotta a mozgása által keltett apró neszeket, tehát a
hallása is ugyanúgy visszatért.
A tény, hogy képes volt lélegezni,
azt jelentette, hogy valahonnan levegő áramlott be hozzá. Ahogy a
szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, észrevett egy lyukat,
amelyen keresztül, ha nem is fény, de világosabb sötétség
áramlott be hozzá. Még messzibbre kinyúlt, és keze egy ismerős
tárgyon nyugvott: pörölyének szárán.
Ami kicsi ereje volt, azzal Nobundo
megragadta a nyelet a feje alatt, felemelte és a lyuk felé
irányította. A falazat darabkái megadták magukat, és lassan
feltárult előtte egy szűk rés a masszív köveken át.
A füleivel rögtön meghallotta az
elnémított kiáltásokat, a távoli jajveszékeléseket. Pörölye
segítségével sikerült a felsőtestét kitolnia az általa
létrehozott résen keresztül egy szűkös térre. Eközben az
alatta lévő kőtörmelék alól jövő mély nyögést hallott meg.
Minden erejével nagy nehezen kinyomta
magát a járaton keresztül, és igyekezett elnyomni az ingert, hogy
hangosan felkiáltson, ahogy törött lába nekiütközött a
legördülő köveknek és állandó fájdalom-hullámokat indított
el a testében. Az erőltetett nyögdécselés tovább folytatódott.
A kövek megmozdultak körülötte, miközben homok és sár
potyogott le a réseken keresztül. Gyorsan egy szabálytalan alakú
kijárat felé húzta magát, ahonnan egy kis fényt észlelt.
A kőtörmelék alól jövő dolog
egyre hangosabb nyögéséből ítélve Nobundo azt tippelte, hogy
egy ogre próbálja kétségbeesetten kiszabadítani magát. Nobundo
a hátára gurult, és a könyökeire támaszkodva kúszott hátra,
ki az éjjeli levegőbe, miközben az ogre egy újabb eltökélt
kísérletbe kezdett. Nobundo most már a teljes kőhalmot láthatta.
Az ogre dühösen ordított még egyet, majd az egész szerkezet
ráomlott, amitől minden irányba hatalmas porfelhő szállt,
rövidre zárva a kiáltást.
Ezt egy másik kiáltás követte
azonnal, habár kissé távolabbról és magasabbról: egy rémült
nő hangja.
Nobundo megfordult, és a látvány,
amely a szeme elé tárult, örökre az agyába égett, hiába
próbálta attól a naptól kezdve kitörölni.
Az Alsó Várost teljes egészében
megvilágította a hold és a környező tüzek fénye, feltárva,
hogy halomba hevernek a földön a lemészárolt draeneiek
holttestei. És habár az eső elállt, a holttestek halmai még
nedvesen voltak a hányástól és a rengeteg vértől.
Nobundo szíve elszorult, ahogy a
halottak között gyerekeket fedezett fel. Fiatal koruk ellenére
sokan önként jelentkeztek, hogy szüleikkel maradnak, akik pontosan
tudták, hogy az orkok gyanakodni kezdenek, ha egy gyermekek nélküli
draenei várost találnak, és tovább folytatják népük kiírtását.
És mégis, Nobundo egy része abban reménykedett és azért
imádkozott, hogy megvédheti az itt maradt gyermekeket, hogy azok
biztonságban maradnak rejtekhelyükön, amelyet hirtelen ástak
nekik a hegy gyomrában. Bolond remény volt, ez értette, de attól
még kapaszkodott belé.
Lehet valami értelmetlenebb annál,
minthogy gyermekeket ölnek meg?
Újra hallotta a nő sikolyait, ezúttal
gúnyos kacajok és megjegyzések kísérték. Az orkok győzelmüket
ünnepelték. Amikor felnézett, megtalálta a hang forrását:
magasan fölötte, a Határhegyek szikláiba vésve építették meg
a draeneiek az Aldor Magaslatot. Az orkok ott kínoztak néhány
szegény draenei nőt.
Valahogy meg kell állítanom őket.
De hogyan? Egyedül, törött lábbal
százakkal szemben... akit elhagyott a Fény, és egyetlen fegyvere a
pörölye. Hogyan állíthatná meg az egyre jobban kibontakozó
őrületet?
Muszáj megtalálnom a módját!
Vadul átvágott a holttesteken,
megcsúszva a vérben, igyekezett nem törődni a rothadó bűzzel és
a kifordult belekkel. Sikerült elérnie az Alsó Város külső
körébe, majd eljutott a sziklák alapjához, ahol a fal találkozott
a heggyel. Majd talál egy módot, hogy felmásszon a tetejére.
Biztosan talál...
A sikolyok abbamaradtak. Felnézett, és
a holdfényben kibonatkozó árnyakat látott. Egy merev testet
cipeltek a magaslat szélére, aztán meglóbálták és a mélybe
dobták az élettelen testet. Hangos csattanással csapódott a
földbe nem messze onnét, ahol Nobundo feküdt mozdulatlanul.
Közelebb csúszott, miközben próbált
életjeleket találni a nőn... Shakán, akinek neve rögtön eszébe
ötlött, ahogy közelebbről is szemügyre vette. Sokszor látta
korábban, habár csak pár alkalommal beszéltek egymással. Mindig
kellemes és rokonszenves jelenségnek tartotta. És most ott feküdt
betört fejjel, összezúzva, a torkát késsel vágták át, és
minden élet kifolyt belőle. De legalább a fájdalmai véget értek.
Újabb sikolyok támadtak fel fentről,
egy másik nő hangja. Harag támadt Nobundoban. Harag és
fusztráltság, és a bosszú iránti mérhetetlen vágy.
Semmit sem tudsz tenni érte.
Kétségbeesetten markolta szorosan a
pörölyét, és ismét megpróbálta megszólítani a Fényt. Annak
a segítségével talán tud tenni valamit, bármit... de ismét csak
a csend válaszolt szavaira.
Valami belül hajtotta, hogy tűnjön
el innen minél előbb, ahogy tud, hogy keresse meg a többieket,
akik bújdokolnak, akik élnek... hogy egy nap beteljesíthessen egy
magasabb rendű küldetést.
Ez gyávaság. Muszáj találnom egy
módot, muszáj.
De mélyen belül Nobundo tudta, hogy
ezt a csatát elvesztette. Ha tényleg várt rá egy nagyobb
küldetés, akkor azonnal távoznia kell. Csak értelmetlen halált
halna, ha megpróbálna elérni a magaslatra. Gyötrelmes kiáltások
járták át ismét az éjjeli levegőt. Nobundo a külső fal egyik
részét vizslatta, amely csak részben omlott le. Veszélyes akadály
volt, de nem áthatolhatatlan, és nem őrizték.
Itt az idő; muszáj döntened.
Ez egy esélyt jelentett. Esélyt arra,
hogy éljen, és egy másik nap minden másképpen alakuljon.
Muszáj keresztül menned rajta. Muszáj
tovább lépned.
A hosszú jajkiáltás ismét
felhallatszott, de ez alkalommal szerencsére hamar elvágták. Aztán
belső fal kanyarulatában ork hangokat hallott meg. Úgy
hallatszott, mintha végigtúrták volna a holttesteket valami vagy
valaki után kutatva. Kezdett kifutni az időből.
Nobundo felemelte a pörölyét. Habár
jelentős időbe, próbálkozásba és minden maradék erejébe
került, sikerült átverekednie magát a holttesteken és a falon
tátongó lyukon.
Ahogy lassan, fájdalmasan a Terokkar
Erdő felé cammogott, újabb női sikolyok kezdtek rá az Aldor
Magaslaton.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)