A hét kérdése - Kedvenc hely III. rész

Továbbra sem fejeztem be, hiszen van még 2 "kontinens" amelynek legszebb helyére kíváncsi vagyok. A helyszín még mindig Azeroth, és a kontinens a Sundering után északra került terület, Északszirt, vagyis Northrend. A területtel először a Warcraft3-ban találkoztunk, a Wow-ban pedig egészen a Wrath of the Lich Kingig kellett várnunk, hogy bebarangolhassuk ezt a részt. Szóval a kérdés (amin senki nem fog meglepődni):

Mi a kedvenc területed Northrenden?

Howling Fjord

Itt questeltem először az északi területen, és egyszerűen magával ragadott a skandináv hangulat. Szinte éreztem a csípős, szeles időt, a rám sütő napfényt, a tiszta levegőt. Szerettem a viking stílusú vrykulokat, az itteni építészeti stílust, amely nagyon illett a területhez.

És neked mi áll legközelebb a szívedhez?

Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 2. rész

- Értem – felelte Lor’themar és visszaült székébe. Hét éve mással sem nézett szembe, csak halállal. Aethas szavai nem hatották meg különösebben.

- A Kirin Tor szembeszáll vele – tette hozzá Aethas.

- Természetesen – válaszolta Lor’themar.

- Szeretném hivatalossá tenni együttműködésünket a Kirin Torral – jelentette ki határozottan Aethas. – A Kirin Tor számos tagja nemcsak megfontolt döntésnek, hanem elengedhetetlennek tartaná, hogy Quel’Thalas és az Ibolya Citadella mágusai ismét egymás oldalán küzdjenek, ahogy ezt tettük sok éven keresztül a múltban.

- Nem.

Aethas arcán tisztán látszott bosszúsága, ahogy összevonta szemöldökét. Az ellenkező hang nem Lor’themaré volt. A beszélő felé fordulva a mágus így szólt:

- A kormányzó urat kérdeztem. Nem a főbírót.

Rommath felnevetett, halk, keserű hangon, amely zörgött és rázkódott a jókedvhez nem szokott szájban.

- Rendben – felelte; a hangja éles volt a kesernyésségtől. A hirtelen metszővé vált hang felriasztota Lor’themar figyelmét. – Hagyjuk, hogy a kormányzó úr kegyeskedjen megerősíteni, hogy jogom van beszélni.

- Kétségtelen, hogy végül úgyis meghallgatjuk a véleményedet bármiről legyen szó – mondta Lor’themar, igyekezve megregulázni kényszeredett hangját. – Ez akár most is megtörténhet.

Rommath szemei megvillantak, mint jáde-színű brilliánsok, amelyek még ebben a jól megvilágított szobában is elhomályosítottak fényükkel.

- Kétségtelen, hogy igazad van, Lor’themar – válaszolta, de tekintetét nem vette le Aethas arcáról. A hangja Lor’themart egy orsós kígyóra emlékeztette a fűben: halk volt és vad és kegyetlen.

- Mondd meg, főmágus – kezdte Rommath – küldött neked Modera egy nyilatkozatot, mielőtt eljötték volna? A szavaid az ő álságos diplomáciájáól csöpögnek. De legalább ő maga nem merte ide betenni a lábát. Ennyi jóérzés van benne, azt látom.

- Modera egyetért velem ezekben a kérdésekben, igen – felelte Aethas mereven, és szerencsére volt annyira bölcs, hogy ne törődjön Rommath megjegyzésével.

- Egyetért veled – merengett Rommath –, vagy inkább te értesz egyet vele, mert kétlem, hogy téged küldtek volna ide beszélni a nevükben, hacsak feleannyira is törődnél a saját érdekeiddel.

- A fenébe, Rommath – fogyott Aethas türelme. – Van valami hasznos ellenvetésed is, vagy téged kielégít az, hogy itt ülhetsz és inzultálhatsz engem?

- Vak vagy – felelte Rommath ugyanolyan határozottan. – Félnek egyszerre szembenézni Malygos-szal és Arthas-szal, és jól is teszik. Ezért a saját határaikon túl keresnek segítséget – és kihez fordultak mindig segítségért, ha az arcane-ról van szó? Ó igen, hozzánk. Kirin Tor emberei égre-földre megesküdnek, hogy te nélkülözhetetlen vagy számukra, hogy a képességeid felbecsülhetetlenek. És abban a pillanatban, ahogy terhes leszel számukra, megválnak tőled. – A fejét az egyik oldalra hajtotta, hosszú füle szinte szünet nélkül rángatózott, ahogy a tekintete először Halduronra siklott, majd Lor’themarra. – Kérdezd meg őket. Ők is tudják. Csak nem olyan jól, mint én.

Aethas üres tekintettel bámult vissza Rommath-ra.

- Quel’Thalas és Kirin Tor közel kétszáz éve szövetségesei egymásnak – mondta. – Igaz, amióta hivatalosan csatlakoztunk a Hordához, a viszony feszült lett, de…

Rommath újra felnevetett, ezúttal hangosan, nevetése olyan volt, mint a viharos tenger haragos hullámainak vergődése: nagyon éles és hideg.

- Amióta csatlakoztunk a Hordához – ismételte. – Hát igen, persze. És te, Napfosztó, emlékszel, hogy pontosan miért is kényszerültünk rá erre az egyezségre?

Aethas nem válaszolt, de egyenesen Rommath szemébe nézett pislogás nélkül.

- Hamis vádaskodás – kezdte a főbíró – és egy monumentális árulás. – A szemei a forrongó dühtől fénylettek, amelyet közel egy évtizede nem tudott lecsillapítani. – Dalaranban – folytatta – a mindig éber Ibolya Szem alatt.

- A Kirin Tornak semmi köze…

- Feltételezem, hogy úgy érted – szakította félbe Rommath –, hogy a Kirin Tor nem tett semmit. Semmit, hogy megelőzze, semmit, hogy megállítsa. És helyette – emelte fel a hangját – hagytak minket megrohadni egy olyan város alatt lévő börtönökben, amelyet legalább annyira az otthonunknak hívtunk, mint Ezüstholdat. Egy város alatt, amelyet a saját koronahercegünk olyan hűségesen szolgált, mint a szülőhazáját több mint egy emberéleten át. Egy város alatt, amelyért harcoltunk és meghaltunk a Kirin Tor kérése miatt. Egy város alatt, amelynek falain belül csendben megfigyelhettek minket, mintha az akasztókötél a nyakunkon lenne. Az ő városuk alatt.

- A Kirin Tornak most már új vezetése van – válaszolta Aethas. Lor’themar érezte, hogy a fiatal főmágus fegyelmezett hangja jól beszél.

- Ez egy hazugság, te is tudod – felelte Rommath. – Lehet, hogy Vöröshajú Rhonin lett a kirakatbábu, de Modera és Ansirem maradtak a Tanácsban. Ezek ugyanazok az emberek, akik boldogan elfordították a tekintetüket, amikor Garithos halálra ítélt bennünket. Mind a pokolban rohadhatnak – nevetett fel kegyetlenül. – Legalább Arugal megszenvedte megérdemelt sorsát.

- Olyan valakihez képest, aki azt állítja, hogy mindezzel keveset törődik, meglehetősen jól informáltnak tűnsz, főbíró – mondta Aethas.

- Ami az egyik oka annak, hogy én vagyok Quel’Thalas főbírója és nem te, gondolnám – vágott vissza Rommath. – Mint főbíró fogom mondani neked: soha nem küldöm egyetlen mágusomat sem az Ibolya Citadella szolgálatára. Ha hivatalos támogatást szeretnél Északszirten, főmágus, a kormányzó urat kell meggyőznöd arról, hogy felülbíráljon engem.

Lor’themar ujjai megrándultak a simára csiszolt asztal tetején, miközben összeszorította száját. Rommath vékony határvonalon táncolt és átlépte.

- Ennyi elég volt, Rommath – mondta hidegen. – Nincs ahhoz hatalmad, hogy ilyen ultimátumokat tegyél. Az én döntésem lesz, hogy elküldjük-e csapatainkat Északszirtre – és ha én úgy döntök, te és a mágusaid követni fogjátok a parancsomat.

- Nos – mondta felállva – tiszta sor, hogy ha tovább folytatjuk ezt, akkor nem lesz más, mint gyerekes civakodás. Mindenesetre, ha ti ketten tovább akarjátok ezt folytatni ilyen stílusban, tegyétek. Én azonban nem vesztegetem erre tovább az időmet. Megkockáztatom, hogy az íjász parancsnok is hasonlóan érez.

- Délen van dolgom – folytatta – és úgy terveztem, hogy holnap távozom. Nem gondolom, hogy el kéne halasztanom ezt a tervem. Nyugodtan maradhatsz, főmágus, de én pár napig távol leszek.

Aethas nem válaszolt, de nem volt olyan képzett diplomata, hogy sikeresen elrejthette volna bosszúságátt; olyan tisztán sugárzott az arcáról, mint egy harsona kiáltás. Lor’themar több, mint elégedett volt, hogy csalódást okozhatott neki. Megfordult, hogy távozzon.

- Lesznek olyanok, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem, Kormányzó úr. – Aethas hangja az egész szobán végigzengett. Lor’themar megállt, és feléje fordult, miközben a másik folytatta: - Add áldásodat, hogy Ezüsthold kormányzósága nevében beszélhessek, és ügyelni fogok rá, hogy a sin’doreiek érdekei ne sérüljenek.

Rommath felhorkantott válaszul, de szerencsére nem mondott semmit. Egy pillanatra Lor’themar jobban megnézte Aethast, de az ifjabb elf nem volt abban a pozícióban, hogy zsarolhassa. Mindannyian tudták, hogy Aethast államfériúi képességek terén a teremben minden más férfi messze felülmúlta.

- Gondom lesz rá, hogy egy szolga megmutassa a lakosztályodat, főmágus – mondta Lor’themar.

Aethas kegyesen megelégedett ennyivel, csak egy-két sötét pillantást vetett Rommath irányába. A főbíró elszántnak tűnt, megmozdíthatatlannak, mint egy hegy, de Lor’themar látta a bizonytalanságot lépteiben, a kimerültség ráncait, amelyek gyorsan megjelentek az arcán, amint Aethas eltűnt a látókörükből. Óvatosan megvizsgálta Rommath törékenységét; az akarata megtörhető. Valaha a múltban Lor’themar alantasnak mondta volna, hacsak megfordul a fejében, hogy ilyen dolgot használjon ki valakivel szemben. Most már felismerte ennek szükségességét.

Tyrande&Malfurion - A hit magjai 5. rész

A sírás kaparta Tyrande torkát, miközben a sérült éjelf oldalához sietett. Térdre esett és imádkozni kezdett, de bánatában alig tudta kimondani a szavakat.

- Elune, tedd meg nekem, ha mást nem is. Mentsd meg őt, kérlek… ő a lányom. Azt hiszi, hogy megmentettem őt, pedig ő az, aki megmentett engem… újra és újra. Az életem üres lenne nélküle. – A könnycseppek csillogó sávban hullottak az arcára.

Malfurion odafutott mögéje, de túl zavarodott volt, mintsem hogy észrevegye a férfi jelenlétét egészen addig, amíg az meg nem ragadta a kezét. Az egyszerű gesztus megerősítette őt és legbelül érezte, ahogy ereje egyesül az övével, miközben próbálták meggyógyítani Shandrist.

Hosszú ideig lélegzet visszafojtva figyelték a lányt. Aztán Shandris szempillája megrebbent, és álmosan kinyitotta a szemét. Oldalra fordította a fejét, próbált összpontosítani a föléje tornyosuló alakokra – azok alakjára, akiket oly jól ismert.

- Min’da? An’da? – kérdezte alig hallhatóan, miközben összeráncolta szemöldökét.

Tyrande nem talált szavakat. Könnyei a padlóra hulltak, még tovább sötétítve a vérfoltos fát. Kezét Shandris vállára tette és nagy levegőt vett.

- A szüleid továbbra is Elune-nál nyugszanak, Shandris. De te nem, köszönhetően Mal segítségének.

- Tyrande egész idő alatt tudta, hogy veszélyben vagy. Semmi másra nem tudott gondolni – tette hozzá Malfurion.

Shandris rájuk nézett. – Nos, talán mégsem jártam olyan messze az igazságtól – nevetett fel, majd összerezzent fájdalmában. – Úgy… úgy tűnik, hogy Elune végül mégis válaszolt az imáimra.

Tyrande Malfurionra szegezte tekintetét:

- Azt hiszem, mindnyájunkéra válaszolt.

* * * * *

Shandris egy ősi gyászhimusz hangjára ébredt. Óvatosan felült, majd kibámult a közeli ablakon Darnassus központjára. Az ismerős vízi utak gyertyákkal voltak kivilágítva, és ahogy a vízfelületről visszatükröződtek a fénygömbök, olyannak tűntek, mint az erdők wispjei. Malfurion és Tyrande állt a szertartás közepén, miközben Darnassus lakói és Kalimdor menekültjei körülvették őket.

Sok éjelf arca duzzadt és feldagadt volt a sírástól. Néhányan mintha napokig nem aludtak volna. Shandris túl jól ismerte bánatukat. A tömeget vizslatva még Vestiát is észrevette, aki magányosan álldogált a gyülekezet szélén. Túl sokakat vesztettek el. Szinte mindenki ismert valakit, aki eltűnt az elmúlt hetek káoszában.

Éjipárducok húzták a ravatalokat, amelyeken a holttestek voltak. Tyrande előrelépett és utoljára megáldotta a halottak eltemetése előtt. A papnő kísértetiesen magányos hangján kívül néma csend volt.

Fájt nézni a szertartást, de addig nem jön gyógyulás, amíg a bánatot ki nem engedik. Shandris tudta, hogy népüknek időre van szüksége, mielőtt szembenéznének a rájuk váró kihívásokkal. Újra Malfurionra és Tyrande-ra nézett, aki együtt álltak a fájdalom és veszteség hullámaival szemben. Messze felettük az ég kezdett kivilágosodni, és egy vékony ezüst holdsugár világította meg alakjukat. Elune szereti az övéit – gondolta Shandris. – Nem vagyunk egyedül ebben a harcban.

Új erőre kapva felkelt és keresztül sántikált a szobán, hogy bevegyen egy adagot azokból a fájdalomcsillapító gyógyító gyökerekből, amiket Malfurion hagyott ott neki. A nagy alor’el növény, az ő nászajándéka a boldog párnak borzasztóan sokat nőtt, mióta utoljára látta, és az egyik indája már lelógott polc széléről. Örömkiáltással nyugtázta, hogy virágzás előtt álló rügyekkel van tele.

- Vége -

Tyrande & Malfurion - A hit magjai 4. rész

A hit minden dolog kezdete. Ez volt az első lecke, amit megtanult és megjegyzett Elune Nővéreként. Tyrande felidézte magában Dejahna Főpapnő szigorúságát, ahogy a lányokat vizsgálta, készen arra, hogy elküldje azokat a kishitű tanulókat, akik csak azért csatlakoztak a Nővériséghez, mert mágikus képességeik hiányoztak. Ha az arcane-nal tűrhetően bánsz, de nem elég jól, attól még lehetsz varázslónő. Ha tudsz bánni a tűvel és a cérnával, de nem elég jól, attól még lehetsz varrónő. De ha a hited csak tűrhető és nem erős, soha nem leszel papnő.

Különös, hogy mennyire tisztán eszébe jutottak ezek a szavak, miközben megpróbált a hippogriffen fennmaradni. Szembeszél fújt és az eső égszínkék haját a vállára tapasztotta, de elméjének egy része még mindig Suramar régi templomában maradt, ahol Dejahna éles szemei szkeptikusan vizslatták őt.

Miért ezt az utad választottad, Suttogószél Tyrande?

Azért – mondta akkor - , mert meg akarok védeni másokat. Különösen azokat, akiket szeretek. A főpapnő ezután hosszú ideig nézte őt, és Tyrande sohasem tudta meg, hogy pontosan mit gondolt Dejahna erről a válaszról, de már régóta azt gyanította, hogy valahogy ezek voltak az első magjai annak, hogy később az örökösévé nevezte, abban a rövid, feszült csendben.

Sokszor megkérdőjelezte elődjének azon döntését, hogy őt nevezte ki főpapnőnek. Mennyiben lenne más az élete a vezetés terhe nélkül? Akkor is meg kellett volna ölnie a Felügyelőket, hogy biztosíthassa Illidan segítségét a Lángoló Légió ellen? Akkor is tízezer évet kellett volna várnia arra, hogy végre együtt lehessen szerelmével? Talán kevesebbet szenvedett volna népe az Ősök Háborújában, ha egy tapasztaltabb vezetőjük lett volna?

Dejahnának igaza volt: a hit volt az egyetlen vezetője. Most egy nyughatatlan viharon vezette át, hogy megmentse a legtehetségesebb tábornokot, akit valaha ismert, a hatalmas, ám elkerülhetetlen veszélytől. És egyedül volt. Egyetlen szava sem hatotta meg Malfuriont, pedig biztosra vette, hogy úgy lesz... Úgy tűnt, hogy a hit valóban ritka ajándék.

A hippogriff vijjogott, és Tyrande átnézett a madár agancsos fején. Feralas előttük feküdt, de Saldor Sziget alig látszott a ködön át. Valahol a szigeten belül Shandris várt rá. Tyrande-nak hinnie kellett abban, hogy a lánya még mindig életben van.

Megérintette a hippogriff nyakát, jelezve, hogy a délre lévő területen landolhatna. Az erős szélben könnyebb volt érintéssel kommunikálni, és az élőlény mindig megértette a jelet. A hippogriff válaszul nekilódult és szélesre tárta a szárnyait, hogy megpróbálja elhárítani a turbulenciát. Erőfeszítései ellenére az erős szél csak játszott velük, és majdnem az alattuk lévő hullámzó tengerbe lökte a párost. Tyrande a nyereg jobb szélére csúszott, és remélte, hogy ez a súlyáthelyezés segít a hippogriffnek egyenesbe hoznia magát. Egy pillanatra úgy szálltak a levegőben, mint egy falevél, majd a hippogriff oldalra dőlt, és gyorsan a part felé ereszkedett.

Tyrande erősen belékapaszkodott.

- Hát ez vakmerő volt, de hatásos. - A hippogriff büszkén kitárta tollait, ahogy egy talpalatnyi száraz földre ereszkedett éppen Holdtollú Erőd mellett.

- Gondolom, ezért vagyunk most együtt ebben a küldetésben. Maradj közel – mondta a főpapnő, miközben leszállt a madárról, és óvatosan az épület felé lépdelt.

Morthis nem hazudott. Hodtoll egy romhalmaz volt, az épületei omladoztak és elöntötte őket a víz. Mindenütt nagák voltak, fosztogatták a romokat és úgy őrizték a tengerpartot, mintha bármelyik pillanatban erősítés érkezne. Az esőben és a szélben valahogy nem vették észre, ahogy ő délről megközelítette őket. Vagy csak úgy gondolták, hogy egyetlen magányos éjelf nem jelenthet gondot.

Eszébe jutott, hogy talán Shandris még az invázió előtt elmenekült a szigetről, de addig nem tudott megnyugodni, amíg tüzetesen át nem vizsgálja a területet. Shandrisért való aggódása elhatalmasodott rajta, és gondolatai visszatértek a halott lányhoz Rut'theran partján. Tyrande tovább haladt, elérte a legközelebbi épület szélét, miközben egyik szemét az őrökön tartotta. Nem félt attól, hogy harcoljon velük, de a küldetését gyorsabban elvégezheti, ha nem keveredik felesleges összetűzésekbe.

A padló megnyikordult a talpa alatt, és víz folyt le a tetőről, ahogy belépett az ütött-kopott házikóba. Ahogy végignézett a szobán, Tyrande észrevett egy levendulaszín dolgot az egyik közeli könyvespolcon – talán egy fülvég lehet? Előrefutott, remélve, hogy nem ért ide túl későn. A könyvespolc az egyik sarokban állt, és erősen meg kellett lökni, hogy elmozduljon, de a főpapnőnek sikerült oldalra tolnia és megtalálnia alatta a testet. Lenyúlt érte, és felemelte a testet a sáros vízből, amely elöntötte az épületet.

Hamar felismerte hosszú, őszes haját. Holdlándzsás Latronicus az egyik első harcos volt a nagákkal szemben Holdtollú Erődben. Most már Elune karjai között nyugodott. A főpapnő lecsukta a szemét, és egy imát mormolt a halottért. A szavak túlságosan is ismerősek lettek az ajkán az elmúlt napokban.

A szoba többi része egy másik megölt Vigyázó holttestét őrizte még, akit szinte biztos, hogy a nagák öltek meg, és több tucat elhagyott felszerelést, amelyeket tönkretett az árvíz. Ahogy elhagyta a szobát, egy csapat naga felderítő jelent meg, és mind észrevették őt. A főpapnő felemelte karját, elmondta a szavakat, és a holdsugár erejét zúdította ellenségeire, mielőtt megtámadhatták volna. A nagák összeestek támadásától, és ő a fogadóba szaladt, miközben a víz alatt nyomok után kutatott – harc nyomai után, amelyek elvezethették őt Shandrishez és a többi túlélőhöz –, de az árvíz már sárrá változtatta a földet.

Egy árnyék haladt át a fején, és Tyrande vigyázón felemelte csatabárdját. Egy hatalmas madár körözött az égen fölötte. Megállt, és hitetlenkedve nézte a lényt. Meredek szögben ereszkedett lefelé, és az éjelf nő kezdte felismerni a viharvarjú sötét tollazatát és szemének bizonyos villanását. A madár leszállt és egy pillanat alatt szerelme ismerős figurájává változott.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mosolygott rá a férfi.

- Mal... - ölelte át. - Hát mégis eljöttél.

- Most már egyként harcolunk. Barátunk, Broll vette át a helyemet a druida felderítők megszervezésénél, és Merende vette át a te helyedet Darnassusban.

- Köszönöm, szerelmem. Holdtollú Erődnek nagy szüksége van a segítségünkre. Nem találtam egyetlen túlélőt sem, és lehetetlen megtalálni a nyomaikat ebben az árvízben.

A fődruida bólintott.

- Talán tudok ebben segíteni. - Lehunyta szemét, hogy meditáljon, és elméje kinyúljon az elpusztított földre. Széllökések gyűltek Malfurion közé és ő egy masszív ciklonná gyúrta őket. A sáros víz elkezdett fodrozódni és visszahúzódni, ahogy az erős szél visszafújta a tengerbe. Aztán csak a Sardor Sziget romos tája feküdt előttük, feltárva a holttestek nyomait, amelyek az északnyugaton lévő hatalmas fához vezettek.

A varázslat azonban felriasztotta a nagákat. Minden oldalról érkeztek, hogy megvizsgálják, hogy mi okozta a víz visszahúzódását. Amikor meglátták az éjelfeket, a kígyószerű lények felkiáltottak, még több csapatot riasztva. Készen álltak a támadásra. A naga varázslónő, Szenastra úrnő tűnt fel az egyre növekvő csoport közepén. Abból, ahogy az úrnő irányította alattvalóit, Tyrande rájött, hogy ő volt a sereg vezetője.

- Sardor Sziget most már a miénk. A halálodba jöttél, „Felség” - sziszegte Szenastra.

- Nem vagyok királynő – csattant fel Tyrande. - És előbb meghalnék, mintsem ezt a címet viseljem. Mit tettetek a kaldoreiekkel, akik itt éltek?

- A néped már az örök álmot alussza. Nem látod őket? - Szenastra az előttük fekvő testekre mutatott. - Te is csatlakozhatsz hozzájuk, ha kívánod. Szallah úrnő sokkal kielégítőbbnek találná, ha önként teljesítenéd a kérést. Ha nem, magamnak kell ezt elvégeznem – majd jelére egy csapatnyi myrmidon kúszott előre.

Tyrande és Malfurion egymásra néztek.

- Milyen könnyen elfelejtik ezek a bolondok a vereséget – mormolta a főpapnő összeszorított fogai között.

- Akkor emlékeztetnünk kell rá őket – mondta Malfurion. Tyrande gyorsan bólintott. Villámlás szaladt át az égen, ahogy a fődruida belekezdett varázslatába. A sziget feletti felhők még jobban elsötétültek, és a nagák felszegték fejüket. Szenastra egy parancsot sziszegett, és a naga sereg az éjelf páros felé közeledett.

Malfurion csak higgadtan nézett rájuk, várta, hogy az energiák egyesüljenek. Amikor a vihar teljesen kifejlődött, agancsos fejét lassan az ég felé emelte, és az ég minden dühét a naga erőkre zúdította. Villámlás rázta meg a földet – mindegyik villám több ágra osztódott, így egyszerre több tucat nyomorult myrmidont égetett meg. Ahogy a csapatok szétoszlottak a káoszban, Tyrande a varázslónőre összpontosított.

Szenastra úrnő már menekülni próbált, de a főpapnő egy masszív holdtűzcsóvát eresztett rá. A naga megrázkódott egy pillanatra, amíg az energia áthaladt rajta, majd a földbe csapódott és csillogó díszeit elnyelte a sár.

Tyrande a toronyhoz rohant. A bejáratot törmelék zárta le úgy, mintha belülről lenne lezárva. Csatabárdjának néhány dühödt és rettenthetetlen csapásával sikerült rést nyitnia rajta.

A szobában, a földön szétterülő vértócsa közepén Holdtollú Shandris feküdt.

A hét kérdése - Kedvenc hely 2. rész

Az előző kérdésben a Keleti Királyságok kedvenc helyét kérdeztem, és elsöprő fölénnyel nyert Eversong Woods. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a másik földrészen, ahol az éjelfek, orkok és taurenek élnek, mi lesz a válaszotok.

Melyik a kedvenc helyed Kalimdoron?

1. Régi Ashenvale, vagyis Kőrisvölgy 

Azt hiszem, ezt a helyet szintén nem lehet nem szeretni. A régit, a klasszikusat. Ez volt az egyik olyan hely, amellyel beszippantott magába a Wow világa (lányként nem csoda), hiszen a zöldes-rózsaszínes erdő, a nyugodtság és a természet, amely körülvett, mindig megnyugtatott. Úgyhogy az egyik legnagyobb fájdalmam volt a Cata során látnom, hogy mivé tették a Blizzard emberei :( (ja, és ezt nem egykönnyen bocsátom meg Garroshnak)

2. Hyjal-hegy

A Cata helyszínei közül egyértelmű kedvencem. A története miatt is (ez volt az egyetlen hely, ahol nem untam el a questelést), meg persze azért is, mert jó volt látni, ahogy egyre több helyen jelent meg újra erdő a területen.

Nektek mik a kedvenceitek?

(A Tyrande-os történetet is ígérem, hogy folytatni fogom, talán már a hétvégén, de épp félig költözésben vagyunk, szóval elég kevés az időm)