Li Li útinaplója 11. bejegyzés - A Rettegett Puszták

Életemben először igazán félni – valójában rettegni – még a Kóbor Szigeten féltem. Kicsi kölyök voltam, és a Nagy Könyvtárba mentem, hogy a Teknős Könyvét olvassam. Néhány oldalt olvastam, amikor egy üveg tintát öntöttem rá a pergamenre. Megpróbáltam letörölni a pacákat, de csak még rosszabb lett a helyzet. Ekkor bepánikoltam, és a könyvet a könyvtár egyik poros sarkába dugtam, és reméltem, hogy örökre titok marad a tettem.

A következő három nap rettegésben telt, mert biztos voltam benne, hogy elkapnak. Alig tudtam enni vagy aludni. Alig hagytam el a szobámat. A félelem úgy erőt vett rajtam, mint a gonosz erdei manók Mei nagyi rémtörténeteiben. A harmadik nap végén a könyvtár gondnoka rájött arra, hogy mit tettem. (Szerencsére volt nekik a könyvből egy másolatuk.) Büntetésként a papusom leírattatta velem „Liu Lang dalának” szövegét ezerszer, de ez nem nagyon érdekelt. A legszörnyűbb rész az a három, félelemben töltött nap volt.

Azóta nem féltem így semmitől… egészen addig, amíg meg nem érkeztem a mantidok otthonába, a Rettegett Pusztákra. Amikor beléptem a vidékre, távolabb voltam a Kígyó Gerincétől, mint szerettem volna. Egy hatalmas szurdok választotta el a Townlong Sztyeppéket a Rettegett Pusztáktól. Nyugat felé tartottam a szakadék mentén, amíg találtam egy természetes hidat – egy hatalmas, kivájt fatörzset – amin át tudtam menni.

A Félelem Sha-ja Townlong kifordított képmásává változtatta ezt a vidéket. A földfelszín ugyanaz volt – füves dombok, sziklák és égig érő kypari fák -, de minden furcsának és természetellenesnek tűnt. Egy csomó sötét felhő egyetlen nagy, dühös örvénnyé egyesült a fejünk felett. Körülötte kísérteties fényben világított az ég. Fehér és fekete sha energiáik foltjai bukkantak fel mindenfelé a földön. A Teknős Könyvének tintapacáira emlékeztettek. Valójában valahányszor lélegzetet vettem, vagy megtettem egy lépést, kirázott a hideg, ahogyan újraéltem azt a három, szörnyű napot.

El akartam futni. Meg is tettem volna, ha nem Chen bácsi járt volna az eszemben. Meg kellett találnom a Naplemente Sörkertet.

Minél jobban koncentráltam a helyre, annál jobban lenyugodtam. Folyamatosan ismételgettem a nevét a fejemben, miközben egy kypari fa alja felé tartottam (amit Kor’vessnek hívtak, mint később megtudtam). A kiálló gyökerek olyan nagyok voltak, hogy boltíves folyosót képeztek felettem. Csillogó borostyánkő darabkák gyűltek összes az ágakon, lusta szentjánosbogarakként lebegve. Mindenfelé boltozatos ajtónyílásokat és lépesmézes ablakokat láttam a kypari törzsébe építve. Volt valami bogárszerű ezekben az építményekben, aztán rájöttem, hogy biztos a mantidok építették őket. A bogarak a fák belsejében éltek!

Szerencsére egyetlen mantidot sem láttam magam körül – legalábbis élő példányt nem. Mindenütt bogártetemek hevertek, mint valami csatatéren. Attól még óvatos voltam és a kypari gyökerének árnyékában maradtam, miközben azt kerestem, hogy merre lehet a sörkert.

Az első nyomom egy fahordó volt, amit egyértelműen pandarenek készítettek. Világos borostyánkő szemek vették körül a roncsot. Aztán eszembe ötlött: nem lehet, hogy a Rettegett Pusztákon élő pandarenek vadásznak a kypari nedve után? Ebben lehetett valami. A mantidok sokféle dologra használják a borostyánkövet, fegyvereket készítenek belőle vagy otthont építenek. Még azt is hallottam, hogy ennek a csöpögő cuccnak gyógyító ereje van. Más szavakkal, kiváló alapanyag egy jófajta ritka sörhöz.

 Még jó egy órába telt, mire megtaláltam a Kor’vesshez közel egy másik kypari fánál a sörkertet. Könnyű fegyverzetbe öltözött pandarenek dolgoztak az egyszerű tábor körül. Gőz csapott fel a forrásban lévő árpával és komlóval teli üstökből. A fa nedvei széles sugárban folytak a várakozó hordókba. Mindent egybevetve a helynek volt egyfajta meghitt hangulata, mégha kicsit durva is volt a szélein.

A sörkertbe belépve ismerős hangot hallottam.

- A Shado-pan utoljára a Rettegett Puszták felé látta jönni – mondta Chen bácsi. A tábor végén szúrtam ki, ahogy három másik pandaren mellett állt.

- Akkor mire várunk? – kérdezte valaki. Egy idősebb hölgy volt, haja két copfba volt megkötve. Belerúgott egy kövér pandarenbe, aki a földön horkolt. – Kelj fel, Nagy Den! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egy Stormstout-ot elveszítsünk.

- Engem kerestek? – szóltam közbe.

Egyszerre minden fej felém fordult. A meglepettség Chen bácsi arcán leírhatatlan volt.

- Li Li! – kiáltotta és felkapva szorosan magához ölelt. Hirtelen minden félelmem elillant. Éppen elkezdtem bocsánatot kérni azért, hogy kérdezés nélkül otthagytam a sörfőzdében, amikor Chen bácsi leállított.

- Hogyan haragudhatnék rád, amiért egy felfedezésre indultál? – mondta. – Én ezt tettem egész életemben. Csak örülök, hogy épségben vagy.

Chen bácsi elmagyarázta nekem, hogy miért nem találkoztunk a Kígyó Gerincénél. A mantidok több helyen is megtámadták a hatalmas falat, így vágva el az ő útját. Mikor végre legyőzték a bogarakat, rátalált Minre, a Shado-pan monkra, aki elmondta, hogy mi történt velem. A nagybátyjám éppen ekkor tért vissza a sörkertbe, és épp egy keresőjáratot szervezett.

Egy keresőjáratot tele Stormstoutokkal! Hannak, Mamának és nagy Dannek hívták őket.

- Egyedül átvágtál Townlongon és a Rettegett Pusztákon? – kérdezte tőlem Han.

- Persze, hogy egyedül! – csípett bele az arcomba Mama. – Hiszen egy Stormstout, nem igaz?

Nagy Dan horkantott egyet, felkelt és megdörzsölte a szemeit. Szerintem nem túl sokszor szokta ezeket a mozdulatokat végezni. Csendben végignézett rajtam, majd így szólt:

- Úgy… úgy néz ki, mint Evie.

Mama, Chen bácsi és Han bólintottak, majd lehorgasztották a fejüket. Amikor megkérdeztem, hogy kicsoda ez az Evie, kivezettek a sörkertből, le a Rettegett Pusztákat határoló szurdokig. A szakadék szélén egy sírkő emelkedett ki a földből. Evie-nek emelték.

Evie Stormstoutnak.

A Rettegett Pusztákon való vadászat közben halt meg, és a sha vagy egy mantid ölte meg (vagy a kettő kombinációja). Chen bácsi volt, aki megtalálta. Soha nem találkoztam ezzel a lánnyal, mégis hiányzott nekem. Ha Nagy Dan azt mondja, hogy hasonlítok Evie-re, akkor ez azt is jelentheti, hogy a személyiségünk is azonos volt? Lehet, hogy jóbarátok lehettünk volna, vagy akár nővérek is?

A sha és a mantidok elpusztítottak minden esélyt arra, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre. Mérges voltam, nemcsak Evie miatt, hanem minden más miatt is, amit a Pandarián való utazásom során láttam. Így vagy úgy, de a sha gondokat okozott az egész kontinensen. Még hány ártatlannak kell meghalnia úgy, mint a kuzinomnak?

- Visszaviszlek a Négy Szél Völgyébe – mondta Chen bácsi. – Ott kellene maradnod, amíg nem végzünk a shaval és a mantidokkal. Nem biztonságos egy ilyen pusztaságot felfedezni, mint ez.

- Nem – feleltem. A felfedezés volt a legutolsó dolog, amin járt az eszem. – Ideje van a felfedezésnek, és ideje van a harcnak és annak, hogy álljuk a sarat. Ezt te írtad nekem az egyik leveledben. Nos, követni fogom a tanácsod. Itt akarok maradni, hogy segíthessek.

Féltem attól, hogy Chen bácsi visszautasít és mégis visszaküld a völgybe, de néhány pillanattal később egy mosoly jelent meg a szája szélén.

- Hmm. Úgy beszélsz, mint egy igazi vándor.

Ezzel visszatértünk a sörkertbe. Sok mindent kellett megtervezni. Talán nem a frontvonalban fogok a sha és a mantidok ellen harcolni, de mindent megteszek, hogy segítsek, akkor is, ha csak főzést vagy kötszer-szabdalást jelent. Gondoskodom róla, hogy Evie halála ne legyen hiábavaló…, hogy Buwei és Kicsi Fu visszatérhessenek a szülőföldjükre és új életet kezdhessenek…, és hogy mindenki, akivel utazásaim során találkoztam, a sha befolyásától mentesen élhessen.

Gondoskodom róla, hogy legyen egy Pandaria, amit felfedezhetek, ha ennek az egésznek vége lesz.

- Li Li Stormstout

                                              

Li Li útinaplója 10. bejegyzés - A Townlong Sztyeppék

Egyszer hallottam egy legendát, mely szerint a Kígyó Gerince több milliárd kőből áll.

Igen. Milliárd.

Abban az időben azt hittem, hogy ez csak túlzó beszéd. De amikor végül ott álltam a nagy fal tetején és láttam, hogy milyen hatalmas, hinni kezdtem a történetben. A Kígyó Gerince hatalmas tekergőző kígyóként nyúlt el délre, olyan messzire, hogy nem is láttam a végét. A teteje olyan széles volt, hogy akár több kordé is elfért egymás mellett, és még akkor is lett volna hely egy olyan kövér pandaren számára, hogy elsétáljon közöttük, mint Chen bácsi. A kapu néhány részét újonnan építették, lapos és pontosan méretre vágott kövekből. Más területek durvák és sziklásak voltak, magukon viselve az elemek és elmúlt csaták barázdáit.

Az, hogy a Kígyó Gerincén lehettem, egy valóra vált álom volt, különösen azok után, ahogy idejutottam. Chen bácsi pontos utasításait követve a grummli hírnök, Halfarok egy Kun Laiban található őrtoronyhoz vezetett engem. Akkor értettem meg, hogy miért tettünk ekkora kerülőt, amikor elértük a falat.

Chen bácsi ugyanis megbízott egy kísérőt, hogy itt találkozzon velem… aki a Shado-pan tagja volt!

A fickót Minnek hívták. Rejtélyes rendje már generációk óta őrködött a Kígyó Gerincén, hogy megóvja Pandariát az olyan undormányoktól, mint a mantidok. A legtöbb Shado-panhoz hasonlóan öltözködött: könnyű páncél egy széles karimájú kalappal, amelyet mélyen a szemébe húzott, és egy kendő az arca körül. Nem beszélt túl sokat, de amiket elmondott, azok nagyon érdekesek voltak. Min elmondta, hogy minden kőnek külön története van a falban: elmesélik, hogy hol verték vissza a Shado-panok a támadókat, időnként a saját életüket áldozva szent küldetésük teljesítése érdekében.

Elkezdett esni az eső, ahogy dél felé haladtunk. Azonban ahelyett, hogy nagy tócsák jöttek volna létre, a víz lefolyt a kövek barázdáin át a falak oldalán ezernyi apró vízesést hozva létre. Épp a barikád felépítését csodáltam, amikor észrevettem valami különöset Minnel kapcsolatban. Mindig nyugat felé nézegetett, mintha ez szokása lett volna. Abba az irányba a vidéket Townlong Sztyeppéknek hívták, és egy nyílt, dombos hegyekkel és sziklás kibukkanásokkal teli hely volt. Mindenfelé a hatalmas, kypari-nak nevezett fák emelkedtek az ég felé. Néhány olyan magasnak tűnt, mint a Kígyó Gerince.

Townlong egy érdes vidék volt, és egy érdes, nyers nép lakott rajta: a yaungolok. Min elmesélte nekem, hogy évekkel korábban, ha az ember kinézett a falról, megfigyelhette a bozontos nomádok vágtatását a dombokon. Most elhagyatottnak tűnt a terület. Keselyűk lepték el az eget, a yaungol táborok füstölő romjai felett körözve.

A háború jött és végig söpört Townlongon. Az egész azzal kezdődött, hogy mantidok lepték el a területet, arra kényszerítve a yaungolokat, hogy Kun-Laiba meneküljenek, ahol elkezdték a pandaren falvakat pusztítani. A sha is befolyásolta ezeket a barmokat, aki így az átlagosnál erőszakosabbak lettek. Végül a pandarenek és szövetségeseit legyőzték a yaungolokat.

- Nem táplálok gyűlöletet – mondta Min. – A Shado-pan csak annyit tesz, ami ahhoz szükséges, hogy megvédjük Pandariát. Az érzelmeink nem játszanak szerepet akcióink során. Arra képeznek ki minket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket, hogy ne uralkodjanak rajtunk. De ne bánkódj, kicsi. Ezek a nomádok nagy túlélők. A kultúrájuk fennmarad. És mindenek felett remélem, hogy tanulnak majd ezekből az eseményekből.

Min semmi mást nem mondott utunk hátralévő részén, de ez nem zavart. Sok mindenen kellett elgondolkoznom. Azt akartam, hogy a yaungolokat szigorúan büntessék meg azért, amit Kun-Laiban tettek, de miután láttam Townlongot, nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Boldognak kellene lennem, vagy szomorúnak!

Mire elértük az őrtornyot, ahol elvileg Chen bácsi várt rám, az eső elállt, és a felhők elmentek. A jó időjárás jót tett a lelkemnek… amíg nem vettem észre, hogy a bácsikám nem volt ott. Ugyanúgy, ahogy az általában ott őrködő Shado-pan őrök is eltűntek.

Mielőtt megkérdezhettem volna Mint, hogy merre vannak a többiek, a mantidok megtámadtak.

A bogarak a Kgyó Gerincének külső falához húzódva vártak ránk. Hirtelen tucatnyi bogár lépett a falra és vett körül minket. Csoportosan álltak észak, dél és kelet felé, elvágva a menekülés útvonalát, és a fal Townlong felé néző végére kényszeríttettek Minnel együtt. Korábban már harcoltam a mantidok ellen a Négy Szél Völgyében, de ez egyáltalán nem könnyítette meg a viszontlátást. Furcsa csápjaiktől, állkapocsaiktől és pergamen-vékony szárnyaiktól felállt a hátamon a szőr!

Min néhány bogarat átmetszett lándzsájával. Szúrt, hárított és kitért, mintha előre tudta volna, hogy a mantidok mit fognak tenni. Előre ugrottam, hogy segítsek neki, de visszatartott.

- Van egy titkos raktárunk az őrtornyok közelében – mondta nyugodtan még akkor is, amikor lándzsáját megpörgetve egy csoport, oldalról érkező mantidot lökött félre. – Keress egy követ, amelybe egy vicsorgó tigris van vésve. Az a Shado-pan jelképe. Mozgasd oldalra és vedd fel alóla a kötelet.

A talpa közelében bukkantam rá a kődarabra és megpróbáltam a botommal kipiszkálni. A kő alatt egy széles üreg volt, száraz élelemmel telt zsákokkal és egy vékony kötéllel. Miközben Min visszaszorította a mantidokat, arra utasított, hogy kössek csomót a dereka, majd dobjam át a kötelet a fal túloldalára.

Ezután megparancsolta, hogy másszak le.

Kicsit megijedtem. Az, hogy lemásszak a Kígyó Gerincén, egy dolog volt, de mindezt úgy, hogy a horgonyom egy kisebb seregnyi mantiddal harcol, egy másik dolog volt. És egyébként is, mit fogok találni, ha földet érek? Emlékeztem még Chen bácsi rejtélyes üzenetére, amit nekem írt: „És Li Li, bármi történjék, ne gyere át a fal túlsó oldalára! Itt különösen veszélyes.”

Mindemellett az sem tetszett, hogy Mint magára hagyom. De mi mást tehettem volna? Shado-pan volt, a legelőkelőbb rend monkja. Tudta, hogy mit csinál, és ha ki akartam vívni a tiszteletét, követnem kellett az utasításait.

Így lemásztam. Az úton lefelé végig hallottam Min lándzsájának csattogását, amikor a mantidok kardjainak és páncéljainak ütődött. Reméltem, hogy rám néz és azt mondja, a csatának vége. Nem tette.

Ahogy közeledtem a talajhoz, a kötél meglazult. Valaki elvágta. Leestem és egy tüskés bokorban landoltam a Kígyó Gerincének oldalán. Mozdulatlanul feküdtem ott, a legrosszabbtól tartva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Min végre kidugta fejét a falon és kiáltozni kezdett.

A köztünk lévő távolság miatt szinte lehetetlen volt, hogy meghalljam, amit mond. Annyit értettem, hogy megölte a mantidokat, de az utolsó átvágta a kötelet. Min továbbra is délre mutatott és a karjaival úgy integetett, mintha valamit magyarázni akart volna nekem. Nagyszerű monk volt (az egyik legnagyszerűbb, akit valaha is láttam), de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna elmutogatni, amit akart. Annyit tudtam, hogy nem szabad egy helyben maradnom. Az elvágott kötél miatt a falra visszamenni se tudtam. Ha a mantidok innét támadtak, akkor valószínűleg még több bogár ólálkodott a közelben, és csak arra vártak, hogy újabb váratlan támadást indítsanak.

Townlong sokkal veszélyesebbnek tűnt a földről. A fű még ahhoz is hideg volt, hogy megérintsem. A tiszta ég eltűnt a sötét felhők rétegei között. Villámok cikáztak fölöttem. És a dombok és hatalmas kiugrók kiváló búvóhelyek voltak az olyan szörnyek számára, akik meg akartak enni.

De Chen bácsi miatt aggódtam a legjobban. Merre van? Miért nem bukkant fel? Nem felejtette volna el. Átfutott az agyamon, hogy a mantidok csináltak valamit vele, de tudtam, hogy túl szívós a bogaraknak. Még úgyis darabokra tépte volna őket, ha egyik mancsát elrejti a háta mögé (vagy egy korsó sört tart benne).

Úgy döntöttem, hogy dél felé megyek a Rettegett Puszták irányába és megpróbálom magam megtalálni a Naplemente Sörkertet. Úgy gondoltam, hogy az ottaniak biztos tudni fogják, hogy mi történt Chen bácsival, vagy hogy merre ment.

Hosszú útnak tűnt, de abban a pillanatban semmi más lehetőségem nem volt.

Li Li útinaplója 9. bejegyzés - Az Örök Virágzás Völgye

Az Örök Virágzás Völgye olyan volt, mint egy különálló, apró, elzárt világ Pandaria szívében. Meleg, lágy szellő simogatta a fűtől aranyló dombokat. Folyamatosan hullottak a levelek és a virágok a fákról, édes illattal töltve el a levegőt. De ahelyett, hogy megszáradtak és széttöredeztek volna, mint a normál levelek és szirmok, ezek a lehullott levelek napokig frissek és puhák maradtak.

Nagyon sok dolgot láttam, amit megegyezett a völgyről szóló legendákban hallottakkal. Minden kölyök úgy nő fel Pandarián, hogy ismeri ennek a helynek a mítoszát. Az egyik legkedveltebb történet szerint ez a vidék egy csomó mágikus tavacskának adott otthon. Néhányan azt is kijelentették, hogy ezek a vizek csodatevőek! Volt valami különleges a völgyben, és nem én voltam az egyetlen, aki kíváncsi volt arra, hogy vajon igazak-e a vidékről szóló mesék.

 Tucatnyi pandaren menekült sereglett az aranyló völgybe. A legtöbben Kun-Lai Oromból jöttek, ahonnan a yaungolok üldözték el őket, elpusztítva otthonukat. Ezek a szegény párák csak annyi holmit hoztak magukkal, amennyit el bírtak cipelni, ez pedig a legtöbb esetben ruhás-zsákok voltak a hátukon. Ha szerencsések voltak, akkor volt egy-két jakjuk, amivel néhány régi családi örökséget és néhány napra elegendő élelmet tudtak hozni magukkal.

Két menekülthöz csatlakoztam – egy Buwei nevű pandarenhez és a fiához, Kicsi Fuhoz – akik maguk utaztak idáig. Mindketten elég csendesek voltak, amíg be nem vetettem Stormstout bájaimat, hogy megismerhessem őket. Kiderült, hogy Buwei és a kölyke mindenüket elvesztették egy yaungol támadás során Kun-Laiban… még a családjuk többi részét is. Most apa és fia Hullóköd Falvába tartottak, arra a helyre, amely számos Kun-Laiból érkezett pandaren menedékévé vált.

Az összes menekülthöz hasonlóan Buwei és Kicsi Fu is úgy gondolták, hogy a völgyben majd békére lelnek. És ki hibáztathatná őket ezért? Néhány nappal ezelőttig a völgy évezredekig el volt zárva más területektől. Ezalatt az idő alatt a hatalmas égiek vigyázták közelről. A legendás lények különleges gondozókat, az Arany Lótuszt bízták meg azzal, hogy segítsenek nekik a völgy felügyeletében. A pandarenek, akikkel találkoztam, mind azt mondták, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha a szent rend tagjává választanak valakit, de számomra az egész dolog kicsit furcsa volt. Nem tudom elképzelni, hogy egy istenszerű lény egy nap felbukkanjon és arra kérjen, hogy hagyjam el a családomat és barátaimat, hogy az egész életemet egy titkos völgyben tölthessem.

 Ettől eltekintve értettem, hogy miért jöttek a menekültek a völgybe. Az Arany Lótusszal és az égiekkel körbevéve, valószínűleg ez volt a legbiztonságosabb hely Pandarián.

Vagy legalábbis, valaha ez volt.

Buwei elmesélte, hogy a völgy valaha a mogu birodalom székhelye volt. Nemrég ezek a hitvány alakok találtak egy utat vissza a völgybe, és most megpróbálták visszaszerezni a régi területüket. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is moguk irányítottak egy ilyen gyönyörű helyet, mint a völgy, de a mindenfelé előforduló őket ábrázoló szobrok ezt bizonyították!

A mogukról szóló hírek ellenére Buwei és Kicsi Fu felvidultak a nap során. Bárcsak enyém lenne ezért a dicsőség, de az a mosómedvémet, Shisait illeti. A szőrgombóc nagyrészt túljutott a dühkitörésein, ahogy elhagytuk Kun-Lait. De a biztonság kedvéért megtanítottam a két menekültet, hogy hogyan csillapíthatják le falatkákkal és rágójátékokkal, ha morcossá válik. Buwei és fia nagyon sokat játszottak a mosómedvével. Az, hogy körülöttük volt, valószínűleg segített elfeledtetni mindazt, amit elvesztettek, különösen Kicsi Fu számára. Az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodott, akkor volt, amikor az ölében tartotta Shisait. Hamarosan a kölyök a rágcsáló gondozásának mesterévé vált.

Amikor végre elértük Hullóköd Falvát, meglepődtem, hogy milyen nagy és élettel teli volt. A falu kőutcái ősinek és viseltesnek tűntek, de sok épület tűnt újnak. Buwei azt mondta, hogy Hullóköd kisebb volt, mindössze néhány épülettel az Arany Lótusz számára, de a Kun-Laiból érkező pandarenek első hulláma hamar kibővítette a helyet.

A menekülteknek nem sok időbe telt, hogy otthon érezzék magukat. Pandaren beszélgetés, nevetés és éneklés hangjai töltötték be a falu minden sarkát. A legtöbb kordét, amit magukkal hoztak, széttörtek, hogy aztán rögtönzött asztalt és piaci bódékat építsenek belőlük. A megmaradt darabkákat tűzifának használták, hogy hatalmas üstökben zöld currys halat főzzenek vagy földimogyorós csirke-nyársat süssenek. Hébe-hóba manókat láttam – olyanokat, mint a Kóbor Szigeten -, amint a tetőről ugrándoztak. Ezek a kártékony fickók kilesték a menekültek holmijait, aztán kereket oldottak velük.

Hullóköd meglátogatása nagyszerű volt, de fel akartam fedezni a völgy többi részét is. Korán útnak indultam a következő reggelen. Buwei még aludt. Ahogy Kicsi Fu is. A kölyök mosolygott, miközben karjaival szorosan ölelte Shisait. Úgy terveztem, hogy magammal viszem a mosómedvét, de hogy tehettem volna, miután láttam, hogy milyen boldoggá tette Buwei fiát? Mindazok után, amin Kicsi Fu keresztülment, megérdemelte Shisait. Amúgy is meguntam, hogy minden nap mosómedveszőrt találtam a ruhámban, az ételemben, a teámban. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg igyekeztem megállni, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy csecsemő, miközben búcsúlevelet írtam apának és fiának. Aztán kisurrantam a faluból.

Nem sokkal napfelkelte után valaki – vagy valami – elkezdett követni engem a völgyben. A csontjaimban éreztem, de igazán az a furcsa bűz figyelmeztetett, ami a levegőben terjendett. Ryshanra és a többi halászra emlékeztetett a Krasarang Vadonból: az izzadt bunda és halrészek keveréke. Kiszagoltam a dolgot, és a követőmet egy hatalmas szikla mögé bújva cserkésztem be. Először azt hittem, hogy Mei nagymamám volt az, de egy közeli pillantással rájöttem, hogy ez a dolog nem olyan szőrös, mint ő. Távolról sem.

Egy grummli volt az. Láttam már ezeket a különös lényeket Kun-Laiban, de eggyel sem találkoztam ilyen közelről. Kiváló hegymászók és nyomkövetők voltak, hihetetlen szagló érzékkel. A barátságtalan hegyeket járva meglehetősen babonásak lettek, és van egy olyan szokások, hogy különböző kabalákat (érméket, nyúllábakat) visznek magukkal, amiket szerencsehozóknak hívtak. A grummlik még saját magukat is a kedvenc szerencsehozójuk alapján nevezték, amely ebben az esetben megmagyarázta újdonsült barátom illatát…

- Halfarok Hírnök, szolgálatodra! – mondta a grummli. – Chen Stromstout küldött, hogy megtaláljalak, de nagyon nehéz volt. Napokig követtelek, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy te. Nem vagy elég büdös. Jobb szerencsehozóra van szükséged.

- Vagy egyszerűen megkérdezhettél volna, hogy ki vagyok – feleltem.

 

- Egy grummli mindenek felett az orrában bízik.

Átadott nekem egy tekercset Chen bácsitól. A papíron szétterülő sörfoltok és csípős tofu darabkák között azt olvashattam, hogy végre felemelte a fenekét és elhagyta a sörföző üzemet. Ezenkívül még több Stromstouttal találkozott a Naplemente Sörkertben, valami településen egy olyan területen, amit rejtélyesen a Rettegett Pusztaságoknak hívott. Leírta, hogy a Pandaria nyugati felén végighúzódó Kígyó Gerincén található egyik őrtoronynál találkozzunk.

És Li Li, írta Chen bácsi levele végén, bármi történik, ne gyere át a fal túloldalára! Különösen veszélyes arra. Csak maradj nyugton, ha elérted az őrtornyot.

Ideges lettem attól, hogy meg sem említette, hogy az engedélye nélkül elfutottam. Valami nagy dolog történhet ott lenn a Rettegett Pusztaságokon, ha efelett csak úgy elsiklik. Bármennyire is sajnáltam, hogy el kell hagynom a völgyet, tudtam, hogy Chen bácsinak szüksége van rám. És hát én is nagyon akartam a falra menni.

- Gyere, gyere! – mutatott Halfarok Hírnők nyugatra, ahol a Kígyó Gerince végighúzódott a völgy szélén. – Elvezetlek a falig, de sietnünk kell. Feltámadt a keleti szél. Ez jó szerencsét és biztonságos utazást jelent!

Már jó messziről is hatalmasnak látszott a Kígyó Gerince. Először a Négy Szél Völgyében láttam a szélét. Attól a pillanattól kezdve reménykedtem, hogy egy nap a fal tetejéről nézhetek szét Pandarián.

Nos, ez a nap végül eljött.

Li Li útinaplója 8. rész - A Kun-Lai Orom

Azt hittem, hogy a Jáde Rengeteg az, ami egy hatalmas kiemelkedő földdarab, de össze sem lehet hasonlítani Kun-Lai Orommal. Az ottani hegyek olyan nagyok, hogy még a hőlégballonból nézve is szinte ki kellett törnöm a nyakam ahhoz, hogy lássam, hogy hol olvadnak bele a havas csúcsok a felhőkbe.

Úticélunk – a Fehér Tigris Temploma – Kun-Lai észak-keleti részében székelt. Ahogy a Jáde Rengetegben és a Krasarang Vadonban található templomok, úgy ez is Pandaria egyik legendás égiének lett emelve. Ezesetben Xuennek, a Fehér Tigrisnek. A ballon kapitánya, Shin is úgy utalt erre a lényre, mint az erő szellemére, amely tökéletesen jellemezte ezeket az éles hegyeket.

A templom talaja be volt fagyva, mikor megérkeztünk. A mancsaim teljesen elgémberedtek, mire az összes halas hordót lepakoltuk. Még a mosómedvém, Shisai sem tudott elmenekülni a hideg elől. Tetőtől talpig hó borította a bundáját, és a bajszai jégcsapok lettek. Még lehet, hogy sajnáltam is volna a kis fickót, ha nem lett volna olyan zsémbes mostanában. Előző éjjel is, megpróbált megharapni, amikor rajtakaptam, hogy egy halat akart lopni a hordókból!

Valami nem volt rendben vele, de nem tudtam mi az… még nem.

Miután leraktunk a szállítmányt, újra felszálltunk az égbe, és Kun-Lai Orom déli részén található köves fennsíkra mentünk. Észrevettem egy jinyu települést az Inkgill Tavacska mellett. Reméltem, hogy sokat megtudhatok ennek a kétéltű népnek a kultúrájáról és gazdag történelméről. És ami még fontosabb, tudni akartam, hogy hogyan teszik bele azokat az apró halakat a buborékokba, amelyek ott lebegtek a levegőben.

De nem volt lehetőségem felfedezni Inkgillt. Valójában semmit nem tudtam évezni Kun Lai csodálatos kilátásából. Ahogy teltek a percek, Shisai egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabbá vált.

- Mérges – magyarázta Shin, amikor észrevette a mosómedve viselkedését. – De ez nem az ő hibája…  - Ezután a pandaren elmesélte nem, hogy az egyik sha – a tiszta düh lénye – elszabadult a magas hegyekben lévő börtönéből. Terrorizálta a sztyeppét, és az itt élő különböző népek erőszakoskodni kezdtek egymással.

Hogy még rosszabb legyen a dolog, egy bozontos jak-fejű nomád nép, a yaungolok vándoroltak erre a területre nyugatról. Ezek a hatalmas barmok úgy viselkedtek, mintha övék volna ez a terület, és az útjukba álló településeket sorra felgyújtották. Shin nem tudta, hogy vajon a yaungolok hirtelen felbukkanása kapcsolatban áll-e a sha-val, de az biztos, hogy ezek a brutális lények nem teszik Kun-Lait biztonságosabbá.

Habár mi nem tudtunk sok mindent kezdeni sem a sha-val, se a yaungolokkal, azért a mosómedvémen tudtunk segíteni. Shin azt mondta, hogy ismer egy személyt, aki képes meggyógyítani Shisai dühkitöréseit: Bátor Yont.

Yon egy apró barlangban lakott a Kota Tetőn, amely egy távoli hegység Kun-Lai délnyugati részén. Elég bogaras pandaren volt, aki híres volt arról, hogy vadállatokat szelídít meg és megtanítja őket harcolni. Szerencsére Shin régi jóbarátja volt Yonnak, így az idomár otthonában fogadott minket, és hajlandó volt Shisaion segíteni. Óvatosan megvizsgálta a morgós mosómedvét. Ezalatt gyakran a barlangjában tartott állatokhoz fordult, hogy kérdezzen tőlük valamit, vagy csak suttogott nekik valamit. De ami igazán meglepett, azok a furcsa pulóverek, csizmák és sálak, amik a falon lógtak. Az látszott, hogy különböző fajta állatok számára lettek kötve. És mindegyik ruhadarabba bele volt kötve Yon valamelyik háziállatának a neve!

- Nevess, ha akarsz – mondta védekezőn a szelídítő, amikor észrevette, hogy a ruhákat bámulom. – De itt fent a hidegben fontos, hogy egy háziállatot melegen tarts. Tudod, meghúzhatják az izmaikat.

Hát igen… Yon egy kicsit furulyás volt, de én kedveltem. Emlékeztetett a Kóbor Szigeten élő monk mestereimre, akik az egész életükben az általuk választott harcművészetet gyakorolták. Csak ahelyett, hogy elérné a belső egyensúlyát, Yon nyuszikat harcoltatott bébi-krokodilokkal. Ami szintén szuper.

A következő nap folyamán Yon különböző módszereket mutatott meg nekem, hogy hogyan kezeljem Shisait és „összpontosítsam a haragját.” Rájöttem, hogy ezalatt azt érti, hogy tanítsam meg a mosómedvét, hogy hogyan harcoljon más állatokkal. Soha nem gondoltam volna, hogy az én kis szedett-vedett szőrgolyóm képes lesz taktikát használni egy harc során, de kiderült, hogy meglepően jó benne!

Shisai valójában képes volt felvenni a versenyt Yon harcedzett állatkáival (köszönhetően természetesen az én stratégiai tanácsaimnak.) Ezenkívül a harc lenyugtatta Shisait. Két ütközet között újra a régi önmaga volt, bár kicsit több seb volt rajta.

A következő reggelen elhagytuk Kota Tetőt Shinnel és Shisai-jal. Mielőtt elmentünk volna, Yon adott nekem egy zsákból a régi háziállat-felszereléseiből: rágó-játékokat, hogy lekezelhessem Shisait, ha morcossá válna, falatkákat és minden egyebet. A szelídítő nem kért fizetséget érte. Nagyon tiszteltem őt ezért. Azért segített Shisainak, mert szereti a vadállatokat megszelídíteni. És, nos, az is közrejátszhatott, hogy tudta, hogy egy árva peták sincs nálam.

Shin kelet felé irányította a ballont, miközben arról beszéltünk, hogy hol fog kirakni nekem. A beszélgetésünk közben egyszer csak valami megragadt a szememet a földön. Pandarenek tucatjai léptek át egy hatalmas kapun Kun-Lai déli határában.

Shin a Magasztos Égiek Kapujának hívta. Teljesen megdöbbent azon, hogy nyitva van. Ugyanis többezer éve zárva volt. A falon túl egy olyan terület fekszik, amely már csupán legendákban és mítoszokban létezett: az Örök Virágzás Völgye. Olyan hely volt ez, ahova csak nagyon kevesek tették be a lábukat.

Más szavakkal, a völgy minden felfedező megvalósult álma volt, és már pontosan tudtam, hogy hova megyek legközelebb.

Li Li útinaplója 7. bejegyzés - Krasarang Vadon

Chen bácsi segítsége nélkül is könnyű volt megtalálni a Krasarang Vadont. De keresztül vergődni a borús parti mocsáron, az már kihívás volt. A fák sűrű lombozata teljesen elzárta a napot, és így szinte lehetetlen volt az irányokat érzékelni. Amikor éppen nem egy kiálló gyökérgörcsben botlottam meg, akkor belegabalyodtam a fákról lelógó hülye indákba. És akkor még ott voltak a vadak. Szaurokok, hatalmas zizegő darazsak és más mérges rovarok kószáltak mindenfelé.

 

Éppen olyan izgalmas volt, mint amilyennek reméltem!

De zavart, hogy nem találtam meg azt a helyet, ahonnan Liu Lang elhajózott Shen-zin Su hátán. Miután napok óta bóklásztam a vadonban, de nem találtam semmit, egy Ryshan nevű halászba botlottam. P volt az első pandaren, akivel jó pár nap után végre találkoztam. Egy halszállítmányt vitt a Zhu Őrségbe, amely Krasarang északkeleti felén található, és amelyet azért építettek, hogy megvédje a tengerpart felé utazókat az olyan komisz népek, mint a szaurokok támadásától.
 

Gondolom ritkán lehet barátra bukkanni Krasarangban, mivel Ryshan úgy kezelt engem, mint a családtagját, habár csak akkor találkoztunk. Amikor elmagyaráztam neki, hogy mit keresek a vadonban, elmesélte, hogy a hely, ahol Liu Lang elhagyta Pandariát, nagyon közel fekszik az ő falujához, a Halászok Rakpartjához. Volt olyan kedves, hogy meghívott a településükre, hogy töltsem fel a készleteimet, mielőtt folytatom vándorlásomat a térségben. Végre megjött a szerencsém.

A falu felé menet Ryshan kioktatott Krasarang történelméről. Kevés pandaren járta ezeket az erdőket. „Csak a halászok és a bolondok, már ha van köztük különbség”, jelentette ki büszkén. Elhaladtunk néhány omladozó öreg rom mellett, amelyekről azt mondta, hogy egykor a mogukhoz tartoztak. Mielőtt még réges régen a birodalmuk elesett volna, néhányan ezek közül a brutális lények közül Krasarangban éltek. Nemrég a moguk visszatértek, hogy maguknak követeljék egykori területeiket, de az azokhoz hasonló hősök, mint akik nekem és Chen bácsinak segítettek a családi sörfőzdénél, megállították őket. 

Már szürkület volt, mire elértük a Halászok Rakprtját. A rozoga kis falut Krasarang partjai közelében építették, ami azt jelentette, hogy nekem és Ryshannak egy csónakba kellett szállnunk, hogy odaérjünk. Nem egy nagy dolog, igaz? Nos, miután vitorlát bontottunk, a halász hirtelen elkezdett sikoltozni, és egylábon ugrálva az egyik evezőt vadul lengette a levegőben. Vajon mi tud felizgatni egy olyan bátor halászt, mint ő? Krokodilok? Szaurokok? Szinte halálfélelmem volt, amíg meg nem láttam, hogy mi ijesztette meg: egy mosómedve!

 

Ezek a kis szőrös jószágok igazi mestertolvajok, és imádnak halat lakmározni. Más szavakkal, ők a halászok veszedelmei. A csónakunkban lévő mósómedve igen ádáz volt. Meg sem rezzent, amikor Ryshan elkezdte a csónak alját csapkodni az evezővel. Sőt, a rágcsáló visszatámadott, sziszegett és hegyes karmaival a halász felé kapadozott.

A mosómedvék általában a Négy Szél Völgyében éltek, de ez keresztüljött Krasarangon. Igyekeztem megnyugtatni Ryshant azzal, hogy majd én gondját viselem a kis szőrmóknak és garantálom, hogy egyetlen halra sem teszi rá a mancsát. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Végül is, ez a mosómedve csak egy felfedezőtárs volt. Különös módon az idősebbik öcsémre, Shisaira emlékeztetett. Talán a kis pufók arcocskája és bozontos fülei tették. Vagy talán az, ahogy régi ételmaradékokat szedegetett ki a szőréből és ette meg őket, nem törődve azzal, hogy milyen undorítónak tűnt tőle. Bármi is volt az ok, úgy döntöttem, hogy a tesómról nevezem el a mósómedvét. Bármilyen nehéz is elhinni, de igazából hiányzott Shisai. Na jó, csak egy kicsit.

A Halászok Rakpartjánál Ryshan és a társai megsütöttek néhány darabot az aznapi fogásból és elmesélték nekem a legjobb halász-történeteiket. Amikor elmondtam, hogy a Kóbor Szigetről jöttem, egyfajta kihívásnak tekintették, hogy minél jobb történeteket meséljenek, és belekezdtek valami sztoriba egy bébi krakenről, akit évekkel korábban fogtak ki.

Csak halászok és bolondok. Igen. Úgy tűnik, ez igaz.

Az egyik legérdekesebb dolog, amiről a halászok beszéltek, az a Vörös Gém Templomja volt. A Krasarang közepén álló masszív komplexust Chi-Jinek, az éginek szentelték, akit a Vörös Gémként is ismernek. Ryshan említette, hogy ezt a nagyerejű és jóindulatú lényt a remény szellemének is hívják. Nem sokkal korábban, egy veszélyes dolog szabadult ki a Vörös Gém templomának mélyéről: a sha. A különös gonoszt később legyőzték, de addigra a kétségbeesés szelleme elszabadult a vadonban. 

Már hallottam a sha-ról Négy Szél Völgyében, a Kőekét ért mantid támadás során. Vajon miért jelentek meg ezek a rejtélyes dolgok egyszerre? Vajon Pandariában mindenhol feltűntek? Csak a sha említésétől is felállt a szőr a hátamon. Nehezen aludtam el aznap éjjel.

A következő reggelen készen álltam, hogy folytassam kutatásaimat a Kóbor Sziget szülőhelyével kapcsolatban, amikor egy hatalmas hőlégballon landolt a Halászok Rakpartjánál! A pilóta, egy halkszavú pandaren, akit Suttogófelhő Shinnek hívtak, a Kun-Lai Csúcs északi régiójából érkezett, hogy egy hal-rakományt vegyen fel. Kiderült, hogy a szállítmányt egy magasan a hegyek a között található szent helyhez viszi: a Fehér Tigris Templomába. Krasarang halai nyilván a legjobbak lehetnek egész Pandarián, különben miért jönne Shin ennyire le délre?

Minél többet beszélt Shin Kun-Lairól, annál inkább látni akartam. A légballon pilótája azt mondta, hogy csatlakozhatok hozzá, amennyiben segítek neki a halak körül. Hogy mondhattam volna nemet? Persze, még mindig nem találtam meg a helyet, ahol Liu Lang és Nagy Teknős megkezdték útjukat az óceánon, de legalább nagyjából megismerhettem annak a térségét. Chen bácsi és én bármikor visszatérhetünk még ide. De mikor lesz megint esélyem eljutni Kun-Laiba? Így, hogy a bácsikám ott ragadt a sörfőzdében, akár hetekbe is telhet – vagy hónapokba –, mire eljutunk Pandaria legtávolabbi pontjaiba. Vagy el se jutunk. Elképzeltem Chen bácsit, ahogy ott ül a sörfőzdében, issza a többhordónyi sört és egyre dagadtabb lesz, dagadtabb, mint Shin légballonja – túl dagadt hozzá, hogy beférjen egy épület ajtaján!

Csak egyetlen dolgot tehettem: felcsavartam az ingujjamat, vettem egy mély levegőt, és elkezdtem felrakosgatni a halashordókat a ballonból lógó hatalmas kosárba. Valószínűleg úgy bűzlöttem, mint egy valódi halász munkája végeztével, de ez igazán csekély ár volt azért, hogy ingyen utazhattam el egy olyan rejtélyes és izgalmas helyre, mint Kun-Lai.

Miután búcsút intettem a halászoknak, Shisait az utazótáskámba dugtam, és felszálltam Shin légballonjába. Hamarosan egyre magasabbra és magasabbra emelkedtünk a Krasarang Vadon felett! A szél északra repített minket, túl a Jáde Rengetegen Kun Lai fenséges hegyei felé. A fehér habszerű felhők nyílásai között elkezdtem megnézni úticélomat.

Amikor elmondtam Shinnek, hogy milyen gyönyörűnek tűnik Kun-Lai innét fentről, szomorú lett.

- Vicces, hogy minden milyen tökéletesnek tűnik az égből – mondta. - Kun Lai egy csodálatos hely, ahogy mondtad. De ezekben a napokban nincs minden rendben errefelé. Egy vihar készülődik a környék felett, kicsi lány.

Shin elmagyarázta, hogy Kun-Lai egyes részein háború tört ki. Elmondta, hogy nem kell aggódnom; az a terület, ahova visz, biztonságos, de mégis azon gondolkoztam, hogy vajon nem-e volt hiba csatlkozni hozzá.

Aztán emlékeztettem magamat arra, hogy Chen bácsi és a többi nagy felfedező is óhatatlanul eljutott veszélyes helyekre, ahogy békés helyekre is. Ez mind része volt annak, ha kalandor vagy. Vettem egy mély levegőt és előre bámultam, készen arra, hogy szembenézzek bármilyen veszedelemmel, amely a Kun-Lai Csúcsok havas hegyeiben várt rám.

Li Li útinaplója - 6. bejegyzés: A Négy Szél Völgye

Az alatt a hetek alatt, amíg Chen bácsival felfedeztük a Jáde Rengeteget, kezdtem úgy érezni magam, mint egy idegen, akinek semmilyen kapcsolata sincs Pandariával. Persze, az őseim erről a földről származnak, de az generációkkal ezelőtt volt. Habár belefutottam pár hozenbe (akik nagyobbak és még őrültebbek voltak, mint az otthoniak), szinte minden egyéb annyira más volt ezen a kontinensen, mint amit ismertem.

Vagyis így volt, mielőtt ellátogattam volna a Négy Szép Völgyébe. Ez otthon volt távolt az otthonomtól, csak sokkal nagyobb területen. A völgy – amely Pandaria éléskamrájának tekinthető – farmok hatalmas barázdáival volt tele, amitől a Kóbor szigeti Rows egy csöppnyi kertnek tűnt. Fogadni mernék, hogy a völgy gabonáinak egy évi termése jóllakatná a Mandori Falu összes pandarenjét – még az olyan nagydarabokat is, mint Chen bácsi – egy életen át.

Az egész naplót teleírhatnám azokkal a csodás dolgokkal, amiket a völgyben láttam, kezdve a morajló Huangtze Vízeséssel a varázslatos Tisztaság Tavacskáiig. De nem ezek az új dolgok ragadtak meg engem igazán; hanem az a családias dolog, amire soha nem gondoltam volna, hogy ilyen messze az otthonomtól fogok rábukkanni.

Úgy kezdődtek a kalandjaink, hogy Chen bácsi és én Azeroth más földjeiről származó kalandoraival együtt jártuk be a völgyet, akik ugyanolyan utazók voltak, mint mi. Nem igazán lepődtem meg rajta, hogy kívülállókba botlottunk. Nagybátyám elmesélte, hogy a Horda és a Szövetség néhány tagjával találkozott pár héttel ezelőtt (biztos aludtam akkor). Kiderült, hogy a két frakció a Jáde Rengetegben ért partot, és sokfajta gondot okoztak. Még pár helybelit is bevontak a konfliktusukba, mint a hozeneket és azokat a halszerű lényeket, akiket jinyunak hívnak. Szerencsére Chen bácsi és én már elhagytuk a rengeteget, amikor ezek a dolgok történtek.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a völgybe, találkoztunk egy Mudmug nevű fickóval, egy barátságos pandarennel, aki sáros vízből készíti a maga sörét. Furcsa volt, de nekem tetszett a fickó. Egyszercsak elkezdett beszélni nekünk a térségben található Stormstout Sörfőzdéről. Chen bácsi és én nem akartuk elhinni. Vannak élő, valódi rokonaink itt Pandarián – és egy sörfőzde! A hírek hatására Chen is gyorsabban kezdte szedni a lábát pár lépés per óránál, hetek óta először.

Sajnos a sörfőzde egy komplett zűrzavar volt. A virmenek (akárcsak a Kóbor Szigeten élők) megfertőzték a gabona- és rizsraktárakat. A hozenek átvették az irányítást az épület egyes részei felett és teljesen megbuggyantak. Hogy tetézzük a bajt, az a Stormstout, akire a sörfőzde felügyeletét bízták, Gao bácsi, egyáltalán nem kért a segítségünkből! Nos, sem Chen bácsi, sem én nem hagyhattuk, hogy a családunk történetének legnagyobb felfedezését romba döntse valami zsémbes rokon.

Végül sikerült megtisztítanunk a sörfőzdést a kártékony elemektől (ezt a más kontinensről érkezett új társaink nélkül nem tudtuk volna megtenni). Mikor a helyet az uralmunk alá vontuk, Gao végre megnyílt nekem és Chen bácsinak. Általában sok más Stormstout is itt él és dolgozik, de most mind elmentek nyugatra, hogy egy ősi rovarnép ellen harcoljanak, akiket mantidoknak hívnak. Gaot hátrahagyták, hogy felügyelje a sörfőzdét. Gondolom elég nagy nyomás volt rajta, hogy megfeleljen a család hírnevének, mivel próbálkozásai egy kicsit instabil söröket eredményeztek – olyanokat, amelyek éltre keltek és megpróbáltak megölni minket.

Gao nem tudta, hogy mikor fog a többi Stormstout visszatérni, de mindent elmesélt róluk. Elmesélte a család történetét is a völgyben, és azt, hogy ez milyen régre nyúlik vissza. Majd megmutatta az özvegy Mab Stormstoutnak és a fiának, Liaonak szentelt régi szentélyt a sörfőzde mellett. Róluk már hallottam papustól. Miután Mab férje egy tragikus szőlőpréseléses balesetben meghalt, fogta Liaot, és a Kóbor Szigeten kezdett új életet.

A Stormstout családon kívül még ennél is nagyobb kötelék fűzte össze a völgyet és szülőföldemet. Gao kijelentett, hogy Liu Lang – a Kóbor Sziget alapítója – a sörfőzde közelében született és nevelkedett. Ezt képzeljétek el! Az ő szülőhelye, amely egy Kőeke nevű falu vesz körül, a völgy nyugati szélén található.

Minden nap új dolgokat tanultam meg erről a vidékről és távoli rokonaimról. A dolgok jól mentek, addig, amíg hirtelen rossz híreket nem kaptunk.

Valami nagy dolog történt távol nyugaton egy hatalmas falnál, amit a Kígyó Gerincének hívnak. Sok-sok évvel ezelőtt a moguk – ezek a gigantikus bestiák, akik Pandarián uralkodtak, amíg az őseim jól fenéken nem rúgták őket – felépítették ezt a hatalmas akadályt, hogy megvédjék magukat ősellenségeikkel, a mantidokkal szemben. Most pandarenek őrzik a Kígyó Gerincét, de a bogár-bigyók mostanában áttörték a védelmüket és elkezdték megszállni a legközelebbi települést: Kőekét!

Chen bácsi és én csatlakoztunk egy nagy csoport pandarenhez, akik azért gyűltek Kőekébe, hogy elhárítsák a támadást. Feltöröltük a padlót a mantidokkal, de olyan érzésem volt, hogy ezt az első támadást több is fogja követni. A helyiek arról suttogtak, hogy valamilyen más erő felelős ezért a támadásért, egy sötét és rejtélyes erő, amit sha-nak hívnak. Feláll a szőr a hátamon, ha arra gondolok, hogy ilyen rémségek léteznek Pandarián.

A támadás után lecsillapodtak a kedélyek. Chen bácsi és Gao bácsi napokat töltöttek el a sörfőzdében, ahol recepteket tárgyaltak meg, és új söröket teszteltek. Ez jó volt nekem. Chen engem is lelassított, amióta Pandariára érkeztünk. Alig vártam, hogy saját magam fedezzem fel a vidéket, és már tudtam a tökéletes helyet ehhez: a Krasarang Vadon. Itt hagyta el először Liu Lang Pandariát Shen-zin Su, a tengeri teknős hátán, amiből végül az egész Kóbor Sziget kinőtt!

A völgy egyik farmerétől sok mindent megtudtam Krasarangról. Figyelmeztetett, hogy a hely nagyon veszélyes, de emiatt még inkább el akartam oda menni. Így összeszedtem a felszerelésemet, írtam egy levelet Chen bácsinak, amiben elmondtam, hogy hová tartok. Olyannyira belemélyedt a komló és az árpa-zsákokba, hogy úgy gondoltam, visszaérek, mielőtt még megtudná, hogy egyáltalán elmentem.

Végre szabad voltam, saját magamnak vágtam az utat. A következő megálló: Krasarang Vadon és a Kóbor Sziget szülőhelye!

Li Li útinaplója - 5.bejegyzés: A Jáde Rengeteg

Rengeteg minden történt, mióta utoljára írtam a naplóba. Először is, Chen bácsi végre hazajött a Kóber Szigetre. Kicsivel később a világ legtávolabbi sarkaira utaztunk el, mert Pandaria legendás kontinensét kutattuk. A Nagy Teknősön a legtöbben azt gondolták, hogy az a hely már régen elpusztult háború, vagy valamilyen járvány következtében.

Hát tévedtek.

Miután megküzdöttünk a kalózokkal, túléltünk egy szélvihart a tengeren és mindenfajta veszedelmet átéltünk, Chen bácsi és én megcsináltuk a lehetetlent: megtaláltuk Pandariát, őseink elveszettnek hitt szülőföldjét!

De az odajutás nem egészen terv szerint alakult. Utazásunk során a vezetőnk Pandaria Gyöngye volt, egy misztikus ereklye, amelynek segítségével látomásaim voltak a kontinens hollétéről. Bárcsak az a nyamvadt gyöngy figyelmeztetett volna minket, hogy milyen veszélyes lesz az utunk!

A legfontosabb dolog, hogy épségben elértük Pandariát. A Jáde Rengeteg közelében értünk partot, amely a kontinens teljes keleti partszakaszát elfoglalja. A fák zöldek voltak, ameddig a szem ellátott, sűrű bambusz-bozótosokkal és furcsa növényekkel és bogarakkal teli.

Chen bácsinak és nekem nem volt térképünk, de ez nem volt gond. Ahogy széjjelnéztünk magunk körül, véletlenszerűen kiválasztottunk egy irányt, és úgy kezdtük meg utunkat, ahogy a Vándorlók Módja tanítja: egyszerre csak egy lépést.

Nem sokkal később találkoztunk a minket üdvözlő helyi lakosokkal. Tucatnyi gombszemű, gyíklény (később megtudtam, hogy szaurokoknak hívják őket) ugrott elő az erdőből. Olyan szaguk volt, mint az öreg bőrnek, amelyet romlott sörben áztattak be, aztán Mei nagyi erjesztett halpástétomos hordójába tömtek. És még ez volt a legkellemesebb bennük.

Rövid úton elintéztük ezeket a bőrfejűeket (jó, ez talán főleg Chennek volt köszönhető). Egyedül a vezető okozott némi problémát, egy hatalmas, sebhelyekkel, harci festésekkel tarkított szaurok. Elég hamar visszavonulót fújt az erdőbe, úgy kiabált, mint egy csecsemő.

Megtaláltuk a szaurokok ütött-kopott táborát a közelben. Úgy tűnt, hogy lopott holmikkal volt tele: gabona- és zöldség kordékkal, valamint nagy darab tiszta jádékkal. Ahogy a holmik között válogattunk, lassan egy csapat pandaren tűnt elő a fák közül. Amikor meglátták, hogy a szaurokok eltűntek, mélyen meghajoltak felénk és hősökként éltettek minket! Kiderült, hogy a bőrfejűek terrorizálják ezt a vidéket, és a legyőzésükre tett minden kísérlet csődöt mondott.

Új rajongóink teljesen ledöbbentek, amikor Chen bácsi elmondta nekik, hogy a Kóbor Szigetről érkeztünk. Pandaria lakosai már évszázadok óta nem látták a Nagy Teknőst, és a legtöbben kezdtek arra gyanakodni, hogy a sziget már nincs többé. Megdöbbentem, hogy a Jáde Rengetegben élő pandarenek mennyire hasonlítottak az otthoniakhoz. Néhány apró eltéréstől eltekintve, mint az öltözködés, nem sok minden változott a generációk során.

Miután megtudták, hogy régi vágású felfedezők vagyunk, nagyon sok mindent elmeséltek nekünk a Jáde Rengetegről, lakóiról és legfontosabb helyszínéről, a Jáde Kígyó Templomáról. Azonkívül, hogy egy emlékhely is volt a legendás pandaren császár, Shaohao tiszteletére, a hatalmas templom szorosan kötődik a Jáde Kígyóhoz, Yu’lonhoz, aki a Pandariát őrző négy magasztos lény egyike.

Ahol Chen bácsi és én elértük a templom külterületét, ott a munkások egy hatalmas jáde szobrot faragtak, amit a Kígyó Szívének hívnak. Százévente Yu’lon az életerejét átruházza a szoborra, amely egy új lénnyé alakul át. Ez a ciklus, miszerint szobrokat faragnak, hogy Yu’lon újjáéledhessen – generációk óta tartott, és a szaurok banditák ezt veszélyeztették azzal, hogy ellopták a munkások értékes jáde-szállítmányát.

A templom egyik gondnoka, a Vén Bölcs Rain-Zhu volt olyan kedves, hogy körbevezetett engem és Chen bácsit a környéken. Elvitt minket északra az Arborétumba, amely a Felhősikló Rendjének gyönyörű otthona volt. Ez a rettenthetetlen csoport régóta foglalkozik a régió felhősiklóinak, ezeknek a hatalmas repülő állatoknak a szelídítésével, felnevelésével és meglovagolásával.

A vén Rain-Zhu azt mondta, hogy bármilyen kérésünket örömmel teljesíti, cserébe, hogy legyőztük a szaurokokat és visszahoztuk a jádét. Az első gondolatom az volt, hogy kérek egy saját felhősiklót (a bébik annyira cukik), de Chen bácsi szerint ez túl nagy kérés lett volna. Így a második legjobb dolgot kértem: hogy hadd repülhessek egy felhősiklón!

Na már most, én otthon már repültem az egyik nagy darunkon – és még egy goblinok építettte zeppelinen is -, de ez a felhősikló egyedülálló volt a maga nemében. Az állat olyan gyorsan lőtt ki az ég felé, hogy én még ilyet nem láttam. A magasság kiváló rálátást engedett arra, hogy mi feküdt a Jáde Rengetegen túl. Nyugatra dombos puszták és farmok. Északnyugatra iszonyatosan magas hegységek, a tetejük hóval volt borítva. Pandaria hatalmas volt. Annyi minden várt még felfedezésre. Egy olyan kontinenst fedeztem fel, amelyet a Kóbor Sziget egyetlen lakója sem látott már generációk óta!

Mielőtt még nagybátyám és én tovább haladtunk volna az erdő többi része felé, úgy döntöttünk, hogy Rain-Zhunak adjuk Pandaria Gyöngyét. Családtagokként kezelt minket, és miután láttuk, hogy a pandarenek a tudás és a bölcsesség központjaként tekintettek a templomra, nem tudtunk volna jobb helyet elképzelni a gyöngynek. Nehéz volt megválni tőle, de már idevezetett engem Pandariára. Ideje volt, hogy a gyöngy mást is a sorsa felé vezessen.

Az elkövetkező hetekben Chen bácsi és én csak gyalogoltunk… és gyalogoltunk… és gyalogoltunk. Úgy tűnt, hogy a Jáde Rengeteg végtelen, és minden sarokban volt valami új és izgalmas: elhagyott pandaren kegyhelyek, ősi, indákkal benőtt romok és hegyek tetejére épült kolostorok. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a nagybácsim egy csiga tempójával haladt, pár percenként mindig megállt, hogy leüljön, és „élvezze a látványt”, ahogy ő mondja.

Végül elértük a Jáde Rengeteg határát. Előttünk feküdt a Négy Szél Völgye, azok a farmok, amelyeket a felhősikló hátáról láttam a magasból. Eddigre már alig vártam, hogy valami mást is lássak, ami nem erdő, de álmomban sem gondoltam arra, amit végül utunk következő állomásán találtunk.

Hamarosan egy olyan felfedezést jelenthetek be, ami örökre megváltoztatja azt, amit eddig tudtunk a Stormstout családról!

(U.i.: Örömmel venném, ha jeleznétek vagy itt kommentben, vagy egy like-kal a facebookon, hogy tetszik, amit olvastok tőlem, enélkül ugyanis elég nehéz indítékot találnom, hogy miért fordítsam le ezeket a jópofa dolgokat nektek! Előre is köszönöm: Gitta :) )

Li Li útinaplója 4. rész

-->

Negyedik bejegyzés: A Tiltott Rengeteg (Forbidden Forest)

Miután felszerelkeztem a Dai-Lo Gazdaságban, felkészültem, hogy a Kóbor Sziget legveszedelmesebb helyére vándoroljak: a Pei-Wu Rengetegbe!

A fák itt veszélyesek – és szinte minden pandaren számára tiltottak – és tudtam, hogy ide belopózni trükkös lesz. Dombok és meredek, sziklás hegységek határolják körül a sűrű bambusz-rengeteget, és az egyetlen valamirevaló bevezető utat két masszív kapu védi. Ezek a masszív válaszfalak Madori Falván kívül találhatóak, ahol szinte az egész életemet leéltem. Ez talán kényelmesnek hangozhat, de ebben a térségben mindig vannak pandarenek, így elég nehéz észrevétlenül áthatolni a falakon.

És hogy a dolgok még rosszabbak legyenek, Strongbot pillantottam meg, miközben egy félreeső helyet kerestem, ahonnan megmászhattam volna az első falat. Miért pont ma fürkészett a falu körül? Megkérdezte, hogy mi járatban voltam az Éneklő Medencéknél korábban.

- Hogy megtapasztalhassam azt a szépséget és ragyogást, ami az otthonunkat jelenti – volt a válaszom; és még igaz is volt!

Akárhogy is, Strongbo csak szűkebbre húzta a szemét és szokásának megfelelően összevonta a szemöldökét. (Ilyenkor azon tűnődök, hogy mennyire hasonlít egy ráncos vénemberhez.) Mivel Bo a dagadt orrával errefelé szaglászott, ezért hazamentem, hogy lefeküdjek pihenni, amíg tiszta nem lesz a környék. Napkelte előtt csöndben kilopóztam az üres utcákra és egy jak-szőr kötél segítségével, amelyet Dai-Loban szereztem, átmásztam a két hatalmas kapun.

Hamarosan a nap feltűnt a horizonton, de Pei Wu sűrű lombozata szinte minden fényt meggátolt. Az aljnövényzet magasságában köd terjengett, ami még jobban megnehezítette a látást. De hallottam a hangokat magam körül... nagyon sokat. Közismert, hogy a térség mindenféle teremtményekben gazdag, de csak egy van, amely félelmet kelt minden pandaren szívében: a vérengző Pei-Wu tigris.

 

És az egyik rám vadászott. Akárhova mentem, súlyos léptek követtek a távolban. Ha megálltam, a léptek is megálltak. Ha mozogtam, ők is mozogtak. Aztán hirtelen a bestia felém rontott morogva és horkanva. Felvettem a „szilárd ökör” pózt, hogy megvédjem magam, mikoris egy hatalmas alak bukkant elő a ködből – Strongbo volt az!

Miért nem tud a saját dolgával törődni? Bo szó nélkül fogott és hazavitt, aztán felébresztette Papust és elmondta neki, hogy besurrantam a tiltott rengetegbe. Papus egy jó órán keresztül szidott le engem, míg végre megnyugodott. Úgy döntött, hogy büntetésként egy egész hetet kell végigszenvednem edzéssel az Éneklő Medencéknél... Bo vigyázó szemei alatt.

Próbáltam a Papusnak elmondani, hogy miért tettem, hogy éppen felfedezem a Nagy Teknőst és leírom, hogy milyen csodás az utazásom. Azt hittem, hogy ez majd boldoggá teszi, de úgy tűnt, hogy vagy nem akarta megérteni, vagy egyszerűen nem érdekelte.

Papus azt mondta, hogy a büntetésem a következő nap fog kezdődni, és ez azt jelentette, hogy volt időm még egy helyet meglátogatni. Miközben még mindig mérgelődtem azon, ami történt, nyugat felé tartottam, mígnem elértem egy hosszú, széles utat, ami a Botok Ligetébe (Wood of Staves) vezet – a Kóbor Sziget vén pandarenjeinek végső nyughelyére. Egy masszív kőoroszlán, a Vének Őre őrzi a bejáratot, és a nagyerejű lény addig nem enged át, amíg le nem győzöd egy párbajban. (Én voltam az egyik legfiatalabb pandaren, aki kiállta a próbát.)

Évekkel korábban, mielőtt még elhagyta a Nagy Teknőst, Chen bácsi elmesélte nekem, hogy gyakran meglátogatta ezt a helyet, hogy ihletet merítsen. Korábban sosem értettem, hogy miért, de most már tudom. Varázslat lakozik ezen a helyen. Amikor valakit idetemetnek, sétabotját a földbe szúrják és a bot végül egy csodálatos fává nő. Így, számos generációval később egy egész erdő sarjadzott ki – a sziget nagy pandarenjeinek teljes történelme.

Még az én családomnak is van itt egy helye... de erről inkább nem akarok írni. Ez alkalommal nem akartam azt a helyet meglátogatni. A Papussal való veszekedés után a legutolsó dolog, amire vágytam, egy újabb szívfájdalom volt.

Ahogy a hely egyik legöregebb erdőcskéjén bóklásztam,a Vén Shaopai-ba botlottam, aki a családja kegyhelyénél gyújtott meg egy füstölőt. Ő egy felettébb bölcs pandaren a közeli Reggeli Szellő Falvából (Morning Breeze Village). A Vén egész életét azzal töltötte, hogy bölcs szavakat írt a jövő nemzedékeinek okulására.

Shaopai egy rövid szakaszon velem sétált, miközben a fákra mutatott és elmondta, hogy kikre emlékeznek. Mielőtt visszatért volna a falujába, azt mondta:

- Látom, hogy nagyon sok minden jár a fejedben, kicsi Stormstout. Nem az én dolgom, hogy személyes dolgokról kérdezzelek, de fogd meg ezt. - A Vén egy sima, kerek tárgyat tett a kezembe, ami alig volt nagyobb a mancsomnál – egy teljes lapos, sima kavicsot, amit ha hüvelykujjunkkal és mutatóujjunkkal dörzsölünk, elmulasztja a gondokat. - Amikor az élet súlya nyomja a válladat, a gond-kő könnyíteni tud a terheden. A varázslata igen erős.

Mindig úgy gondoltam, hogy a gond-kövek haszontalan csecsebecsék, de ha egy olyan lángelme, mint Shaopai hisz a működésében, akkor nekem is hasznomra lehet.

Amikor végül elhagytam a ligetet, egy furcsa érzést kerített hatalmába, amitől nem tudtam szabadulni. Hálás voltam Shaopai ajándékáért és azért, hogy annyi nagyszerű helyet meglátogathatok a szigeten, de többet akartam. A Kóbor Sziget gyönyörű és elbűvöl történelmével és csodáival. De számomra ez az otthonom. Már mindent láttam. Miközben odakint egy egész világ vár arra, hogy felfedezzem, és attól félek, hogy soha nem tapasztalhatom meg.

A nap többi részét a Nagy Könyvtárban töltöttem, Chen bácsi leveleit olvasva újra és újra. Hiányzott. Papus azt mondogatja, hogy valószínűleg sikerült megöletnie magát az egyik „őrült” kalandján, de én nem így gondolom. Tudom, hogy ott van kint valahol, és tudom, hogy egy nap vissza fog térni.

Addig is, életben tarthatom a Vándorlók Útját itt a Nagy Teknősön. Chen bácsi büszke lenne rám... az őseim is büszkék lennének rám. Hiszen mindig is ilyen életre voltunk hivatva! Ahogy Liu Lang egyszer maga mondta:

- Minden horizont egy kincses láda; minden üres térkép egy történet, amely arra vár, hogy elmeséljék.

Bárcsak a Papus is megértené ezt. Bármit is mond, egy nap igenis nyomot fogok hagyni ezen a világon.

És amikor megteszem, talán Chen bácsi is mellettem áll majd.