Khadgar mostanra már
háromszor is sikeresen bezárta a Sötét Portált, ami, bárhonnan
nézzük is, lenyűgöző teljesítmény. Tirisfal Őrzőjének
(Guardian of Tirisfal) egykori tanítványaként Khadgarnak hosszú
és kalandos élete van – egy élet, amelyet nagyon gyorsan
leéltek, de most úgy tűnik, hogy a visszájára fordul. Ha valamit
is megtudhattunk eddig Khadgarról a WoD során, az az, hogy ennek a
rejtélyes mágusnak több van a tarsolyában, mint amit bármelyikünk
is feltételezett volna, amikor először találkoztunk vele a
Burning Crusade során
Shattrath Cityben.
Élénk.
Lendületes. Néha a végtelenségig lobbanékony, és csordultig van
szellemes évődésekkel és még szellemesebb ötletekkel. Khadgar
sok mindenben tehetséges, amelyek közül szinte a
legjelentéktelenebb, hogy Sötét Portálokat zúz össze és
hadseregeket vezényel. És mindezen féktelen kalandok között
elmerenghetünk azon, hogy vajon a tizenhét éves Khadgar, amikor
felnézett Karazan tornyára, gondolta volna, hogy pontosan milyen
veszélyekből fog ki-be táncolni olyan elegánsan, mint egy táncos.
Régen jelentkeztem ezzel a rovattal, de azért nem felejtettem el. Bár itt lore-ral foglalkozó oldalakat ajánlok, a mai alkalommal mégiscsak egy kicsit más lesz. Ez a blog ugyanis valójában egy fanfiction, egy kitalált történet. A blogger egy Destron nevű élőholt utazásait meséli el Azerothon és Outlanden. A blogot még 2007-ben kezdte és egészen idáig vezette, az epilógussal most zárult le. Hogy miért ajánlom mégis? Mert nagyszerű leírás, minden tájegységet külön-külön mutat be karaktere szemüvegén keresztül. Emellett ahol lehet, ott igazodik a lore-hoz, és inkább csak az üres helyeket toldozgatja-foldozgatja be. Leírja minden hely történetét, és bemutatja, hogy napjainkban hogy néz ki. Ami igazán megfog benne, az a hangulat, amit minden egyes területnél visszaad, illetve azok a személyek, akikkel Destron az utazása során találkozik, és akiknek történetén keresztül szintén az adott vidéket mutatja be. A történet a vanilla-Wow idején kezdődik, tehát a területek is az akkori állapotok szerint vannak bemutatva. Azonban később visszatér egyes területekre, és már a Kataklizma hatását is bemutatja. Az oldal címe: www.destron.blogspot.com Ajánlóként pedig álljon itt a Bevezetés, illetve a Tirisfali Tisztások c. fejezet egy részlete.
(Ezzel a zenével kezdve aláfestésként)
Bevezetés
Halott kezeimmel széthajtogatom az
összegyűrött pergament, amely a betűktől már teljesen pacás és
koszos. Hányszor olvastam végig gondosan azokat az oldalakat a
foszforeszkáló pensézek fénye alatt szemgolyó nélküli
szemüregeimmel? A lecsöppenő víz visszaverődött aprócska
cellám falairól, lehangoló otthonomról, amelyet itt az
Aljavárosnak (Undercity) nevezett menedék között találtam
frissen újjáéledve.
Én, Destron Allicant, emlékszem
azokra az első napokra, a csatornák sötétjére tele zokogással
és megválaszolatlan imákkal. Túlságosan megdöbbentett a helyzet
ahhoz, hogy szánalmat érezzek társaim iránt, így visszahúzódtam.
Bár sok mindent elfelejtettem halálomkor, a mágia szikrája mégis
ott maradt lelkemben, így a tanulmányaimba temetkeztem, és a
könyvtárban bolyongtam olyan könyvek után, amelyek még többet
megtanítottak nekem a Művészetről.
A megismeréstől erőt vártam, amivel
talán visszatérhetek a felszíni világba és megtorolhatom
megszentségtelenített életemet azokon, akik ezt okozták. Azon
rtika alkalmakkor, amikor másokkal beszéltem, elmesélték nekem
saját álmaikat a bosszúról, és megígértük, hogy összetartunk
a gyűlöletünk által.
Időnként láttam friss arcokat is
Aljaváros nedves katakombáiban sétálni, és a régi zöldbőrű
ellenségek most a barátaink voltak. Kevés figyelmet szenteltem
nekik akkortájt; mit érdekelt engem, hogy bestiák ajánlották fel
segítségüket? Az arcane művészetének kötetei foglalták le
figyelmemet, és a cellmába húzódtam, hogy jobban megértsem
összefüggéseit.
De a gyűlölet gyenge tápláléknak
bizonyult. Hetek teltek el magányosan, miközben egyetlen társaságom
az élet nyomasztó emlékei voltak. Emlékeztem a frusztrációra,
amit Daralan napsütötte kertjeiben és tornyocskáiban éreztem,
amikor éretlen zöldfülűként hasonló köteteket tanulmányoztam.
Olyan gazdag volt a világ akkoriban, minden sarok ígéretek
lehetőségét hordozta magában. Az Elhagyottak (Forsaken) a
bosszúról szónokoltak, de mi jön utána? Úgy tűnt, a halott
folyosókat magabiztosan járó orkok ennél többet tudnak ajánlani.
Ott is látták a jövőt, ahol az én fajtám nem tudta.
Valóban, mi mozgatja a kinti világot?
Évek teltek el úgy, hogy magamat a sötétbe temettem. Semmi nem
tartott engem Aljavárosban. Ott csak az igazság volt biztos, amit
talán jobb lenne bosszúnak nevezni, de akkor is csak üres szólam.
Visszatettem a könyvet a penészes
polcra, és lábra álltam. Úgy éreztem, a salétrommal bekent
falak összenyomnak engem. Undort éreztem a számban. Mit tartogat
számomra egy ilyen hely? Vagy ami még elgondolkodtatóbb: mit
tartogat számomra, egy járó csontváz számára, bármely hely?
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtalálom a választ.
Tirisfali Tisztások (Tirisfal Glades)
A jártasság a legjobb ellenszer a
félelem ellen. Emlékszem, amikor először felébredtem a kriptában
rothadó hullaként a többi között. Amikor két évvel később
visszatértem, a terem szinte ártalmatlannak tűnt a pislákoló
fáklyafényben.
Időnként a legjobb a kezdetekhez
visszamenni, de a Harmadik Háború pusztítása ezt lehetetlenné
tette számomra. Így a második újrakezdésem színhelyéhez,
élőholttá születésem helyéhez tudtam visszatérni. A gyűlölet
vezérelt a feltámadásom utáni sötét napokban, amikor arra
vágytam, hogy azok halálhörgéseit halljam, akik hagytak meghalni.
De csak addig tudtam haragot érezni ilyen intenzíven, amíg annak
hasztalansága világossá nem vált számomra.
Életemben is
törékenynek néztem ki, mintha egy pálcára húztak volna fel egy
kevés húst, és a halál erre tette rá árulkodó kézjegyét. A
bőröm, ami korábban csak sápadt volt, most az élőholtak porladó
bőrének színében pompázik. Habár a legtöbb Elhagyott hagyja
szabadon nőni a haját, én továbbra is ragaszkodom az életemben
megszokott rövid stílushoz, csak a sötétbarna szín vált
szürkésbarnává. Legtöbb társamhoz hasonlóan a ruháim is csak
rongyok; kifakult fekete nadrág és lyukas szürke kabát, amely
leér a térdemig.
Azt hittem, egyedül vagyok, amikor
beléptem a koszos, salétromos kriptába. Rémálomszerű emlékeim
csupasz valósággá váltak. Aztán felfigyeltem egy másik alakra a
sötétben. Egy nő lépett előre, egy halott Elhagyott, mint én
magam. Nem volt olyan rossz állapotban, és még a balzsam illata
érződött rajta.
- Te is itt keltél fel? - kérdezte
halálravált hangon. - Időnként nehezemre esik elhinni. Úgy
érzem, mintha egy szörnyű álomban lennék. Te is ezt gondolod
időnként?
Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak. A
legtöbb Elhagyott utálta élőholt állapotát, kevesen kedvelték.
A saját keserűségemet a külvilág felé fordítottam, amikor
feléledtem. Mások, mint ő, maguk felé fordították.
- Különös formája az életnek –
feleltem.
- Ez nem életforma! Emlékszem, hogy
valaha minden milyen nagyszerű volt. Bárcsak elfelejtettem volna. -
Megállt, mintha nem lenne biztos magában. - A nevem Velle. -
Kinyújtotta a kezét. Különös ragyogás járta be a karját.
Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy egy darabon
teljesen elrohadt, amire élénkszínű selymet tekert. Láttam már
ilyet korábban, mivel nem volt ritka azok között, akik régi énjük
szerint próbáltak most is kinézni.
Megkérdeztem, hogy esetleg
Lélekharangban (Deathknell) él-e, a Kriptát körülvevő
településen. Megrázta a fejét, majd elmagyarázta, hogy Brillben
lakik a Végrehajtó szolgálójaként. Ritkán jött Lélekharangba,
csak amikor szabadságot kapott.
- Miért nem Aljavárosba? - kérdeztem.
- Lodaeron! - javított ki mérgesen.
- Sajnálom, Lordaeronba.
- Nem akarom többet látni? Te láttad?
Amikor még Terenas király uralkodott?
- Igen, bár nemigazán tudom
feleleveníteni.
- Lordaeron a fény királysága volt
akkor. Én... nem akarom most látni. Megérted?
- Igen, megértem.
- A legtöbben nem. De gondolom, örökre
meg vagyunk átkozva.
- Valószínűleg. De attól még
jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Semmi értelme nincs, hogy miért
nem...
- Nem. A Fény elhagyott bennünket. -
Ezzel hevesen, száraz szemmel zokogni kezdett, ami úgy hallatszott,
mint a köhögés.
Bocsánatot kértem, habár megnyugtatott,
hogy erre semmi szükség. Együtt mentünk fel a felszínre, a
mágiasebezte ég alatti rothadó világba. Kíváncsiságból jöttem
Lélekharangba, de a Velle-lel való találkozás csak a régi
kétségbeesésre emlékeztetett.
Azokban az időkben, amikor még az
élők uralkodtak Tirisfalban, Lélekharang egy apró, gazdálkodó
falu volt, és Hétfenyőnek hívták. A legtöbb településhez
hasonlóan ez is a Falka esztelen élőholt seregének martalékává
vált. Amikor Sylvanas, a mi Sötét Úrnőnk kiszabadult a Falkából,
Hétfenyő romjain alakított ki helyet még több Elhagyott
létrehozásának. Nem tudom, hogy pontosan mikor változott meg a
neve Lélekharanggá; már az Elhagyottak kezdeti napjaiban is
mindenki így kezdte hívni. Egyszerű hely, rendezetlenül és a
pusztulás különböző fázisain álló épületek összessége egy
haldokló erdő közepén. Lélekharang azóta veszít
jelentőségéből. Azoknak a halottaknak és élőholtaknak a
többsége, akikből Elhagyott lehet, már átment a szükséges
eljáráson.
Mivel elsődleges célját elvesztette,
Lélekharang egy szellemváros lett. Az erdőben azonban még mindig
a sikertelen felélesztés következményeként agyatlan zombik
keringenek. A falucskának fogadója sincs, így az éjszakát az
egykori templom padlóján töltöttem. Egy pap állt mellettem egész
éjszaka, és egész éjjel ocsmány dolgokról prédikált egy
láthatatlan gyülekezetnek.
A rozoga és megszentségtelenített
templom Lordaeron torz tükörképe. Minden más emberi királyságnál
erősebb volt a Szent Fénybe és annak egyházába vetett hit
Lordaeronban. Fehér csuhás papok prédikáltak békéről és
egységről a királyság minden szegletében. Az egyház volt az,
aki megvédte az elnyomott parasztságot a kapzsi nemesektől és
haduraktól Lordaeron kezdeti idejében. A közelmúltban pedig az
egyház lámpásként szolgált a Második Háború sötétségében.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az
egyház tökéletes lett volna, távolról sem. A korrupció ugyanúgy
átjárta, mint minden más hasonló szervezetet. De sok tekintetben
tényleg úgy élt, ahogy azt hirdette. Még az érsekek is (néhány
közismert kivételtől eltekintve) egyszerű életet éltek a hit
alapelvei szerint. Ahogy minden lordaeroni a Fény szeretetébe és
egységébe születik, úgy minden Elhagyottat az árnyék gyűlölete
és elszigeteltsége üdvözöl. Az, hogy Lordaeron lett az élőholtak
járványával leginkább szennyezett terület, a legkegyetlenebb
iróniája a sorsnak.
Bár sokat beszélek az élőholtságról,
mint átokról, azért megvannak az előnyei. Az egyik, hogy szinte
bárhol és bármikor tudok aludni. Ezt kifejezetten üdítőnek
találom az álmatlanságban leélt életem után. Bár az alvás
többé nem hozza azt a kipihentséget, amit életemben, mégis
megkönnyebbült fellélegzés az aggodalmak között.
Velle még reggel is ott volt.
Elmagyarázta, hogy vissza kell térnie Brillbe, és felajánlottam,
hogy elkísérem. Velle ezt elfogadta, és még dél előtt
elindultunk.
A Tirisfali Tisztások valaha gyönyörű
természeti szépségükről volt híres, ahol a földet virágzó
rétek és zöldellő fák borították, nem túl vadak vagy sűrűek.
Az emberi kéz műveként egy kerti birodalom lett belőle. De ez már
régen volt. Most jellegzetes zöld köd borítja az eget, és az
újonnan érkezők nem mindig tudják megkülönböztetni egymástól
a nappalt és az éjszakát. A terület állandó homályba veszett.
Beteg, megfeketedett fák gennyeznek számos sebükből, miközben a
patakok piszkosak a rothadástól. Talán már elvesztettem az
ítélőképességemet, de az én szememben a Tirisfali Tisztások
jelenlegi állapota is hordoz magában valami baljós szépséget.
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen Elhagyott, aki így gondolja.
Velle azonban egyáltalán nem értett
velem egyet. Ahogy utaztunk az árnyékos félhomályban, csak élete
szépségeit tudta felemlegetni. Elhaladtunk az Agamand Malomhoz
vezető út mellett, ami most egy romos farm, ahol egykori
tulajdonosainak bosszúálló szellemei kísértenek. Velle
kijelentette, hogy ismerte az Agamand család egyik tagját, de nem
emlékszik már rá, hogy melyiket. Még senkinek sem sikerült
kiderítenie, mitől függ az, hogy egy Elhagyott mennyire emlékszik
korábbi életéből. Néhányan szó szerint semmire nem emlékeztek,
és még a beszédet is újra kellett tanulniuk, bár ez elég ritka
eset. Mások mindenre emlékeztek, ami velük valaha megtörtént. A
legtöbben a kettő közé esünk, ismerjük az alapokat, de a
részletek elvesztek. Velle leírta Agamand barátjának
személyiségét és történetét nagyjából, de a neve nem jutott
eszébe. Még a nemében se volt biztos, habár úgy rémlett neki,
hogy férfi volt.
Brillbe utazásunk második napjának
éjjelén érkeztünk meg. Elbúcsúztam Velle-től és elmondtam
neki, hogy élőholtnak lenni nem csupán nyomorúságot jelent.
Csupán megrázta a vállát feleletül, majd elköszönt. Brill volt
az ideális hely számára, mivel a lakosság nagy része ugyanolyan
elveszett lélek volt mint ő, akik csak a múltban éltek. Néhányan
még élőholt állapotukat is tagadni próbálták.
A Bitófa Vége Fogadó (Gallow's End
Inn) kiváló példája a város letargiájának. A közös
helyiséget száz gyertya világítja meg. Az asztalokat makulátlanul
tisztán tartják; valójában sokkal tisztábban, mint akkor, amikor
még élők voltak. A küzdelem, hogy minden ugyanúgy nézzen ki,
mint éltükben, végső soron hasztalan. Semmi nem tudja eltüntetni
az élő holttestek tömegétől keletkező aurát, ami a nap minden
órájában körülveszi a szalont. Egy átlagos fogadóhoz képest,
a beszéd zaja alig hangosabb, mint egy száraz suttogás.
Sardius Astron egy leheletvékony
Elhagyott volt, aki minden estéjét a Bitófa Végében töltötte.
Életében, mesélte, egy tiszteletreméltó városi polgár volt.
Holtában ő felügyelte Brill védelmét. Még a Tirisfali
Tisztásokban is veszélyeztette a Skarlát Keresztesek (Scarlet
Crusade) és a Falka népem biztonságát.
- Valaha volt itt egy otthonom és egy
családom. Néha még arra is emlékszem, hogy hogyan néztek ki –
zihálta. Sardius aszott testét csak rongyok védték, feltárva
súlyos sérülését a hasán és a mellkasán. - Mi szél hozott
ide Aljavárosból? - kérdezte tőlem.
- A kíváncsiság. - Nagyjából
vázoltam neki azon tervemet, hogy többet akarok látni és tudni a
világból.
- Ha jól értem, vissza akarsz térni
az élők közé? Hogy ismét élő legyél?
- Nem teljesen.
- Akkor minek
mész az élők közé? Tudod, hogy mindannyian gyűlölni fognak.
Semmit nem tudnak felajánlani nekünk, Destron.
- Mitől vagy ebben olyan biztos?
- Mert gyűlölik a fajtánkat. És
ebben az orkok sem különböznek az emberektől.
- Ez minden orkra igaz lenne?
- Éppen elégre. Céltalan megértened
őket, mert ők soha nem fognak megérteni minket.
- Akkor számodra mi az, amiért
érdemes küzdeni, ha megkérdezhetem?
- A halál! Ez az igazi vízválasztó.
Ahogy romba döntötte Lordaeront, egy nap úgy zűzza porrá ezt a
nagyszerű világot. A halál elkerülhetetlen; ez az egyetlen cél,
amiért küzdeni érdemes.
- És mit teszel a halál érdekében?
- Segítek a Sötét Úrnőnknek, hogy
elpusztíthassa az élőket. Nem úgy, ahogy a Halálőrök
(Deathguard) vagy a Patikáriusok (Apothecarium) teszik, de segítek.
Te is segíthetsz. Mindig szükségünk van mágusokra.
Őszintén elgondolkodtam, hogy mit
is akarok elérni az utazással. Sardiusnak végül is igaza volt.
Még a Horda népei sem viseltek jószívvel az élőholtak iránt.
De milyen más lehetőségem volt? Már így is éveket töltöttem
Aljaváros katakombáiban, folyamatosan szítva és táplálva a
dühömet. Ennél biztos, hogy bármi jobb.
Mintha csak hallotta volna a
gondolataimat, Sardius rekedten felkiáltott.
- A nagy büdös semmit éred el vele,
Destron. Elvettek tőlünk mindent, és ezt nem fogod visszaszerezni
azzal, hogy visszamész és az élők között bolyongsz. Nézz
szembe az igazsággal. Gyáva.
Brill volt az első város a környéken,
amely az Élőholt Járvány áldozata lett. A Járvány megalkotója,
Kel'thuzad valaha egy, a város nyugati szélén álló apró házban
lakott. Azóta a mérges Elhagyottak a földdel tették egyenlővé.
Minden hónap harmadik keddjén egy
Emlékezet nevű ünnepséget tartottak, kizárólag Brillben. A
városlakók összegyűltek a város központjában ijesztően élethű
maszkokat viselve. A lámpaoszlopokban mágikus fények világítanak,
a nap furcsa paródiájaként. Az Elhagyottak azzal töltik a napot,
hogy gazdálkodásról beszélnek, és azokról pletykálnak, akik
régóta halottak voltak, vagy elköltöztek. Éjfélkor a maszkokat
ledobták és a legtöbben sírtak.
Brill festői kisváros volt a Járvány
előtt, és a helyi farmerek piacaként szolgált. A romos utcákon
most új portréka jelent meg. A merészebb Elhagyottak belopóztak a
Falka által kísértett elhagyott falvakba és farmokba, hogy
emlékeket szerezzenek a múltból. Aztán ezeket eladták a brilli
Elhagyottaknak, akik szinte mindent megvásároltak, aminek
kulturális értéke volt.
Mindra Vanar is ilyen műemlék árus
volt, aki egy, a városhatárban álló összetört és
elmondhatatlanul ocsmány kordén tevékenykedett. Családi ékszerek,
vallási tárgyak és rongyos ruhadarabok sokasága vette őt körül.
Mindra fizikai állapota nem volt sokkal jobb, mint az áruié. A
hasa groteszk módon fel volt puffadva és zöldesszínű bőrén
teljesen láthatóak voltak az erek.
- Szinte minden, ami értékes,
elpusztult vagy elvitték Brillből. Ahhoz, hogy bármi értelmes
minőséget találj, muszáj vidékre utaznod. Nagyon sok falu olyan
pici volt, hogy előbb lettek az élőholtak áldozatai, mintsem idő
lett volna a kitelepítésükre. Így minden értéküket maguk
mögött hagyták – magyarázta.
- Biztos nehéz jó állapotban lévő
tárgyakat találni.
- Nagyon igaz, nagyon igaz. Amikor
először elkezdtem, alig egy évvel azután, hogy a mi Sötét
Úrnőnk felszabadított volna minket, még olyan dolgokat is kaptam,
mint festmények és finom ruhák. Ez ma már elképzelhetetlen. Ma
minden csak a fegyverekről és szobrokról szól. Időnként vannak
olyan szerencsések, akik valami finomat találnak, ami túlélte az
elemeket, de én már hónapok óta nem bukkantam ilyen tárgyra.
- Miért olyan népszerűek ezek a
tárgyak?
- A vásárlók legtöbbször azt
szeretnék, ha valami emlékeztetné őket az életükre. Ezt sokan
tagadják, de nem valami meggyőzően.
- De nem fogsz tudni örökké ilyen
műemlékeket találni. Előbb vagy utóbb ki fogsz fogyni belőlük.
- Előbb. Egyre messzebb kell
bemerészkednem minden egyes alkalommal. Tirisfalt többé-kevésbé
már megtisztítottuk, kivéve a túlságosan veszélyes helyeket.
Lehet, hogy Ezüstfenyő Rengeteg (Silverpine Forest) felé. Arra
vagy ezer elhagyatott ház van. Tudom, hogy nem a legjobb, de mit
tehetnék?
- Máshol is el lehet adni ezeket a
tárgyakat? Aljavárosban éltem egy ideig, de soha nem láttam ehhez
foghatót.
- Csak Brillben. Ismerek olyan
kereskedőt, aki elment Tarren Millbe, hogy szerencsét próbáljon,
de körberöhögték a városban!
- Megkérdezhetem, hogy miért veszel
részt az emléktárgy-kereskedelemben?
- Mert ez lefoglal. Így nem kell a
fiamra és a férjemre gondolnom. Nem akarom úgy végezni, ahogy itt
Brillben szokás. Talán azért, mert eladom ezeket a tárgyakat,
pusztán kereskedő szemmel nézek rájuk, és semmilyen érzelmi
töltetet nem hordoznak számomra – vihogta.
Az elmúlt alkalmakkor megtárgyaltuk a
Warcraft világában jelenlévő mágiát. Beszéltünk arról, hogy
honnan ered és milyen sokfajta módon nyilvánul meg az
univerzumban. Beszéltünk a druidák és a sámánok mágiájáról,
a felről, az arcane-ról, az árnyékról és a Szent Fényről. Még
az arcane olyan alfajairól is beszéltünk, mint a nekromancia. Ez
alkalommal a spekuláció világa felé fordulunk.
Láthattuk, hogy különböző módon
is elérhető ugyanaz a cél. Kel'Thuzad, egy mágus Dalaranból, a
Lidérckirálytól (Lich King) tanulta a nekromanciát. A
Lidérckirály a saját nekormantikus erejét egy eredartól,
Kil'jaedentől, a Lángoló Légió másodparancsnokától kapta, aki
rengeteg fel mágiát használ, és maga a Lidérckirály eredetileg
Ner'zhul volt, egy egykori sámán. Ugyanakkor Ner'zhul egykori
tanítványa, Gul'dan volt az, aki a Kil'jaedentől megtudott démoni
titkok felhasználásával kifejlesztette a Horda nekromanciáját és
létrehozta az első halállovagokat (death kinght). Mindezen idő
alatt a mágus Naberius egy saját formátumú élőholt szertartást
fejlesztett ki, amivel lidérceket tudott létrehozni és ehhez senki
segítsége sem kellett neki.
Ugyanígy láthattuk, hogy a naaruk
nemcsak a Fény erejét képesek használni, hanem az árnyékét is,
ahogyan a papok is. És a boszorkánymesterek (warlock) is egy
hasonló árnyék-energiát használnak, holott semmi közük a
Fényhez, amely a naaruk életciklusának alapja. Valóban, a
boszorkánymesterek arcane mágiával táplálják árnyék-seregüket,
hasonlóan ahhoz, ahogy a papok megérintik a Fényt és annak
ellenpárját is. Mit jelent ez az egész? Ironikus módon, egy
Megtört (Broken), aki az első draenei sámán lett, tapintott rá a
válaszra valószínűleg.
Minden, ami van, az él. És a mágia?
A mágia van.
Úgyhogy él
Gondoljunk csak bele egy pillanatra az
élő dolgok általános tulajdonságaira. Az élő dolgok
növekednek, elpusztulnak és reprodukálódnak. Most gondoljunk csak
a mágiára és Azeroth fennmaradásában betöltött szerepére. Az
Örökkévalóság Kútjának léte nem a véletlen műve, hanem a
Titánok hozták létre először. Azerothot kigondolták és
megformázták. És egy ősi csapot, amiből tiszta arcane mágia
párolog ki, ami az egész világegyetemet – az egész hatalmas,
sötét túlvilágot – körülveszi, éppen az abban az időben
létező egyetlen kontinens kellős közepén helyezték el.
Kalimdort a szívében a Kúttal együtt alakították ki. Vajon
miért?
A Kút változást és növekedést
okoz. A Kút hozta létre az ősi silithideket, akik aqirokká
változtak és akik – ha békén hagyták volna őket a Régi
Istenek (Old God) – valószínűleg teljesen fejlett, értelmes
lényekké váltak volna. A Kút hozta létre a kaldoreieket. A Kút
megváltoztatja a dolgokat.A mágia, amely a Kút közvetítésével
jut el Azeroth-ra, katalizátorként működik, ami arányaiban olyan
tomboló, ádáz, frenetikus módosításokat eredményez, amelyről
más világokon nem is álmodnak. Az olyan világok, mint Argus és
Draenor, sokkal lassabb tempóban élnek, a rajtuk lévő őshonos
életnek több tízezer évre van szüksége a növekedéshez és a
változáshoz. Azerothon az élet virágzik és szinte kirobban az új
formáktól. Ennek a mágiának kitéve az élőlények végül
függőjévé válnak, ragaszkodnak hozzá és szenvednek, ha
elveszítik. Nézzük csak meg a nemes elfeket és a vérelfeket, és
hasonlítsuk össze őket éjelf őseikkel. Aztán gondoljunk az
emberekre és a vrykulokra.
Ha a Hús Átka (Curse of the Flesh)
tényleg a Régi Istenek műve, akkor miért tűnik úgy, hogy
pontosan beleillik a Titánoknak Azeroth-tal kapcsolatos terveibe, és
miért hasonlít a hatása a mágiának az őt használókra
kifejtett hatására? Tudjuk, hogy a Titánok helyezték el a bolygón
a Kutat. Tudjuk, hogy a Kútnak majdnem ugyanaz a hatása, mint a Hús
Átkának. Tudjuk, hogy a Kút és nem C'Thun hozta létre az eredeti
silithideket, akiket megrontottak a Régi Istenek.
A hús nincsen megátkozva, inkább az
átok van húsba rejtve
Képzeljük el ezt a lehetséges
helyzetet: A Hús Átka nem létezik. Pontosabban, ez nem egy átok.
Végül is, ha ezt a Régi Istenek alkották, hogy a beolvadást
megkönnyítsék, akkor miért ruháztak volna fel bárkit is azzal,
hogy ezt eltávolíthassa és a beolvadást megnehezítse?
Ha ehelyett az átok inkább csak a
végső hatása a mágiának való kitettségnek, a Régi Isteneket
nyilván nem izgatná, hogy olyan lényekből szívják ki a mágiát,
akik sokkal dinamikusabbak, kaotikusabbak, istenszerűbbek ettől. A
mágia változást hoz létre, ez viszi előre az élet evolúcióját
Azerothon, ez a motorja a Titánok művének és ez fenyegeti a Régi
Isteneket. Ez valóban így van, hiszen más hatalmas lényeket is
ugyanúgy veszélyeztet. Hiszen bármennyire is szomjazzák a mágiát,
a Lángoló Légió teremtményeinek fel-mágiává kell
átalakítaniuk annak érdekében, hogy megfelelően használni
tudják. És Sargeras is rájött arra, hogy egy mágiával megáldott
ember milyen erős fegyver tud lenni.
Gondoljunk csak bele: miért kutatná
Sargeras, a Titán (még ha őrült is) az Örökkévalóság Kútját,
amikor szinte biztos, hogy részt vett annak létrehozásában (vagy
legalábbis tisztában volt a létrejöttével)? A Kút a kozmoszból
nyeri a mágiát, nem az űrből. Ez olyan mágia, amely a materiális
világból ered, amelyből Azeroth és az egész világegyetem áll.
A Kút a Titánok alkotása, de a mágia nem. A mágia univerzális.
A mágia mindenhol jelen van. Az ember áshat kutat, de nem hoz létre
vizet. Hasonlóan a Titánok is ástak egy Kutat, de nem ők hozták
létre a benne lévő mágiát. A mágia már előttük is volt. A
mágia minden előtt volt. És a mágia az, amely olyanná formálta
Azerothot, amilyennek ma ismerjük.
„És hirtelen Nobundo megértette...
olyasvalami volt, ami nagyon egyszerűnek tűnt, és mégis olyan
gondolat volt, amely meghaladta elméjét: végtelen számú világ
van rajtuk kívül. Ezt eddig is tudta, mivel ő és népe számtalan
világot bejárt, mielőtt Draenoron letelepedtek volna. De amit
Nobundo eddig nem tudott megérteni, az az, hogy az elemek ereje is
elér a végtelen űrben. Minden világnak megvannak a maga elemei, a
maga ereje, amelyre támaszkodhat.
És még ennél is több volt. Ott kint
az űrben volt egy másik elem, egy olyan, amely úgy tűnt, hogy
összefogja valamennyi világot, amely elmondhatatlan energiából
áll. Ha ezt meg tudná szólítani – fe azonnal tudta, hogy
útjának ebben a szakaszában még túlságosan tapasztalatlan
ahhoz, hogy kommunikálni tudjon ezzel a rejtélyes új elemmel. Ez
inkább csak egy futó pillantás volt, a megértés ajándéka....”
/Mickey Neilsen: Megtöretlenül/
Ez az új rejtélyes elem a mágia
maga. Az arcane-on túl, túl a Fényen és az árnyékon, túl a
természeten és az elemeken létezik ez az ősi kozmikus erő, amely
igényli az élet mindig növekvő komplexitását és
kifinomultságát. Ez a teremtés és a pusztítás egyszerre. A Régi
Istenek és a Lángoló Légió démonjai, akik nem tudják
létrehozni, átalakítják és megrontják ahhoz, hogy saját
céljaikra használni tudják, de még ez a romboló hatás is illik
a mágiához, mivel ezzel a mágiának új fajtáit hozzák létre
tudtukon kívül. A mágia növekszik, változik és reprodukálja
magát azzal, hogy használják. A mágia felhasználja a Titánokat,
felhasználja Azerothot, minden élő dolgot ahhoz, hogy még tovább
növekedjen, változzon és mindeközben reprodukálja önmagát.
Lehetséges, hogy a Hús Átkának valódi létrehozója nem a
Titánok, nem is a Régi Istenek, hanem inkább a mágia maga?
Az erő, amelytől kivirágzik a világ
Amikor a nemes elfek először
tanították az arcane művészetére a rövid életű embereket,
meglepődtek azon, hogy azok milyen gyorsan elsajátították. Amikor
az orkok először tanultak mágia-használatot a Lángoló Légió
démonjaitól, hamar mestereivé váltak. Gul'dan teljesen új
fajtáit hozta létre a mágiának. Az emberek és az orkok olyan
fürgeséggel képesek megragadni és kezelni a a mágiát, amellyel
ellensúlyozzák azt, hogy mennyivel kevesebb idejük áll
rendelkezésre ahhoz, hogy tanulmányozhassák. Talán éppen ezt
akarja a mágia? Hogy olyan rövid életű, gyorsan változó
lényeket hozzon létre, akik meghatározott céllal és gyorsan
használni tudják a mágiát? Ez az, amiről a Hús Átka lényegében
szól?
A naaruk életciklusa a fényből az
árnyék felé halad, mivel mindkettő része a másiknak. A fény
árnyékot szül. Az árnyékból tör elő a fény. Használjuk
ugyanezt a hasonlatot az univerzummal kapcsolatban is: van egy
hatalmas erő, amely összeköti a világokat, és amely
elmondhatatlan energiából áll, amelynek szüksége van világokra,
amiket összeköthet; szüksége van lényekre, akikkel kapcsolatba
léphet. A univerzum és annak kifürkészhetetlen komplexitása
nélkül; a világokat előremozdító változás nélkül, nem lenne
semmi célja és nem is létezne valójában. Kozmosz nélkül hogyan
tudná bárki is, hogy van egy erő a kozmoszon túl, amely áthatja
a kozmoszt? A véges élet nélkül nem lenne mihez mérni a
végtelent. A mágiának mágusokra van szüksége. A Kút nélkül,
amelyben bugyoghat és szikrázhat, az élet nélkül, amelyet
megváltoztathat és kezelhet, a mágiának nem lenne semmi
kontrasztja, amivel megmutathatná, hogy létezik.
Végső soron a Régi Istenek, a Légió
démonjai, a loák és más kifürkészhetetlen lények azért
léteznek, mert van mágia. Ezt isszák, ezt eszik és miközben
ezeket cselekszik, magát a mágiát szolgálják és terjesztik,
változtatják, összetettebbé teszik és ilyen formában még
élőbbé válik. Még a Titánok is, hatalmas műveiken keresztül,
csak elvezetni tudják a mágiát és nem létrehozni. Az Eredet
Csarnokában két őrzőjük is van, akiket azzal a céllal hoztak
létre, hogy tisztában legyenek azzal, hogy művük létrehozásában
milyen szerepet játszott a káosz és a mágia: Isiset és Setesh.
Mielőtt Azeroth létezett volna, a mágia létezett. Azok, akik a
mágiát tanulmányozzák, úgy érzik, hogy még több kell nekik
belőle és gyakran meg sem tudnak lenni nélküle. Illidan,
Kael'thas és azok, akik a mágiát használják gyakran bárhonnan
képesek mágiát kinyerni. Vajon Malygos is érezte ezt a mágiával
kapcsolatban – hogy saját célja és akarata van? Lehet, hogy az
igazi célja nem is az volt, hogy a halandók kezétől megvédje a
mágiát, mint inkább az, hogy megpróbálta kordában tartani azt?
Ha minden, ami van, az él, akkor el
kell ismernünk, hogy a mágia él.
Remélem, hogy tetszett nektek ez a kis sorozat, mégha eléggé spekulatív és elvont is lett a vége :) A sorozat közben kedvet kaptam ahhoz, hogy egy kicsit körüljárjuk az Örökkévalóság Kútját, hiszen elég sok minden kapcsolódik hozzá. Valószínűleg részben cikkfordítások, részben saját elbeszélések lesznek. Ja, és persze ehhez is és ahhoz is nyugodtan írjátok meg véleményeteket, mi tetszett, mi nem, mivel értetek egyet, mit gondoltok másként, esetleg nektek is van saját elméletetek.
A sorozat első részében beszéltünk
már arról, hogy mennyiféle módon lehet a mágiát megragadni. Az
egyik ilyen mágikus „forrás” a Smaragd Álom (Emerald Dream),
ami egyfajta láthatatlan dimenzió a térben és amely Azeroth
tükörképének felel meg. Valójában ez egy tervrajz, Azeroth
létrehozáskori önmagának mása, amivé egy újratervezéskor a
bolygó válna. Ez a Hasadás (Sundering) előtti Azeroth, az
intelligens fajok előtti bolygó mása, amikor a Titánok második
eljövetelükkor művüket befejezettnek nyilvánították. Azért
kell ezt óvnia és őriznie Yserának, mert ez jelenti Azeroth
ősállapotát.
A számos egyetlen élő dologgá
változik
A druidák akként segítik az Álom
biztonságának fenntartását, hogy egy időre maguk mögött hagyva
élő testüket álmodókként óvják a helyet az olyan veszélyekkel
szemben, mint amit a Rémálom (Nightmare) jelentett. Ez része volt
annak a megállapodásnak, amelyet a Világfa, a Nordrassil
létrehozásakor meghoztak, amikor az Élet, az Idő és az Álom
aspektusai összegyűltek, hogy elrejtsék az Örökkévalóság
Kútját a démonok tekintete elől.
A druidák mágiája értelemszerűen a
természetből ered, mivel az a kifejezett célja, hogy egyensúlyban
tartsa a természetet. Az egyik módszer szerint a druidák mágiája
a Smaragd Álomból ered, hogy megpróbálja létrehozni az Álom
másolatát az ébrenlét világában. Talán furcsa ezzel a
hasonlattal élni, de alapjában véve a druidák egyfajta reset
gombot nyomogatnak, hogy a lehető legjobban helyreállítsák a
világot és benne a természetes egyensúlyt, hogy ezzel
valamennyire közelebb hozzák az álombeli megfelelőjéhez.
Oké, de mi a helyzet az agresszív
mágiával? Végülis a druidák állatformákat is fel tudnak venni
(hozzányúlhatnak az Álom forráskódjához, ha úgy tetszik), és
égből hulló tűzzel tudják elégetni ellenfeleiket. Nos, a
természet egyensúlya időnként erőszakon és halálon át érhető
el, és a druidák sem kivételek a természetnek eme körforgása
alól.
Egy újfajta szemléletet és szerepvállalást
jelentenek a természeti mágiával kapcsolatban a troll druidák, de
még ők is beleillenek a természet védelmezői szerepkörbe. A
legtöbb troll törzs loa szellemei eléggé ösztönlények. A
druidák erejéhez vezető út, amelyre Gonk tanította Zen'tabrát,
gond nélkül beleillik ebbe a koncepcióba. Gonk ugyanazt csinálta
a trollokkal, amit Cenarius az éjelfekkel: megtanította őket arra,
hogy hogyan érhetik el közvetlenül a természetet, nemcsak
közvetítő szellemeken keresztül. Csak olyan módon tette, hogy
ezt a trollok is megértsék.
De hiba lenne azt hinni, hogy a
természeti mágiák kevésbé lennének veszélyesek, csak azért,
mert szerepelnek a Titánok eredeti tervében Azerothot érintve.
Először is, a világ eléggé eltért az eredeti tervektől.
Másodszor, a hurrikánok, szélviharok és vulkánok is mind
természeti erők, miközben erőteljesen pusztítóak. A forgószél
is a természetből ered, mégis meg tud ölni.
A druidák mágiája az
egyensúlyban lévő természeti dolgokat alkotó elemekről szól,
amely kapcsolódik a Smaragd Álomhoz és annak láthatatlan
céljához, az eredeti világhoz. A sámánok ugyanakkor nem a valami
részét képező elemekkel állnak kapcsolatban, hanem az önálló
akarattal rendelkezőkkel.
A számos minden egyes része önmagában
is él
Egy druida számára a természet egy
élő dolog, amely védelmezést és egyensúlyba hozást igényel.
Egy sámán számára minden – a legkisebb szellő, a legapróbb
lidércfény is – dolog önmagában is élőnek számít. A druidák
úgy próbálnak egyensúlyt létrehozni, hogy egy több tízezer éve
létrehozott tervet használnak fel hozzá. A sámánok úgy
próbálnak egyensúlyt létrehozni, hogy a különböző erők
közötti egyensúly elérésére törekednek. Ez látszólag egy
csekény, valójában azonban egy igen jelentős különbség. A
sámán, aki látja, hogy egy tűz azzal fenyeget, hogy több mindent
fog elemészteni, mint amennyit kellene, először megpróbálja
megértetni a tűzzel, hogy ha ma mindent elpusztít, akkor holnapra
nem marad semmi, amivel táplálhatná magát. A sámánok mágiája
egy olyan erő, amelyet a kozmoszban lévő összes bolygót
benépesítő számtalan elementál szellem biztosít Draenortól
Azerothon át az összes létező világon.
A sámánok mágiája ugyanúgy
természeti mágia, mint a druidáké, de másra fókuszál és nem
egy puszta megállapodásból ered értelmes lények között. Néhány
sámán egyezkedik, mások leigáznak; megint mások egyik alkut a
másik után kötik; és vannak, akik közvetítenek az egymással
ellenséges erők között, és erejüket egyfajta jutalomként
kapják tőlük. Initiate Goldmine ugyanabban a világban él, mint
Nobundo, és mindegyiknek megvan a maga saját metódusa, hogy hogyan
bánjon az elemekkel. A sámán mágia abból ered, ami működik. A
sámánok megtanulnak együttműködni az elemekkel, hogy
lecsendesítsék ősi konfliktusaikat, miközben azok támogatják és
ösztönzik a sámánt.
Aztán ott van a négy elem, amelyek
konfliktusaival a Kataklizma során találkoztunk: a tűz, a föld, a
levegő és a víz. Rajtuk kívül, belőlük eredve, tőlük
függetlenül létezik egy távolabbi erő. Nobundo úgy beszélt
róla, mint az ötödik elemről, amely belőlük ered és összeköti
az univerzum összes világát és a bennük lévő elementális
erőket. Ha még emlékeztek a Szent Fényre (Holy Light) és az
Örökkévalóság Kútjából eredő arcane mágiára, talán nem
véletlen, hogy a Napkút, az Örökkévalóság Kútjának utódja,
egyszerre forrása az arcane mágiának és a Szent Fénynek, mint
ahogy az sem, hogy Velen volt az, aki M'uru lényét az említett
kútba helyezte – ugyanaz a Velen, aki arra bátorította Nobundot,
hogy megtanítsa a draeneieknek a sámánizmust. Nem nehéz
elképzelni, hogy a sámánok azon képességével, hogy közös
nevezőre bírják hozni a különböző elemeket, végül a mágia
különböző erejeit is egyesíteni lehetne.
A következő alkalommal a dolgok
érdekes fordulatot vesznek. Most, hogy az alapokat megvizsgáltuk,
nézzük meg, hogy hogyan válnak megrontottá és hogy ez mit
eredményez.
Kicsit más vizekre evezünk, és a Know Your Lore rovatban Matthew Rossi rövid sorozatát olvashatjátok el, amely a különböző mágiákról és azok forrásairól szól.
A mai cikk eredeti verziója angol nyelven itt található.
Honnan ered a mágia?
Ez igazából egy elég összetett
kérdés, mivel a mágiának sok válfaját gyakorolják, mégis úgy
tekintjük, mint egészet. Ismerjük a druidák természet mágiáját
és a sámánok elementál mágiáját (bár ez két elkülönült
mágiafajta gyakran úgy tűnik, mintha kapcsolatban állna egymással
a háttérben), a boszorkánymesterek és a Lángoló Légió által
gyakorolt fel-mágiát és a varázslók tiszta mágiáját. Valamint
ott van a papok és paladinok által megidézett Szent Fény (Holy
Light), a néhány pap és boszorkánymester által gyakorolt
árnyék-mágia, és nem utolsósorban az a nyers nekromancia,
amelyet kifejezetten a Falka (Scourge), néhány Elhagyott (Forsaken)
és a halállovagok használnak. Ezek a különböző fajta mágiák
mind mágia, akkor is, ha különböző forrásokból származnak.
Csak Azerothon sokféle mágikus erőt
és erőközpontot vagy mágiaforrást találhatunk. Vannak, amelyek
egymásból erednek, míg mások különféle közbülső központokat
használnak fel. Egy dolog világos, számos útja van annak, hogy a
világ nagy része által használt mágiát kinyerhessük.
Mégis milyen forrásokból?
Az
Örökkévalóság Kútja
Az eredeti Örökkévalóság Kútja
(Well of Eternity) már előrevetítette az igen intelligens fajok
létét Azerothon. Amikor a Titánok megalkották a világot és
mindent, ami rajta létezett, egyetlen kontinenssé formáltak, a
Kutat az ősi földrész közepén helyezték el. Azonban a Kút több
volt szimpla vízforrásnál. A Kút a nyers arcane energia forrása
volt – a tiszta, romlatlan, birtokba nem vett mágiáé. A Kút
egyenesen a Nagy Sötét Túlvilágból (Great Dark Beyond) nyerte
erejét, ami azt jelentette, hogy mágikus energiája a kozmoszból
eredt és nem valami evilági forrásból. A Kúton keresztül ez az
erős hatású mágia behálózta egész Azerothot nyers és kaotikus
energiáival.
A Kút mágiája képes volt
evolúciókat elindítani Azerothon. Ha önmagára lett volna hagyva,
ez a mágia a mai napig az állandó változást hozná a világra.
Az általunk silithidként ismert lények voltak az elsők, akik
megérezték a Kút mágiáját, és valójában a Régi Isten C'Thun
nem hozta létre az Aqir fajt, csak a Kút segítségével
átalakította ezeket a lényeket a saját elképzelésének
megfelelően. Hasonlóan, bár az éjelfek eredete a mai napig
homályos, az közismert, hogy egy másik fajból erednek, amely
felfedezte és kapcsolatba is lépett a Kút erejével. Volt idő,
amikor az arcane művészetének legképzettebbjei Kalimdoron (amely
akkoriban az egész világot magába foglalta) az éjelfek voltak,
köszönhetően a Kúttal való szoros kapcsolatuknak. Megmerítkeztek
mélységében és olyan szenvedéllyel kutatták titkait, amellyel
Azeroth egyetlen másik faja sem tudta felvenni a versenyt.
Végül az Ősök Háborúja (War
of the Ancients) elpusztította a Kutat. A Kút tiszta energiája
jelzőfény volt az Örvénylő Űrben (Twisting Nether) élő olyan
lényeknek, mint Sargerasnak, a bukott Titánnak, a Lángoló Légió
urának. Bár tudjuk, hogy az arcane mágia beborítja a teljes
univerzumot (hiszen nem minden világnak van Kútja, a draeneieket
mégis megismerték ezt a fajta a mágiát), úgy tűnik, hogy az
Örökkévalóság Kútja egyedülálló volt a kozmoszban. Az
eredeti Kút helyét ma a hatalmas Viharörvény (Maelstrom) jelzi,
amelyet jelenleg az Azeroth és a Mélység (Deepholm) közötti
átjáróként funkcionál. Haragvihar Illidan ugyan létrehozta a
Kút utódját, amely jelenleg a Hyjal Hegy tetején lévő hatalmas
Világfa, a Nordrassil alatt található. Nordrassil azt a célt
szolgálja, hogy bár el ne fotjsa, de csökkentse a Kút
kisugárzását olyan szintre, hogy az elérhető arcane forrásként
szolgáljon, de ne hívja fel rá a Lángoló Légió figyelmét.
A Smaragd Álom
Ellentétben az arcane energiával,
amely a Kúton keresztül Azeroth-ra áramlik, beborítva a világot
nyers arcane mágiájával, az Azeroth druidái által irányított
erőt sokkal nehezebb megérteni és kontrollálni. Bár Illidannak
borostyán színű szemei voltak, amelyek elvileg druida-képességeket
jósolnak, túl türelmetlen volt ahhoz, hogy a druidák művészetének
mestere legyen, azonban a valaha élt egyik legnagyobb varázsló
lett, aki közvetlenül az Örökkévalóság Kútjával tudott
kapcsolatba lépni. A Kút csakúgy lökte magából az energiát
mindazok számára, akik képesek voltak megérezni és irányítani
azt, mindenfajta filozófia és más akadály nélkül. A Kút
valóban csak egy szimpla mágia-forrás volt; csak oda kellett menni
hozzá és inni belőle.
A Cenarion Kör druida mágiáját
ennél sokkal bonyolultabb és időigényesebb elsajátítani.
Azoknak, akik ezt tanulják (legyenek éjelfek, taurenek, trollok
vagy worgenek), spirituális segítőtársakat kell találniuk, vagy
közvetlenül a természettel kell kapcsolatot kiépíteniük annak
érdekében, hogy megtalálják azt a módszert, amellyel magából a
Smaragd Álomból (Emerald Dream) nyerhetnek erőt. Az Álom lényege,
hogy egy leképeződése annak a világnak, amilyen Azeroth volt a
Hasadás (Sundering) előtt – és mintha semmilyen értelmes faj
nem járt volna Azeroth felszínén –, és amelyet a Titánok
hoztak létre a világgal egyidejűleg. Az olyan helyeknek, mint Aln
Szakadékának (Rift of Aln), amely lehet, hogy a Viharörvény
képmása, a léte az álomban jelentheti azt, hogy Azeroth néhány
változását követte az Álom létrehozása óta. Ami biztos, hogy
az Álomban sincs béke, hiszen nemrég egy gonosz erő, a Rémálom
(Nightmare) támadta meg, amely valószínűleg az Azeroth belsejébe
zárt Régi Istenekkel állt kapcsolatban.
A képzett druidák az Álomban ármaló
ősi erőt képesek felhasználni arra, hogy nagyszerű mágikus
tetteket hajtsanak végre Azerothon, a sebek begyógyításától
kezdve a hatalmas viharok idézéséig. Lehet, hogy az Álom ereje is
össze van kötve a Nagy Sötét Túlvilággal és az Örvénylő
Űrrel Aln Szakadékán keresztül, de megtartotta sajátos jellegét
és etikai korlátait.
A Napkút
A Napkút abban különbözik az elöbbi
két mágia-forrástól, hogy halandók hozták létre, bár magából
az Örökkévalóság Kútjából ered. Az Ősök Háborúját
követően azokat az éjelfeket, akik képtelenek voltak felhagyni az
arcane mágiával, a kaldoreiek száműzték társadalmukból.
Napjáró Dath'remar vezetése alatt a száműzött
Nemesenszületettek (quel'doreiek, „nemes születésű gyermekek”)
nemes elfekké váltak, és számüzetésük során az újonnan
alakult tengereken át a mai Lordaeron területére érkeztek.
Egy rövidke állomásozás után a
Tirisfali Tisztásokban, Quel'Thalas területére költöztek.
Meggyengülve az Örökkévalóság Kútjának elvesztésétől és a
mágikus energiáktól való függőségüktől, változásnak
indultak. Sápadtabbá, halványabbá, fizikailag törékenyebbé
váltak, ezért valamit tenni kellett, és Dath'remarnak volt válasza
népe szenvedésére.
Létrehozták a saját Kútjukat.
Illidan az eredeti Örökkévalóság Kútjából származó vízből
hozta létre a Nordrassil tövénél elrejtett új Kutat.
Dath'remarnak szintén volt a Kút mágikus vizéből és azt
ajánlotta társainak, hogy mivel elég távol voltak Malfuriontól
és a többi éjelftől, tegyék azt, amit Illidan, és hozzák létre
a saját Kútjukat új hazájukban. Így jött létre a Napkút
(Sunwell), és ugyanúgy szolgálta a nemes elfeket, ahogyan az
eredeti Kút szolgálta Nemesenszületett őseiket. Arcane mágiájukat
a Napkúton keresztül nyerték, és a mágia egész Észak-Lordaeront
behálózta, annyira, hogy idővel még az embereket is megtanították
a mágia használatára az Amani trollok elleni védelem érdekében.
A Napkút több ezer évig létezett
ebben formájában, egészen addig, amíg Arthas Menethil be nem
szennyezte azzal, hogy hatalmas mágikus erejét egy nekromantikus
szertartáshoz fel nem használta, hogy feltámassza lidércként a
megölt nekromantát, Kel'thuzadot. Így beszennyezve a Napkút
inkább jelentett veszélyt az elfek számára, mint a remény
forrását, ezért Napjáró Kael'thas kénytelen volt elpusztítani
annak érdekében, hogy megakadályozza fertőzött energiájának
tovább terjedését. Bár energiájának nagy részét egy vörös
sárkány varázslata által egy Anveena Teague nevű lány formájába
rejtették, a Kút maga élettelenné vált. A Napkút energiáitól
Anveena valós személynek tűnt, és csak miután Kalecgos, a kék
sárkány és társai felfedték az igazságot és legyőzték a
korábbi nemes elfet, Dar'khan Drathirt, térhetett vissza a Napkút
ereje Anveena formájában korábbi otthonába.
Kael'thasnak ugyanakkor más tervei
voltak. Az Illidannal együtt a Külső Földeken (Outland) töltött
idő alatt rájött, hogy többé nem hihet abban, hogy az egykori
éjelf bármilyen megoldást jelentene népe betegségére, ezért
egy új mestert választott, aki végtelen számú démont ígért
neki, akikből a vérelfek kiszívhatják az energiát. Quel'Thalasba
visszatérve magához vette az elfogott naarut, M'urut, elfoglalta
magát a Napkút Fennsíkot és hadműveleteinek bázisát a Főbírók
Teraszán építette ki, amely a Napkútra nézett. Elkezdte
felhasználni Anveenát és a Pokolviharból (Netherstorm) nyert
mágikus energiákat, hogy újraindítsa a Napjutat.
Ez alkalommal a Napkút hasonlóan
szolgálta volna Kael'thast, mint az eredeti Örökkévalóság Kútja
szolgálta Nemesenszületett őseit: egy portálként, amelyen át a
Lángoló Légió démonjai eláraszthatták volna Azerothot. Ahogy
Sargeras is teljes valójában kívánt az Azshara és az őt
szolgáló mágusok által létrehozott portálon át belépni erre a
világra, úgy akarta Kil'jaeden is használni a Napkutat. És
majdnem működött. Végül Anveena és M'uru is „meghaltak”
független lényekként, de mágikus esszenciájuk egybefonódott az
újjászületett Napkútban, egy teljesen újfajta energiájú kutat
létrehozva, olyat, amely magában egyesíti a Szent Fény és az
arcane energiáit. A naaru önfeláldozása és egy draenei keze adta
ezt az értékes ajándékot maguknak a vérelfeknek, akik annyi
sebet okoztak nekik és saját népüknek.
Legközelebb a különböző fajta
mágiákat vizsgáljuk meg. Mi a különbség a nekromancia és a fel
mágia között? Ha a varázslók és a sámánok is tudnak
elementálokat idézni, akkor miért mondják, hogy különböző
mágiát használnak? És hogyan illeszkedik mindebbe a Szent Fény?