A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Blog- és cikkajánló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Blog- és cikkajánló. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 11., csütörtök

A rejtélyes Khadgar


Khadgar mostanra már háromszor is sikeresen bezárta a Sötét Portált, ami, bárhonnan nézzük is, lenyűgöző teljesítmény. Tirisfal Őrzőjének (Guardian of Tirisfal) egykori tanítványaként Khadgarnak hosszú és kalandos élete van – egy élet, amelyet nagyon gyorsan leéltek, de most úgy tűnik, hogy a visszájára fordul. Ha valamit is megtudhattunk eddig Khadgarról a WoD során, az az, hogy ennek a rejtélyes mágusnak több van a tarsolyában, mint amit bármelyikünk is feltételezett volna, amikor először találkoztunk vele a Burning Crusade során Shattrath Cityben.

Élénk. Lendületes. Néha a végtelenségig lobbanékony, és csordultig van szellemes évődésekkel és még szellemesebb ötletekkel. Khadgar sok mindenben tehetséges, amelyek közül szinte a legjelentéktelenebb, hogy Sötét Portálokat zúz össze és hadseregeket vezényel. És mindezen féktelen kalandok között elmerenghetünk azon, hogy vajon a tizenhét éves Khadgar, amikor felnézett Karazan tornyára, gondolta volna, hogy pontosan milyen veszélyekből fog ki-be táncolni olyan elegánsan, mint egy táncos.

2013. augusztus 18., vasárnap

Blog- és cikkajánló: Utazások Azeroth és Outland körül

Régen jelentkeztem ezzel a rovattal, de azért nem felejtettem el. Bár itt lore-ral foglalkozó oldalakat ajánlok, a mai alkalommal mégiscsak egy kicsit más lesz. Ez a blog ugyanis valójában egy fanfiction, egy kitalált történet. A blogger egy Destron nevű élőholt utazásait meséli el Azerothon és Outlanden. A blogot még 2007-ben kezdte és egészen idáig vezette, az epilógussal most zárult le. 

Hogy miért ajánlom mégis? Mert nagyszerű leírás, minden tájegységet külön-külön mutat be karaktere szemüvegén keresztül. Emellett ahol lehet, ott igazodik a lore-hoz, és inkább csak az üres helyeket toldozgatja-foldozgatja be. Leírja minden hely történetét, és bemutatja, hogy napjainkban hogy néz ki. Ami igazán megfog benne, az a hangulat, amit minden egyes területnél visszaad, illetve azok a személyek, akikkel Destron az utazása során találkozik, és akiknek történetén keresztül szintén az adott vidéket mutatja be.


A történet a vanilla-Wow idején kezdődik, tehát a területek is az akkori állapotok szerint vannak bemutatva. Azonban később visszatér egyes területekre, és már a Kataklizma hatását is bemutatja.

Az oldal címe: www.destron.blogspot.com
Ajánlóként pedig álljon itt a Bevezetés, illetve a Tirisfali Tisztások c. fejezet egy részlete.

(Ezzel a zenével kezdve aláfestésként)


Bevezetés

Halott kezeimmel széthajtogatom az összegyűrött pergament, amely a betűktől már teljesen pacás és koszos. Hányszor olvastam végig gondosan azokat az oldalakat a foszforeszkáló pensézek fénye alatt szemgolyó nélküli szemüregeimmel? A lecsöppenő víz visszaverődött aprócska cellám falairól, lehangoló otthonomról, amelyet itt az Aljavárosnak (Undercity) nevezett menedék között találtam frissen újjáéledve.

Én, Destron Allicant, emlékszem azokra az első napokra, a csatornák sötétjére tele zokogással és megválaszolatlan imákkal. Túlságosan megdöbbentett a helyzet ahhoz, hogy szánalmat érezzek társaim iránt, így visszahúzódtam. Bár sok mindent elfelejtettem halálomkor, a mágia szikrája mégis ott maradt lelkemben, így a tanulmányaimba temetkeztem, és a könyvtárban bolyongtam olyan könyvek után, amelyek még többet megtanítottak nekem a Művészetről.

A megismeréstől erőt vártam, amivel talán visszatérhetek a felszíni világba és megtorolhatom megszentségtelenített életemet azokon, akik ezt okozták. Azon rtika alkalmakkor, amikor másokkal beszéltem, elmesélték nekem saját álmaikat a bosszúról, és megígértük, hogy összetartunk a gyűlöletünk által.

Időnként láttam friss arcokat is Aljaváros nedves katakombáiban sétálni, és a régi zöldbőrű ellenségek most a barátaink voltak. Kevés figyelmet szenteltem nekik akkortájt; mit érdekelt engem, hogy bestiák ajánlották fel segítségüket? Az arcane művészetének kötetei foglalták le figyelmemet, és a cellmába húzódtam, hogy jobban megértsem összefüggéseit.

De a gyűlölet gyenge tápláléknak bizonyult. Hetek teltek el magányosan, miközben egyetlen társaságom az élet nyomasztó emlékei voltak. Emlékeztem a frusztrációra, amit Daralan napsütötte kertjeiben és tornyocskáiban éreztem, amikor éretlen zöldfülűként hasonló köteteket tanulmányoztam. Olyan gazdag volt a világ akkoriban, minden sarok ígéretek lehetőségét hordozta magában. Az Elhagyottak (Forsaken) a bosszúról szónokoltak, de mi jön utána? Úgy tűnt, a halott folyosókat magabiztosan járó orkok ennél többet tudnak ajánlani. Ott is látták a jövőt, ahol az én fajtám nem tudta.

Valóban, mi mozgatja a kinti világot? Évek teltek el úgy, hogy magamat a sötétbe temettem. Semmi nem tartott engem Aljavárosban. Ott csak az igazság volt biztos, amit talán jobb lenne bosszúnak nevezni, de akkor is csak üres szólam.


Visszatettem a könyvet a penészes polcra, és lábra álltam. Úgy éreztem, a salétrommal bekent falak összenyomnak engem. Undort éreztem a számban. Mit tartogat számomra egy ilyen hely? Vagy ami még elgondolkodtatóbb: mit tartogat számomra, egy járó csontváz számára, bármely hely? Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtalálom a választ.

Tirisfali Tisztások (Tirisfal Glades)

A jártasság a legjobb ellenszer a félelem ellen. Emlékszem, amikor először felébredtem a kriptában rothadó hullaként a többi között. Amikor két évvel később visszatértem, a terem szinte ártalmatlannak tűnt a pislákoló fáklyafényben.

Időnként a legjobb a kezdetekhez visszamenni, de a Harmadik Háború pusztítása ezt lehetetlenné tette számomra. Így a második újrakezdésem színhelyéhez, élőholttá születésem helyéhez tudtam visszatérni. A gyűlölet vezérelt a feltámadásom utáni sötét napokban, amikor arra vágytam, hogy azok halálhörgéseit halljam, akik hagytak meghalni. De csak addig tudtam haragot érezni ilyen intenzíven, amíg annak hasztalansága világossá nem vált számomra.

Életemben is törékenynek néztem ki, mintha egy pálcára húztak volna fel egy kevés húst, és a halál erre tette rá árulkodó kézjegyét. A bőröm, ami korábban csak sápadt volt, most az élőholtak porladó bőrének színében pompázik. Habár a legtöbb Elhagyott hagyja szabadon nőni a haját, én továbbra is ragaszkodom az életemben megszokott rövid stílushoz, csak a sötétbarna szín vált szürkésbarnává. Legtöbb társamhoz hasonlóan a ruháim is csak rongyok; kifakult fekete nadrág és lyukas szürke kabát, amely leér a térdemig.
Azt hittem, egyedül vagyok, amikor beléptem a koszos, salétromos kriptába. Rémálomszerű emlékeim csupasz valósággá váltak. Aztán felfigyeltem egy másik alakra a sötétben. Egy nő lépett előre, egy halott Elhagyott, mint én magam. Nem volt olyan rossz állapotban, és még a balzsam illata érződött rajta.


- Te is itt keltél fel? - kérdezte halálravált hangon. - Időnként nehezemre esik elhinni. Úgy érzem, mintha egy szörnyű álomban lennék. Te is ezt gondolod időnként?

Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak. A legtöbb Elhagyott utálta élőholt állapotát, kevesen kedvelték. A saját keserűségemet a külvilág felé fordítottam, amikor feléledtem. Mások, mint ő, maguk felé fordították.

- Különös formája az életnek – feleltem.

- Ez nem életforma! Emlékszem, hogy valaha minden milyen nagyszerű volt. Bárcsak elfelejtettem volna. - Megállt, mintha nem lenne biztos magában. - A nevem Velle. - Kinyújtotta a kezét. Különös ragyogás járta be a karját. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy egy darabon teljesen elrohadt, amire élénkszínű selymet tekert. Láttam már ilyet korábban, mivel nem volt ritka azok között, akik régi énjük szerint próbáltak most is kinézni.
Megkérdeztem, hogy esetleg Lélekharangban (Deathknell) él-e, a Kriptát körülvevő településen. Megrázta a fejét, majd elmagyarázta, hogy Brillben lakik a Végrehajtó szolgálójaként. Ritkán jött Lélekharangba, csak amikor szabadságot kapott.

- Miért nem Aljavárosba? - kérdeztem.

- Lodaeron! - javított ki mérgesen.

- Sajnálom, Lordaeronba.

- Nem akarom többet látni? Te láttad? Amikor még Terenas király uralkodott?

- Igen, bár nemigazán tudom feleleveníteni.

- Lordaeron a fény királysága volt akkor. Én... nem akarom most látni. Megérted?

- Igen, megértem.

- A legtöbben nem. De gondolom, örökre meg vagyunk átkozva.

- Valószínűleg. De attól még jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Semmi értelme nincs, hogy miért nem...

- Nem. A Fény elhagyott bennünket. - Ezzel hevesen, száraz szemmel zokogni kezdett, ami úgy hallatszott, mint a köhögés.

Bocsánatot kértem, habár megnyugtatott, hogy erre semmi szükség. Együtt mentünk fel a felszínre, a mágiasebezte ég alatti rothadó világba. Kíváncsiságból jöttem Lélekharangba, de a Velle-lel való találkozás csak a régi kétségbeesésre emlékeztetett.

Azokban az időkben, amikor még az élők uralkodtak Tirisfalban, Lélekharang egy apró, gazdálkodó falu volt, és Hétfenyőnek hívták. A legtöbb településhez hasonlóan ez is a Falka esztelen élőholt seregének martalékává vált. Amikor Sylvanas, a mi Sötét Úrnőnk kiszabadult a Falkából, Hétfenyő romjain alakított ki helyet még több Elhagyott létrehozásának. Nem tudom, hogy pontosan mikor változott meg a neve Lélekharanggá; már az Elhagyottak kezdeti napjaiban is mindenki így kezdte hívni. Egyszerű hely, rendezetlenül és a pusztulás különböző fázisain álló épületek összessége egy haldokló erdő közepén. Lélekharang azóta veszít jelentőségéből. Azoknak a halottaknak és élőholtaknak a többsége, akikből Elhagyott lehet, már átment a szükséges eljáráson.

Mivel elsődleges célját elvesztette, Lélekharang egy szellemváros lett. Az erdőben azonban még mindig a sikertelen felélesztés következményeként agyatlan zombik keringenek. A falucskának fogadója sincs, így az éjszakát az egykori templom padlóján töltöttem. Egy pap állt mellettem egész éjszaka, és egész éjjel ocsmány dolgokról prédikált egy láthatatlan gyülekezetnek.
A rozoga és megszentségtelenített templom Lordaeron torz tükörképe. Minden más emberi királyságnál erősebb volt a Szent Fénybe és annak egyházába vetett hit Lordaeronban. Fehér csuhás papok prédikáltak békéről és egységről a királyság minden szegletében. Az egyház volt az, aki megvédte az elnyomott parasztságot a kapzsi nemesektől és haduraktól Lordaeron kezdeti idejében. A közelmúltban pedig az egyház lámpásként szolgált a Második Háború sötétségében.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyház tökéletes lett volna, távolról sem. A korrupció ugyanúgy átjárta, mint minden más hasonló szervezetet. De sok tekintetben tényleg úgy élt, ahogy azt hirdette. Még az érsekek is (néhány közismert kivételtől eltekintve) egyszerű életet éltek a hit alapelvei szerint. Ahogy minden lordaeroni a Fény szeretetébe és egységébe születik, úgy minden Elhagyottat az árnyék gyűlölete és elszigeteltsége üdvözöl. Az, hogy Lordaeron lett az élőholtak járványával leginkább szennyezett terület, a legkegyetlenebb iróniája a sorsnak.

Bár sokat beszélek az élőholtságról, mint átokról, azért megvannak az előnyei. Az egyik, hogy szinte bárhol és bármikor tudok aludni. Ezt kifejezetten üdítőnek találom az álmatlanságban leélt életem után. Bár az alvás többé nem hozza azt a kipihentséget, amit életemben, mégis megkönnyebbült fellélegzés az aggodalmak között.

Velle még reggel is ott volt. Elmagyarázta, hogy vissza kell térnie Brillbe, és felajánlottam, hogy elkísérem. Velle ezt elfogadta, és még dél előtt elindultunk.

A Tirisfali Tisztások valaha gyönyörű természeti szépségükről volt híres, ahol a földet virágzó rétek és zöldellő fák borították, nem túl vadak vagy sűrűek. Az emberi kéz műveként egy kerti birodalom lett belőle. De ez már régen volt. Most jellegzetes zöld köd borítja az eget, és az újonnan érkezők nem mindig tudják megkülönböztetni egymástól a nappalt és az éjszakát. A terület állandó homályba veszett. Beteg, megfeketedett fák gennyeznek számos sebükből, miközben a patakok piszkosak a rothadástól. Talán már elvesztettem az ítélőképességemet, de az én szememben a Tirisfali Tisztások jelenlegi állapota is hordoz magában valami baljós szépséget. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen Elhagyott, aki így gondolja.
Velle azonban egyáltalán nem értett velem egyet. Ahogy utaztunk az árnyékos félhomályban, csak élete szépségeit tudta felemlegetni. Elhaladtunk az Agamand Malomhoz vezető út mellett, ami most egy romos farm, ahol egykori tulajdonosainak bosszúálló szellemei kísértenek. Velle kijelentette, hogy ismerte az Agamand család egyik tagját, de nem emlékszik már rá, hogy melyiket. Még senkinek sem sikerült kiderítenie, mitől függ az, hogy egy Elhagyott mennyire emlékszik korábbi életéből. Néhányan szó szerint semmire nem emlékeztek, és még a beszédet is újra kellett tanulniuk, bár ez elég ritka eset. Mások mindenre emlékeztek, ami velük valaha megtörtént. A legtöbben a kettő közé esünk, ismerjük az alapokat, de a részletek elvesztek. Velle leírta Agamand barátjának személyiségét és történetét nagyjából, de a neve nem jutott eszébe. Még a nemében se volt biztos, habár úgy rémlett neki, hogy férfi volt.
Brillbe utazásunk második napjának éjjelén érkeztünk meg. Elbúcsúztam Velle-től és elmondtam neki, hogy élőholtnak lenni nem csupán nyomorúságot jelent. Csupán megrázta a vállát feleletül, majd elköszönt. Brill volt az ideális hely számára, mivel a lakosság nagy része ugyanolyan elveszett lélek volt mint ő, akik csak a múltban éltek. Néhányan még élőholt állapotukat is tagadni próbálták.

(Most ezt a zenét hallgasd!)

A Bitófa Vége Fogadó (Gallow's End Inn) kiváló példája a város letargiájának. A közös helyiséget száz gyertya világítja meg. Az asztalokat makulátlanul tisztán tartják; valójában sokkal tisztábban, mint akkor, amikor még élők voltak. A küzdelem, hogy minden ugyanúgy nézzen ki, mint éltükben, végső soron hasztalan. Semmi nem tudja eltüntetni az élő holttestek tömegétől keletkező aurát, ami a nap minden órájában körülveszi a szalont. Egy átlagos fogadóhoz képest, a beszéd zaja alig hangosabb, mint egy száraz suttogás.
Sardius Astron egy leheletvékony Elhagyott volt, aki minden estéjét a Bitófa Végében töltötte. Életében, mesélte, egy tiszteletreméltó városi polgár volt. Holtában ő felügyelte Brill védelmét. Még a Tirisfali Tisztásokban is veszélyeztette a Skarlát Keresztesek (Scarlet Crusade) és a Falka népem biztonságát.


- Valaha volt itt egy otthonom és egy családom. Néha még arra is emlékszem, hogy hogyan néztek ki – zihálta. Sardius aszott testét csak rongyok védték, feltárva súlyos sérülését a hasán és a mellkasán. - Mi szél hozott ide Aljavárosból? - kérdezte tőlem.

- A kíváncsiság. - Nagyjából vázoltam neki azon tervemet, hogy többet akarok látni és tudni a világból.

- Ha jól értem, vissza akarsz térni az élők közé? Hogy ismét élő legyél?

- Nem teljesen.

- Akkor minek mész az élők közé? Tudod, hogy mindannyian gyűlölni fognak. Semmit nem tudnak felajánlani nekünk, Destron.

- Mitől vagy ebben olyan biztos?

- Mert gyűlölik a fajtánkat. És ebben az orkok sem különböznek az emberektől.

- Ez minden orkra igaz lenne?

- Éppen elégre. Céltalan megértened őket, mert ők soha nem fognak megérteni minket.

- Akkor számodra mi az, amiért érdemes küzdeni, ha megkérdezhetem?
- A halál! Ez az igazi vízválasztó. Ahogy romba döntötte Lordaeront, egy nap úgy zűzza porrá ezt a nagyszerű világot. A halál elkerülhetetlen; ez az egyetlen cél, amiért küzdeni érdemes.
- És mit teszel a halál érdekében?

- Segítek a Sötét Úrnőnknek, hogy elpusztíthassa az élőket. Nem úgy, ahogy a Halálőrök (Deathguard) vagy a Patikáriusok (Apothecarium) teszik, de segítek. Te is segíthetsz. Mindig szükségünk van mágusokra.

Őszintén elgondolkodtam, hogy mit is akarok elérni az utazással. Sardiusnak végül is igaza volt. Még a Horda népei sem viseltek jószívvel az élőholtak iránt. De milyen más lehetőségem volt? Már így is éveket töltöttem Aljaváros katakombáiban, folyamatosan szítva és táplálva a dühömet. Ennél biztos, hogy bármi jobb.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Sardius rekedten felkiáltott.

- A nagy büdös semmit éred el vele, Destron. Elvettek tőlünk mindent, és ezt nem fogod visszaszerezni azzal, hogy visszamész és az élők között bolyongsz. Nézz szembe az igazsággal. Gyáva.

Brill volt az első város a környéken, amely az Élőholt Járvány áldozata lett. A Járvány megalkotója, Kel'thuzad valaha egy, a város nyugati szélén álló apró házban lakott. Azóta a mérges Elhagyottak a földdel tették egyenlővé.
Minden hónap harmadik keddjén egy Emlékezet nevű ünnepséget tartottak, kizárólag Brillben. A városlakók összegyűltek a város központjában ijesztően élethű maszkokat viselve. A lámpaoszlopokban mágikus fények világítanak, a nap furcsa paródiájaként. Az Elhagyottak azzal töltik a napot, hogy gazdálkodásról beszélnek, és azokról pletykálnak, akik régóta halottak voltak, vagy elköltöztek. Éjfélkor a maszkokat ledobták és a legtöbben sírtak.
Brill festői kisváros volt a Járvány előtt, és a helyi farmerek piacaként szolgált. A romos utcákon most új portréka jelent meg. A merészebb Elhagyottak belopóztak a Falka által kísértett elhagyott falvakba és farmokba, hogy emlékeket szerezzenek a múltból. Aztán ezeket eladták a brilli Elhagyottaknak, akik szinte mindent megvásároltak, aminek kulturális értéke volt.

Mindra Vanar is ilyen műemlék árus volt, aki egy, a városhatárban álló összetört és elmondhatatlanul ocsmány kordén tevékenykedett. Családi ékszerek, vallási tárgyak és rongyos ruhadarabok sokasága vette őt körül. Mindra fizikai állapota nem volt sokkal jobb, mint az áruié. A hasa groteszk módon fel volt puffadva és zöldesszínű bőrén teljesen láthatóak voltak az erek.

- Szinte minden, ami értékes, elpusztult vagy elvitték Brillből. Ahhoz, hogy bármi értelmes minőséget találj, muszáj vidékre utaznod. Nagyon sok falu olyan pici volt, hogy előbb lettek az élőholtak áldozatai, mintsem idő lett volna a kitelepítésükre. Így minden értéküket maguk mögött hagyták – magyarázta.

- Biztos nehéz jó állapotban lévő tárgyakat találni.
- Nagyon igaz, nagyon igaz. Amikor először elkezdtem, alig egy évvel azután, hogy a mi Sötét Úrnőnk felszabadított volna minket, még olyan dolgokat is kaptam, mint festmények és finom ruhák. Ez ma már elképzelhetetlen. Ma minden csak a fegyverekről és szobrokról szól. Időnként vannak olyan szerencsések, akik valami finomat találnak, ami túlélte az elemeket, de én már hónapok óta nem bukkantam ilyen tárgyra.

- Miért olyan népszerűek ezek a tárgyak?
- A vásárlók legtöbbször azt szeretnék, ha valami emlékeztetné őket az életükre. Ezt sokan tagadják, de nem valami meggyőzően.

- De nem fogsz tudni örökké ilyen műemlékeket találni. Előbb vagy utóbb ki fogsz fogyni belőlük.

- Előbb. Egyre messzebb kell bemerészkednem minden egyes alkalommal. Tirisfalt többé-kevésbé már megtisztítottuk, kivéve a túlságosan veszélyes helyeket. Lehet, hogy Ezüstfenyő Rengeteg (Silverpine Forest) felé. Arra vagy ezer elhagyatott ház van. Tudom, hogy nem a legjobb, de mit tehetnék?
- Máshol is el lehet adni ezeket a tárgyakat? Aljavárosban éltem egy ideig, de soha nem láttam ehhez foghatót.

- Csak Brillben. Ismerek olyan kereskedőt, aki elment Tarren Millbe, hogy szerencsét próbáljon, de körberöhögték a városban!
- Megkérdezhetem, hogy miért veszel részt az emléktárgy-kereskedelemben?

- Mert ez lefoglal. Így nem kell a fiamra és a férjemre gondolnom. Nem akarom úgy végezni, ahogy itt Brillben szokás. Talán azért, mert eladom ezeket a tárgyakat, pusztán kereskedő szemmel nézek rájuk, és semmilyen érzelmi töltetet nem hordoznak számomra – vihogta.

2012. augusztus 28., kedd

Mágia elmélet 4. rész

Az elmúlt alkalmakkor megtárgyaltuk a Warcraft világában jelenlévő mágiát. Beszéltünk arról, hogy honnan ered és milyen sokfajta módon nyilvánul meg az univerzumban. Beszéltünk a druidák és a sámánok mágiájáról, a felről, az arcane-ról, az árnyékról és a Szent Fényről. Még az arcane olyan alfajairól is beszéltünk, mint a nekromancia. Ez alkalommal a spekuláció világa felé fordulunk.


Láthattuk, hogy különböző módon is elérhető ugyanaz a cél. Kel'Thuzad, egy mágus Dalaranból, a Lidérckirálytól (Lich King) tanulta a nekromanciát. A Lidérckirály a saját nekormantikus erejét egy eredartól, Kil'jaedentől, a Lángoló Légió másodparancsnokától kapta, aki rengeteg fel mágiát használ, és maga a Lidérckirály eredetileg Ner'zhul volt, egy egykori sámán. Ugyanakkor Ner'zhul egykori tanítványa, Gul'dan volt az, aki a Kil'jaedentől megtudott démoni titkok felhasználásával kifejlesztette a Horda nekromanciáját és létrehozta az első halállovagokat (death kinght). Mindezen idő alatt a mágus Naberius egy saját formátumú élőholt szertartást fejlesztett ki, amivel lidérceket tudott létrehozni és ehhez senki segítsége sem kellett neki.

Ugyanígy láthattuk, hogy a naaruk nemcsak a Fény erejét képesek használni, hanem az árnyékét is, ahogyan a papok is. És a boszorkánymesterek (warlock) is egy hasonló árnyék-energiát használnak, holott semmi közük a Fényhez, amely a naaruk életciklusának alapja. Valóban, a boszorkánymesterek arcane mágiával táplálják árnyék-seregüket, hasonlóan ahhoz, ahogy a papok megérintik a Fényt és annak ellenpárját is. Mit jelent ez az egész? Ironikus módon, egy Megtört (Broken), aki az első draenei sámán lett, tapintott rá a válaszra valószínűleg.

Minden, ami van, az él. És a mágia? A mágia van.

Úgyhogy él

Gondoljunk csak bele egy pillanatra az élő dolgok általános tulajdonságaira. Az élő dolgok növekednek, elpusztulnak és reprodukálódnak. Most gondoljunk csak a mágiára és Azeroth fennmaradásában betöltött szerepére. Az Örökkévalóság Kútjának léte nem a véletlen műve, hanem a Titánok hozták létre először. Azerothot kigondolták és megformázták. És egy ősi csapot, amiből tiszta arcane mágia párolog ki, ami az egész világegyetemet – az egész hatalmas, sötét túlvilágot – körülveszi, éppen az abban az időben létező egyetlen kontinens kellős közepén helyezték el. Kalimdort a szívében a Kúttal együtt alakították ki. Vajon miért?

A Kút változást és növekedést okoz. A Kút hozta létre az ősi silithideket, akik aqirokká változtak és akik – ha békén hagyták volna őket a Régi Istenek (Old God) – valószínűleg teljesen fejlett, értelmes lényekké váltak volna. A Kút hozta létre a kaldoreieket. A Kút megváltoztatja a dolgokat.A mágia, amely a Kút közvetítésével jut el Azeroth-ra, katalizátorként működik, ami arányaiban olyan tomboló, ádáz, frenetikus módosításokat eredményez, amelyről más világokon nem is álmodnak. Az olyan világok, mint Argus és Draenor, sokkal lassabb tempóban élnek, a rajtuk lévő őshonos életnek több tízezer évre van szüksége a növekedéshez és a változáshoz. Azerothon az élet virágzik és szinte kirobban az új formáktól. Ennek a mágiának kitéve az élőlények végül függőjévé válnak, ragaszkodnak hozzá és szenvednek, ha elveszítik. Nézzük csak meg a nemes elfeket és a vérelfeket, és hasonlítsuk össze őket éjelf őseikkel. Aztán gondoljunk az emberekre és a vrykulokra.


Ha a Hús Átka (Curse of the Flesh) tényleg a Régi Istenek műve, akkor miért tűnik úgy, hogy pontosan beleillik a Titánoknak Azeroth-tal kapcsolatos terveibe, és miért hasonlít a hatása a mágiának az őt használókra kifejtett hatására? Tudjuk, hogy a Titánok helyezték el a bolygón a Kutat. Tudjuk, hogy a Kútnak majdnem ugyanaz a hatása, mint a Hús Átkának. Tudjuk, hogy a Kút és nem C'Thun hozta létre az eredeti silithideket, akiket megrontottak a Régi Istenek.

A hús nincsen megátkozva, inkább az átok van húsba rejtve

Képzeljük el ezt a lehetséges helyzetet: A Hús Átka nem létezik. Pontosabban, ez nem egy átok. Végül is, ha ezt a Régi Istenek alkották, hogy a beolvadást megkönnyítsék, akkor miért ruháztak volna fel bárkit is azzal, hogy ezt eltávolíthassa és a beolvadást megnehezítse?

Ha ehelyett az átok inkább csak a végső hatása a mágiának való kitettségnek, a Régi Isteneket nyilván nem izgatná, hogy olyan lényekből szívják ki a mágiát, akik sokkal dinamikusabbak, kaotikusabbak, istenszerűbbek ettől. A mágia változást hoz létre, ez viszi előre az élet evolúcióját Azerothon, ez a motorja a Titánok művének és ez fenyegeti a Régi Isteneket. Ez valóban így van, hiszen más hatalmas lényeket is ugyanúgy veszélyeztet. Hiszen bármennyire is szomjazzák a mágiát, a Lángoló Légió teremtményeinek fel-mágiává kell átalakítaniuk annak érdekében, hogy megfelelően használni tudják. És Sargeras is rájött arra, hogy egy mágiával megáldott ember milyen erős fegyver tud lenni.

Gondoljunk csak bele: miért kutatná Sargeras, a Titán (még ha őrült is) az Örökkévalóság Kútját, amikor szinte biztos, hogy részt vett annak létrehozásában (vagy legalábbis tisztában volt a létrejöttével)? A Kút a kozmoszból nyeri a mágiát, nem az űrből. Ez olyan mágia, amely a materiális világból ered, amelyből Azeroth és az egész világegyetem áll. A Kút a Titánok alkotása, de a mágia nem. A mágia univerzális. A mágia mindenhol jelen van. Az ember áshat kutat, de nem hoz létre vizet. Hasonlóan a Titánok is ástak egy Kutat, de nem ők hozták létre a benne lévő mágiát. A mágia már előttük is volt. A mágia minden előtt volt. És a mágia az, amely olyanná formálta Azerothot, amilyennek ma ismerjük.

„És hirtelen Nobundo megértette... olyasvalami volt, ami nagyon egyszerűnek tűnt, és mégis olyan gondolat volt, amely meghaladta elméjét: végtelen számú világ van rajtuk kívül. Ezt eddig is tudta, mivel ő és népe számtalan világot bejárt, mielőtt Draenoron letelepedtek volna. De amit Nobundo eddig nem tudott megérteni, az az, hogy az elemek ereje is elér a végtelen űrben. Minden világnak megvannak a maga elemei, a maga ereje, amelyre támaszkodhat.
És még ennél is több volt. Ott kint az űrben volt egy másik elem, egy olyan, amely úgy tűnt, hogy összefogja valamennyi világot, amely elmondhatatlan energiából áll. Ha ezt meg tudná szólítani – fe azonnal tudta, hogy útjának ebben a szakaszában még túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy kommunikálni tudjon ezzel a rejtélyes új elemmel. Ez inkább csak egy futó pillantás volt, a megértés ajándéka....”
/Mickey Neilsen: Megtöretlenül/

Ez az új rejtélyes elem a mágia maga. Az arcane-on túl, túl a Fényen és az árnyékon, túl a természeten és az elemeken létezik ez az ősi kozmikus erő, amely igényli az élet mindig növekvő komplexitását és kifinomultságát. Ez a teremtés és a pusztítás egyszerre. A Régi Istenek és a Lángoló Légió démonjai, akik nem tudják létrehozni, átalakítják és megrontják ahhoz, hogy saját céljaikra használni tudják, de még ez a romboló hatás is illik a mágiához, mivel ezzel a mágiának új fajtáit hozzák létre tudtukon kívül. A mágia növekszik, változik és reprodukálja magát azzal, hogy használják. A mágia felhasználja a Titánokat, felhasználja Azerothot, minden élő dolgot ahhoz, hogy még tovább növekedjen, változzon és mindeközben reprodukálja önmagát. Lehetséges, hogy a Hús Átkának valódi létrehozója nem a Titánok, nem is a Régi Istenek, hanem inkább a mágia maga?

Az erő, amelytől kivirágzik a világ

Amikor a nemes elfek először tanították az arcane művészetére a rövid életű embereket, meglepődtek azon, hogy azok milyen gyorsan elsajátították. Amikor az orkok először tanultak mágia-használatot a Lángoló Légió démonjaitól, hamar mestereivé váltak. Gul'dan teljesen új fajtáit hozta létre a mágiának. Az emberek és az orkok olyan fürgeséggel képesek megragadni és kezelni a a mágiát, amellyel ellensúlyozzák azt, hogy mennyivel kevesebb idejük áll rendelkezésre ahhoz, hogy tanulmányozhassák. Talán éppen ezt akarja a mágia? Hogy olyan rövid életű, gyorsan változó lényeket hozzon létre, akik meghatározott céllal és gyorsan használni tudják a mágiát? Ez az, amiről a Hús Átka lényegében szól?


A naaruk életciklusa a fényből az árnyék felé halad, mivel mindkettő része a másiknak. A fény árnyékot szül. Az árnyékból tör elő a fény. Használjuk ugyanezt a hasonlatot az univerzummal kapcsolatban is: van egy hatalmas erő, amely összeköti a világokat, és amely elmondhatatlan energiából áll, amelynek szüksége van világokra, amiket összeköthet; szüksége van lényekre, akikkel kapcsolatba léphet. A univerzum és annak kifürkészhetetlen komplexitása nélkül; a világokat előremozdító változás nélkül, nem lenne semmi célja és nem is létezne valójában. Kozmosz nélkül hogyan tudná bárki is, hogy van egy erő a kozmoszon túl, amely áthatja a kozmoszt? A véges élet nélkül nem lenne mihez mérni a végtelent. A mágiának mágusokra van szüksége. A Kút nélkül, amelyben bugyoghat és szikrázhat, az élet nélkül, amelyet megváltoztathat és kezelhet, a mágiának nem lenne semmi kontrasztja, amivel megmutathatná, hogy létezik.

Végső soron a Régi Istenek, a Légió démonjai, a loák és más kifürkészhetetlen lények azért léteznek, mert van mágia. Ezt isszák, ezt eszik és miközben ezeket cselekszik, magát a mágiát szolgálják és terjesztik, változtatják, összetettebbé teszik és ilyen formában még élőbbé válik. Még a Titánok is, hatalmas műveiken keresztül, csak elvezetni tudják a mágiát és nem létrehozni. Az Eredet Csarnokában két őrzőjük is van, akiket azzal a céllal hoztak létre, hogy tisztában legyenek azzal, hogy művük létrehozásában milyen szerepet játszott a káosz és a mágia: Isiset és Setesh. Mielőtt Azeroth létezett volna, a mágia létezett. Azok, akik a mágiát tanulmányozzák, úgy érzik, hogy még több kell nekik belőle és gyakran meg sem tudnak lenni nélküle. Illidan, Kael'thas és azok, akik a mágiát használják gyakran bárhonnan képesek mágiát kinyerni. Vajon Malygos is érezte ezt a mágiával kapcsolatban – hogy saját célja és akarata van? Lehet, hogy az igazi célja nem is az volt, hogy a halandók kezétől megvédje a mágiát, mint inkább az, hogy megpróbálta kordában tartani azt?

Ha minden, ami van, az él, akkor el kell ismernünk, hogy a mágia él. 


Remélem, hogy tetszett nektek ez a kis sorozat, mégha eléggé spekulatív és elvont is lett a vége :) A sorozat közben kedvet kaptam ahhoz, hogy egy kicsit körüljárjuk az Örökkévalóság Kútját, hiszen elég sok minden kapcsolódik hozzá. Valószínűleg részben cikkfordítások, részben saját elbeszélések lesznek. Ja, és persze ehhez is és ahhoz is nyugodtan írjátok meg véleményeteket, mi tetszett, mi nem, mivel értetek egyet, mit gondoltok másként, esetleg nektek is van saját elméletetek.

2012. augusztus 27., hétfő

Mágia elmélet 3. rész

A sorozat első részében beszéltünk már arról, hogy mennyiféle módon lehet a mágiát megragadni. Az egyik ilyen mágikus „forrás” a Smaragd Álom (Emerald Dream), ami egyfajta láthatatlan dimenzió a térben és amely Azeroth tükörképének felel meg. Valójában ez egy tervrajz, Azeroth létrehozáskori önmagának mása, amivé egy újratervezéskor a bolygó válna. Ez a Hasadás (Sundering) előtti Azeroth, az intelligens fajok előtti bolygó mása, amikor a Titánok második eljövetelükkor művüket befejezettnek nyilvánították. Azért kell ezt óvnia és őriznie Yserának, mert ez jelenti Azeroth ősállapotát.

A számos egyetlen élő dologgá változik

A druidák akként segítik az Álom biztonságának fenntartását, hogy egy időre maguk mögött hagyva élő testüket álmodókként óvják a helyet az olyan veszélyekkel szemben, mint amit a Rémálom (Nightmare) jelentett. Ez része volt annak a megállapodásnak, amelyet a Világfa, a Nordrassil létrehozásakor meghoztak, amikor az Élet, az Idő és az Álom aspektusai összegyűltek, hogy elrejtsék az Örökkévalóság Kútját a démonok tekintete elől.


A druidák mágiája értelemszerűen a természetből ered, mivel az a kifejezett célja, hogy egyensúlyban tartsa a természetet. Az egyik módszer szerint a druidák mágiája a Smaragd Álomból ered, hogy megpróbálja létrehozni az Álom másolatát az ébrenlét világában. Talán furcsa ezzel a hasonlattal élni, de alapjában véve a druidák egyfajta reset gombot nyomogatnak, hogy a lehető legjobban helyreállítsák a világot és benne a természetes egyensúlyt, hogy ezzel valamennyire közelebb hozzák az álombeli megfelelőjéhez.
Oké, de mi a helyzet az agresszív mágiával? Végülis a druidák állatformákat is fel tudnak venni (hozzányúlhatnak az Álom forráskódjához, ha úgy tetszik), és égből hulló tűzzel tudják elégetni ellenfeleiket. Nos, a természet egyensúlya időnként erőszakon és halálon át érhető el, és a druidák sem kivételek a természetnek eme körforgása alól.

Egy újfajta szemléletet és szerepvállalást jelentenek a természeti mágiával kapcsolatban a troll druidák, de még ők is beleillenek a természet védelmezői szerepkörbe. A legtöbb troll törzs loa szellemei eléggé ösztönlények. A druidák erejéhez vezető út, amelyre Gonk tanította Zen'tabrát, gond nélkül beleillik ebbe a koncepcióba. Gonk ugyanazt csinálta a trollokkal, amit Cenarius az éjelfekkel: megtanította őket arra, hogy hogyan érhetik el közvetlenül a természetet, nemcsak közvetítő szellemeken keresztül. Csak olyan módon tette, hogy ezt a trollok is megértsék.

De hiba lenne azt hinni, hogy a természeti mágiák kevésbé lennének veszélyesek, csak azért, mert szerepelnek a Titánok eredeti tervében Azerothot érintve. Először is, a világ eléggé eltért az eredeti tervektől. Másodszor, a hurrikánok, szélviharok és vulkánok is mind természeti erők, miközben erőteljesen pusztítóak. A forgószél is a természetből ered, mégis meg tud ölni.

A druidák mágiája az egyensúlyban lévő természeti dolgokat alkotó elemekről szól, amely kapcsolódik a Smaragd Álomhoz és annak láthatatlan céljához, az eredeti világhoz. A sámánok ugyanakkor nem a valami részét képező elemekkel állnak kapcsolatban, hanem az önálló akarattal rendelkezőkkel.
A számos minden egyes része önmagában is él

Egy druida számára a természet egy élő dolog, amely védelmezést és egyensúlyba hozást igényel. Egy sámán számára minden – a legkisebb szellő, a legapróbb lidércfény is – dolog önmagában is élőnek számít. A druidák úgy próbálnak egyensúlyt létrehozni, hogy egy több tízezer éve létrehozott tervet használnak fel hozzá. A sámánok úgy próbálnak egyensúlyt létrehozni, hogy a különböző erők közötti egyensúly elérésére törekednek. Ez látszólag egy csekény, valójában azonban egy igen jelentős különbség. A sámán, aki látja, hogy egy tűz azzal fenyeget, hogy több mindent fog elemészteni, mint amennyit kellene, először megpróbálja megértetni a tűzzel, hogy ha ma mindent elpusztít, akkor holnapra nem marad semmi, amivel táplálhatná magát. A sámánok mágiája egy olyan erő, amelyet a kozmoszban lévő összes bolygót benépesítő számtalan elementál szellem biztosít Draenortól Azerothon át az összes létező világon.

A sámánok mágiája ugyanúgy természeti mágia, mint a druidáké, de másra fókuszál és nem egy puszta megállapodásból ered értelmes lények között. Néhány sámán egyezkedik, mások leigáznak; megint mások egyik alkut a másik után kötik; és vannak, akik közvetítenek az egymással ellenséges erők között, és erejüket egyfajta jutalomként kapják tőlük. Initiate Goldmine ugyanabban a világban él, mint Nobundo, és mindegyiknek megvan a maga saját metódusa, hogy hogyan bánjon az elemekkel. A sámán mágia abból ered, ami működik. A sámánok megtanulnak együttműködni az elemekkel, hogy lecsendesítsék ősi konfliktusaikat, miközben azok támogatják és ösztönzik a sámánt.

Aztán ott van a négy elem, amelyek konfliktusaival a Kataklizma során találkoztunk: a tűz, a föld, a levegő és a víz. Rajtuk kívül, belőlük eredve, tőlük függetlenül létezik egy távolabbi erő. Nobundo úgy beszélt róla, mint az ötödik elemről, amely belőlük ered és összeköti az univerzum összes világát és a bennük lévő elementális erőket. Ha még emlékeztek a Szent Fényre (Holy Light) és az Örökkévalóság Kútjából eredő arcane mágiára, talán nem véletlen, hogy a Napkút, az Örökkévalóság Kútjának utódja, egyszerre forrása az arcane mágiának és a Szent Fénynek, mint ahogy az sem, hogy Velen volt az, aki M'uru lényét az említett kútba helyezte – ugyanaz a Velen, aki arra bátorította Nobundot, hogy megtanítsa a draeneieknek a sámánizmust. Nem nehéz elképzelni, hogy a sámánok azon képességével, hogy közös nevezőre bírják hozni a különböző elemeket, végül a mágia különböző erejeit is egyesíteni lehetne.

A következő alkalommal a dolgok érdekes fordulatot vesznek. Most, hogy az alapokat megvizsgáltuk, nézzük meg, hogy hogyan válnak megrontottá és hogy ez mit eredményez.


Ha bővebben érdekel a téma, az alábbiakról olvashatsz még:

2012. augusztus 19., vasárnap

Mágia elmélet 1. rész

Kicsit más vizekre evezünk, és a Know Your Lore rovatban Matthew Rossi rövid sorozatát olvashatjátok el, amely a különböző mágiákról és azok forrásairól szól.
A mai cikk eredeti verziója angol nyelven itt található.

Honnan ered a mágia?

Ez igazából egy elég összetett kérdés, mivel a mágiának sok válfaját gyakorolják, mégis úgy tekintjük, mint egészet. Ismerjük a druidák természet mágiáját és a sámánok elementál mágiáját (bár ez két elkülönült mágiafajta gyakran úgy tűnik, mintha kapcsolatban állna egymással a háttérben), a boszorkánymesterek és a Lángoló Légió által gyakorolt fel-mágiát és a varázslók tiszta mágiáját. Valamint ott van a papok és paladinok által megidézett Szent Fény (Holy Light), a néhány pap és boszorkánymester által gyakorolt árnyék-mágia, és nem utolsósorban az a nyers nekromancia, amelyet kifejezetten a Falka (Scourge), néhány Elhagyott (Forsaken) és a halállovagok használnak. Ezek a különböző fajta mágiák mind mágia, akkor is, ha különböző forrásokból származnak.

Csak Azerothon sokféle mágikus erőt és erőközpontot vagy mágiaforrást találhatunk. Vannak, amelyek egymásból erednek, míg mások különféle közbülső központokat használnak fel. Egy dolog világos, számos útja van annak, hogy a világ nagy része által használt mágiát kinyerhessük.

Mégis milyen forrásokból?

Az Örökkévalóság Kútja


Az eredeti Örökkévalóság Kútja (Well of Eternity) már előrevetítette az igen intelligens fajok létét Azerothon. Amikor a Titánok megalkották a világot és mindent, ami rajta létezett, egyetlen kontinenssé formáltak, a Kutat az ősi földrész közepén helyezték el. Azonban a Kút több volt szimpla vízforrásnál. A Kút a nyers arcane energia forrása volt – a tiszta, romlatlan, birtokba nem vett mágiáé. A Kút egyenesen a Nagy Sötét Túlvilágból (Great Dark Beyond) nyerte erejét, ami azt jelentette, hogy mágikus energiája a kozmoszból eredt és nem valami evilági forrásból. A Kúton keresztül ez az erős hatású mágia behálózta egész Azerothot nyers és kaotikus energiáival.

A Kút mágiája képes volt evolúciókat elindítani Azerothon. Ha önmagára lett volna hagyva, ez a mágia a mai napig az állandó változást hozná a világra. Az általunk silithidként ismert lények voltak az elsők, akik megérezték a Kút mágiáját, és valójában a Régi Isten C'Thun nem hozta létre az Aqir fajt, csak a Kút segítségével átalakította ezeket a lényeket a saját elképzelésének megfelelően. Hasonlóan, bár az éjelfek eredete a mai napig homályos, az közismert, hogy egy másik fajból erednek, amely felfedezte és kapcsolatba is lépett a Kút erejével. Volt idő, amikor az arcane művészetének legképzettebbjei Kalimdoron (amely akkoriban az egész világot magába foglalta) az éjelfek voltak, köszönhetően a Kúttal való szoros kapcsolatuknak. Megmerítkeztek mélységében és olyan szenvedéllyel kutatták titkait, amellyel Azeroth egyetlen másik faja sem tudta felvenni a versenyt.

Végül az Ősök Háborúja (War of the Ancients) elpusztította a Kutat. A Kút tiszta energiája jelzőfény volt az Örvénylő Űrben (Twisting Nether) élő olyan lényeknek, mint Sargerasnak, a bukott Titánnak, a Lángoló Légió urának. Bár tudjuk, hogy az arcane mágia beborítja a teljes univerzumot (hiszen nem minden világnak van Kútja, a draeneieket mégis megismerték ezt a fajta a mágiát), úgy tűnik, hogy az Örökkévalóság Kútja egyedülálló volt a kozmoszban. Az eredeti Kút helyét ma a hatalmas Viharörvény (Maelstrom) jelzi, amelyet jelenleg az Azeroth és a Mélység (Deepholm) közötti átjáróként funkcionál. Haragvihar Illidan ugyan létrehozta a Kút utódját, amely jelenleg a Hyjal Hegy tetején lévő hatalmas Világfa, a Nordrassil alatt található. Nordrassil azt a célt szolgálja, hogy bár el ne fotjsa, de csökkentse a Kút kisugárzását olyan szintre, hogy az elérhető arcane forrásként szolgáljon, de ne hívja fel rá a Lángoló Légió figyelmét.

A Smaragd Álom

Ellentétben az arcane energiával, amely a Kúton keresztül Azeroth-ra áramlik, beborítva a világot nyers arcane mágiájával, az Azeroth druidái által irányított erőt sokkal nehezebb megérteni és kontrollálni. Bár Illidannak borostyán színű szemei voltak, amelyek elvileg druida-képességeket jósolnak, túl türelmetlen volt ahhoz, hogy a druidák művészetének mestere legyen, azonban a valaha élt egyik legnagyobb varázsló lett, aki közvetlenül az Örökkévalóság Kútjával tudott kapcsolatba lépni. A Kút csakúgy lökte magából az energiát mindazok számára, akik képesek voltak megérezni és irányítani azt, mindenfajta filozófia és más akadály nélkül. A Kút valóban csak egy szimpla mágia-forrás volt; csak oda kellett menni hozzá és inni belőle.


A Cenarion Kör druida mágiáját ennél sokkal bonyolultabb és időigényesebb elsajátítani. Azoknak, akik ezt tanulják (legyenek éjelfek, taurenek, trollok vagy worgenek), spirituális segítőtársakat kell találniuk, vagy közvetlenül a természettel kell kapcsolatot kiépíteniük annak érdekében, hogy megtalálják azt a módszert, amellyel magából a Smaragd Álomból (Emerald Dream) nyerhetnek erőt. Az Álom lényege, hogy egy leképeződése annak a világnak, amilyen Azeroth volt a Hasadás (Sundering) előtt – és mintha semmilyen értelmes faj nem járt volna Azeroth felszínén –, és amelyet a Titánok hoztak létre a világgal egyidejűleg. Az olyan helyeknek, mint Aln Szakadékának (Rift of Aln), amely lehet, hogy a Viharörvény képmása, a léte az álomban jelentheti azt, hogy Azeroth néhány változását követte az Álom létrehozása óta. Ami biztos, hogy az Álomban sincs béke, hiszen nemrég egy gonosz erő, a Rémálom (Nightmare) támadta meg, amely valószínűleg az Azeroth belsejébe zárt Régi Istenekkel állt kapcsolatban.

A képzett druidák az Álomban ármaló ősi erőt képesek felhasználni arra, hogy nagyszerű mágikus tetteket hajtsanak végre Azerothon, a sebek begyógyításától kezdve a hatalmas viharok idézéséig. Lehet, hogy az Álom ereje is össze van kötve a Nagy Sötét Túlvilággal és az Örvénylő Űrrel Aln Szakadékán keresztül, de megtartotta sajátos jellegét és etikai korlátait.

A Napkút

A Napkút abban különbözik az elöbbi két mágia-forrástól, hogy halandók hozták létre, bár magából az Örökkévalóság Kútjából ered. Az Ősök Háborúját követően azokat az éjelfeket, akik képtelenek voltak felhagyni az arcane mágiával, a kaldoreiek száműzték társadalmukból. Napjáró Dath'remar vezetése alatt a száműzött Nemesenszületettek (quel'doreiek, „nemes születésű gyermekek”) nemes elfekké váltak, és számüzetésük során az újonnan alakult tengereken át a mai Lordaeron területére érkeztek.

Egy rövidke állomásozás után a Tirisfali Tisztásokban, Quel'Thalas területére költöztek. Meggyengülve az Örökkévalóság Kútjának elvesztésétől és a mágikus energiáktól való függőségüktől, változásnak indultak. Sápadtabbá, halványabbá, fizikailag törékenyebbé váltak, ezért valamit tenni kellett, és Dath'remarnak volt válasza népe szenvedésére.

Létrehozták a saját Kútjukat. Illidan az eredeti Örökkévalóság Kútjából származó vízből hozta létre a Nordrassil tövénél elrejtett új Kutat. Dath'remarnak szintén volt a Kút mágikus vizéből és azt ajánlotta társainak, hogy mivel elég távol voltak Malfuriontól és a többi éjelftől, tegyék azt, amit Illidan, és hozzák létre a saját Kútjukat új hazájukban. Így jött létre a Napkút (Sunwell), és ugyanúgy szolgálta a nemes elfeket, ahogyan az eredeti Kút szolgálta Nemesenszületett őseiket. Arcane mágiájukat a Napkúton keresztül nyerték, és a mágia egész Észak-Lordaeront behálózta, annyira, hogy idővel még az embereket is megtanították a mágia használatára az Amani trollok elleni védelem érdekében.

A Napkút több ezer évig létezett ebben formájában, egészen addig, amíg Arthas Menethil be nem szennyezte azzal, hogy hatalmas mágikus erejét egy nekromantikus szertartáshoz fel nem használta, hogy feltámassza lidércként a megölt nekromantát, Kel'thuzadot. Így beszennyezve a Napkút inkább jelentett veszélyt az elfek számára, mint a remény forrását, ezért Napjáró Kael'thas kénytelen volt elpusztítani annak érdekében, hogy megakadályozza fertőzött energiájának tovább terjedését. Bár energiájának nagy részét egy vörös sárkány varázslata által egy Anveena Teague nevű lány formájába rejtették, a Kút maga élettelenné vált. A Napkút energiáitól Anveena valós személynek tűnt, és csak miután Kalecgos, a kék sárkány és társai felfedték az igazságot és legyőzték a korábbi nemes elfet, Dar'khan Drathirt, térhetett vissza a Napkút ereje Anveena formájában korábbi otthonába.

Kael'thasnak ugyanakkor más tervei voltak. Az Illidannal együtt a Külső Földeken (Outland) töltött idő alatt rájött, hogy többé nem hihet abban, hogy az egykori éjelf bármilyen megoldást jelentene népe betegségére, ezért egy új mestert választott, aki végtelen számú démont ígért neki, akikből a vérelfek kiszívhatják az energiát. Quel'Thalasba visszatérve magához vette az elfogott naarut, M'urut, elfoglalta magát a Napkút Fennsíkot és hadműveleteinek bázisát a Főbírók Teraszán építette ki, amely a Napkútra nézett. Elkezdte felhasználni Anveenát és a Pokolviharból (Netherstorm) nyert mágikus energiákat, hogy újraindítsa a Napjutat.


Ez alkalommal a Napkút hasonlóan szolgálta volna Kael'thast, mint az eredeti Örökkévalóság Kútja szolgálta Nemesenszületett őseit: egy portálként, amelyen át a Lángoló Légió démonjai eláraszthatták volna Azerothot. Ahogy Sargeras is teljes valójában kívánt az Azshara és az őt szolgáló mágusok által létrehozott portálon át belépni erre a világra, úgy akarta Kil'jaeden is használni a Napkutat. És majdnem működött. Végül Anveena és M'uru is „meghaltak” független lényekként, de mágikus esszenciájuk egybefonódott az újjászületett Napkútban, egy teljesen újfajta energiájú kutat létrehozva, olyat, amely magában egyesíti a Szent Fény és az arcane energiáit. A naaru önfeláldozása és egy draenei keze adta ezt az értékes ajándékot maguknak a vérelfeknek, akik annyi sebet okoztak nekik és saját népüknek.

Legközelebb a különböző fajta mágiákat vizsgáljuk meg. Mi a különbség a nekromancia és a fel mágia között? Ha a varázslók és a sámánok is tudnak elementálokat idézni, akkor miért mondják, hogy különböző mágiát használnak? És hogyan illeszkedik mindebbe a Szent Fény?