A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pandaria felfedezése. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pandaria felfedezése. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 7., szerda

A yaungolok végzete

Mint tudjuk, a Hasadás (Sundering) előtti egységes kontinens, a Kalimdor őslakói voltak a nomád shu’halok, akik széltében-hosszában vándoroltak e hatalmas földrészen, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva. A Hasadás azonban szétszakította az addig egységes kontinenst, és e borzalmas pillanatban nemcsak a későbbi Kalimdoron tartózkodtak taurenek. Voltak akik az északra szakadt földdarabon, a később Északszirtnek (Northrend) nevezett földrészen rekedtek, és belőlük lettek a taunkák. A shu’halok többsége Kalimdoron maradt, és itt élte tovább nomád életét. És voltak a Pandarián rekedt shu’halok: belőlük lettek a yaungolok.


 Azon kívül, hogy a yaungolok hasonlítanak is a taurenekre, erre tárgyi bizonyíték is van: még a moguk idejéből, egy mogu császár, a Kegyetlen Qiang tudósai jegyeztek fel egy nomád népet, amelynek intelligens és békés vadászai vannak, és akik a birodalom nyugati szélén vándoroltak a széles pusztaságokon. Ezek a szelíd vadászok aztán a Hasadás után egy kemény és kegyetlen világba csöppentek. Északra nem tudtak tovább vándorolni, hiszen víz és köd zárta el az utukat. Keletre szintén nem tudtak vándorolni, mivel a hatalmas fal, a Kígyó Gerince (Serpent’s Spine) választotta el őket Pnadaria többi részétől. Hogy mi maradt nekik? A Townlong Sztyeppék vad és veszélyes vidéke. Az itt ragadt shu’halok igyekeztek alkalmazkodni ehhez a nyers vidékhez: ravasszá és kegyetlenné kellett válniuk, hogy életben maradjanak. Így lettek yaungolok.

Éppen ezért a yaungol törzsek vezetője is csak a legerősebb, legbátrabb, legellenállóbb lehet. Ezek a tulajdonságok a legfontosabb a yaungol társadalom számára, és ezt várják el a társadalom minden tagjától. Mivel azonban délről a mantidok támadása fenyegette folyamatosan őket, ezért nem engedhették meg, hogy folyamatos belviszályok tizedeljék meg a harcosok sorait. Ezért ahhoz képest, hogy milyen kegyetlenek, egy nagyon is emberséges megoldást találtak ki a problémák kezelésére: ha két yaungol között vita támad, akkor veszélytelenné tett fegyverekkel harcolnak egymással addig, amíg az egyik fel nem adja, vagy el nem ájul. A vezetőket is hasonló módon rituális párbajokkal választják meg. Aki vezető szeretne lenni, annak le kell szúrni a földbe családja zászlóját, és sikeresen meg kell küzdenie az összes kihívóval.

Bár a belső társadalmukba igyekeztek olyan szabályokat hozni, amivel minél kevesebb harcost veszthetnek el a belviszályok miatt, ez korántsem volt igaz az őket körülvevő ellenségekkel való küzdelmeikre. Harcmodoruk alkalmazkodott a Townlong Sztyeppék nyers és vad vidékéhez, és a helyi nyersanyagokból igyekeztek fegyvert kovácsolni. Így alakult ki a yaungolok hírhedt fegyvere, amit Yaungolajnak neveznek. Az égő olaj a yaungolok leghalálosabb fegyvere, legnagyobb harcosaik idején erősebb fegyver volt, mint a mágia. Az égő olaj ugyanis megsebzi áldozatát, felperzseli a földet, felégeti a lombok által nyújtott menedéket és búvóhelyet, és még a félelmetes mantidok támadásait is vissza tudták vele verni.

A yaungoloknak régi taktikájuk az, hogy több tábortüzet gyújtanak, mint ahányan vannak. Így az ellenség kémjei nagyobb számú yaungolt feltételeznek és így valódi létszámuk és azok pozíciói rejtve maradhatnak. Emellett a törzsek is állandó mozgásban vannak, csak rövid életű „Tűz táborokat” hoznak létre a nyersanyaglelőhelyek (olaj és vadak) közelében. A törzsfőnök feladata, hogy kijelölje, hogy hol építsék fel a tábort, mennyi ideig maradjanak és merre induljanak tovább.


 A yaungolok harci technikája az, hogy gyorsan és erősen rátámadnak az ellenségre, hogy lekössék a figyelmüket, amíg a „tüzérség”, amely tűzmágusokból és ostromgépekből áll, az ellenfél leggyengébb pontját bombázza. Ha azonban rájönnek arra, hogy nem biztos a győzelmük, villámgyorsan képesek visszavonulni, hogy minél kisebb veszteséget szenvedjenek.

Bár az évezredek során a yaungolok is már hozzászoktak az állandó mantid támadáshoz, azonban a sha által megfertőzött mantidok támadása őket is meglepte. A yaungol hadurak úgy döntöttek, hogy a legnagyobb esélyük akkor van, ha elérik a falat és a falon túl keresnek maguknak biztonságosabb otthont Kun-Lai Orom közelében. A mantidok váratlan támadásával amúgy is nehezen küzdő és kevés létszámú Shado-Pan nem volt képes megakadályozni, hogy a yaungolok áttörjenek a falon. A yaungol hordák megérkezése Kun-Laiba pedig csak háborút vont maga után. A sha a mantidok mellett őket is nagyszámban megfertőzte és ettől csak még erőszakosabbá váltak. Emiatt a pandarenek és az itt élők tovább menekültek nyugatra és délre. Végül az újonnan érkező Horda és Szövetséges kalandorokkal összefogva sikerült a pandareneknek megállítaniuk és legyőzniük a yaungolokat. Azonban ne felejtsük el, hogy a yaungolok hatalmas túlélők. Biztosak lehetünk benne, hogy túlélik ezt is és tanulni fognak ebből az esetből.

És hogy mit mesélt Cho Történetjáró a yaungolokról?

- A tűz a legmágikusabb elem. Felmelegít minket, és megmelegíthetjük rajta élelmünket. A tűzhelytől lesz egy ház otthonná. Jó kezekben a tűz képes a vasat karddá és fegyverré alakítani. Azonban, ha felügyelet nélkül marad, a tűz városokat pusztíthat el. A tűz a változás eszköze.


- Réges-régen egy csoport nomád vadász járkálta a világot. A sors különös fintora folytán éppen Pandarián tartózkodtak, amikor Hasadás szétszakította Azeroth kontinensét. A vadászok csapdában találták magukat a Townlong Sztyeppéken, egy veszélyes és kegyetlen földön.
- Ezek az egykor nemes vadászok végül megtalálták a túlélés módját. A tűz volt a kulcs hozzá. Olajat húztak fel a földből. Ezzel melegítették otthonaikat, ételeiket és ezzel égették meg ellenségeiket. ERŐSEK lettek.
- A végzet lángjaiban megszülettek a yaungolok. Életben maradtak a falon túl is, mivel visszautasították, hogy saját törvényeiken kívül mások uralkodjanak rajtuk.

- Vajon a végzet kegyetlen volt a yaungolokhoz? Akár azt is kérdezhetnéd, hogy a tűz jó-e vagy rossz. A végzet olyan, mint a tűz; átalakít minket vagy elpusztít. Csak az számít, hogy mit teszünk vele.

2013. április 11., csütörtök

Szaurokok szorításában



Amikor a moguk elkezdték kiépíteni hatalmas birodalmukat, több ellenséggel is szembe kellett szállniuk: a jinyukkal, hozenekkel, pandarenekkel és nem utolsó sorban a mantidokkal. Hogy létszámban erősek maradhassanak, úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy saját népet, amelyet rabszolgasorban tartanak és amely helyettük is harcolni fog. A moguk az Örök Virágzás Völgyében élő hatalmas hüllőket és krokodil-fajtákat választották ki erre a célra. Így jöttek létre a szaurokok.


A szaurokok a moguk hadseregeként és testőreikként funkcionáltak. Gyorsak, ravaszak és kegyetlenek voltak, kellő értelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy átláthassák a moguk harci taktikáit és annak megfelelően cselekedjenek. A szaurokok segítségével, akik elnyomták a többi népet, a moguk hatalmas birodalmat tudtak kiépíteni. Azonban a moguk nem gondoltak arra, hogy ötletük a visszájára sül majd el. Hiszen mit láttak a szaurokok? Hogy ők azok, akik kezükben tartják a kardot, ők azok, akik engedelmességre kényszerítik a jinyukat, a hozeneket és a pandareneket, és ők azok, akik valójában egybe tartják ezt a hatalmas birodalmat. Lassacskán feltámadt közöttük az elégedetlenség és az engedetlenség. Már nem tekintettek úgy a mogukra, mint gazdáikra, akik felettük állnak. Miért is tették volna? Nem a moguk kezében volt a fegyver, amellyel a birodalmat kiépítették. És a kegyetlen, agresszív szaurokok saját teremtőik ellen fordultak, ha a harcok kimenetele nem az ő ízlésük szerint alakult.

Erre nem számítottak a moguk, és nem is kívánták eltűrni ezt a fajta engedetlenséget rabszolgáiktól. Az ebben az időben uralkodó Dojan császár a hagyományos mogu módszert követte: tépjük ki a lelket minden élő szaurokból az Örök Virágzás Völgyében. Megparancsolta a harctereken állomásozó csapatainak, hogy tegyenek ugyanígy. Ezzel megkezdődött a Nagy Tisztogatás.

Csakhogy a szaurokok nem voltak hajlandóak megadni magukat, és dacosan szembeszálltak a mogukkal. Amint hírét vették az Örök Virágzás Völgyében történteknek, parancsolóik ellen fordultak és a vadonba menekültek a harcvonalakon túl, a mantidok területein. A legjobb esélyük a moguk ellen Krasarang vadon mocsaras területein mutatkozott, miután ez a régió a moguk számára meglehetősen ismeretlen volt. Ráadásul a moguk vizének megmérgezésével és a szállítmányok megrongálásával tovább gyarapíthatták a halott moguk számát. Dojan császár hiába küldött csapatokat, fegyvereket, rabszolgákat, egyszer sem járt sikerrel, és az itt portyázó szaurok csapatokat soha nem sikerült legyőznie.

Fia, II. Dojan kétségbeesetten próbálta befejezni azt, amit apja elkezdett. Még székhelyét is elhagyta, hogy személyesen irányíthassa és vezethesse a csapatokat a lázadók ellen. A Krasarang Vadonra néző sziklákon felállított katonai sátrából elégedetten szemlélte, hogy a dzsungel fokozatos letarolásával fokozatosan sikerült a szaurokokat is elpusztítani a Dojanni Barlangok környékén. Arra azonban nem számított, hogy a szaurokok 5. és 7. légiója egy éjjel felmásztak a hatalmas sziklákon, lesből megtámadták katonai sátrát és őt a Négy Szél Völgyének határán található szakadék szélére rángassák. Soha nem találták meg a császár holttestét. És az uralkodó nélkül maradt birodalom káoszában, amely két évig is eltartott, a szaurokok visszahúzódtak a rengetegbe és elrejtőztek.


A szaurokok a Mogu Birodalom bukását is túlélték a vadonban rejtőzködve. Soha nem alkottak egységes birodalmat, megvetettek mindenfajta törvényt, helyette helyi bandákba tömörülve rablásból és fosztogatásból igyekeztek fenntartani magukat, és teszik ezt mind a mai napig. A legismertebb banda Salys vezér és csapata, akik a Négy Szél Völgyének déli részét járják egy hatalmas mushan, Galleon hátán. Ezenkívül több banda is arra „szakosodott”, hogy tengerpartok közelében fekvő pandaren településeket fosztogatnak, majd ezután a tengerben villámgyorsan felszívódnak.  

A Villámszigeten élő szaurok törzs, a Skumblade törzs elutasítja azt a tényt, hogy a moguk ruházták fel őket értelemmel, és tették őket primitív hüllőkből gondolkodó lényekké. A törzs papjai ugyanis azt tanítják, hogy a szaurokok valójában egy égi láthatatlan lény, a Kros nevű ördögszaurusz leszármazottai. Éppen ezért az Ihgaluk Kőszirten bóklászó ördögszauruszt Kros ajándékának tekintik és Kroshiknak hívják. Az ördögszaurusz halála után pedig testét a tengerparton található oltárhoz viszik, ahol egy szertartás keretében elfogyasztják. Pár nappal később pedig egy újabb Kroshik tojás tűnik fel a kőszirt tetején, és az egész folyamat újraindul.

A szaurokok a nyers erőben és agresszióban hisznek, a gyengeséget megvetik. Úgy hiszik, hogy áldozataik húsának elfogyasztásával áldozatuk ereje is beléjük költözik. Emiatt az elhunyt szaurok harcosok holttestét is megeszik, hogy ezzel is erősebbé váljanak. A gyengék, akiket rövidkarmúaknak hívnak, csak akkor ehetnek a zsákmányból, ha az erős harcosok már jóllaktak, és az ő tetemeikhez nem nyúlnak, mivel nem kívánnak gyengévé válni.


És hogy mi a tanulság a szaurokok történetéből? Nos, a hatalom könnyen elveszik, éppen ezért fontos odafigyelni, hogy kinek a kezébe adjuk.

2013. április 5., péntek

A szaurok és a jinyu



Egyszer ült egy folyó partján egy jinyu, és mindenfélén elmélkedett, amikor megjelent egy szaurok. A jinyu először ideges lett, és felkészült arra, hogy a folyóba ugorjon és elússzon.


De a szaurok felemelte a kezét és így szólt:

- Csak át akarok kelni a folyón, de nem tudom, hogy hogy kell úszni. Te egy úszó vagy. Talán a te hátadon átúszhatok a túlsó oldalra.

Erre a jinyu ezt válaszolta:

- De le fogsz szúrni, vagy meg fogsz harapni, vagy megpróbálod megenni a fejemet.

A szaurok felnevetett és kijelentette:

- És ez mindkettőnket megölne. Mivel ha megöllek téged, akkor elsüllyedek.


A jinyu elgondolkodott ezen és végül beleegyezett a dologba. Apró nehézségek árán a nehéz szaurok felmászott a jinyu hátára és elkezdtek átúszni a folyón.

De ahogy egyre beljebb voltak a vízben a szaurok gondolkodás nélkül megölte a jinyut egyetlen, begyakorolt csapással.

Ahogy a jinyu a folyó fenekére süllyedt, úgy süllyedt el a nehéz szaurok is.

Még az élete kockáztatásával sem tudta a szaurok legyőzni a természetét.

2013. április 2., kedd

Li Li útinaplója 11. bejegyzés - A Rettegett Puszták



Életemben először igazán félni – valójában rettegni – még a Kóbor Szigeten féltem. Kicsi kölyök voltam, és a Nagy Könyvtárba mentem, hogy a Teknős Könyvét olvassam. Néhány oldalt olvastam, amikor egy üveg tintát öntöttem rá a pergamenre. Megpróbáltam letörölni a pacákat, de csak még rosszabb lett a helyzet. Ekkor bepánikoltam, és a könyvet a könyvtár egyik poros sarkába dugtam, és reméltem, hogy örökre titok marad a tettem.

A következő három nap rettegésben telt, mert biztos voltam benne, hogy elkapnak. Alig tudtam enni vagy aludni. Alig hagytam el a szobámat. A félelem úgy erőt vett rajtam, mint a gonosz erdei manók Mei nagyi rémtörténeteiben. A harmadik nap végén a könyvtár gondnoka rájött arra, hogy mit tettem. (Szerencsére volt nekik a könyvből egy másolatuk.) Büntetésként a papusom leírattatta velem „Liu Lang dalának” szövegét ezerszer, de ez nem nagyon érdekelt. A legszörnyűbb rész az a három, félelemben töltött nap volt.

Azóta nem féltem így semmitől… egészen addig, amíg meg nem érkeztem a mantidok otthonába, a Rettegett Pusztákra. Amikor beléptem a vidékre, távolabb voltam a Kígyó Gerincétől, mint szerettem volna. Egy hatalmas szurdok választotta el a Townlong Sztyeppéket a Rettegett Pusztáktól. Nyugat felé tartottam a szakadék mentén, amíg találtam egy természetes hidat – egy hatalmas, kivájt fatörzset – amin át tudtam menni.



A Félelem Sha-ja Townlong kifordított képmásává változtatta ezt a vidéket. A földfelszín ugyanaz volt – füves dombok, sziklák és égig érő kypari fák -, de minden furcsának és természetellenesnek tűnt. Egy csomó sötét felhő egyetlen nagy, dühös örvénnyé egyesült a fejünk felett. Körülötte kísérteties fényben világított az ég. Fehér és fekete sha energiáik foltjai bukkantak fel mindenfelé a földön. A Teknős Könyvének tintapacáira emlékeztettek. Valójában valahányszor lélegzetet vettem, vagy megtettem egy lépést, kirázott a hideg, ahogyan újraéltem azt a három, szörnyű napot.

El akartam futni. Meg is tettem volna, ha nem Chen bácsi járt volna az eszemben. Meg kellett találnom a Naplemente Sörkertet.

Minél jobban koncentráltam a helyre, annál jobban lenyugodtam. Folyamatosan ismételgettem a nevét a fejemben, miközben egy kypari fa alja felé tartottam (amit Kor’vessnek hívtak, mint később megtudtam). A kiálló gyökerek olyan nagyok voltak, hogy boltíves folyosót képeztek felettem. Csillogó borostyánkő darabkák gyűltek összes az ágakon, lusta szentjánosbogarakként lebegve. Mindenfelé boltozatos ajtónyílásokat és lépesmézes ablakokat láttam a kypari törzsébe építve. Volt valami bogárszerű ezekben az építményekben, aztán rájöttem, hogy biztos a mantidok építették őket. A bogarak a fák belsejében éltek!

Szerencsére egyetlen mantidot sem láttam magam körül – legalábbis élő példányt nem. Mindenütt bogártetemek hevertek, mint valami csatatéren. Attól még óvatos voltam és a kypari gyökerének árnyékában maradtam, miközben azt kerestem, hogy merre lehet a sörkert.

Az első nyomom egy fahordó volt, amit egyértelműen pandarenek készítettek. Világos borostyánkő szemek vették körül a roncsot. Aztán eszembe ötlött: nem lehet, hogy a Rettegett Pusztákon élő pandarenek vadásznak a kypari nedve után? Ebben lehetett valami. A mantidok sokféle dologra használják a borostyánkövet, fegyvereket készítenek belőle vagy otthont építenek. Még azt is hallottam, hogy ennek a csöpögő cuccnak gyógyító ereje van. Más szavakkal, kiváló alapanyag egy jófajta ritka sörhöz.


 Még jó egy órába telt, mire megtaláltam a Kor’vesshez közel egy másik kypari fánál a sörkertet. Könnyű fegyverzetbe öltözött pandarenek dolgoztak az egyszerű tábor körül. Gőz csapott fel a forrásban lévő árpával és komlóval teli üstökből. A fa nedvei széles sugárban folytak a várakozó hordókba. Mindent egybevetve a helynek volt egyfajta meghitt hangulata, mégha kicsit durva is volt a szélein.

A sörkertbe belépve ismerős hangot hallottam.

- A Shado-pan utoljára a Rettegett Puszták felé látta jönni – mondta Chen bácsi. A tábor végén szúrtam ki, ahogy három másik pandaren mellett állt.

- Akkor mire várunk? – kérdezte valaki. Egy idősebb hölgy volt, haja két copfba volt megkötve. Belerúgott egy kövér pandarenbe, aki a földön horkolt. – Kelj fel, Nagy Den! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egy Stormstout-ot elveszítsünk.

- Engem kerestek? – szóltam közbe.

Egyszerre minden fej felém fordult. A meglepettség Chen bácsi arcán leírhatatlan volt.

- Li Li! – kiáltotta és felkapva szorosan magához ölelt. Hirtelen minden félelmem elillant. Éppen elkezdtem bocsánatot kérni azért, hogy kérdezés nélkül otthagytam a sörfőzdében, amikor Chen bácsi leállított.

- Hogyan haragudhatnék rád, amiért egy felfedezésre indultál? – mondta. – Én ezt tettem egész életemben. Csak örülök, hogy épségben vagy.

Chen bácsi elmagyarázta nekem, hogy miért nem találkoztunk a Kígyó Gerincénél. A mantidok több helyen is megtámadták a hatalmas falat, így vágva el az ő útját. Mikor végre legyőzték a bogarakat, rátalált Minre, a Shado-pan monkra, aki elmondta, hogy mi történt velem. A nagybátyjám éppen ekkor tért vissza a sörkertbe, és épp egy keresőjáratot szervezett.

Egy keresőjáratot tele Stormstoutokkal! Hannak, Mamának és nagy Dannek hívták őket.

- Egyedül átvágtál Townlongon és a Rettegett Pusztákon? – kérdezte tőlem Han.

- Persze, hogy egyedül! – csípett bele az arcomba Mama. – Hiszen egy Stormstout, nem igaz?

Nagy Dan horkantott egyet, felkelt és megdörzsölte a szemeit. Szerintem nem túl sokszor szokta ezeket a mozdulatokat végezni. Csendben végignézett rajtam, majd így szólt:

- Úgy… úgy néz ki, mint Evie.


Mama, Chen bácsi és Han bólintottak, majd lehorgasztották a fejüket. Amikor megkérdeztem, hogy kicsoda ez az Evie, kivezettek a sörkertből, le a Rettegett Pusztákat határoló szurdokig. A szakadék szélén egy sírkő emelkedett ki a földből. Evie-nek emelték.

Evie Stormstoutnak.

A Rettegett Pusztákon való vadászat közben halt meg, és a sha vagy egy mantid ölte meg (vagy a kettő kombinációja). Chen bácsi volt, aki megtalálta. Soha nem találkoztam ezzel a lánnyal, mégis hiányzott nekem. Ha Nagy Dan azt mondja, hogy hasonlítok Evie-re, akkor ez azt is jelentheti, hogy a személyiségünk is azonos volt? Lehet, hogy jóbarátok lehettünk volna, vagy akár nővérek is?

A sha és a mantidok elpusztítottak minden esélyt arra, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre. Mérges voltam, nemcsak Evie miatt, hanem minden más miatt is, amit a Pandarián való utazásom során láttam. Így vagy úgy, de a sha gondokat okozott az egész kontinensen. Még hány ártatlannak kell meghalnia úgy, mint a kuzinomnak?

- Visszaviszlek a Négy Szél Völgyébe – mondta Chen bácsi. – Ott kellene maradnod, amíg nem végzünk a shaval és a mantidokkal. Nem biztonságos egy ilyen pusztaságot felfedezni, mint ez.

- Nem – feleltem. A felfedezés volt a legutolsó dolog, amin járt az eszem. – Ideje van a felfedezésnek, és ideje van a harcnak és annak, hogy álljuk a sarat. Ezt te írtad nekem az egyik leveledben. Nos, követni fogom a tanácsod. Itt akarok maradni, hogy segíthessek.

Féltem attól, hogy Chen bácsi visszautasít és mégis visszaküld a völgybe, de néhány pillanattal később egy mosoly jelent meg a szája szélén.


- Hmm. Úgy beszélsz, mint egy igazi vándor.

Ezzel visszatértünk a sörkertbe. Sok mindent kellett megtervezni. Talán nem a frontvonalban fogok a sha és a mantidok ellen harcolni, de mindent megteszek, hogy segítsek, akkor is, ha csak főzést vagy kötszer-szabdalást jelent. Gondoskodom róla, hogy Evie halála ne legyen hiábavaló…, hogy Buwei és Kicsi Fu visszatérhessenek a szülőföldjükre és új életet kezdhessenek…, és hogy mindenki, akivel utazásaim során találkoztam, a sha befolyásától mentesen élhessen.

Gondoskodom róla, hogy legyen egy Pandaria, amit felfedezhetek, ha ennek az egésznek vége lesz.

- Li Li Stormstout


                                              

2013. március 28., csütörtök

Li Li útinaplója 10. bejegyzés - A Townlong Sztyeppék



Egyszer hallottam egy legendát, mely szerint a Kígyó Gerince több milliárd kőből áll.

Igen. Milliárd.

Abban az időben azt hittem, hogy ez csak túlzó beszéd. De amikor végül ott álltam a nagy fal tetején és láttam, hogy milyen hatalmas, hinni kezdtem a történetben. A Kígyó Gerince hatalmas tekergőző kígyóként nyúlt el délre, olyan messzire, hogy nem is láttam a végét. A teteje olyan széles volt, hogy akár több kordé is elfért egymás mellett, és még akkor is lett volna hely egy olyan kövér pandaren számára, hogy elsétáljon közöttük, mint Chen bácsi. A kapu néhány részét újonnan építették, lapos és pontosan méretre vágott kövekből. Más területek durvák és sziklásak voltak, magukon viselve az elemek és elmúlt csaták barázdáit.

Az, hogy a Kígyó Gerincén lehettem, egy valóra vált álom volt, különösen azok után, ahogy idejutottam. Chen bácsi pontos utasításait követve a grummli hírnök, Halfarok egy Kun Laiban található őrtoronyhoz vezetett engem. Akkor értettem meg, hogy miért tettünk ekkora kerülőt, amikor elértük a falat.



Chen bácsi ugyanis megbízott egy kísérőt, hogy itt találkozzon velem… aki a Shado-pan tagja volt!

A fickót Minnek hívták. Rejtélyes rendje már generációk óta őrködött a Kígyó Gerincén, hogy megóvja Pandariát az olyan undormányoktól, mint a mantidok. A legtöbb Shado-panhoz hasonlóan öltözködött: könnyű páncél egy széles karimájú kalappal, amelyet mélyen a szemébe húzott, és egy kendő az arca körül. Nem beszélt túl sokat, de amiket elmondott, azok nagyon érdekesek voltak. Min elmondta, hogy minden kőnek külön története van a falban: elmesélik, hogy hol verték vissza a Shado-panok a támadókat, időnként a saját életüket áldozva szent küldetésük teljesítése érdekében.

Elkezdett esni az eső, ahogy dél felé haladtunk. Azonban ahelyett, hogy nagy tócsák jöttek volna létre, a víz lefolyt a kövek barázdáin át a falak oldalán ezernyi apró vízesést hozva létre. Épp a barikád felépítését csodáltam, amikor észrevettem valami különöset Minnel kapcsolatban. Mindig nyugat felé nézegetett, mintha ez szokása lett volna. Abba az irányba a vidéket Townlong Sztyeppéknek hívták, és egy nyílt, dombos hegyekkel és sziklás kibukkanásokkal teli hely volt. Mindenfelé a hatalmas, kypari-nak nevezett fák emelkedtek az ég felé. Néhány olyan magasnak tűnt, mint a Kígyó Gerince.

Townlong egy érdes vidék volt, és egy érdes, nyers nép lakott rajta: a yaungolok. Min elmesélte nekem, hogy évekkel korábban, ha az ember kinézett a falról, megfigyelhette a bozontos nomádok vágtatását a dombokon. Most elhagyatottnak tűnt a terület. Keselyűk lepték el az eget, a yaungol táborok füstölő romjai felett körözve.



A háború jött és végig söpört Townlongon. Az egész azzal kezdődött, hogy mantidok lepték el a területet, arra kényszerítve a yaungolokat, hogy Kun-Laiba meneküljenek, ahol elkezdték a pandaren falvakat pusztítani. A sha is befolyásolta ezeket a barmokat, aki így az átlagosnál erőszakosabbak lettek. Végül a pandarenek és szövetségeseit legyőzték a yaungolokat.

- Nem táplálok gyűlöletet – mondta Min. – A Shado-pan csak annyit tesz, ami ahhoz szükséges, hogy megvédjük Pandariát. Az érzelmeink nem játszanak szerepet akcióink során. Arra képeznek ki minket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket, hogy ne uralkodjanak rajtunk. De ne bánkódj, kicsi. Ezek a nomádok nagy túlélők. A kultúrájuk fennmarad. És mindenek felett remélem, hogy tanulnak majd ezekből az eseményekből.

Min semmi mást nem mondott utunk hátralévő részén, de ez nem zavart. Sok mindenen kellett elgondolkoznom. Azt akartam, hogy a yaungolokat szigorúan büntessék meg azért, amit Kun-Laiban tettek, de miután láttam Townlongot, nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Boldognak kellene lennem, vagy szomorúnak!



Mire elértük az őrtornyot, ahol elvileg Chen bácsi várt rám, az eső elállt, és a felhők elmentek. A jó időjárás jót tett a lelkemnek… amíg nem vettem észre, hogy a bácsikám nem volt ott. Ugyanúgy, ahogy az általában ott őrködő Shado-pan őrök is eltűntek.

Mielőtt megkérdezhettem volna Mint, hogy merre vannak a többiek, a mantidok megtámadtak.

A bogarak a Kgyó Gerincének külső falához húzódva vártak ránk. Hirtelen tucatnyi bogár lépett a falra és vett körül minket. Csoportosan álltak észak, dél és kelet felé, elvágva a menekülés útvonalát, és a fal Townlong felé néző végére kényszeríttettek Minnel együtt. Korábban már harcoltam a mantidok ellen a Négy Szél Völgyében, de ez egyáltalán nem könnyítette meg a viszontlátást. Furcsa csápjaiktől, állkapocsaiktől és pergamen-vékony szárnyaiktól felállt a hátamon a szőr!

Min néhány bogarat átmetszett lándzsájával. Szúrt, hárított és kitért, mintha előre tudta volna, hogy a mantidok mit fognak tenni. Előre ugrottam, hogy segítsek neki, de visszatartott.

- Van egy titkos raktárunk az őrtornyok közelében – mondta nyugodtan még akkor is, amikor lándzsáját megpörgetve egy csoport, oldalról érkező mantidot lökött félre. – Keress egy követ, amelybe egy vicsorgó tigris van vésve. Az a Shado-pan jelképe. Mozgasd oldalra és vedd fel alóla a kötelet.

A talpa közelében bukkantam rá a kődarabra és megpróbáltam a botommal kipiszkálni. A kő alatt egy széles üreg volt, száraz élelemmel telt zsákokkal és egy vékony kötéllel. Miközben Min visszaszorította a mantidokat, arra utasított, hogy kössek csomót a dereka, majd dobjam át a kötelet a fal túloldalára.

Ezután megparancsolta, hogy másszak le.



Kicsit megijedtem. Az, hogy lemásszak a Kígyó Gerincén, egy dolog volt, de mindezt úgy, hogy a horgonyom egy kisebb seregnyi mantiddal harcol, egy másik dolog volt. És egyébként is, mit fogok találni, ha földet érek? Emlékeztem még Chen bácsi rejtélyes üzenetére, amit nekem írt: „És Li Li, bármi történjék, ne gyere át a fal túlsó oldalára! Itt különösen veszélyes.”

Mindemellett az sem tetszett, hogy Mint magára hagyom. De mi mást tehettem volna? Shado-pan volt, a legelőkelőbb rend monkja. Tudta, hogy mit csinál, és ha ki akartam vívni a tiszteletét, követnem kellett az utasításait.

Így lemásztam. Az úton lefelé végig hallottam Min lándzsájának csattogását, amikor a mantidok kardjainak és páncéljainak ütődött. Reméltem, hogy rám néz és azt mondja, a csatának vége. Nem tette.

Ahogy közeledtem a talajhoz, a kötél meglazult. Valaki elvágta. Leestem és egy tüskés bokorban landoltam a Kígyó Gerincének oldalán. Mozdulatlanul feküdtem ott, a legrosszabbtól tartva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Min végre kidugta fejét a falon és kiáltozni kezdett.

A köztünk lévő távolság miatt szinte lehetetlen volt, hogy meghalljam, amit mond. Annyit értettem, hogy megölte a mantidokat, de az utolsó átvágta a kötelet. Min továbbra is délre mutatott és a karjaival úgy integetett, mintha valamit magyarázni akart volna nekem. Nagyszerű monk volt (az egyik legnagyszerűbb, akit valaha is láttam), de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna elmutogatni, amit akart. Annyit tudtam, hogy nem szabad egy helyben maradnom. Az elvágott kötél miatt a falra visszamenni se tudtam. Ha a mantidok innét támadtak, akkor valószínűleg még több bogár ólálkodott a közelben, és csak arra vártak, hogy újabb váratlan támadást indítsanak.

Townlong sokkal veszélyesebbnek tűnt a földről. A fű még ahhoz is hideg volt, hogy megérintsem. A tiszta ég eltűnt a sötét felhők rétegei között. Villámok cikáztak fölöttem. És a dombok és hatalmas kiugrók kiváló búvóhelyek voltak az olyan szörnyek számára, akik meg akartak enni.

De Chen bácsi miatt aggódtam a legjobban. Merre van? Miért nem bukkant fel? Nem felejtette volna el. Átfutott az agyamon, hogy a mantidok csináltak valamit vele, de tudtam, hogy túl szívós a bogaraknak. Még úgyis darabokra tépte volna őket, ha egyik mancsát elrejti a háta mögé (vagy egy korsó sört tart benne).

Úgy döntöttem, hogy dél felé megyek a Rettegett Puszták irányába és megpróbálom magam megtalálni a Naplemente Sörkertet. Úgy gondoltam, hogy az ottaniak biztos tudni fogják, hogy mi történt Chen bácsival, vagy hogy merre ment.

Hosszú útnak tűnt, de abban a pillanatban semmi más lehetőségem nem volt.

2013. március 20., szerda

Li Li útinaplója 9. bejegyzés - Az Örök Virágzás Völgye



Az Örök Virágzás Völgye olyan volt, mint egy különálló, apró, elzárt világ Pandaria szívében. Meleg, lágy szellő simogatta a fűtől aranyló dombokat. Folyamatosan hullottak a levelek és a virágok a fákról, édes illattal töltve el a levegőt. De ahelyett, hogy megszáradtak és széttöredeztek volna, mint a normál levelek és szirmok, ezek a lehullott levelek napokig frissek és puhák maradtak.

Nagyon sok dolgot láttam, amit megegyezett a völgyről szóló legendákban hallottakkal. Minden kölyök úgy nő fel Pandarián, hogy ismeri ennek a helynek a mítoszát. Az egyik legkedveltebb történet szerint ez a vidék egy csomó mágikus tavacskának adott otthon. Néhányan azt is kijelentették, hogy ezek a vizek csodatevőek! Volt valami különleges a völgyben, és nem én voltam az egyetlen, aki kíváncsi volt arra, hogy vajon igazak-e a vidékről szóló mesék.


 Tucatnyi pandaren menekült sereglett az aranyló völgybe. A legtöbben Kun-Lai Oromból jöttek, ahonnan a yaungolok üldözték el őket, elpusztítva otthonukat. Ezek a szegény párák csak annyi holmit hoztak magukkal, amennyit el bírtak cipelni, ez pedig a legtöbb esetben ruhás-zsákok voltak a hátukon. Ha szerencsések voltak, akkor volt egy-két jakjuk, amivel néhány régi családi örökséget és néhány napra elegendő élelmet tudtak hozni magukkal.

Két menekülthöz csatlakoztam – egy Buwei nevű pandarenhez és a fiához, Kicsi Fuhoz – akik maguk utaztak idáig. Mindketten elég csendesek voltak, amíg be nem vetettem Stormstout bájaimat, hogy megismerhessem őket. Kiderült, hogy Buwei és a kölyke mindenüket elvesztették egy yaungol támadás során Kun-Laiban… még a családjuk többi részét is. Most apa és fia Hullóköd Falvába tartottak, arra a helyre, amely számos Kun-Laiból érkezett pandaren menedékévé vált.

Az összes menekülthöz hasonlóan Buwei és Kicsi Fu is úgy gondolták, hogy a völgyben majd békére lelnek. És ki hibáztathatná őket ezért? Néhány nappal ezelőttig a völgy évezredekig el volt zárva más területektől. Ezalatt az idő alatt a hatalmas égiek vigyázták közelről. A legendás lények különleges gondozókat, az Arany Lótuszt bízták meg azzal, hogy segítsenek nekik a völgy felügyeletében. A pandarenek, akikkel találkoztam, mind azt mondták, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha a szent rend tagjává választanak valakit, de számomra az egész dolog kicsit furcsa volt. Nem tudom elképzelni, hogy egy istenszerű lény egy nap felbukkanjon és arra kérjen, hogy hagyjam el a családomat és barátaimat, hogy az egész életemet egy titkos völgyben tölthessem.


 Ettől eltekintve értettem, hogy miért jöttek a menekültek a völgybe. Az Arany Lótusszal és az égiekkel körbevéve, valószínűleg ez volt a legbiztonságosabb hely Pandarián.

Vagy legalábbis, valaha ez volt.

Buwei elmesélte, hogy a völgy valaha a mogu birodalom székhelye volt. Nemrég ezek a hitvány alakok találtak egy utat vissza a völgybe, és most megpróbálták visszaszerezni a régi területüket. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is moguk irányítottak egy ilyen gyönyörű helyet, mint a völgy, de a mindenfelé előforduló őket ábrázoló szobrok ezt bizonyították!

A mogukról szóló hírek ellenére Buwei és Kicsi Fu felvidultak a nap során. Bárcsak enyém lenne ezért a dicsőség, de az a mosómedvémet, Shisait illeti. A szőrgombóc nagyrészt túljutott a dühkitörésein, ahogy elhagytuk Kun-Lait. De a biztonság kedvéért megtanítottam a két menekültet, hogy hogyan csillapíthatják le falatkákkal és rágójátékokkal, ha morcossá válik. Buwei és fia nagyon sokat játszottak a mosómedvével. Az, hogy körülöttük volt, valószínűleg segített elfeledtetni mindazt, amit elvesztettek, különösen Kicsi Fu számára. Az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodott, akkor volt, amikor az ölében tartotta Shisait. Hamarosan a kölyök a rágcsáló gondozásának mesterévé vált.

Amikor végre elértük Hullóköd Falvát, meglepődtem, hogy milyen nagy és élettel teli volt. A falu kőutcái ősinek és viseltesnek tűntek, de sok épület tűnt újnak. Buwei azt mondta, hogy Hullóköd kisebb volt, mindössze néhány épülettel az Arany Lótusz számára, de a Kun-Laiból érkező pandarenek első hulláma hamar kibővítette a helyet.

A menekülteknek nem sok időbe telt, hogy otthon érezzék magukat. Pandaren beszélgetés, nevetés és éneklés hangjai töltötték be a falu minden sarkát. A legtöbb kordét, amit magukkal hoztak, széttörtek, hogy aztán rögtönzött asztalt és piaci bódékat építsenek belőlük. A megmaradt darabkákat tűzifának használták, hogy hatalmas üstökben zöld currys halat főzzenek vagy földimogyorós csirke-nyársat süssenek. Hébe-hóba manókat láttam – olyanokat, mint a Kóbor Szigeten -, amint a tetőről ugrándoztak. Ezek a kártékony fickók kilesték a menekültek holmijait, aztán kereket oldottak velük.

Hullóköd meglátogatása nagyszerű volt, de fel akartam fedezni a völgy többi részét is. Korán útnak indultam a következő reggelen. Buwei még aludt. Ahogy Kicsi Fu is. A kölyök mosolygott, miközben karjaival szorosan ölelte Shisait. Úgy terveztem, hogy magammal viszem a mosómedvét, de hogy tehettem volna, miután láttam, hogy milyen boldoggá tette Buwei fiát? Mindazok után, amin Kicsi Fu keresztülment, megérdemelte Shisait. Amúgy is meguntam, hogy minden nap mosómedveszőrt találtam a ruhámban, az ételemben, a teámban. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg igyekeztem megállni, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy csecsemő, miközben búcsúlevelet írtam apának és fiának. Aztán kisurrantam a faluból.

Nem sokkal napfelkelte után valaki – vagy valami – elkezdett követni engem a völgyben. A csontjaimban éreztem, de igazán az a furcsa bűz figyelmeztetett, ami a levegőben terjendett. Ryshanra és a többi halászra emlékeztetett a Krasarang Vadonból: az izzadt bunda és halrészek keveréke. Kiszagoltam a dolgot, és a követőmet egy hatalmas szikla mögé bújva cserkésztem be. Először azt hittem, hogy Mei nagymamám volt az, de egy közeli pillantással rájöttem, hogy ez a dolog nem olyan szőrös, mint ő. Távolról sem.

Egy grummli volt az. Láttam már ezeket a különös lényeket Kun-Laiban, de eggyel sem találkoztam ilyen közelről. Kiváló hegymászók és nyomkövetők voltak, hihetetlen szagló érzékkel. A barátságtalan hegyeket járva meglehetősen babonásak lettek, és van egy olyan szokások, hogy különböző kabalákat (érméket, nyúllábakat) visznek magukkal, amiket szerencsehozóknak hívtak. A grummlik még saját magukat is a kedvenc szerencsehozójuk alapján nevezték, amely ebben az esetben megmagyarázta újdonsült barátom illatát…

- Halfarok Hírnök, szolgálatodra! – mondta a grummli. – Chen Stromstout küldött, hogy megtaláljalak, de nagyon nehéz volt. Napokig követtelek, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy te. Nem vagy elég büdös. Jobb szerencsehozóra van szükséged.

- Vagy egyszerűen megkérdezhettél volna, hogy ki vagyok – feleltem.
 
- Egy grummli mindenek felett az orrában bízik.

Átadott nekem egy tekercset Chen bácsitól. A papíron szétterülő sörfoltok és csípős tofu darabkák között azt olvashattam, hogy végre felemelte a fenekét és elhagyta a sörföző üzemet. Ezenkívül még több Stromstouttal találkozott a Naplemente Sörkertben, valami településen egy olyan területen, amit rejtélyesen a Rettegett Pusztaságoknak hívott. Leírta, hogy a Pandaria nyugati felén végighúzódó Kígyó Gerincén található egyik őrtoronynál találkozzunk.

És Li Li, írta Chen bácsi levele végén, bármi történik, ne gyere át a fal túloldalára! Különösen veszélyes arra. Csak maradj nyugton, ha elérted az őrtornyot.

Ideges lettem attól, hogy meg sem említette, hogy az engedélye nélkül elfutottam. Valami nagy dolog történhet ott lenn a Rettegett Pusztaságokon, ha efelett csak úgy elsiklik. Bármennyire is sajnáltam, hogy el kell hagynom a völgyet, tudtam, hogy Chen bácsinak szüksége van rám. És hát én is nagyon akartam a falra menni.

- Gyere, gyere! – mutatott Halfarok Hírnők nyugatra, ahol a Kígyó Gerince végighúzódott a völgy szélén. – Elvezetlek a falig, de sietnünk kell. Feltámadt a keleti szél. Ez jó szerencsét és biztonságos utazást jelent!

Már jó messziről is hatalmasnak látszott a Kígyó Gerince. Először a Négy Szél Völgyében láttam a szélét. Attól a pillanattól kezdve reménykedtem, hogy egy nap a fal tetejéről nézhetek szét Pandarián.

Nos, ez a nap végül eljött.

2013. március 19., kedd

Li Li útinaplója 8. rész - A Kun-Lai Orom



Azt hittem, hogy a Jáde Rengeteg az, ami egy hatalmas kiemelkedő földdarab, de össze sem lehet hasonlítani Kun-Lai Orommal. Az ottani hegyek olyan nagyok, hogy még a hőlégballonból nézve is szinte ki kellett törnöm a nyakam ahhoz, hogy lássam, hogy hol olvadnak bele a havas csúcsok a felhőkbe.



Úticélunk – a Fehér Tigris Temploma – Kun-Lai észak-keleti részében székelt. Ahogy a Jáde Rengetegben és a Krasarang Vadonban található templomok, úgy ez is Pandaria egyik legendás égiének lett emelve. Ezesetben Xuennek, a Fehér Tigrisnek. A ballon kapitánya, Shin is úgy utalt erre a lényre, mint az erő szellemére, amely tökéletesen jellemezte ezeket az éles hegyeket.

A templom talaja be volt fagyva, mikor megérkeztünk. A mancsaim teljesen elgémberedtek, mire az összes halas hordót lepakoltuk. Még a mosómedvém, Shisai sem tudott elmenekülni a hideg elől. Tetőtől talpig hó borította a bundáját, és a bajszai jégcsapok lettek. Még lehet, hogy sajnáltam is volna a kis fickót, ha nem lett volna olyan zsémbes mostanában. Előző éjjel is, megpróbált megharapni, amikor rajtakaptam, hogy egy halat akart lopni a hordókból!

Valami nem volt rendben vele, de nem tudtam mi az… még nem.

Miután leraktunk a szállítmányt, újra felszálltunk az égbe, és Kun-Lai Orom déli részén található köves fennsíkra mentünk. Észrevettem egy jinyu települést az Inkgill Tavacska mellett. Reméltem, hogy sokat megtudhatok ennek a kétéltű népnek a kultúrájáról és gazdag történelméről. És ami még fontosabb, tudni akartam, hogy hogyan teszik bele azokat az apró halakat a buborékokba, amelyek ott lebegtek a levegőben.

De nem volt lehetőségem felfedezni Inkgillt. Valójában semmit nem tudtam évezni Kun Lai csodálatos kilátásából. Ahogy teltek a percek, Shisai egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabbá vált.

- Mérges – magyarázta Shin, amikor észrevette a mosómedve viselkedését. – De ez nem az ő hibája…  - Ezután a pandaren elmesélte nem, hogy az egyik sha – a tiszta düh lénye – elszabadult a magas hegyekben lévő börtönéből. Terrorizálta a sztyeppét, és az itt élő különböző népek erőszakoskodni kezdtek egymással.

Hogy még rosszabb legyen a dolog, egy bozontos jak-fejű nomád nép, a yaungolok vándoroltak erre a területre nyugatról. Ezek a hatalmas barmok úgy viselkedtek, mintha övék volna ez a terület, és az útjukba álló településeket sorra felgyújtották. Shin nem tudta, hogy vajon a yaungolok hirtelen felbukkanása kapcsolatban áll-e a sha-val, de az biztos, hogy ezek a brutális lények nem teszik Kun-Lait biztonságosabbá.



Habár mi nem tudtunk sok mindent kezdeni sem a sha-val, se a yaungolokkal, azért a mosómedvémen tudtunk segíteni. Shin azt mondta, hogy ismer egy személyt, aki képes meggyógyítani Shisai dühkitöréseit: Bátor Yont.

Yon egy apró barlangban lakott a Kota Tetőn, amely egy távoli hegység Kun-Lai délnyugati részén. Elég bogaras pandaren volt, aki híres volt arról, hogy vadállatokat szelídít meg és megtanítja őket harcolni. Szerencsére Shin régi jóbarátja volt Yonnak, így az idomár otthonában fogadott minket, és hajlandó volt Shisaion segíteni. Óvatosan megvizsgálta a morgós mosómedvét. Ezalatt gyakran a barlangjában tartott állatokhoz fordult, hogy kérdezzen tőlük valamit, vagy csak suttogott nekik valamit. De ami igazán meglepett, azok a furcsa pulóverek, csizmák és sálak, amik a falon lógtak. Az látszott, hogy különböző fajta állatok számára lettek kötve. És mindegyik ruhadarabba bele volt kötve Yon valamelyik háziállatának a neve!


- Nevess, ha akarsz – mondta védekezőn a szelídítő, amikor észrevette, hogy a ruhákat bámulom. – De itt fent a hidegben fontos, hogy egy háziállatot melegen tarts. Tudod, meghúzhatják az izmaikat.

Hát igen… Yon egy kicsit furulyás volt, de én kedveltem. Emlékeztetett a Kóbor Szigeten élő monk mestereimre, akik az egész életükben az általuk választott harcművészetet gyakorolták. Csak ahelyett, hogy elérné a belső egyensúlyát, Yon nyuszikat harcoltatott bébi-krokodilokkal. Ami szintén szuper.

A következő nap folyamán Yon különböző módszereket mutatott meg nekem, hogy hogyan kezeljem Shisait és „összpontosítsam a haragját.” Rájöttem, hogy ezalatt azt érti, hogy tanítsam meg a mosómedvét, hogy hogyan harcoljon más állatokkal. Soha nem gondoltam volna, hogy az én kis szedett-vedett szőrgolyóm képes lesz taktikát használni egy harc során, de kiderült, hogy meglepően jó benne!

Shisai valójában képes volt felvenni a versenyt Yon harcedzett állatkáival (köszönhetően természetesen az én stratégiai tanácsaimnak.) Ezenkívül a harc lenyugtatta Shisait. Két ütközet között újra a régi önmaga volt, bár kicsit több seb volt rajta.

A következő reggelen elhagytuk Kota Tetőt Shinnel és Shisai-jal. Mielőtt elmentünk volna, Yon adott nekem egy zsákból a régi háziállat-felszereléseiből: rágó-játékokat, hogy lekezelhessem Shisait, ha morcossá válna, falatkákat és minden egyebet. A szelídítő nem kért fizetséget érte. Nagyon tiszteltem őt ezért. Azért segített Shisainak, mert szereti a vadállatokat megszelídíteni. És, nos, az is közrejátszhatott, hogy tudta, hogy egy árva peták sincs nálam.

Shin kelet felé irányította a ballont, miközben arról beszéltünk, hogy hol fog kirakni nekem. A beszélgetésünk közben egyszer csak valami megragadt a szememet a földön. Pandarenek tucatjai léptek át egy hatalmas kapun Kun-Lai déli határában.



Shin a Magasztos Égiek Kapujának hívta. Teljesen megdöbbent azon, hogy nyitva van. Ugyanis többezer éve zárva volt. A falon túl egy olyan terület fekszik, amely már csupán legendákban és mítoszokban létezett: az Örök Virágzás Völgye. Olyan hely volt ez, ahova csak nagyon kevesek tették be a lábukat.

Más szavakkal, a völgy minden felfedező megvalósult álma volt, és már pontosan tudtam, hogy hova megyek legközelebb.

2013. február 16., szombat

Li Li útinaplója 7. bejegyzés - Krasarang Vadon


Chen bácsi segítsége nélkül is könnyű volt megtalálni a Krasarang Vadont. De keresztül vergődni a borús parti mocsáron, az már kihívás volt. A fák sűrű lombozata teljesen elzárta a napot, és így szinte lehetetlen volt az irányokat érzékelni. Amikor éppen nem egy kiálló gyökérgörcsben botlottam meg, akkor belegabalyodtam a fákról lelógó hülye indákba. És akkor még ott voltak a vadak. Szaurokok, hatalmas zizegő darazsak és más mérges rovarok kószáltak mindenfelé.
 

Éppen olyan izgalmas volt, mint amilyennek reméltem!


De zavart, hogy nem találtam meg azt a helyet, ahonnan Liu Lang elhajózott Shen-zin Su hátán. Miután napok óta bóklásztam a vadonban, de nem találtam semmit, egy Ryshan nevű halászba botlottam. P volt az első pandaren, akivel jó pár nap után végre találkoztam. Egy halszállítmányt vitt a Zhu Őrségbe, amely Krasarang északkeleti felén található, és amelyet azért építettek, hogy megvédje a tengerpart felé utazókat az olyan komisz népek, mint a szaurokok támadásától.
 

Gondolom ritkán lehet barátra bukkanni Krasarangban, mivel Ryshan úgy kezelt engem, mint a családtagját, habár csak akkor találkoztunk. Amikor elmagyaráztam neki, hogy mit keresek a vadonban, elmesélte, hogy a hely, ahol Liu Lang elhagyta Pandariát, nagyon közel fekszik az ő falujához, a Halászok Rakpartjához. Volt olyan kedves, hogy meghívott a településükre, hogy töltsem fel a készleteimet, mielőtt folytatom vándorlásomat a térségben. Végre megjött a szerencsém.



A falu felé menet Ryshan kioktatott Krasarang történelméről. Kevés pandaren járta ezeket az erdőket. „Csak a halászok és a bolondok, már ha van köztük különbség”, jelentette ki büszkén. Elhaladtunk néhány omladozó öreg rom mellett, amelyekről azt mondta, hogy egykor a mogukhoz tartoztak. Mielőtt még réges régen a birodalmuk elesett volna, néhányan ezek közül a brutális lények közül Krasarangban éltek. Nemrég a moguk visszatértek, hogy maguknak követeljék egykori területeiket, de az azokhoz hasonló hősök, mint akik nekem és Chen bácsinak segítettek a családi sörfőzdénél, megállították őket. 

Már szürkület volt, mire elértük a Halászok Rakprtját. A rozoga kis falut Krasarang partjai közelében építették, ami azt jelentette, hogy nekem és Ryshannak egy csónakba kellett szállnunk, hogy odaérjünk. Nem egy nagy dolog, igaz? Nos, miután vitorlát bontottunk, a halász hirtelen elkezdett sikoltozni, és egylábon ugrálva az egyik evezőt vadul lengette a levegőben. Vajon mi tud felizgatni egy olyan bátor halászt, mint ő? Krokodilok? Szaurokok? Szinte halálfélelmem volt, amíg meg nem láttam, hogy mi ijesztette meg: egy mosómedve!
 

Ezek a kis szőrös jószágok igazi mestertolvajok, és imádnak halat lakmározni. Más szavakkal, ők a halászok veszedelmei. A csónakunkban lévő mósómedve igen ádáz volt. Meg sem rezzent, amikor Ryshan elkezdte a csónak alját csapkodni az evezővel. Sőt, a rágcsáló visszatámadott, sziszegett és hegyes karmaival a halász felé kapadozott.


A mosómedvék általában a Négy Szél Völgyében éltek, de ez keresztüljött Krasarangon. Igyekeztem megnyugtatni Ryshant azzal, hogy majd én gondját viselem a kis szőrmóknak és garantálom, hogy egyetlen halra sem teszi rá a mancsát. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Végül is, ez a mosómedve csak egy felfedezőtárs volt. Különös módon az idősebbik öcsémre, Shisaira emlékeztetett. Talán a kis pufók arcocskája és bozontos fülei tették. Vagy talán az, ahogy régi ételmaradékokat szedegetett ki a szőréből és ette meg őket, nem törődve azzal, hogy milyen undorítónak tűnt tőle. Bármi is volt az ok, úgy döntöttem, hogy a tesómról nevezem el a mósómedvét. Bármilyen nehéz is elhinni, de igazából hiányzott Shisai. Na jó, csak egy kicsit.


A Halászok Rakpartjánál Ryshan és a társai megsütöttek néhány darabot az aznapi fogásból és elmesélték nekem a legjobb halász-történeteiket. Amikor elmondtam, hogy a Kóbor Szigetről jöttem, egyfajta kihívásnak tekintették, hogy minél jobb történeteket meséljenek, és belekezdtek valami sztoriba egy bébi krakenről, akit évekkel korábban fogtak ki.


Csak halászok és bolondok. Igen. Úgy tűnik, ez igaz.


Az egyik legérdekesebb dolog, amiről a halászok beszéltek, az a Vörös Gém Templomja volt. A Krasarang közepén álló masszív komplexust Chi-Jinek, az éginek szentelték, akit a Vörös Gémként is ismernek. Ryshan említette, hogy ezt a nagyerejű és jóindulatú lényt a remény szellemének is hívják. Nem sokkal korábban, egy veszélyes dolog szabadult ki a Vörös Gém templomának mélyéről: a sha. A különös gonoszt később legyőzték, de addigra a kétségbeesés szelleme elszabadult a vadonban. 


Már hallottam a sha-ról Négy Szél Völgyében, a Kőekét ért mantid támadás során. Vajon miért jelentek meg ezek a rejtélyes dolgok egyszerre? Vajon Pandariában mindenhol feltűntek? Csak a sha említésétől is felállt a szőr a hátamon. Nehezen aludtam el aznap éjjel.


A következő reggelen készen álltam, hogy folytassam kutatásaimat a Kóbor Sziget szülőhelyével kapcsolatban, amikor egy hatalmas hőlégballon landolt a Halászok Rakpartjánál! A pilóta, egy halkszavú pandaren, akit Suttogófelhő Shinnek hívtak, a Kun-Lai Csúcs északi régiójából érkezett, hogy egy hal-rakományt vegyen fel. Kiderült, hogy a szállítmányt egy magasan a hegyek a között található szent helyhez viszi: a Fehér Tigris Templomába. Krasarang halai nyilván a legjobbak lehetnek egész Pandarián, különben miért jönne Shin ennyire le délre?


Minél többet beszélt Shin Kun-Lairól, annál inkább látni akartam. A légballon pilótája azt mondta, hogy csatlakozhatok hozzá, amennyiben segítek neki a halak körül. Hogy mondhattam volna nemet? Persze, még mindig nem találtam meg a helyet, ahol Liu Lang és Nagy Teknős megkezdték útjukat az óceánon, de legalább nagyjából megismerhettem annak a térségét. Chen bácsi és én bármikor visszatérhetünk még ide. De mikor lesz megint esélyem eljutni Kun-Laiba? Így, hogy a bácsikám ott ragadt a sörfőzdében, akár hetekbe is telhet – vagy hónapokba –, mire eljutunk Pandaria legtávolabbi pontjaiba. Vagy el se jutunk. Elképzeltem Chen bácsit, ahogy ott ül a sörfőzdében, issza a többhordónyi sört és egyre dagadtabb lesz, dagadtabb, mint Shin légballonja – túl dagadt hozzá, hogy beférjen egy épület ajtaján!


Csak egyetlen dolgot tehettem: felcsavartam az ingujjamat, vettem egy mély levegőt, és elkezdtem felrakosgatni a halashordókat a ballonból lógó hatalmas kosárba. Valószínűleg úgy bűzlöttem, mint egy valódi halász munkája végeztével, de ez igazán csekély ár volt azért, hogy ingyen utazhattam el egy olyan rejtélyes és izgalmas helyre, mint Kun-Lai.


Miután búcsút intettem a halászoknak, Shisait az utazótáskámba dugtam, és felszálltam Shin légballonjába. Hamarosan egyre magasabbra és magasabbra emelkedtünk a Krasarang Vadon felett! A szél északra repített minket, túl a Jáde Rengetegen Kun Lai fenséges hegyei felé. A fehér habszerű felhők nyílásai között elkezdtem megnézni úticélomat.




Amikor elmondtam Shinnek, hogy milyen gyönyörűnek tűnik Kun-Lai innét fentről, szomorú lett.


- Vicces, hogy minden milyen tökéletesnek tűnik az égből – mondta. - Kun Lai egy csodálatos hely, ahogy mondtad. De ezekben a napokban nincs minden rendben errefelé. Egy vihar készülődik a környék felett, kicsi lány.


Shin elmagyarázta, hogy Kun-Lai egyes részein háború tört ki. Elmondta, hogy nem kell aggódnom; az a terület, ahova visz, biztonságos, de mégis azon gondolkoztam, hogy vajon nem-e volt hiba csatlkozni hozzá.


Aztán emlékeztettem magamat arra, hogy Chen bácsi és a többi nagy felfedező is óhatatlanul eljutott veszélyes helyekre, ahogy békés helyekre is. Ez mind része volt annak, ha kalandor vagy. Vettem egy mély levegőt és előre bámultam, készen arra, hogy szembenézzek bármilyen veszedelemmel, amely a Kun-Lai Csúcsok havas hegyeiben várt rám.