A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fanfiction. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fanfiction. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 18., vasárnap

Blog- és cikkajánló: Utazások Azeroth és Outland körül

Régen jelentkeztem ezzel a rovattal, de azért nem felejtettem el. Bár itt lore-ral foglalkozó oldalakat ajánlok, a mai alkalommal mégiscsak egy kicsit más lesz. Ez a blog ugyanis valójában egy fanfiction, egy kitalált történet. A blogger egy Destron nevű élőholt utazásait meséli el Azerothon és Outlanden. A blogot még 2007-ben kezdte és egészen idáig vezette, az epilógussal most zárult le. 

Hogy miért ajánlom mégis? Mert nagyszerű leírás, minden tájegységet külön-külön mutat be karaktere szemüvegén keresztül. Emellett ahol lehet, ott igazodik a lore-hoz, és inkább csak az üres helyeket toldozgatja-foldozgatja be. Leírja minden hely történetét, és bemutatja, hogy napjainkban hogy néz ki. Ami igazán megfog benne, az a hangulat, amit minden egyes területnél visszaad, illetve azok a személyek, akikkel Destron az utazása során találkozik, és akiknek történetén keresztül szintén az adott vidéket mutatja be.


A történet a vanilla-Wow idején kezdődik, tehát a területek is az akkori állapotok szerint vannak bemutatva. Azonban később visszatér egyes területekre, és már a Kataklizma hatását is bemutatja.

Az oldal címe: www.destron.blogspot.com
Ajánlóként pedig álljon itt a Bevezetés, illetve a Tirisfali Tisztások c. fejezet egy részlete.

(Ezzel a zenével kezdve aláfestésként)


Bevezetés

Halott kezeimmel széthajtogatom az összegyűrött pergament, amely a betűktől már teljesen pacás és koszos. Hányszor olvastam végig gondosan azokat az oldalakat a foszforeszkáló pensézek fénye alatt szemgolyó nélküli szemüregeimmel? A lecsöppenő víz visszaverődött aprócska cellám falairól, lehangoló otthonomról, amelyet itt az Aljavárosnak (Undercity) nevezett menedék között találtam frissen újjáéledve.

Én, Destron Allicant, emlékszem azokra az első napokra, a csatornák sötétjére tele zokogással és megválaszolatlan imákkal. Túlságosan megdöbbentett a helyzet ahhoz, hogy szánalmat érezzek társaim iránt, így visszahúzódtam. Bár sok mindent elfelejtettem halálomkor, a mágia szikrája mégis ott maradt lelkemben, így a tanulmányaimba temetkeztem, és a könyvtárban bolyongtam olyan könyvek után, amelyek még többet megtanítottak nekem a Művészetről.

A megismeréstől erőt vártam, amivel talán visszatérhetek a felszíni világba és megtorolhatom megszentségtelenített életemet azokon, akik ezt okozták. Azon rtika alkalmakkor, amikor másokkal beszéltem, elmesélték nekem saját álmaikat a bosszúról, és megígértük, hogy összetartunk a gyűlöletünk által.

Időnként láttam friss arcokat is Aljaváros nedves katakombáiban sétálni, és a régi zöldbőrű ellenségek most a barátaink voltak. Kevés figyelmet szenteltem nekik akkortájt; mit érdekelt engem, hogy bestiák ajánlották fel segítségüket? Az arcane művészetének kötetei foglalták le figyelmemet, és a cellmába húzódtam, hogy jobban megértsem összefüggéseit.

De a gyűlölet gyenge tápláléknak bizonyult. Hetek teltek el magányosan, miközben egyetlen társaságom az élet nyomasztó emlékei voltak. Emlékeztem a frusztrációra, amit Daralan napsütötte kertjeiben és tornyocskáiban éreztem, amikor éretlen zöldfülűként hasonló köteteket tanulmányoztam. Olyan gazdag volt a világ akkoriban, minden sarok ígéretek lehetőségét hordozta magában. Az Elhagyottak (Forsaken) a bosszúról szónokoltak, de mi jön utána? Úgy tűnt, a halott folyosókat magabiztosan járó orkok ennél többet tudnak ajánlani. Ott is látták a jövőt, ahol az én fajtám nem tudta.

Valóban, mi mozgatja a kinti világot? Évek teltek el úgy, hogy magamat a sötétbe temettem. Semmi nem tartott engem Aljavárosban. Ott csak az igazság volt biztos, amit talán jobb lenne bosszúnak nevezni, de akkor is csak üres szólam.


Visszatettem a könyvet a penészes polcra, és lábra álltam. Úgy éreztem, a salétrommal bekent falak összenyomnak engem. Undort éreztem a számban. Mit tartogat számomra egy ilyen hely? Vagy ami még elgondolkodtatóbb: mit tartogat számomra, egy járó csontváz számára, bármely hely? Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtalálom a választ.

Tirisfali Tisztások (Tirisfal Glades)

A jártasság a legjobb ellenszer a félelem ellen. Emlékszem, amikor először felébredtem a kriptában rothadó hullaként a többi között. Amikor két évvel később visszatértem, a terem szinte ártalmatlannak tűnt a pislákoló fáklyafényben.

Időnként a legjobb a kezdetekhez visszamenni, de a Harmadik Háború pusztítása ezt lehetetlenné tette számomra. Így a második újrakezdésem színhelyéhez, élőholttá születésem helyéhez tudtam visszatérni. A gyűlölet vezérelt a feltámadásom utáni sötét napokban, amikor arra vágytam, hogy azok halálhörgéseit halljam, akik hagytak meghalni. De csak addig tudtam haragot érezni ilyen intenzíven, amíg annak hasztalansága világossá nem vált számomra.

Életemben is törékenynek néztem ki, mintha egy pálcára húztak volna fel egy kevés húst, és a halál erre tette rá árulkodó kézjegyét. A bőröm, ami korábban csak sápadt volt, most az élőholtak porladó bőrének színében pompázik. Habár a legtöbb Elhagyott hagyja szabadon nőni a haját, én továbbra is ragaszkodom az életemben megszokott rövid stílushoz, csak a sötétbarna szín vált szürkésbarnává. Legtöbb társamhoz hasonlóan a ruháim is csak rongyok; kifakult fekete nadrág és lyukas szürke kabát, amely leér a térdemig.
Azt hittem, egyedül vagyok, amikor beléptem a koszos, salétromos kriptába. Rémálomszerű emlékeim csupasz valósággá váltak. Aztán felfigyeltem egy másik alakra a sötétben. Egy nő lépett előre, egy halott Elhagyott, mint én magam. Nem volt olyan rossz állapotban, és még a balzsam illata érződött rajta.


- Te is itt keltél fel? - kérdezte halálravált hangon. - Időnként nehezemre esik elhinni. Úgy érzem, mintha egy szörnyű álomban lennék. Te is ezt gondolod időnként?

Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak. A legtöbb Elhagyott utálta élőholt állapotát, kevesen kedvelték. A saját keserűségemet a külvilág felé fordítottam, amikor feléledtem. Mások, mint ő, maguk felé fordították.

- Különös formája az életnek – feleltem.

- Ez nem életforma! Emlékszem, hogy valaha minden milyen nagyszerű volt. Bárcsak elfelejtettem volna. - Megállt, mintha nem lenne biztos magában. - A nevem Velle. - Kinyújtotta a kezét. Különös ragyogás járta be a karját. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy egy darabon teljesen elrohadt, amire élénkszínű selymet tekert. Láttam már ilyet korábban, mivel nem volt ritka azok között, akik régi énjük szerint próbáltak most is kinézni.
Megkérdeztem, hogy esetleg Lélekharangban (Deathknell) él-e, a Kriptát körülvevő településen. Megrázta a fejét, majd elmagyarázta, hogy Brillben lakik a Végrehajtó szolgálójaként. Ritkán jött Lélekharangba, csak amikor szabadságot kapott.

- Miért nem Aljavárosba? - kérdeztem.

- Lodaeron! - javított ki mérgesen.

- Sajnálom, Lordaeronba.

- Nem akarom többet látni? Te láttad? Amikor még Terenas király uralkodott?

- Igen, bár nemigazán tudom feleleveníteni.

- Lordaeron a fény királysága volt akkor. Én... nem akarom most látni. Megérted?

- Igen, megértem.

- A legtöbben nem. De gondolom, örökre meg vagyunk átkozva.

- Valószínűleg. De attól még jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Semmi értelme nincs, hogy miért nem...

- Nem. A Fény elhagyott bennünket. - Ezzel hevesen, száraz szemmel zokogni kezdett, ami úgy hallatszott, mint a köhögés.

Bocsánatot kértem, habár megnyugtatott, hogy erre semmi szükség. Együtt mentünk fel a felszínre, a mágiasebezte ég alatti rothadó világba. Kíváncsiságból jöttem Lélekharangba, de a Velle-lel való találkozás csak a régi kétségbeesésre emlékeztetett.

Azokban az időkben, amikor még az élők uralkodtak Tirisfalban, Lélekharang egy apró, gazdálkodó falu volt, és Hétfenyőnek hívták. A legtöbb településhez hasonlóan ez is a Falka esztelen élőholt seregének martalékává vált. Amikor Sylvanas, a mi Sötét Úrnőnk kiszabadult a Falkából, Hétfenyő romjain alakított ki helyet még több Elhagyott létrehozásának. Nem tudom, hogy pontosan mikor változott meg a neve Lélekharanggá; már az Elhagyottak kezdeti napjaiban is mindenki így kezdte hívni. Egyszerű hely, rendezetlenül és a pusztulás különböző fázisain álló épületek összessége egy haldokló erdő közepén. Lélekharang azóta veszít jelentőségéből. Azoknak a halottaknak és élőholtaknak a többsége, akikből Elhagyott lehet, már átment a szükséges eljáráson.

Mivel elsődleges célját elvesztette, Lélekharang egy szellemváros lett. Az erdőben azonban még mindig a sikertelen felélesztés következményeként agyatlan zombik keringenek. A falucskának fogadója sincs, így az éjszakát az egykori templom padlóján töltöttem. Egy pap állt mellettem egész éjszaka, és egész éjjel ocsmány dolgokról prédikált egy láthatatlan gyülekezetnek.
A rozoga és megszentségtelenített templom Lordaeron torz tükörképe. Minden más emberi királyságnál erősebb volt a Szent Fénybe és annak egyházába vetett hit Lordaeronban. Fehér csuhás papok prédikáltak békéről és egységről a királyság minden szegletében. Az egyház volt az, aki megvédte az elnyomott parasztságot a kapzsi nemesektől és haduraktól Lordaeron kezdeti idejében. A közelmúltban pedig az egyház lámpásként szolgált a Második Háború sötétségében.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyház tökéletes lett volna, távolról sem. A korrupció ugyanúgy átjárta, mint minden más hasonló szervezetet. De sok tekintetben tényleg úgy élt, ahogy azt hirdette. Még az érsekek is (néhány közismert kivételtől eltekintve) egyszerű életet éltek a hit alapelvei szerint. Ahogy minden lordaeroni a Fény szeretetébe és egységébe születik, úgy minden Elhagyottat az árnyék gyűlölete és elszigeteltsége üdvözöl. Az, hogy Lordaeron lett az élőholtak járványával leginkább szennyezett terület, a legkegyetlenebb iróniája a sorsnak.

Bár sokat beszélek az élőholtságról, mint átokról, azért megvannak az előnyei. Az egyik, hogy szinte bárhol és bármikor tudok aludni. Ezt kifejezetten üdítőnek találom az álmatlanságban leélt életem után. Bár az alvás többé nem hozza azt a kipihentséget, amit életemben, mégis megkönnyebbült fellélegzés az aggodalmak között.

Velle még reggel is ott volt. Elmagyarázta, hogy vissza kell térnie Brillbe, és felajánlottam, hogy elkísérem. Velle ezt elfogadta, és még dél előtt elindultunk.

A Tirisfali Tisztások valaha gyönyörű természeti szépségükről volt híres, ahol a földet virágzó rétek és zöldellő fák borították, nem túl vadak vagy sűrűek. Az emberi kéz műveként egy kerti birodalom lett belőle. De ez már régen volt. Most jellegzetes zöld köd borítja az eget, és az újonnan érkezők nem mindig tudják megkülönböztetni egymástól a nappalt és az éjszakát. A terület állandó homályba veszett. Beteg, megfeketedett fák gennyeznek számos sebükből, miközben a patakok piszkosak a rothadástól. Talán már elvesztettem az ítélőképességemet, de az én szememben a Tirisfali Tisztások jelenlegi állapota is hordoz magában valami baljós szépséget. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen Elhagyott, aki így gondolja.
Velle azonban egyáltalán nem értett velem egyet. Ahogy utaztunk az árnyékos félhomályban, csak élete szépségeit tudta felemlegetni. Elhaladtunk az Agamand Malomhoz vezető út mellett, ami most egy romos farm, ahol egykori tulajdonosainak bosszúálló szellemei kísértenek. Velle kijelentette, hogy ismerte az Agamand család egyik tagját, de nem emlékszik már rá, hogy melyiket. Még senkinek sem sikerült kiderítenie, mitől függ az, hogy egy Elhagyott mennyire emlékszik korábbi életéből. Néhányan szó szerint semmire nem emlékeztek, és még a beszédet is újra kellett tanulniuk, bár ez elég ritka eset. Mások mindenre emlékeztek, ami velük valaha megtörtént. A legtöbben a kettő közé esünk, ismerjük az alapokat, de a részletek elvesztek. Velle leírta Agamand barátjának személyiségét és történetét nagyjából, de a neve nem jutott eszébe. Még a nemében se volt biztos, habár úgy rémlett neki, hogy férfi volt.
Brillbe utazásunk második napjának éjjelén érkeztünk meg. Elbúcsúztam Velle-től és elmondtam neki, hogy élőholtnak lenni nem csupán nyomorúságot jelent. Csupán megrázta a vállát feleletül, majd elköszönt. Brill volt az ideális hely számára, mivel a lakosság nagy része ugyanolyan elveszett lélek volt mint ő, akik csak a múltban éltek. Néhányan még élőholt állapotukat is tagadni próbálták.

(Most ezt a zenét hallgasd!)

A Bitófa Vége Fogadó (Gallow's End Inn) kiváló példája a város letargiájának. A közös helyiséget száz gyertya világítja meg. Az asztalokat makulátlanul tisztán tartják; valójában sokkal tisztábban, mint akkor, amikor még élők voltak. A küzdelem, hogy minden ugyanúgy nézzen ki, mint éltükben, végső soron hasztalan. Semmi nem tudja eltüntetni az élő holttestek tömegétől keletkező aurát, ami a nap minden órájában körülveszi a szalont. Egy átlagos fogadóhoz képest, a beszéd zaja alig hangosabb, mint egy száraz suttogás.
Sardius Astron egy leheletvékony Elhagyott volt, aki minden estéjét a Bitófa Végében töltötte. Életében, mesélte, egy tiszteletreméltó városi polgár volt. Holtában ő felügyelte Brill védelmét. Még a Tirisfali Tisztásokban is veszélyeztette a Skarlát Keresztesek (Scarlet Crusade) és a Falka népem biztonságát.


- Valaha volt itt egy otthonom és egy családom. Néha még arra is emlékszem, hogy hogyan néztek ki – zihálta. Sardius aszott testét csak rongyok védték, feltárva súlyos sérülését a hasán és a mellkasán. - Mi szél hozott ide Aljavárosból? - kérdezte tőlem.

- A kíváncsiság. - Nagyjából vázoltam neki azon tervemet, hogy többet akarok látni és tudni a világból.

- Ha jól értem, vissza akarsz térni az élők közé? Hogy ismét élő legyél?

- Nem teljesen.

- Akkor minek mész az élők közé? Tudod, hogy mindannyian gyűlölni fognak. Semmit nem tudnak felajánlani nekünk, Destron.

- Mitől vagy ebben olyan biztos?

- Mert gyűlölik a fajtánkat. És ebben az orkok sem különböznek az emberektől.

- Ez minden orkra igaz lenne?

- Éppen elégre. Céltalan megértened őket, mert ők soha nem fognak megérteni minket.

- Akkor számodra mi az, amiért érdemes küzdeni, ha megkérdezhetem?
- A halál! Ez az igazi vízválasztó. Ahogy romba döntötte Lordaeront, egy nap úgy zűzza porrá ezt a nagyszerű világot. A halál elkerülhetetlen; ez az egyetlen cél, amiért küzdeni érdemes.
- És mit teszel a halál érdekében?

- Segítek a Sötét Úrnőnknek, hogy elpusztíthassa az élőket. Nem úgy, ahogy a Halálőrök (Deathguard) vagy a Patikáriusok (Apothecarium) teszik, de segítek. Te is segíthetsz. Mindig szükségünk van mágusokra.

Őszintén elgondolkodtam, hogy mit is akarok elérni az utazással. Sardiusnak végül is igaza volt. Még a Horda népei sem viseltek jószívvel az élőholtak iránt. De milyen más lehetőségem volt? Már így is éveket töltöttem Aljaváros katakombáiban, folyamatosan szítva és táplálva a dühömet. Ennél biztos, hogy bármi jobb.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Sardius rekedten felkiáltott.

- A nagy büdös semmit éred el vele, Destron. Elvettek tőlünk mindent, és ezt nem fogod visszaszerezni azzal, hogy visszamész és az élők között bolyongsz. Nézz szembe az igazsággal. Gyáva.

Brill volt az első város a környéken, amely az Élőholt Járvány áldozata lett. A Járvány megalkotója, Kel'thuzad valaha egy, a város nyugati szélén álló apró házban lakott. Azóta a mérges Elhagyottak a földdel tették egyenlővé.
Minden hónap harmadik keddjén egy Emlékezet nevű ünnepséget tartottak, kizárólag Brillben. A városlakók összegyűltek a város központjában ijesztően élethű maszkokat viselve. A lámpaoszlopokban mágikus fények világítanak, a nap furcsa paródiájaként. Az Elhagyottak azzal töltik a napot, hogy gazdálkodásról beszélnek, és azokról pletykálnak, akik régóta halottak voltak, vagy elköltöztek. Éjfélkor a maszkokat ledobták és a legtöbben sírtak.
Brill festői kisváros volt a Járvány előtt, és a helyi farmerek piacaként szolgált. A romos utcákon most új portréka jelent meg. A merészebb Elhagyottak belopóztak a Falka által kísértett elhagyott falvakba és farmokba, hogy emlékeket szerezzenek a múltból. Aztán ezeket eladták a brilli Elhagyottaknak, akik szinte mindent megvásároltak, aminek kulturális értéke volt.

Mindra Vanar is ilyen műemlék árus volt, aki egy, a városhatárban álló összetört és elmondhatatlanul ocsmány kordén tevékenykedett. Családi ékszerek, vallási tárgyak és rongyos ruhadarabok sokasága vette őt körül. Mindra fizikai állapota nem volt sokkal jobb, mint az áruié. A hasa groteszk módon fel volt puffadva és zöldesszínű bőrén teljesen láthatóak voltak az erek.

- Szinte minden, ami értékes, elpusztult vagy elvitték Brillből. Ahhoz, hogy bármi értelmes minőséget találj, muszáj vidékre utaznod. Nagyon sok falu olyan pici volt, hogy előbb lettek az élőholtak áldozatai, mintsem idő lett volna a kitelepítésükre. Így minden értéküket maguk mögött hagyták – magyarázta.

- Biztos nehéz jó állapotban lévő tárgyakat találni.
- Nagyon igaz, nagyon igaz. Amikor először elkezdtem, alig egy évvel azután, hogy a mi Sötét Úrnőnk felszabadított volna minket, még olyan dolgokat is kaptam, mint festmények és finom ruhák. Ez ma már elképzelhetetlen. Ma minden csak a fegyverekről és szobrokról szól. Időnként vannak olyan szerencsések, akik valami finomat találnak, ami túlélte az elemeket, de én már hónapok óta nem bukkantam ilyen tárgyra.

- Miért olyan népszerűek ezek a tárgyak?
- A vásárlók legtöbbször azt szeretnék, ha valami emlékeztetné őket az életükre. Ezt sokan tagadják, de nem valami meggyőzően.

- De nem fogsz tudni örökké ilyen műemlékeket találni. Előbb vagy utóbb ki fogsz fogyni belőlük.

- Előbb. Egyre messzebb kell bemerészkednem minden egyes alkalommal. Tirisfalt többé-kevésbé már megtisztítottuk, kivéve a túlságosan veszélyes helyeket. Lehet, hogy Ezüstfenyő Rengeteg (Silverpine Forest) felé. Arra vagy ezer elhagyatott ház van. Tudom, hogy nem a legjobb, de mit tehetnék?
- Máshol is el lehet adni ezeket a tárgyakat? Aljavárosban éltem egy ideig, de soha nem láttam ehhez foghatót.

- Csak Brillben. Ismerek olyan kereskedőt, aki elment Tarren Millbe, hogy szerencsét próbáljon, de körberöhögték a városban!
- Megkérdezhetem, hogy miért veszel részt az emléktárgy-kereskedelemben?

- Mert ez lefoglal. Így nem kell a fiamra és a férjemre gondolnom. Nem akarom úgy végezni, ahogy itt Brillben szokás. Talán azért, mert eladom ezeket a tárgyakat, pusztán kereskedő szemmel nézek rájuk, és semmilyen érzelmi töltetet nem hordoznak számomra – vihogta.

2013. augusztus 8., csütörtök

Ígéret

Tyrande felébredt. A reggeli napfény sugarai szelíden simogatták arcát. Mosolyogva ébredt és békésen. Végre békésen és megnyugodva. Kintről az ébredező város hangjai hallatszottak: az éjelfek sürgés-forgása, wispek suhogása, amelybe néhány ember és törp mélyebb hangja is beleszólt. A papnő felkelt és az erkélyhez ment. Innét belátta szinte az egész várost, Darnassust. Mélyet szippantott a levegőből, amelyben békeszirom, ezüstlevél és királyvér illata keveredett.

  Ahogy mosolyogva nézegette népét, három kisgyerekre lett figyelmes. Két kisfiú fogott közre egy kislányt, és húzták magukkal. Tyrande előtt hirtelen másik három gyerek képe jelent meg tízezer évvel ezelőttről: két ikerfiúé és egy kislányé.

  A két éjelf kisfiú arca a megszólalásig hasonlított egymásra, ám az egyik hajszíne a lombok zöldjében játszott, míg a másiké violaszínben. A kislány számára mindkét fiú nagyon fontos volt: ők voltak az egyetlen játszópajtásai. Akkor ismerkedtek meg, amikor az éjelf lány messzire elment otthonról, és az erdőben eltévedve egy varacskos disznóba nem botlott. Bár azt gondolta, hogy az állat nem fogja bántani, nem így történt. A disznót megfertőzhette valami, mert vörösek voltak a szemei, és a lányra vicsorgott, majd elindult felé. Tyrande – hiszen ki más lehetett volna a kislány – felsikoltott. Ekkor kékes fény villant meg közöttük, amitől a disznó megijedt, és elfutott a fák között a sűrű erdőbe.
  

 Tyrande a háta mögött két fú hangját hallotta meg.

  - Illidan! – kiáltott az egyik, és dühödten nézte társát. – Te is tudod, hogy még nem szabad mágiát használnod! Meg is ölhetted volna azt az állatot!

  - Az is volt a célom, Mal – válaszolt a másik durcásan. – Csak mellélőttem.

  Tyrande meglepődve vette észre, hogy a két fiú szinte egymás tükörképe. Az elsőnek megszólaló hozzálépett.

  - Ne haragudj, ha megijesztettünk – mondta szelíden, és a kezét nyújtotta a lány felé. – Reméljük, nem esett bajod.

  - Nem – válaszolta mosolyogva, és megfogta a fiú kezét. – Csak eltévedtem.

  - Akkor hazakísérünk – vigyorgott a másik. – Mal soha nem téved el az erdőben. Egyébként Haragvihar Illidan vagyok, ő pedig a testvérem, Malfurion.

  - Örülök, hogy találkoztunk – hajolt meg feléjük udvariasan a lány. – Az én nevem Suttogószél Tyrande.

  Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak. Együtt járták az erdőket, együtt futkároztak Suramar széles utcáin. Tyrande megtanulta értékelni mindkét fiú erényeit: Illidan bátorságát és vidámságát, Malfurion nyugodtságát és természet-szeretetét. A jóbarátokat az sem távolította el, hogy Tyrande Elune papnői közé került tanulónak. Hányszor jöttek hozzá somolyogva társnői, hogy valamelyik fiú, általában Illidan a kapunál várja. Biztosak voltak benne, hogy őket egymásnak teremtették. A karcsú és magas fiú, mellette a törékeny lány valóban eszményi párt alkottak. Tyrande őszintén szerette a fiút, és tudta, hogy Illidan mellett boldog élet várna rá.

  De a szíve máshoz húzta. Ahhoz a zöld hajú fiatalemberhez, aki szelíden megszólította, és a kezét nyújtotta felé. Malfurion kevesebbszer látogatta meg, és ha találkoztak, általában Elune szentélyében, vagy az erdőben csöndesen elmélkedtek egymás mellett. Tyrande szeretett Malfurion mellett lenni. A csönd többet mondott ezer szónál, és jobban megértették egymást szavak nélkül is, mint bárki mást a világon.

  Tyrande tudta, hogy Illidan csalódott lesz, de nem számított arra, hogy visszautasítása ilyen fájón fogja érinteni. Az utána következő eseményekért mélyen belül magát is hibáztatta. Ha nem utasította volna vissza Illidant, talán sok minden másképp történt volna. Malfurion könnyebben beletörődött volna a visszautasításba. Minden látszat ellenére, a hangos és vidám Illidan mindig is sebezhetőbb volt testvérénél.

  Illidan… Tyrande behunyta a szemét, és próbált kapcsolatba kerülni a démonvadásszal, akivé vált. De mint az utóbbi években annyiszor, most sem sikerült őt elérnie. Nemrég Malfurion is elvesztette vele minden kapcsolatát. Bár ezt senkinek nem vallotta volna be, a druida aggódott testvéréért. Tudta, hogy Illidan magában az Arthas-szal vívott párbaját játssza le gondolatban újra és újra, de a párharcot ezen alkalmakkor ő nyeri meg. Utoljára, amikor Malfurion már a Rémálom fogja volt, Illidan a Fekete-templomba zárkózott be, és barátja, Kael’thas is elhagyta őt. Azóta nem hallottak felőle, csak kósza híreket állítólagos haláláról. Tyrande azonban reménykedett, hogy amíg Árnyékdal Maiev vissza nem tér az éjelfek közé, addig Illidan halála sem biztos. Lelkében megint feltámadt az önvád. Tudta, hogy Illidan alapvetően nem rosszlelkű, csak egy megfelelő kézre lett volna szüksége, aki vezette volna. És ő ezt a kezet tagadta meg tőle. Illidan…

  Tépelődéséből Shandris érkezése zavarta meg. Az éjelf nő, a Vigyázók vezére ezúttal nem harci felszereltségben állt előtte. Hosszú, hófehér ruhát viselt, amely gyönyörűen ölelte körül karcsú és hajlékony testét. Tyrande rámosolygott az érkezőre, és egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon hány éjelf férfi szívét törte össze eddig Shandris.

  - Tyrande, itt az idő, hogy készülődj – mondta, karján csodás anyagból készült hosszú köntöst tartott. Tyrande gyorsan felöltözött. A két nő egymásra mosolygott, és átölelték egymást. Kéz a kézben mentek el Elune szentélyéig, ahol a főpapnő meghagyta, hogy pár percre hagyják egyedül.

  Tyrande lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Elune, kérlek, tekints le szeretett népedre és add áldásodat rájuk. Kérlek, ruházz fel erőddel, hogy megfelelően irányíthassam őket. Biztosítsd nekem bölcsességedet, hogy mindig a jó döntést hozhassam. Gyógyítsd be a sebeket, amelyeket a gonosz erők okoztak a természeten és az élőkön.
 
  Tyrande elmerengett azon, hogy az elmúlt tízezer évben vajon hányszor kérte Elune áldását. Az istennő mindannyiszor teljesítette kérését. Nem kértem tőle már így is sokat? Az elmúlt tízezer év történései és magánya miatt az utóbbi időben önmarcangolóvá vált. Bár Malfurion szerette, mégis elhagyta őt hivatása és küldetése miatt. A papnő soha nem tett szemrehányást érte. A sors úgy hozta, hogy népének vezetője lett, ami állandó feladattal járt. Mindig volt körülötte valaki, és mégis magányos volt. Valahányszor meglátogatta egy ifjú pár, hogy szerelmükre Elune áldását kérjék, a szíve mindannyiszor összefacsarodott. De nem tett szemrehányást szerelmének, hiszen soha nem ígérte meg neki, hogy vele marad. Tyrande megértette, hogy a druidát a kötelessége szólítja el mellőle, és Malfurion kötelessége a világ megmentése volt. Ő csak a második helyre szorul.



  A Rémálom azonban majdnem elpusztította a világot, a győzelmük egy hajszálon múlott. Akkor értette meg Tyrande, hogy az ő kötelessége Malfurion védelmezése. Miközben a druida legbelsőbb énjét szabadította fel azzal, hogy egy haragos vihart támasztott Azerothon és a Smaragd Álomban, a papnő ott állt mellette, és Elunéhoz imádkozott, hogy védje meg szerelmét. Ezzel óvta meg Malfuriont, aki így megóvhatott mindenki mást. És ez így volt rendjén.

  Tyrande lassan elindult ki a napfényre. A lágy szellő virágillatot hozott a szélben, és kedvesen cirógatta arcát. Nioma, egy másik papnő lépett hozzá. Kevesen tudták, hogy Nioma is akkor volt tanuló Elune nővérei között, amikor ő.

  - Tyrande, egy ifjú jött hozzád, hogy beszélni szeretne veled. De ne maradj sokáig!

  A főpapnő meglepetten fordult társa felé, aki azonban nevetve elszaladt már. Mit akarhat most tőle bárki is?

  Tyrande kilépett a szentélyből és körülnézett. Senkit nem látott. Már éppen megfordult, amikor a háta mögött hangot hallott:

  - Tyrande! – mondta valaki szelíden. A nő mosolyogva megfordult. Előtte egy zöld szakállas, magas férfi állt, akinek fejét két szarvasagancs díszítette, és aki most a kezét nyújtotta felé.

  Tyrande elfogadta a feléje nyújtott kezet, és elindultak az ünneplő tömeg felé. Tudta, hogy soha többé nem lesz magányos. Suttogószél Tyrande és Haragvihar Malfurion tízezer év után végül ígéretet tettek egymásnak és összeházasodtak.

2012. május 31., csütörtök

Amazonszív

Szóval egy újabb rovat következik. Ezúttal nem fordításról, hanem saját történetről van szó, amit már lassan háromnegyed éve írtam. A történet a Dragonmaw klán vezéréről szól, Zaeláról szól (minő meglepő, hogy egy lány női karakterről ír!) Igyekeztem igazodni a lore-hoz, és inkább a lyukak betöltésére koncentráltam, de ne felejtsétek el, hogy ez csak egy rajongói írás, vagyis fanfiction, szóval valószínűleg egyáltalán nem így történtek az események, ahogy leírtam, csak a képzeletemben játszódott le így!

A történet hosszú lesz, de nem akartam szétszedni. Nyugodtan leírhatják a véleményeteket, akik már régebb óta ismernek, tudják, hogy a negatív kritikán se szoktam megsértődni, ha olyan, akkor igyekszem megfogadni. Ja, és ha nektek is van egy kis irományotok, amit kiraknátok, nyugodtan küldjétek el nekem, és akkor megjelenik az oldalon a nevetek megjelölésével. Egyedül az előzetes nyelvtani átnézés jogát tartom fenn magamnak! :)

Ennyi bevezető után pedig jöjjön a történet, jó olvasást kívánok hozzá :)

Zaela gondolataiba merülve járkált fel s alá szobájában. Egy levelet szorongatott a kezében, amelybe időnként belenézett. Már olyan sokszor elolvasta, hogy szinte kívülről tudta a tartalmát.

„ A Sárkánybendő klán hadúrjának, a harcos amazonnak” - így kezdődött. A megszólítás még mindig furcsán csengett Zaela fülének. Harcos amazon. Igen, az lett belőlem. Ahogy apám mindig is szerette volna, gondolta keserűen. Az apja, a Sárkánybendő klán harcosa egész életében fájlalta, hogy nem született fia, csak egy szem lánya. Ezt éreztette is vele, minden reggel, amikor hideg vízzel ébresztette fel, amikor kegyetlen viharban futtatta, amikor sárkány-fiókákkal harcoltatta. Amikor fiúnak szólította. Mindig.

Hát, nem volt hiábavaló a tanításod, apám, gondolta Zaela. Kezdetben boldogan engedelmeskedett az apjának, hiszen azt remélte, örömet szerez neki. Később rájött, hogy az apja semmivel sem kedveli jobban, állóképessége és ereje ellenére sem. Ekkor meggyűlölte, és néha a halálát kívánta. Megkönnyebbült, amikor apja távozott a Külső Földekre, és szinte örült, amikor a haláláról hoztak hírt. Mostanra azonban csak szánakozni tudott rajta. Szánakozni apja gyengeségén, kicsinyességén, erőszakosságán, kegyetlenségén. De furcsa módon, valahol legbelül apró hálát kezdett érezni aziránt, aki annyi fájdalmat okozott neki. Nélküle most nem tartana itt. Nélküle nem vált volna belőle harcos amazon, a Sárkánybendő klán vezére. Nem olvasná ezt a levelet.

„Nem ajánlom, hogy szóba állj velük az engedélyem nélkül! Nem tudhatjuk, hogy mit tervelnek a hátunk mögött. Nem szabad megbízni Sylvanasban! Minden lépésükről tájékoztatást kérek.
Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke”

Zaela gondterhelten olvasta immár századjára a levelet. Erre bezzeg nem tanította meg az apja, gondolta keserűen. Megtanította, hogy hogyan harcoljon, hogyan járjon túl az ellenség eszén a harctéren, hogyan lopakodjon úgy, mint az árnyék, hogy vonja uralma alá a sárkányokat, de soha, egyetlenegyszer sem tanította meg arra, mit jelenti vezetni. Hogyan is taníthatta volna, mikor ő sem volt más, mint egy egyszerű katona? Katona, aki legjobb tudása szerint teljesíti a parancsot, amit adnak neki. A katona nem gondolkodik a parancs értelmén, csak szolgál. Lehet, hogy neki sem kellene gondolkodnia, hanem csak szolgálnia?



Végtére is Garrosh volt a Hadfőnök, a hadvezér, akit csodált erejéért és bátorságáért, és a vezető, akit csodált kitartásáért és azért, hogy össze tudja tartani szövetségeseit. Kívülről a Horda számára mindig az egységet jelentette, azt az egységet, amelyet népe elárult és elhagyott. Most, hogy immár az ő népe is újra a Horda tagja volt, mindez megváltozott. Belülről már korántsem volt meg az egység. Bár közös volt a céljuk, minden népnek megvolt a maga saját célja, amihez a Hordát használta fel eszközül. Az önös érdekek pedig néha a Horda tagjait is egymás ellen feszítették.

Zaela nagyot sóhajtott, és az ajtajánál várakozó őrhöz fordult.

- Vezesd be a követet!

Az őr kiment, pár perccel később pedig oldalán egy élőholt hölggyel tért vissza.

- Haduram, Lady Cozwynn – mutatta be a nőt. Zaela intett a követnek, hogy lépjen beljebb, az őrnek pedig így szólt: - Gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon minket.

Miután az őr elment, Zaela alaposan megnézte magának a követet. Bár a Horda tagjai között már látott egy pár élőholtat, Lady Cozwynn volt az első, akivel négyszemközt is beszélt. Az élőholt valaha gyönyörű hölgy lehetett, arcának finom vonásait a halál enyészete sem tudta teljesen elfeledtetni. Lila haját hátul összefogta, és egyszerű lila útiköpönyeget viselt. Amint megérkezett Sárkánybendő Kikötőjébe, bebocsátást kért a klán vezéréhez.

- Meglepő, hogy máris felkerestek az Elhagyottak, Lady Cozwynn – kezdte Zaela. - Ugyancsak gyorsan jutnak el hozzátok a hírek. Más népektől még csak leveleket se kaptam, hogy elfogadják felvételünket a Hordához, az Elhagyottak követe pedig tüstént személyesen is megjelenik nálam. Vajon mi ennek az oka?

- Zaela hadúr, engem a Sötét Úrnő személyesen küldött el hozzád – felelte Lady Cozwynn mélyen meghajolva. - Úrnőm birodalma nem fekszik messze az Alkonyi Felvidéktől, és az Elhagyottak fontosnak tartják, hogy minél előbb cselekedjenek.

- Valóban nem fekszik messze tőlünk Tirisfal. Vagy az Arathi Felvidékre gondoltál? - kérdezte, látva, ahogy az élőholt elhúzza a száját. - Tudok Sylvanasról egyet és mást. Még elzártságunkban is megvoltak a magunk hírforrásai, és még most is kiválóan működnek. Tudom, hogy Sylvanas egész Lordaeront el akarja foglalni, és magának követeli. Tudom, hogy megtalálta a módját, hogy hogyan tehetne szert még több élőholtra. - Azt nem árulta el, hogy ezek többségét Garrosh-tól tudta. - Mondd, mit kíván tőlem, a friss klánvezértől Sylvanas?

- Látom, neked is a füledbe csicsereg valaki – jegyezte meg gúnyosan a Lady. - Ne félj, nem hibáztatunk érte. Új vagy még a Hordában, szükséged van a tanácsokra.

- De nem feltétlenül az Elhagyottakéra – csúszott ki Zaela száján.

Lady Cozwynn erre a megjegyzésre is csak gúnyosan mosolygott.

- Zaela hadúr, majd megtanulod, hogy időnként bölcs dolog hallgatni és figyelni a háttérből. A vezetés nemcsak arról szól, hogy háborúzunk, ahogy azt Pokolsikoly Garrosh hiszi. Egy nép vezetése türelemjáték. Puhatold ki, hogy ki mit akar tenni, hagyd, hogy egymásnak essenek, és egymással vitázzanak, és ha elfáradnak, akkor vidd keresztül a saját akaratodat.

- És mi lenne Sylvanas akarata? Mit akar tőlem a Sötét Úrnőd?

- Nem akar tőled semmit. Segíteni szeretne – felelte az élőholt.

Az ork nő felröhögött. - Sylvanas és a segítő szándék? Azt megtapasztalta a Horda Haragkapunál! Igazán nagyszerű segítséget nyújtott. Nem elég már neki Lordaeron, az emberek királysága? Most már a Vadpöröly törpök birodalmára is fáj a foga?

- Mi nem akarunk a Vadpöröly törpökkel csatázni, nem „fáj a fogunk” a Vadpörölyök birodalmára, azt meghagyjuk nektek. Az Alkony Pörölyével szemben szeretnénk segíteni.

- Az Alkony Pörölyével szemben? - lepődött meg Zaela. - És ugyan mi lenne ennek a segítségnyújtásnak az 
ára?

- Semmi – felelte egyszerűen Lady Cozwynn.

Zaela ismét felröhögött, ezúttal még hangosabban. - Ezt azért nem veszem be, Lady Cozwynn. Sylvanas mindenféle ellenszolgáltatás nélkül segítséget nyújtana a Sárkánybendőknek az Alkony Pörölyével szemben? Bár új vagyok még a Hordában, és nem vagyok jártas népek vezetésében, nem vagyok vak, és főleg nem vagyok bolond!

Az élőholt azonban nyugodtan folytatta: - Akkor mondjuk úgy, hogy az ár nem anyagi természetű. A Horda bizalma megrendült bennünk, ezt te is jól tudod.

- És Sylvanas ettől a segítségnyújtástól várja, hogy visszaszerzi Garrosh bizalmát? - kérdezte Zaela.

- Legalábbis reméli, hogy kicsit foldozgatni tudja az összetört kerítést – fejezte be mosolyogva Lady Cozwynn.

Zaelának megfájdult a feje. Bábunak érezte magát egy játéktáblán, akit ide-oda tologatnak, hogy felhasználják saját céljaik eléréséhez. Hirtelen elege lett az egész vezetősdiből.

- Gondolkodom az ajánlatodon, Lady Cozwynn – mondta pár pillanat után. - Szólok, ha döntöttem.

- Jól fontold meg, hogy mit döntesz, hadúr. A Horda jövője múlhat rajta – mondta Lady Cozwynn, majd mélyen meghajolt, és elhagyta a fogadótermet.

Később, a nap folyamán Zaela felkereste Malliát, a Látót, a Sárkánybendő klán sámánját. Az idősebb nő Zaelát kicsi kora óta ismerte, anyja helyett anyjaként viselkedett a lánnyal, aki apja durva nevelési szokásai miatt gyakran keresett vigaszt nála.

-Hadúr, megtiszteltetés, hogy felkerestél! - üdvözölte Zaelát, amikor meglátta.

A klánvezért dühösen leintette. - Nem vagyok hadúr, elegem van belőle!

Mallia csak mosolygott a lányon. - Nocsak, mi bánt téged, kicsi Zaelám? Akkor voltál utoljára ilyen dühös, amikor apád egész nap féllábon ugráltatott, és minden ugrásodnál fiúnak szólított.

- Drága Mallia, segíts nekem! - sóhajtott Zaela. - Nem akartam hadúr lenni, nem akartam a Sárkánybendő klán vezére lenni, még csak katona sem akartam lenni, hanem egy lány, aki majd gyerekeket szül és felneveli és védelmezi őket!

- Zaela, a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan azt gyerekkorunkban elterveztük – mondta a sámán. - Bár a szíved ezt kívánta, a sorsod máshogy volt megírva. A szellemek téged választottak ki, hogy visszavezesd a klánt a Hordába, és irányítsd népünket ezekben a zűrzavaros időkben.

- De én nem akartam vezér lenni, sem hadúr! Ez túl nagy falat nekem!

- Zaela, emlékszel arra, mi vett rá téged, hogy Mor'ghor ellen fordulj? Hogy életedet kockáztatva legyőzd és segíts a Hordának?

- Mor'ghor kegyetlen volt, és egyáltalán nem törődött a népével – felelte Zaela. - Fel-orkokkal vette körül magát, mert még mindig a Sötét Hordában hitt! Ez az új Horda idegen volt számára, és azt mondta, hogy Garrosh egy nyámnyila alak, aki nem képes egy századot sem elvezetni.

- Te viszont nem vagy kegyetlen, és sokat törődsz népeddel – folytatta Mallia. - Felismerted, hogy soraink között a fertőzött fel-orkokkal végleg elpusztulnánk. Bátor voltál, amiért szembe mertél szállni Mor'ghorral és bátorságodnak meglett az eredménye. Bár egy háború kellős közepén vagyunk, ellenségekkel körülvéve, végre ismét vannak szövetségeseink, akikre számíthatunk!

- Éppen ez a baj – bökte ki Zaela. - A Horda túl nagy, túl sokféle nép keveredik benne. És minden népet valójában saját önző céljai vezetnek. Azért nyújtanak egymásnak segítséget, hogy utána a saját céljaikat elérhessék, nem azért, mert szeretik egymást!

- Ó, Zaela, drága gyermekem, te még mindig olyan naiv vagy, mint mikor ork vezérekről álmodoztál, akik egy nap feleségül kérnek téged! - mondta Mallia. - Azt hiszed, azért tudok beszélni az elemekkel, mert szeretnek engem? Tévedsz. A tűz, ha tehetné, elemésztene engem, a víz megfojtana, a föld pedig eltemetne. Mégis, meg tudom győzni őket arról, hogy céljaim elérése érdekében legyenek szövetségeseim. A tűznek azt mondom, hogy ne emésszen el, helyette adjon meleget hideg éjszakákon, cserébe meggyőzőm a vizet, hogy ne oltsa el a tüzet. Így működik ez, gyermekem: valamit valamiért.

- És honnan tudhatom, hogy nem fognak-e becsapni? Hogy nem fogják megszegni ígéretüket?

- Nyisd ki a füled, hogy meghallhasd a kétely hangjait! Nyisd ki a szemed, hogy megláthasd a bizonytalanságot! És tárd ki a szíved, hogy felfedezd a hátsó szándékot – felelte a látó. - Ne felejtsd el, Zaela: asszonyi szíved van, és az asszonyi szív olyan dolgokat is meglát, amelyek a férfiszív előtt rejtve vannak. A férfiak bátrak és erősek, rettenthetetlenek a csatában. Az asszonyok aggódnak a férfiakért, gyermekeikért, érzékenyebbek a környezetük rezdülésére. Az ő feladatuk megóvni a férfiakat, hogy azok rettenthetetlenek lehessenek.

Zaela elgondolkozott a hallottakon. Asszonynak született, akiből egész életében férfit akartak faragni. Először az apja, most pedig a Horda. Nem hívják Úrnőnek, mint Sylvanast, helyette a Hadúr címet kapta, mint bármelyik férfi. Elismerik tetteit és elismerik bátorságát, csak azt nem ismerik el, hogy nő.


Eszébe jutott első találkozása Pokolsikoly Garrosh-sal. A barna orkkal, akit a bokrok között talált félájultan. Tudtak a Hordát ért támadásról, azonban Mor'ghor megtiltotta, hogy segítsenek a zöld orkoknak, aki elhagyták a régi Hordát, hogy egy újat alkossanak. Árulóknak tartotta őket, akik orkok helyett trollokkal, élőholtakkal és goblinokkal szövetkeztek. Akik előbb kérték a taurenek barátságát, mint a Sárkánybendőekét.

Zaela mégis túlélők után kutatott. Tudta, hogy az életét kockáztatja ezzel, de tudta, hogy meg kell tennie ork testvéreiért, és az ártatlanokért, akiket felkészületlenül ért az Alkony Pörölyének támadása. Ahogy a magas fűben hallgatózott, egyszer csak nyöszörgésre lett figyelmes egy közeli bokornál. Odakúszott, és akkor meglátta a barna orkot, aki a hátán feküdt. Rögtön tudta, hogy ki fekszik ott, hiszen ők is sokat hallottak a Mag'harról, aki újabban a Hordát vezette. Hallották, hogy félelmetes erejű, aki Északszirten sikeresen küzdött a Falkával, hogy bátor és legyőzte a taurenek törzsfőnökét. Zaela mégis azt csodálta, hogy képes összefogni a Hordát és egységként vezetni őket Azerothon.

Közelebb kúszott Garrosh-hoz, hogy szemügyre vegye. Ugyanolyan ork, mint én, gondolta Zaela, csak barna, de tiszta, mint én, nem zöld. Hangjára Garrosh felnyitotta a szemét:

- Kérlek, adj egy kis vizet! - nyöszörögte.

A lány a kulacsáért nyúlt, és az ork szájához illesztette, aki nagyokat kortyolt a hűs vízből. Amikor a kulacs teljes tartalmát kiitta, nyögdécselve felállt, és így szólt:

- Vissza... vissza kell mennem a Hordához.

- Feküdj vissza, még nem vagy elég erős. Mindjárt hívom a gyógyítónkat, hogy ellássa a sérülésed – győzködte Zaela.

- Tudok járni, és a Hordában is vannak gyógyítók. Nem hagyhatom őket magukra.

- Igazad van, Hadfőnök – hajtotta le az ork lány a fejét. A megszólításra Garrosh felkapta a fejét:

- Tudod, hogy ki vagyok?

A lány bólintott. - Te vagy Grom fia Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke – felelte.

A mag'har tekintetete szinte ellágyult. - Köszönöm a segítségedet, leány – mondta, majd otthagyta. Zaela még sokáig nézett utána.

Attól a naptól kezdve mindent megtett, hogy klánja csatlakozhasson a Hordához. Ellenállást szervezett Mor'ghor ellen saját népén belül, kapcsolatba lépett a Horda követeivel, és amikor elérkezett az idő, magát Mor'ghort is megölte. Népe pedig onnantól vezérének tekintette.

Teljes harci díszében, büszkén várakozott a Horda Hadfőnökére, hogy végre csatlakozhasson népével hozzá, és kövesse őt, bármerre is vezesse őket. Zaela szíve a torkában dobogott, amikor meglátta Garrosht, aki legendás fejszéjét, Üvöltővért viselte a hátán. Zaela büszkén húzta ki magát farkasa hátán. Alig várta, hogy lássa Garrosh arcát, amikor felismeri őt.



De csalódnia kellett. A Hadfőnök nem ismerte fel benne, a vezérben a lányt, aki vizet adott neki.

- A Sárkánybendő harcos amazonja – köszöntötte Garrosh. - Lépj közelebb hozzám!

- Pokolsikoly, Zaela vagyok a Sárkánybendő klánból – felelte a lány. - A néped felszabadította népemet a zsarnok uralma alól. Az eszközeid vagyunk. A Sárkánybendők ereje rendelkezésedre áll. A Hordáért!

- Vér és becsület neked, hős. A Horda üdvözöl titeket. - Ezzel vége is volt az üdvözlésnek. Nem volt mosoly, nem volt gyengédség. Kurta szavak, amelyeket máris parancsok követtek. Zaela azonban ezért is csak csodálni tudta. Semmi felesleges időpocsékolás, kizárólag határozott döntések egy szempillantás alatt.
Zaelát egyik ork felderítőjének kiáltozása riasztotta fel töprengéséből.

- Hadúr – kiáltotta a nőnek – az Alkony Pörölye megtámadta az előőrsünket Véresszurdoknál!

Mire Zaela odaért testőrségével, a csatának vége volt. Véresszurdok nem véltetlenül kapta a nevét, a meredek hegyoldalakban lévő szűk, apró völgyek, amelyek folyosót képeztek, számos véres csata helyszínei voltak rövid idő alatt. A Kataklizma után kezdték ezt a területet Alkonyi Felvidéknek hívni, amikor Grim Batol elátkozott erődje körül a számos szektás megjelent, akik az Alkony Pörölye tagjának nevezték magukat. A Sárkánybendő klán kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a világvégét hirdető és ősi isteneket imádó népeknek, hiszen saját fennmaradásáért küzdött a Vadpöröly törpökkel szemben. A Kataklizma után azonban a számuk jelentősen megnőtt, és hirtelen két tűz között találták magukat az itt rekedt orkok: a törpök mellett immár a szekta is támadásokat indított ellenük, amelyek legyőzéséhez kevesen voltak. Ekkor találkoztak a Hordával, és Zaela tudta, hogy a Szövetség által támogatott Vadpörölyök és a Halálszárnnyal kiegészült Alkony Pörölye mellé minden eddiginél nagyobb szükségük van egy saját szövetségesre a Horda személyében.

A csata a Sárkánybendők győzelmével ért véget, habár ez elég halvány győzelem volt. Sikerült megtartaniuk az előőrsöt, de csak óriási veszteségek árán. A torony körül rengeteg sebesült feküdt, akiken Gregor, a gyógyító igyekezett segíteni. Zaela nehéz szívvel járt közöttük, hibásnak érezte magát, hogy a Kikötő biztonságában volt, amikor társai itt küzdöttek.

A felderítők sem szolgáltak túl jó hírekkel:

- Hadúr, hatalmas sereg vonul felénk nyugatról – jelentette Vharg nevű őrszeme.

- Hányan vannak?

- Úgy gondolom, hogy talán ötezren. Ha gyorsan haladnak, három nap múlva ideérhetnek. Vannak köztük felderítők, íjászok, harcosok, boszorkánymesterek, vérmágusok, elementál-varázslók. És … - egy pillanatig Vharg habozott – vannak sárkányaik. Alkonyi sárkányok.

- Biztos vagy benne, hogy ennyien vannak? Hogy nem lesznek még többen? – Zaela hangja magabiztosnak tűnt, holott távolról sem volt az. Ötezer szektás! Véresszurdok előőrse összesen kétszáz embert számlált, és abból is talán száz fogható harcra ezután a csata után. A Kikötőben ezren állomásoznak, a többi helyőrségben talán összesen ötszázan. Ha mindenkit ide mozgósítana, akkor is több mint háromszoros túlerőben lennének.

- Biztos, hogy nem lesznek többen – felelte Vharg. – Túlmentünk a táboron, de nem láttunk az utakon semmilyen mozgást, amiből arra lehetne következtetni, hogy még érkezik erősítés.

- Úgy tűnik, ezzel a támadással csak az erőnket akarták kipróbálni – jegyezte meg tanácsadója, Haláltütő Grot, a fegyvermester. – Összesen háromszázan jöttek, és amikor már nagyon vesztésre álltak, az utolsó néhánytíz ember visszaszaladt. A sárkányok azok, akik igazán nyugtalanítanak.

Zaela bólintott. Tudta, hogy Grotnak igaza van. A Sárkánybendőknél senki sem tudta jobban, milyen veszélyesek lehetnek a sárkányok. Amikor még ők is uraltak sárkányokat… de jobb, ha erre nem gondol. Felnézett a tőlük északra lévő hegyekre. Még innét is jól lehetett látni, hogy a magasban vörös sárkányok köröznek. A Horda egyik követe, a tauren sámán Barnaföldű Roran is abba az irányba nézett, mint Zaea. Ő is észrevette a sárkányokat.

- Talán segítenének nekünk – jegyezte meg. – Hiszen a Földi Körrel szövetségben állnak! Az ő érdekük is, hogy legyőzzük az Alkony Pörölyét! Én vállalom, hogy beszélek velük!

- Köszönöm az ajánlatodat, Roran – felelte Zaela – de nincsen értelme megpróbálni. A vörös sárkányok nem fognak segíteni nekünk. Túl fiatal vagy hozzá, hogy emlékeznél arra, hogy mit tett népem a vörös sárkányokkal a Második Háború alatt.

- De itt most nemcsak a népedről van szó – próbálkozott tovább a tauren. – Nem a Sárkánybendő klán, hanem a Horda kérné a segítséget egy közös ellenség, az Alkony Pörölyével szemben.

- Felesleges – szólalt meg a fegyvermester. – Megpróbáltunk velük kapcsolatban lépni, de elutasítottak minket.

- Amit meg is lehet érteni – magyarázta Zaela. – Rabszolgasorban tartottuk őket és királynőjüket! Szörnyű dolgokra kényszerítettük őket. Most nem bíznak bennünk. A bizalmat újból ki kell érdemelnünk. Ha legyőznénk az Alkony Pörölyét, az talán egy lépcsőfok lehetne az úton – fejezte be bizakodva.

- Csakhogy ahhoz túl kevesen vagyunk – jegyezte meg Grot. – Erősítést kellene kérnünk a Hadfőnöktől.
Zaela némán bólintott, hiszen ő is ugyanerre gondolt.

Mikor visszaérkezett a Kikötőbe, az Elhagyottak követe, Lady Ozwynn lépett hozzá:

- Hadúr, megfontoltad a Sötét Úrnő ajánlatát? – kérdezte.

- Még gondolkodnom kell rajta – felelte Zaela. Jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt az élőholtaknál.

- Vagyis még nem kaptad meg a parancsot, hogy mit tégy velünk – jegyezte meg a Lady.

Zaela válasz helyett csak rávicsorgott és otthagyta. Éppenséggel már megkapta a parancsot. Garrosh természetesen azt kívánta, hogy utasítsa vissza az Elhagyottak ajánlatát. A Horda haderejében vannak élőholtak, Zaelának nincs szüksége Sylvanas magánhadseregére, és főleg nincsen szükség arra, hogy az annak az élőholt szajhának a lekötelezettje legyen.

A klánvezér azonban nem volt elégedett a válasszal, főleg annak gyorsaságával nem. Míg korábban csodálta, hogy Garrosh pillanatok alatt képes döntést hozni, most bosszantotta. – Meg sem kérdezte a tanácsadóit – gondolta magában. – Nem is próbálta mérlegelni a segítség előnyeit. És nem kérdezte meg az én véleményemet.

Mivel sikerült egy mágusok által használt átjárót véglegesíteni Sárkánybendő Kikötő és Orgrimmar között, Zaela azonnal kihallgatást tudott kérni a Hadfőnöknél. Pár óra múlva Garrosh engedélyezte a látogatását, és az ork nő az átjárón keresztül Orgrimmarba érkezett. Saját kicsiny Kikötője után a nagyvárost sokfélének és túl hangosnak találta. Körülötte különféle árusok árulták portékáikat: egy ork asszony zöldségeket és gyümölcsöket, egy tauren vadász különböző állatbőröket, míg egy goblin árus a legmodernebb fegyvereket és páncélokat. A közelben trollok vitáztak össze egymással, és Zaela látta, amint egy vérelf pár magasan fennhordott orral igyekezett keresztül a tömegen. – Túl sokfélék vagyunk, túl sokféle céllal – gondolta Zaela.

- Hadfőnök, még több katonára van szükségem – kezdett bele Zaela, amikor a Hadfőnök szobájába vezették. – Az Alkony Pörölye egy ötezer fős sereggel kíván támadni Véresszurdoknál. Mi csak ezerötszázan vagyunk. Ha beveszik Véresszurdokot, a következő célpontjuk a Kikötő lesz!

- Sajnálom, de nincsenek felesleges katonáim, akiket nyomban odaküldhetnék – felelte Garrosh. – Az átjárón nem tudunk átküldeni egy egész hadsereget. Két hét múlva kapsz kétezer embert.

- Két hét múlva már lehet, hogy nem lesz hova küldened őket.

- Miért? Nem tudod ezerötszáz bátor harcossal megvédeni egy ilyen csőcseléktől a földedet? Vagy talán mégsem vagytok olyan bátor harcosok, mint ahogy hallottam rólatok?

- Az Alkony Pörölye nem csőcselék. Ravaszak és aljasak, azt hittem, ezt te is tudod – mondta Zaela célozva a Garrosh-t ért árulásra. – És sárkányaik vannak. Mi már elvesztettük azt a képességünket, hogy sárkányokat uralhassunk. – Zaela úgy gondolta, hogy ki kell játszania az utolsó kártyáját is: - Sylvanas két nap alatt ezer íjászt és ezer árnyékpapot tud küldeni.

- Azt mondtam, hogy nem! – kiáltotta Garrosh. A hangjára két őr is berohant a szobába, ám ő intett nekik, hogy távozhatnak. – Nincs szükségünk az élőholtakra. Nem lehet megbízni bennük, különösen nem Sylvanasban!

- És ha tényleg csak segíteni szeretnének?

- Tudtommal én vagyok a Horda Hadfőnöke, és én azt mondtam, hogy nem kérünk az Elhagyottak segítségéből!

- Igaz, hogy te vagy a Horda Hadfőnöke, de én vagyok a Sárkánybendő klán vezére! – Most már Zaela is elvesztette a türelmét. – Az én feladatom az, hogy megvédjem a népemet!

- A te feladatod az, hogy engedelmeskedj, mint egy hűséges hadúr – vágott vissza Garrosh.
Zaela elsápadt ezekre a szavakra.

- Ahogy parancsolod, Hadfőnök – mondta csendesen, de hangjából érezni lehetett, ahogy forr benne a düh. Kiment az ajtón, intett a Kor’kron őröknek, hogy egymaga is visszatalál a portálhoz, nincsen szüksége kíséretre.

Ahogy a portál felé haladt, úgy érezte, hogy a feje rögtön szétrobban a hangzavartól. Igyekezett a zaj helyett a különböző népekre figyelni. Észrevette, ahogyan egy ork és tauren beszélgetett egymással, de rögtön elhallgattak, amint egy élőholt ért a közelükbe. Látta, ahogy a troll halász készségesen kiszolgál egy troll hölgyet, azonban a goblin fiúcska számára csak a legócskább halait kínálja. – Túl sok a bizalmatlanság. Már nem bízunk meg egymásban. A széthúzás lesz a vesztünk, ha nem vigyázunk. A régi Hordát is a széthúzás és az önző érdekek tették tönkre, és ezt is az fogja, hogyha nem tartunk össze, és nem tanulunk meg bízni egymásban.

Amikor visszaérkezett a Kikötőbe, megkérte testőreit és tanácsadóit, hogy hagyják magukra egy kis időre. Lement a tengerparthoz, és az egyik sziklára telepedett le. Onnan nézte a végtelen vizet, és azt, ahogy a szél az arcába röpíti a vizet. Szájában érezte a sós ízt, de nem zavarta. Körülötte dühöngtek az elemek, ő azonban mégis nagyobb nyugalmat érzett itt, mint Orgrimmarban.

Egy jó katona nem gondolkodik, hanem engedelmeskedik, fiú – hallotta gondolatban az apját Zaela. - A te feladatod az, hogy engedelmeskedj – mondta Garrosh. Zaela azonban nem akart hinni a feltétel nélküli engedelmességben. Ha engedelmeskedtem volna, akkor nem talált volna rá senki Garrosh-ra, senki nem lázadt volna fel Mor'ghor ellen, és lehet, hogy az Alkony Pörölye már megölte volna őket. A jó cél érdekében ellenszegült a parancsnak.

De vajon megbízhatok az Elhagyottakban? Ha elárulnak és cserbenhagynak minket, az a vesztünket fogja jelenteni. De ha nem kérek valahonnan segítséget, nem fogunk kitartani még két hétig, amíg az erősítés megérkezik. Miért vagyunk bizalmatlanok a saját szövetségeseinkkel szemben is? Mert túl sokfélék vagyunk – válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. - Nem ismerjük egymást, mert nem egyformák a gyökereink és a szokásaink. Túl sokfélék vagyunk. Túl sokfélék...

Zaela hirtelen elmosolyodott. Úgy érezte, végre meglelte a megoldást problémájára. Felállt, és gyors lépésekkel visszatért az erődbe.

- Hozd ide nekem Lady Ozwynnt! - parancsolta az ajtóban álló őrnek.

Pár perc múlva belépett az élőholt hölgy. Mélyen meghajolt Zaela felé, majd gúnyosan megkérdezte:

- Mit mondott Pokolsikoly Garrosh, a Horda Hadfőnöke az ajánlatunkra?

- Hogy utasítsam vissza, és ne bízzak meg bennetek – felelte nyugodtan Zaela. Elhatározta, hogy nem fog reagálni a lady gúnyos megjegyzéseire.

- Ezek szerint akkor nekem fölösleges tovább várakoznom. Látom, hogy úgyis sok dolgotok van a közelgő csata miatt. - Lady Ozwynn ismét mélyen meghajolt, majd a kijárat felé indult meg.

Zaela azonban utána kiáltott. - Állj meg! Nem mondtam, hogy távozhatsz!

Az élőholt meglepetten fordult vissza.

- Nocsak, a jó Garrosh még valamit üzent nekünk?

- A Hadfőnöknek nincs más mondanivalója számotokra. Nekem van. - Zaela nagy levegőt vett, majd így folytatta: - Elfogadom az általak ajánlott segítséget. Kétezer íjászra és harcosra lenne szükségem! Cserébe a Sárkánybendő klán teljes bizalmát élevzhetitek, amely, azt gondolom, a Hordában szinte egyedülálló lenne számotokra.

Lady Ozwynn elmosolyodott.

- A Sötét Úrnő örülni fog a válaszodnak. Holnaputánra megkapod a kétezer katonát, erről magam gondoskodom.

- Egyenesen Véresszurdokba jöjjenek, ott fogunk várni rájuk. - Zaela intett, hogy a követ távozhat. Lady Ozwynn azonban még kérdezett valamit:

- Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy vajon miért mer egy újonnan csatlakozott törzs vezetője szembeszállni a Hadfőnök akaratával.

- Nem szálltam szembe vele. Lehet, hogy Pokolsikoly Garrosh a Horda Hadfőnöke, azonban én, Zaela vagyok a Sárkánybendő klán vezére és az Alkonyi Felvidék hadura. Nem katona vagyok, aki vakon követi a parancsokat. Kikértem a Hadfőnök véleményét ügyetekkel kapcsolatban, de a végső döntés az enyém – felelte az ork nő.

- Úgy gondolom, kiváló vezető leszel, amazon – hajolt meg felé a Lady, majd szélsebesen távozott nemcsak Zaela fogadóterméből, hanem a Kikötőből is.

Két nappal később Zaela teljes haderejével Véresszurdoknál állt vigyázban, szembe az Alkony Pörölyének seregével. Csak ezer katonát mert elhozni magával, mivel félt attól, hogy a többi előőrsben rajtuk üthetnek távollétében, ezért mindenhol megfelelő védelmet hagyott hátra. Farkasa hátán utoljára végiglovagolt serege előtt. Amazon módra csak a bal vállán viselt vértet, haját harci varkocsokba fogta, jobb kezében hatalmas fejszéjét, Hűséget tartotta. Előtte álltak seregei: a Sárkánybendők szürke páncélöltözetben, a Horda harcosai kezükben fegyvereikkel, vadászok farkasaikkal és íjaikkal kezükben, troll zsiványok, akik fürgén és észrevétlenül tudtak lopózni, valamint egy századnyi vérelf paladin, akiket Lor'themar Theron küldött hozzá. Kiváló harcosok mind, csak kevesen voltak az ellenfélhez képest. Az Elhagyottak még nem érkeztek meg.

Zaela Groth fegyvermester és Gron parancsnok kíséretében kilovagolt a falakon túlra, az Alkony Pörölyével szemben. Mielőtt elkezdődne az ütközet, a szemükbe akarok nézni – gondolta Zaela. Amikor megállt a szekta tagjai előtt, kis idegességet érzett. Nagyon sokan voltak, violaszín ruhába öltözött arcane-mágusok, vérmágusok, boszorkánymesterek, elementál-varázslók. Egy másik csoport csak elf íjászokból állt, mindegyiknek violaszín csuklya fedte az arcát, hosszú fülük mégis elárulta őket. A seregből egy felsőtestét szabadon hagyó férfi lovagolt eléjük.

- Ha, szóval a Horda vezér egy nő szoknyája mögé bújik - mondta kihívóan. - Ennyire kifogytatok volna a bátor férfiakból?

- Én a harcos amazon, Zaela vagyok, a Sárkánybendő klán hadura – jelentette ki büszkén a nő. - És látom, hogy Cho'gall aljas árulók szoknyája mögé bújik. Ne tagadd, elárultad népedet és a Szövetséget, amikor csatlakoztál hozzá! - Zaela a többiekhez fordult. - Ti mind elárultátok népeteket és saját véretek ellen fordultok. Hogy bizhattok meg egymásban? Honnan tudjátok, hogy holnap nem fog társatok ugyanúgy elárulni, ahogy ti elárultátok társaitokat?

Az Alkony Pörölye seregéből kiáltozás hallattszott, és a fegyelem megtörni látszott. A vezető férfi hamar leintette őket.

- Ezek csak üres szavak, asszony, hiszen nem is érthetsz máshoz! Mi, akik hiszünk az Alkony Órájának eljövetelében, mi azonban karddal szerzünk érdemeket! Az Alkony Pörölyéért!

- Az Alkony Pörölyéért! - hangzott a kiáltás ötezer torokból.

- Kardforgatásra neveltek, és kardforgatóként élek – felelte Zaela. - Majd meglátjuk, hogy ki csatáz szavakkal és ki fegyverrel! - Ezzel az amazon és kísérői visszamentek az erődbe.

- Fújjátok meg a kürtöket! - parancsolta Zaela. - Mutassuk meg ennek a csőcseléknek, hogy milyen fából faragták a Hordát!

A csata elkezdődött. Hirtelen nyílvesszők suhogása és lövedékek becsapódása töltötte meg a levegőt. Az elementál-varázslók által irányított elemeket a Horda sámánjai próbálták lenyugtatni. Véresszurdok falvédjéről a vadászok nyilazták le a túl közel merészkedő szektás harcosokat. Zaela körbe-körbe ügetett farkasa hátán és parancsokat osztogatott. Amikor az Alkony Pörölyének íjászai lőttek, saját népének megparancsolta, hogy a hatalmas előkészített pajzsok menedékébe bújjanak. Két nyílzápor között pedig a sajátjaikat lőtték ki a falhoz közel merészkedőkre. A paladinok egyelőre azokat próbálták gyógyítani, akik minden elővigyázatosság ellenére is nyílvesszőt kaptak a testükbe.



A harc már két órája folyt, és Zaela látta, hogy az ellenség sorai között zúgolódás támad. Amikor messzilátójával jobban megnézte, látta, ahogy a dühös és csalódott orkok, akiknek nem sikerült elérni a falat, az elf íjászoknak estek, mert szerintük az íjászok nem végzik jól a dolgukat. Az elfek védelmére kelt jó pár elf druida is, akik eddig a sebesültjeiket gyógyították. Zaela elmosolyodott magában. - Tudtam, hogy túl sokfélék. Hogy nem fognak tudni egységesek maradni. - Aggódott azonban az élőholtak hiánya miatt. Mégis rosszul mérte volna fel a helyzetet, és nem érezte volna meg az árulás szagát, ahogy Mallia tanította?

Nemsokára egy sokkal nagyobb gond miatt aggódhatott. A távolban vijjogás hallatszott, amelyet túlságosan is jól ismert. A sárkányok. Ha nem tudnak a földön betörni, betörnek majd a levegőbe. Az égen addigra apró fekete pöttyök jelentek meg. Hamarosan nagyobbak lettek, és lassan az alakjuk is kivehetővé vált. Ibolyaszínű szárnyaikkal lassan teljesen beborították a kék égboltot.

- Íjászok! A sárkányokra! Most! - kiáltotta Zaela.

A nyilak többsége nem érte el a sárkányokat, helyette ártalmatlanul hullottak alá az égből. Az a pár, ami elért egy-egy alacsonyabban repülő sárkányt, szintén csak bolhacsípés volt a hatalmas teremtményeknek.

Elveszünk – gondolta Zaela. - Ha nem tudjuk őket időben lelőni, akkor ide fognak érni és nem sok mindent tehetünk ellenük ilyen kevesen.

Ekkor azonban ismét nyílzápor borította be az eget, ezúttal azonban az erődtől délről jöttek, és két sárkány is nagy szárnycsapások közepette hatalmas vinnyogás mellett bukott le a földre.

Zaela a nyilak irányába nézett. A közeli domboldalon élőholtak jelentek meg csontlovak hátán. Legelől Lady Ozwynn lovagolt. Zaela már korábban is hallott a Sötét Íjászokról, azonban először látta őket saját szemével. Pár pillanatig megbűvölten nézte az egyégesen és hotlukban is kecsesen mozgó alakokat, az összehangolt mozdulatokat, ahogy megfeszítették íjaikat, majd egyszerre eleresztették nyilaikat az ellenségre. Ismét három sárkány hullott le az égből. Zaela rákiáltott a harcosaira:

- Kaput kinyitni! Rohaaam! - kiáltotta, és ő maga is farkasán kirohant a kapun, fejszéjét a feje fölött lóbálva.



A többi már gyerekjáték volt. Az Alkony Pörölyének tagjai között, amikor látták a sárkányokat lehullani, a fegyelem utolsó szikrája is eltűnt. A sereg egyik fele parancsnokuk után futott, és rátámadott a Horda érkező tagjaira, azonban a nagyobb részük fejvesztve igyekezett elmenekülni és fedezéket keresni. A Horda tagjai könnyedén szétverték az összetört sereget, és estére az egész szurdokot megtisztították a szektásoktól.

Két nappal később a Horda Hadfőnöke is tiszteletét tette náluk. Zaela harci vértjét viselte, azonban haját nem fonta be varkocsokba, hanem szabadon hagyta. Mellette állt Lady Ozwynn, akit Zaela Véresszurdok felügyeletével bízott meg, valamint Haláltütő Grot, hű fegyvermestere. A portálon át belépő Garrosh-t díszsorfal fogadta. Zaela eléje lépett:

- Üdvözlünk Sárkánybendő Kikötőben, Pokolsikoly Garrosh! Megtisztelőnek tartjuk a Hadfőnök látogatását! - hajtotta meg fejét a mag'har előtt.

Garrosh-t azonban Zaelánál jobban lekötötte a mellette álló nő.

- Szóval igazak voltak a hírek, amit hallottam, és egyértelmű parancsom ellenére segítséget kértél ezektől a természet-ellenes lényektől – kezdte az ork minden bevezető nélkül. Lady Ozwynn arcán csak a szokásos gúnyos mosoly ült.

- A Sötét Úrnő üdvözletét küldi a Hadfőnöknek, és reméli, hogy apró cselekedetekkel befoltozhat bizonyos lyukakat – felelte.

- Nem érdekel a Sötét Úrnő bizalma – morgott a ladyre Garrosh, majd visszafordult Zaelához. - Megszegted a parancsomat, Hadúr.

- Inkább úgy mondanám, hogy nem fogadtam meg a tanácsodat, Hadfőnök – felelte szelíden Zaela. - Az Alkonyi Felvidék hadurának neveztél ki, akinek a feladata megvédeni a Horda erődjeit. Ahhoz, hogy ezt a feladatot ellássam, szükségem volt az Elhagyottak segítségére.

- Szóval te megbízol ezekben a korcs teremtményekben? - csodálkozott Garrosh.

- Nekem és népemnek nem ártottak. Ha el is vesztették a Horda bizalmát, ezzel a tettükkel talán bizonyították, hogy fontos számukra annyira a bizalmad, hogy megpróbálják visszanyerni. - Gyorsan folytatta, mielőtt még Garrosh félbeszakíthatta volna: - Népem is sokat ártott más népeknek, és sokan nem bíznak bennünk. Ennek érezzük is a következményeit. Tudom, hogy fáradságos munka a bizalom megszerzése, ezért hosszú út áll még az Elhagyottak előtt. Népem azonban kész arra, hogy bizalmába fogadja az Elhagyottakat, ha érdemesnek találja őket rá. És szerintem a Hordának is ezt kellene tenni – tette hozzá csendesen.

Garrosh feldühödött ezekre a szavakra.

- Nem tűröm, hogy egy klánvezér adjon tanácsokat, hogy mit kellene tennie a Hordának – kiáltotta. - Úgy látom, túl sokat képzelsz magadról, Zaela, ahhoz képest, hogy a Horda mentette meg a néped!

- Zaela vagyok, a harcos amazon, és erre büszke vagyok. Mikor megismertelek, csodálkoztam rajta, hogy hogyan tudja összetartani egyetlen személy ezt a sokszínű Hordát. Most már tudom, hogy türelemmel és bizalommal ez lehetséges. Ezért már csak azon csodálkozom, hogy te hogyan tudod összetartani őket.

- Vigyázz a szádra, asszony! Megmentettem a népedet!

- Én pedig megmentettelek Mor'ghor haragjától! - Most már Zaela sem tudta türtőztetni magát. - Vajon ha ő talált volna rád a bokor alatt, akkor is itt beszélgetnénk ma?

Garrosh elsápadt a klánvezér szavaitól. Pár pillanat csönd után, csak annyit mondott gúnyosan:

- Légy büszke a győzelmedre, amazon! - Azzal visszasietett a portálon át szeretett Orgrimmarjának menedékébe. A Sárkánybendő klán tagjai meglepetten néztek utána, vezérük azonban csak lemondóan intett, és megfordult.

Vajon Garrosh rájön valaha, hogy a széthúzás csak romba dönti őket? Hogy bármilyen törékeny is a bizalom, hinni kell benne, mert csak ez az egyetlen remény? Zaela csak remélni tudta, hogy erre a Hadfőnök is rájön, ahogyan ő is rájött.

Grot és Mallia léptek oda hozzá.

- Egy dologban igaza volt Garrosh-nak: légy büszke a győzelmedre, amazon!

Zaela rájuk mosolygott. Valóban, amit elért, valódi győzelem volt. Nemcsak az Alkony Pörölye felett, hanem a bizalmatlanság felett is. Ismerte a szívét, és tudta, hogy mivel kell szembenéznie. Amazon volt.