2013. április 16., kedd

A Hadúr és a Monk


Egyszer egy martalóc mogu hadúr olyan hatalomra tett szert, mellyel a Jáde Erdőt fenyegette.

- Újjá fogom építeni a mogu birodalmat! - jelentette ki a Jáde Kígyó Templomának kapui előtt. - És a ti fajtátok ismét szolgálni fog minket.

A várfalról egyetlen monk hangja szólt vissza:

- Mennyi mogut tudtál összeszedni, hogy megmérkőzzél velünk?

- Magammal hoztam egy százfős mogu hadsereget! - provokálta a hadúr büszkén.

- De ezek mögött a falak mögött mi ötszázan vagyunk – mondta magabiztosan a monk.


A mogu hadsereg ettől összezavarodott, és kétkedni kezdtek a vezetőjükben. A kétség eltöltötte a szívüket, és a sereg elfutott.

A Hadúr nagyon dühös lett! Otthagyta a templomot és mogu szövetségeseket keresett magának. Hosszú viták, fenyegetések, ígérgetések és könyörgések után a mogu újra kiállított egy sereget.

A Jáde Kígyó Templomának kapuinál a mogu hadúr így kiáltott:

- Hatszáz mogut hoztam magammal, hogy párbajra hívjam a te ötszáz csenevész védődet.

A várfalról egyetlen monk hangja szólt vissza:

- Említettük már, hogy minden monkunkra jut egy kifejlett moguevő kígyó? Mindig olyan éhesek.
Erre a mogu hadsereg ismét szétszéledt, hátat fordítva elhatározásának és tagjai az erdő mélyébe futottak.

A Hadúr ismét nagyon dühös lett! Ismét megpróbált csapatot toborozni. Bár évekbe telt, de visszatért, ezúttal egy hatalmas hadtestnyi moguval, quilennel és olyan fegyverekkel, amiket az ősi császárok sírjaiból csentek el.

- Térdre, ájtatosok! - kiáltotta a Hadúr. - Ezer mogut és ötszát quilent hoztam magammal kapuitokhoz. A mágia és a sötét erők fegyverei várnak hívásomra.

A várfalról egyetlen monk hangja válaszolt:

- És megtaláltad már a kémünket? Ő mindig olyan okos.

Erre a mogu légió tagjai egymásnak estek. Mindenki a másikat tartotta árulónak vagy besúgónak. A moguk között nem volt bizalom, csak erő.


Csata tört ki a templom előtt, ahogy a moguk egymást pusztították, szabadon bocsátva kétségük, haraguk, félelmeik, gyűlületük, erőszakosságuk és kétségbeesésük teljes súlyát.

Amikor a füst eloszlott, csak a Hadúr maradt a kapuk előtt. Sok korábbi szövetségesét megölte, és nem maradt egyetlen barátja sem, aki segített volna neki elfoglalni trónját.

A templomból egyetlen pandaren monk lépett elő, végignézett a csatatéren és elkezdte feltakarítani a törmeléket.

- Hol van a sereged? - kérdezte a Hadúr.

- Te hoztad őket magaddal – felelte mosolyogva a monk. - Barátom, ha neked kell az első ütést mérned, akkor már vesztettél.

2013. április 14., vasárnap

A Halász és a monkok


Két bölcs monk találkozott egymással a Jáde Kígyó Temploma alatt, hogy az igazság természetéről tanácskozzanak. Mivel a tenger tükörsima és nyugodt volt, úgy döntöttek, hogy felbérelnek egy halászt, hogy evezzen ki velük az ormokon túlra, hogy beszélgetésük közben megcsodálhassák a tájat.

- A tükörsima víz vihart jósol – figyelmeztette őket a Halász, de a bölcs monkok bíztak a szemükben és ragaszkodtak az utazáshoz.

- Az igazság abszolút – mondta az első monk, ahogy a kis hajó kisiklott a nyílt vízre. - Az univerzumban csak egy igazság létezik, és nekünk fáradhatatlanul azon kell dolgoznunk, hogy azt felfedjük.

- Az igazság relatív! - vágott vissza a másik, miközben felhők gyülekeztek a fejük felett. - Az univerzumban rengeteg igazság van, és csak a bolondok hiszik azt, hogy az ő igazságuk minden más igazság felett áll.


A Halász nem mondott semmit a monkok vitájára, mígnem az egyik végül feléje nem fordult és meg nem kérdezte a véleményét az igazság természetéről.

- Soha nem gondolkodtam még rajta – vallotta be.

A két monk megrázta a fejét és csettintettek a nyelvükkel. Majd aggódni kezdtek, mikor megtudták, hogy a Halász se írni, se olvasni nem tud.

- Úgy látjuk, hogy elvesztegeted az életedet – mondták neki.

Abban a pillanatban dörgés és villámlás rázta meg az eget, majd hatalmas vihar zúdult rájuk. A kis csónak hamarosan megtelt vízzel és felborult. Miután nagykabátját ledobta magáról, a Halász úszni kezdett a part felé.

- Segíts! - kiáltották a monkok, ahogy egyre nagyobb hullámok fordozódtak körülöttük. - Nem tudunk úszni!

A Halász így válaszolt:

- Úgy látom, elvesztegettétek az életeteket!

2013. április 11., csütörtök

Szaurokok szorításában



Amikor a moguk elkezdték kiépíteni hatalmas birodalmukat, több ellenséggel is szembe kellett szállniuk: a jinyukkal, hozenekkel, pandarenekkel és nem utolsó sorban a mantidokkal. Hogy létszámban erősek maradhassanak, úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy saját népet, amelyet rabszolgasorban tartanak és amely helyettük is harcolni fog. A moguk az Örök Virágzás Völgyében élő hatalmas hüllőket és krokodil-fajtákat választották ki erre a célra. Így jöttek létre a szaurokok.


A szaurokok a moguk hadseregeként és testőreikként funkcionáltak. Gyorsak, ravaszak és kegyetlenek voltak, kellő értelemmel rendelkeztek ahhoz, hogy átláthassák a moguk harci taktikáit és annak megfelelően cselekedjenek. A szaurokok segítségével, akik elnyomták a többi népet, a moguk hatalmas birodalmat tudtak kiépíteni. Azonban a moguk nem gondoltak arra, hogy ötletük a visszájára sül majd el. Hiszen mit láttak a szaurokok? Hogy ők azok, akik kezükben tartják a kardot, ők azok, akik engedelmességre kényszerítik a jinyukat, a hozeneket és a pandareneket, és ők azok, akik valójában egybe tartják ezt a hatalmas birodalmat. Lassacskán feltámadt közöttük az elégedetlenség és az engedetlenség. Már nem tekintettek úgy a mogukra, mint gazdáikra, akik felettük állnak. Miért is tették volna? Nem a moguk kezében volt a fegyver, amellyel a birodalmat kiépítették. És a kegyetlen, agresszív szaurokok saját teremtőik ellen fordultak, ha a harcok kimenetele nem az ő ízlésük szerint alakult.

Erre nem számítottak a moguk, és nem is kívánták eltűrni ezt a fajta engedetlenséget rabszolgáiktól. Az ebben az időben uralkodó Dojan császár a hagyományos mogu módszert követte: tépjük ki a lelket minden élő szaurokból az Örök Virágzás Völgyében. Megparancsolta a harctereken állomásozó csapatainak, hogy tegyenek ugyanígy. Ezzel megkezdődött a Nagy Tisztogatás.

Csakhogy a szaurokok nem voltak hajlandóak megadni magukat, és dacosan szembeszálltak a mogukkal. Amint hírét vették az Örök Virágzás Völgyében történteknek, parancsolóik ellen fordultak és a vadonba menekültek a harcvonalakon túl, a mantidok területein. A legjobb esélyük a moguk ellen Krasarang vadon mocsaras területein mutatkozott, miután ez a régió a moguk számára meglehetősen ismeretlen volt. Ráadásul a moguk vizének megmérgezésével és a szállítmányok megrongálásával tovább gyarapíthatták a halott moguk számát. Dojan császár hiába küldött csapatokat, fegyvereket, rabszolgákat, egyszer sem járt sikerrel, és az itt portyázó szaurok csapatokat soha nem sikerült legyőznie.

Fia, II. Dojan kétségbeesetten próbálta befejezni azt, amit apja elkezdett. Még székhelyét is elhagyta, hogy személyesen irányíthassa és vezethesse a csapatokat a lázadók ellen. A Krasarang Vadonra néző sziklákon felállított katonai sátrából elégedetten szemlélte, hogy a dzsungel fokozatos letarolásával fokozatosan sikerült a szaurokokat is elpusztítani a Dojanni Barlangok környékén. Arra azonban nem számított, hogy a szaurokok 5. és 7. légiója egy éjjel felmásztak a hatalmas sziklákon, lesből megtámadták katonai sátrát és őt a Négy Szél Völgyének határán található szakadék szélére rángassák. Soha nem találták meg a császár holttestét. És az uralkodó nélkül maradt birodalom káoszában, amely két évig is eltartott, a szaurokok visszahúzódtak a rengetegbe és elrejtőztek.


A szaurokok a Mogu Birodalom bukását is túlélték a vadonban rejtőzködve. Soha nem alkottak egységes birodalmat, megvetettek mindenfajta törvényt, helyette helyi bandákba tömörülve rablásból és fosztogatásból igyekeztek fenntartani magukat, és teszik ezt mind a mai napig. A legismertebb banda Salys vezér és csapata, akik a Négy Szél Völgyének déli részét járják egy hatalmas mushan, Galleon hátán. Ezenkívül több banda is arra „szakosodott”, hogy tengerpartok közelében fekvő pandaren településeket fosztogatnak, majd ezután a tengerben villámgyorsan felszívódnak.  

A Villámszigeten élő szaurok törzs, a Skumblade törzs elutasítja azt a tényt, hogy a moguk ruházták fel őket értelemmel, és tették őket primitív hüllőkből gondolkodó lényekké. A törzs papjai ugyanis azt tanítják, hogy a szaurokok valójában egy égi láthatatlan lény, a Kros nevű ördögszaurusz leszármazottai. Éppen ezért az Ihgaluk Kőszirten bóklászó ördögszauruszt Kros ajándékának tekintik és Kroshiknak hívják. Az ördögszaurusz halála után pedig testét a tengerparton található oltárhoz viszik, ahol egy szertartás keretében elfogyasztják. Pár nappal később pedig egy újabb Kroshik tojás tűnik fel a kőszirt tetején, és az egész folyamat újraindul.

A szaurokok a nyers erőben és agresszióban hisznek, a gyengeséget megvetik. Úgy hiszik, hogy áldozataik húsának elfogyasztásával áldozatuk ereje is beléjük költözik. Emiatt az elhunyt szaurok harcosok holttestét is megeszik, hogy ezzel is erősebbé váljanak. A gyengék, akiket rövidkarmúaknak hívnak, csak akkor ehetnek a zsákmányból, ha az erős harcosok már jóllaktak, és az ő tetemeikhez nem nyúlnak, mivel nem kívánnak gyengévé válni.


És hogy mi a tanulság a szaurokok történetéből? Nos, a hatalom könnyen elveszik, éppen ezért fontos odafigyelni, hogy kinek a kezébe adjuk.

2013. április 5., péntek

A szaurok és a jinyu



Egyszer ült egy folyó partján egy jinyu, és mindenfélén elmélkedett, amikor megjelent egy szaurok. A jinyu először ideges lett, és felkészült arra, hogy a folyóba ugorjon és elússzon.


De a szaurok felemelte a kezét és így szólt:

- Csak át akarok kelni a folyón, de nem tudom, hogy hogy kell úszni. Te egy úszó vagy. Talán a te hátadon átúszhatok a túlsó oldalra.

Erre a jinyu ezt válaszolta:

- De le fogsz szúrni, vagy meg fogsz harapni, vagy megpróbálod megenni a fejemet.

A szaurok felnevetett és kijelentette:

- És ez mindkettőnket megölne. Mivel ha megöllek téged, akkor elsüllyedek.


A jinyu elgondolkodott ezen és végül beleegyezett a dologba. Apró nehézségek árán a nehéz szaurok felmászott a jinyu hátára és elkezdtek átúszni a folyón.

De ahogy egyre beljebb voltak a vízben a szaurok gondolkodás nélkül megölte a jinyut egyetlen, begyakorolt csapással.

Ahogy a jinyu a folyó fenekére süllyedt, úgy süllyedt el a nehéz szaurok is.

Még az élete kockáztatásával sem tudta a szaurok legyőzni a természetét.

2013. április 2., kedd

Li Li útinaplója 11. bejegyzés - A Rettegett Puszták



Életemben először igazán félni – valójában rettegni – még a Kóbor Szigeten féltem. Kicsi kölyök voltam, és a Nagy Könyvtárba mentem, hogy a Teknős Könyvét olvassam. Néhány oldalt olvastam, amikor egy üveg tintát öntöttem rá a pergamenre. Megpróbáltam letörölni a pacákat, de csak még rosszabb lett a helyzet. Ekkor bepánikoltam, és a könyvet a könyvtár egyik poros sarkába dugtam, és reméltem, hogy örökre titok marad a tettem.

A következő három nap rettegésben telt, mert biztos voltam benne, hogy elkapnak. Alig tudtam enni vagy aludni. Alig hagytam el a szobámat. A félelem úgy erőt vett rajtam, mint a gonosz erdei manók Mei nagyi rémtörténeteiben. A harmadik nap végén a könyvtár gondnoka rájött arra, hogy mit tettem. (Szerencsére volt nekik a könyvből egy másolatuk.) Büntetésként a papusom leírattatta velem „Liu Lang dalának” szövegét ezerszer, de ez nem nagyon érdekelt. A legszörnyűbb rész az a három, félelemben töltött nap volt.

Azóta nem féltem így semmitől… egészen addig, amíg meg nem érkeztem a mantidok otthonába, a Rettegett Pusztákra. Amikor beléptem a vidékre, távolabb voltam a Kígyó Gerincétől, mint szerettem volna. Egy hatalmas szurdok választotta el a Townlong Sztyeppéket a Rettegett Pusztáktól. Nyugat felé tartottam a szakadék mentén, amíg találtam egy természetes hidat – egy hatalmas, kivájt fatörzset – amin át tudtam menni.



A Félelem Sha-ja Townlong kifordított képmásává változtatta ezt a vidéket. A földfelszín ugyanaz volt – füves dombok, sziklák és égig érő kypari fák -, de minden furcsának és természetellenesnek tűnt. Egy csomó sötét felhő egyetlen nagy, dühös örvénnyé egyesült a fejünk felett. Körülötte kísérteties fényben világított az ég. Fehér és fekete sha energiáik foltjai bukkantak fel mindenfelé a földön. A Teknős Könyvének tintapacáira emlékeztettek. Valójában valahányszor lélegzetet vettem, vagy megtettem egy lépést, kirázott a hideg, ahogyan újraéltem azt a három, szörnyű napot.

El akartam futni. Meg is tettem volna, ha nem Chen bácsi járt volna az eszemben. Meg kellett találnom a Naplemente Sörkertet.

Minél jobban koncentráltam a helyre, annál jobban lenyugodtam. Folyamatosan ismételgettem a nevét a fejemben, miközben egy kypari fa alja felé tartottam (amit Kor’vessnek hívtak, mint később megtudtam). A kiálló gyökerek olyan nagyok voltak, hogy boltíves folyosót képeztek felettem. Csillogó borostyánkő darabkák gyűltek összes az ágakon, lusta szentjánosbogarakként lebegve. Mindenfelé boltozatos ajtónyílásokat és lépesmézes ablakokat láttam a kypari törzsébe építve. Volt valami bogárszerű ezekben az építményekben, aztán rájöttem, hogy biztos a mantidok építették őket. A bogarak a fák belsejében éltek!

Szerencsére egyetlen mantidot sem láttam magam körül – legalábbis élő példányt nem. Mindenütt bogártetemek hevertek, mint valami csatatéren. Attól még óvatos voltam és a kypari gyökerének árnyékában maradtam, miközben azt kerestem, hogy merre lehet a sörkert.

Az első nyomom egy fahordó volt, amit egyértelműen pandarenek készítettek. Világos borostyánkő szemek vették körül a roncsot. Aztán eszembe ötlött: nem lehet, hogy a Rettegett Pusztákon élő pandarenek vadásznak a kypari nedve után? Ebben lehetett valami. A mantidok sokféle dologra használják a borostyánkövet, fegyvereket készítenek belőle vagy otthont építenek. Még azt is hallottam, hogy ennek a csöpögő cuccnak gyógyító ereje van. Más szavakkal, kiváló alapanyag egy jófajta ritka sörhöz.


 Még jó egy órába telt, mire megtaláltam a Kor’vesshez közel egy másik kypari fánál a sörkertet. Könnyű fegyverzetbe öltözött pandarenek dolgoztak az egyszerű tábor körül. Gőz csapott fel a forrásban lévő árpával és komlóval teli üstökből. A fa nedvei széles sugárban folytak a várakozó hordókba. Mindent egybevetve a helynek volt egyfajta meghitt hangulata, mégha kicsit durva is volt a szélein.

A sörkertbe belépve ismerős hangot hallottam.

- A Shado-pan utoljára a Rettegett Puszták felé látta jönni – mondta Chen bácsi. A tábor végén szúrtam ki, ahogy három másik pandaren mellett állt.

- Akkor mire várunk? – kérdezte valaki. Egy idősebb hölgy volt, haja két copfba volt megkötve. Belerúgott egy kövér pandarenbe, aki a földön horkolt. – Kelj fel, Nagy Den! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még egy Stormstout-ot elveszítsünk.

- Engem kerestek? – szóltam közbe.

Egyszerre minden fej felém fordult. A meglepettség Chen bácsi arcán leírhatatlan volt.

- Li Li! – kiáltotta és felkapva szorosan magához ölelt. Hirtelen minden félelmem elillant. Éppen elkezdtem bocsánatot kérni azért, hogy kérdezés nélkül otthagytam a sörfőzdében, amikor Chen bácsi leállított.

- Hogyan haragudhatnék rád, amiért egy felfedezésre indultál? – mondta. – Én ezt tettem egész életemben. Csak örülök, hogy épségben vagy.

Chen bácsi elmagyarázta nekem, hogy miért nem találkoztunk a Kígyó Gerincénél. A mantidok több helyen is megtámadták a hatalmas falat, így vágva el az ő útját. Mikor végre legyőzték a bogarakat, rátalált Minre, a Shado-pan monkra, aki elmondta, hogy mi történt velem. A nagybátyjám éppen ekkor tért vissza a sörkertbe, és épp egy keresőjáratot szervezett.

Egy keresőjáratot tele Stormstoutokkal! Hannak, Mamának és nagy Dannek hívták őket.

- Egyedül átvágtál Townlongon és a Rettegett Pusztákon? – kérdezte tőlem Han.

- Persze, hogy egyedül! – csípett bele az arcomba Mama. – Hiszen egy Stormstout, nem igaz?

Nagy Dan horkantott egyet, felkelt és megdörzsölte a szemeit. Szerintem nem túl sokszor szokta ezeket a mozdulatokat végezni. Csendben végignézett rajtam, majd így szólt:

- Úgy… úgy néz ki, mint Evie.


Mama, Chen bácsi és Han bólintottak, majd lehorgasztották a fejüket. Amikor megkérdeztem, hogy kicsoda ez az Evie, kivezettek a sörkertből, le a Rettegett Pusztákat határoló szurdokig. A szakadék szélén egy sírkő emelkedett ki a földből. Evie-nek emelték.

Evie Stormstoutnak.

A Rettegett Pusztákon való vadászat közben halt meg, és a sha vagy egy mantid ölte meg (vagy a kettő kombinációja). Chen bácsi volt, aki megtalálta. Soha nem találkoztam ezzel a lánnyal, mégis hiányzott nekem. Ha Nagy Dan azt mondja, hogy hasonlítok Evie-re, akkor ez azt is jelentheti, hogy a személyiségünk is azonos volt? Lehet, hogy jóbarátok lehettünk volna, vagy akár nővérek is?

A sha és a mantidok elpusztítottak minden esélyt arra, hogy választ kapjak ezekre a kérdésekre. Mérges voltam, nemcsak Evie miatt, hanem minden más miatt is, amit a Pandarián való utazásom során láttam. Így vagy úgy, de a sha gondokat okozott az egész kontinensen. Még hány ártatlannak kell meghalnia úgy, mint a kuzinomnak?

- Visszaviszlek a Négy Szél Völgyébe – mondta Chen bácsi. – Ott kellene maradnod, amíg nem végzünk a shaval és a mantidokkal. Nem biztonságos egy ilyen pusztaságot felfedezni, mint ez.

- Nem – feleltem. A felfedezés volt a legutolsó dolog, amin járt az eszem. – Ideje van a felfedezésnek, és ideje van a harcnak és annak, hogy álljuk a sarat. Ezt te írtad nekem az egyik leveledben. Nos, követni fogom a tanácsod. Itt akarok maradni, hogy segíthessek.

Féltem attól, hogy Chen bácsi visszautasít és mégis visszaküld a völgybe, de néhány pillanattal később egy mosoly jelent meg a szája szélén.


- Hmm. Úgy beszélsz, mint egy igazi vándor.

Ezzel visszatértünk a sörkertbe. Sok mindent kellett megtervezni. Talán nem a frontvonalban fogok a sha és a mantidok ellen harcolni, de mindent megteszek, hogy segítsek, akkor is, ha csak főzést vagy kötszer-szabdalást jelent. Gondoskodom róla, hogy Evie halála ne legyen hiábavaló…, hogy Buwei és Kicsi Fu visszatérhessenek a szülőföldjükre és új életet kezdhessenek…, és hogy mindenki, akivel utazásaim során találkoztam, a sha befolyásától mentesen élhessen.

Gondoskodom róla, hogy legyen egy Pandaria, amit felfedezhetek, ha ennek az egésznek vége lesz.

- Li Li Stormstout