2012. május 30., szerda

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 6. rész

SÖTÉTSÉG

Szélfutó Sylvanas úrnő szabadon zuhant. Nem fizikai értelemben; teste elpusztult Jégkorona Citadella lábainál. A lelke volt az, ami zuhant, elveszetten, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban.

Hogy került ide? Nem emlékezett rá. Arthas ölte meg őt? Öngyilkosságot követett el? Vagy a Val’kyrok ítélték el? Az idő értelmezhetetlen volt itt. Az élete nem események sorának, csak egy árva pillanatnak tűnt, mintha az értelem egy szikrájának felvillanása lett volna a végtelen űrben.

Csak sötétséget látott.

Aztán érezte is – igazán érezte, hosszú idő után először. Visszahőkölt a fájdalomtól.

Íme, itt volt, lelke újra egészben, de csak szenvedést érzett. Ismét képes volt érezni, de az érzelem csak nyomorult fájdalom volt. Hidegség. Reménytelenség.

Félelem.

Mások is voltak a sötétségben. Dolgok, amiket nem ismert, mert semmi ilyen szörnyűséges nem létezett az élők világában. Karmok tépték őt, de nem volt szája, amivel sikoltson. Szemek néztek rá, de nem tudott visszanézni rájuk.

Megbánás.

Hirtelen valami ismerőset érzett. Felismerte. Az a gúnyos hang volt, amely valaha a markában tartotta. Arthas? Arthas Menethil? Itt? A lényege megrohanta őt, kétségbeesetten, majd megrettenve hátrált a felismeréstől. A fiú, aki a Lidérckirály lett. Csak egy ijedt, szőke kisfiú, aki egy emberélet hibáiért bűnhődik. Ha Sylvanas lelkének lett volna olyan része, amely nem volt megnyomorítva és összetörve ebben a pillanatban, akkor talán – életében először – a szánalom parányi rezdülését érezte volna iránta.

De a világ szenvedésének és a gonosz végtelenségének hatalmas terepén a  Lidérckirály… jelentéktelen volt.

Most mások szerezték meg őt. Körbevették. Ujjongva kínozták, szaggatták szét elméjét, felderülve szenvedésétől.

Horror.

Ez volt az ő örökléte: a végtelen űr, a kín sötét és ismeretlen birodalma.



Csak egy pillanattal, vagy egy emberöltővel ezelőtt bukkant fel az a fénysugár a sötétségben? Eljöttek érte, karjukat nyújtották felé. A kilenc Val’kyr, akik elképzelhetetlenül gyönyörűek voltak ezután a sötét hely után, betakarták Sylvanast fényükkel.

Kicsinek és meztelennek érezte magát. Amikor újra megtalálta a hangját, csak zokogni tudott. Szélfutó Sylvanas megtört. És a Val’kyrok még ekkor sem ítélték el.

- Sylvanas úrnő – szólalt meg Annhylde, hangja szinte simogatta. Megérintette az elf íjász arcát. – Szükségünk van rád.

- Mit… mit akartok?

- Az alvó Lidérckirály akaratához vagyunk láncolva. Bebörtönözve a Jégkorona tetején, valószínűleg örökre. Éhezünk a szabadságunkra, ahogy egykor te is éheztél a tiédre. – Annhylde letérdelt Sylvanas mellé, miközben a többi Val’kyr köréjük gyűlt és karjukat egymáséba fonták. – Szükségünk van egy vezetőre. Aki olyan, mint mi. A háború leánya. Erős. Aki megérti az életet és a halált. Aki látta a fényt és a sötétséget. Aki érdemes – érdemes az élet és halál feletti hatalomra.

- Rád van szükségünk – ismételte meg Agatha, fekete haja szabadon szállt a fényben.

- A húgaim szabadok lesznek, felszabadulnak a Lidérckirály uralma alól örökre, de a lelkük a tiédhez lesz láncolva – folytatta Annhylde. – Szélfutó Sylvanas, Sötét Úrnő, az Elhagyottak királynője… újra járhatsz az élők között a Val’kyr nővéreken keresztül. Amíg ők élnek, addig fogsz te is. Szabadság, élet… és hatalom a halál felett. Ez az ajánlatunk. Elfogadod az ajándékunkat.

Sylvanas válaszolt, de nem azonnal. A leselkedő elmúlás rettegéssel töltötte el. Még most is érezte a visszafogott haragot maga körül. Ez volt az egyetlen kiútja. De nem akart félelemből beleegyezni. Várt, amíg érezni nem kezdett valamit. Bajtársiasságot. Testvériséget. Nővéreket. Külön-külön mindannyian csapdában voltak. De együtt szabadok voltak… és a segítségükkel elodázhatta végzetét.

- Igen – felelte. – Megegyeztünk.

Annhylde komoran bólintott, majd felkelt, alakja elmosódott és kísérteties volt.

- Az egyezség megköttetett, Szélfutó Sylvanas – mondta. – A húgaim mostantól a tieid, és uralmat gyakorolsz az élet és a halál felett. – Hosszú szünet következett, majd így folytatta: - Én veszem át a helyedet.

A fény kihunyt.

Aztán Sylvanas felébredt, teste összetörve, de egészben, és Jégkorona Citadella hatalmas kolosszusa sírkőként emelkedett föléje.

Annhylde elment. Sylvanast a megmaradt nyolc Val’kyr vette körül.

Amíg ők élnek, addig fog ő is.


GILNEAS

- Ki vagy te, hogy visszavonjad a parancsomat? – kérdezte Garrosh, előrevágtatva harci farkasával. A nagytestű ork nekifeszült Sylvanasnak, mikor melléje ért és fenyegetően nézett rá.

Sylvanas nem mozdult és nem riadt vissza.

- Egykor olyan voltam, mint te, Garrosh – felelte, hangja határozott és halk volt, csak a hadfőnök hallhatta meg. – Akik engem szolgáltak, csak eszközök voltak számomra. Nyílvesszők a tegezemben. – Felemelte karját és lassan hátrahajtotta csuklyáját, sötét tekintetét Garrosh-ra emelte. A szemei élettel voltak tele, nagyra nyílt ébenfekete pupilláiban hullámzott a harag, a belsejük vörösen izzott.


 Ebben a pillanatban senki nem mert volna Szélfutó Sylvanas szemeibe nézni. Senki, csak Pokolsikoly Garrosh.

Amit látott, az a hatalmas, fekete űr, a végtelen sötétség volt. Félelem volt azokban a szemekben, de valami más is. Valami, ami megriasztotta még a hatalmas hadfőnököt is. Farkasa önkéntelenül is hátrálni kezdett.

- Pokolsikoly Garrosh. Jártam a halottak birodalmában, láttam a végtelen sötétséget. Semmi, amit mondhatsz. Vagy tehetsz. Nem tud megrémíteni.

A Sötét Úrnőt körülvevő és védelmező élőholt sereg továbbra is testestül-lelkestül az övé volt. De már nem voltak puszta nyílvesszők a tegezében. A bástyái voltak a végtelennel szembe. Okosan kell felhasználnia őket, és egyetlen őrült ork sem fogja elherdálni őket, amíg ő maga az élők földjén jár.

A hadfőnök visszadugta hátán lévő tokjába fejszéjét, és elirányította farkasát. Hosszú pillanatokkal később lassan elfordította tekintetét azoktól a szemektől.

- Rendben van, Sötét Úrnő – ismerte el hangosan, hogy mindenki hallja. – Elfoglaljuk Gilneast… a te módszereddel.

Elindult farkasával a sáron át a saját csapatához. De figyelni foglak téged, mondta magában.

Pokolsikoly szemei mindenki másnál jobban fognak figyelni.

2012. május 29., kedd

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 5. rész

GILNEAS

Az eső továbbra is megállás nélkül esett és a gilneasi fal előtti területet valóságos mocsárrá változtatta. Ahogy Garrosh az Elhagyottak csapatait mustrálta, hatalmas harci farkasának mancsai elsüllyedtek a sárba. Esővíz csöpögött le az arcáról és párolgott el kopaszra borotvált feje tetejéről.

- A gilneasiak hatalmas kőfalaik mögött kushadnak – kiáltotta a hadfőnök, mély hangja túlharsogta az eső zuhogását és a villámok dörgését is. – Ti, Lordaeron polgárai, ismeritek a történetüket. Amikor az embereknek szükségük lett volna szövetségesükre, akkor mit tettek? Falat vontak maguk köré és elbújtak.

Kardok csattantak a pajzsoknak. Nem minden Elhagyott ragaszkodott korábbi emlékeihez, de azok, akik emlékeztek, semmilyen szeretetet nem éreztek azután a királyság után, amely hátat fordított a világnak a legsötétebb órában.


 Garrosh tovább folytatta magasan felszegett fejjel, szavai megtöltötték a levegőt.

- Becstelenségben élnek. Mit gondoltok, hogyan fognak harcolni? Becsülettel? – Gurgulázó nevetés tört fel a sorok között. – Nem, a gyávák halálát fogják halni és így is fognak emlékezni rájuk. De a ti dicsőséges napotok tovább fog élni versekben és dalokban. – Pokolsikoly Garrosh megfordult, hogy szembenézzen Gilneas törött falával, majd előkapta hátáról híres fejszéjét, Üvöltővért és metszett pengéjét az összetört mellvédek felé irányította. – A falak ledőlhetnek, de a becsület örök!

Lydon Patikárius-mester csontos ujjaival végigszántott gubancos haján. Az orkok, taurenek és Elhagyottak torkából feltörő kiáltások túlzengték a mennydörgést. Hogy csinálja? - tűnödött Lydon magában. Még az én Elhagyott fivéreim is örvendeznek a saját pusztulásukon!

Lydon kétségbeesetten próbálta formálni a szavakat, valami utolsó könyörgést a józan észhez Garrosh tervével szemben. Megpróbálta elképzelni, hogy a Sötét Úrnő mit mondana, hogyan hűtené le Garrosh vérszomját. Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki belőle.

Az Elhagyottak csatasorának hátuljában tompa moraj tört ki.

Garrosh a sereg oldalához irányította farkasát, hogy megtisztítsa az utat a támadáshoz.

- Elhagyottak hősei! Ti vagytok lándzsám hegye. Emeljétek fel karotokat; emeljétek fel hangotokat; és ne álljatok meg, amíg fel nem emelitek a Horda zászlaját azokon a falakon. – Üvöltővér lesújtott. – Támadáááás!

- ELÉG LEGYEN EBBŐL! – sikoltotta egy hang a távoli északról. A Banshee Királynő hangja olyan rettenetes erőt és tisztaságot hordozott magában, hogy úgy tűnt, parancsszavára még az eső is elállt. Az égboltot egy villámlás vágta ketté, és a mennydörgés olyan volt, mint a kalapács hangja a köveken. Minden fej feléje fordult – a Sötét Úrnő csontlován lovagolt, fekete köpenye úgy csattogott, mint parancsszavának dühe, szemeit esőáztatta csuklya takarta. Ahogy az Elhagyottak meglátták őt, fegyvereiket leeresztették a sárba, meghajtották fejüket és letérdeltek.


 Lydon Patikárius-mester nem térdelt le, habár megremegett a lába az Elhagyottak megmentőjét látva. Előre csúszkált-botorkált egyet, hosszú köntösét lucskosan húzta maga után a sárban, és ahogy Sylvanas paripája lelassított, hogy megálljon, Lydon megragadta a gyeplőt.

- Sötét Úrnő – suttogta megkönnyebbülten. Aztán meglepetten pillantott körbe: Lady Sylvanast mindkét oldalról a gyűlöletes Val’kyrok vették körül, csillogó testüket világító szárnyak emelték fel a földről.

Garrosh most érte el őt a sáros úton, a térdelő, csendes Elhagyott sereg úgy terült szét körülötte, mint ezernyi néma szobor. Vérszomj szikrázott a szeméből. Lydonnak félre kellett kapnia a pillantását.

Sylvanas ugyanakkor nem pislogott, és a csuklyáját sem hajtotta hátra a tiszteletadás jeleként. Finom mozdulattal még följebb emelte állát. A szavai szinte daloltak, és bár Garrosh-nak címezte őket, elég hangosak voltak ahhoz, hogy mindenki meghallja.

- Pokolsikoly. Gilneas el fog bukni. És a Horda is megkapja majd a maga részét – mondta. – De ha ehhez az én népemet kívánod felhasználni, akkor az én módszerem szerint fogunk cselekedni. – Köpenyét átdobta egyik vállán, felfedve pettyezett szürke bőrét és a toll-mintázatú bőrpáncélját díszes fekete fegyverzetének. – A három leggyorsabb hajóm már elindult a déli partokról, hogy megossza a gilneasi főváros figyelmét. És Lélekharangból is hoztam magammal erősítést.

Lydon patikárius elgondolkodva csóválta fejét úrnője rejtélyes szavaira. Amennyire vissza tudott emlékezni, Lélekharangban nem maradt más, csak egy temető.

És ami fontosabb, valami megváltozott uralkodója viselkedésében és megjelenésében. Mindig rémisztő hangjának most határozottan éle volt, olyan véglegessége, mintha istenek szólnának. És mi a helyzet azokkal a Val’kyrokkal, akik némán veszik őt körül?

- Úrnőm – suttogta Lydon. – Merre voltál?

Sylvanas lenézett alattvalójára, és Lydon patikárius hirtelen hátrálni kezdett, remegő kézzel eresztve el paripájának gyeplőjét.

2012. május 24., csütörtök

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 4. rész

Mintha álom lett volna, Lordaeron élőholt seregének szíve előretört. Az elkiáltott parancsszavak furcsán némának hatottak. A nehézlovasság áthömpölygött a hasadékon, miután a csontos patáknak sikerült valahogyan támasztékot találniuk a fal széttöredezett maradványain. Az Elhagyottak megküzdöttek az átjutással, mivel a rés helyenként olyan szűk volt, hogy csak ketten fértek át rajta egyszerre.

Aztán a védők tüzérsége tompa, visszahangzó dörejjel szólalt meg. Ló és lovasa szétrobbant a ködben, majd földet érő darabjaik megalvadtak a sárban. Puskaropogás hallatszott, mint távoli dobok dobogása: egyik a másik után. De ezek a veteránok túlélték Jégkorona rémségeit. Csak hömpölyögtek át a hasadékon megállás nélkül, állandó feladatot jelentve a rés túloldalán lévő védőknek. Megérkezett a második hullám, horgokat hajítva a falak tetejére, miközben olajat öntöttek le rajta. Egyszerre a frontvonal lángolni kezdett. Továbbra is pergőtűz alatt álltak; de az Elhagyottak továbbra is támadta.

Néhányan elérték a fal tetejét, csak azért, hogy ott mészárolják le őket. A védők sem voltak emberek. Azok a vérszomjas, farkasszerű lények, akik Ezüstfenyő környékén rejtőzködtek, most harcoló egységbe szerveződtek. Ahol a puska és a kard csődöt mondott, ott fogak és karmok tépték szét az élőholt sereget.



Az Elhagyottak ismét támadni kezdtek, fegyverek szennyeződtek vérrel, amit utána az esővíz mosott le róluk. A harcoló figurák szürkék voltak a ködben, kiáltásuk némán visszahangzott, mintha szétaprították volna azt. Mostanra már a védők is szédelegtek. Olyan sok mindenkit megöltek: hagytak még hátra valakit?

Az orkok első hulláma meglepte a gilneasiakat. A Horda csapatai a holttestek szőnyege alól törtek előre, szemükben és torkukban a győzelem iránti éhséggel. Minden néma volt most. Aztán eltűnt a kép.

Helyén a Bástya állt, a félig befejezett erődítmény, amely elválasztotta Lordaeront a Járványföldek néven ismert helytől. Lydon mesterpatikárius állt ott, bal karja hiányzott és egy hatalmas lyuk tátongott az arcán. Sürgetőn beszélt a többiekhez, de egy hang nem jött ki a torkán. Egy utolsó perces védelmi taktikát vezényelt a Bástyánál, de kevés embere volt hozzá. Az Elhagyottak seregének szívét feláldozták Gilneasnál.

Ami megmaradt, az a nyugatról masírozó, az andorhali győzelemtől megújult ember- és törpcsapattal készült szembenézni. A Bástyánál ragadt rongyos seregnek kicsi esélye volt a győzelemre. A Horda látóhatáron belül sem volt.

Ez nem a valóság - döbbent rá Sylvanas, és hirtelen nagyon is tisztában lett saját öntudatával, miközben ezek a ködös események kirajzolódtak előtte. Halott volt, ezt érezte, de a szellemét fogságban tartotta valami. Mi volt ez?

Az utolsó dolog, amire emlékezett, az az volt, ahogyan zuhant a végzete felé. Ezek a látomások olyanok voltak, mintha még meg nem történt események emlékfoszlányai lettek volna. Honnan jöttek ezek? Hol volt ő most?

A főváros hirtelen ostrom alá került. Wrynn király az égő zeppelin-torony romjainak tetején állt, onnan mutogatott tábornokainak Aljaváros irányába. Már korábban is lerohanta a várost; most is bízott győzelmében.

A városfalakon belül máglyatüzek égtek. Sylvanas felszisszent; a Szövetség már el is égette a holttesteket. Nem. Várjunk csak. Megpróbált értelmet keresni a ködös látomásban. Az a néhány Elhagyott, aki megmaradt, inkább önként beugrott a tűzbe, mintsem hogy kivégzőikkel szembe kelljen nézniük.

- Ez nem a valóság! – jelentette ki Sylvanas, hangja a saját fejében visszhangzott, ugyanúgy, ahogyan életében. Ilyen gyenge lenne az ő népe? Nem és nem! Garrosh volt az, aki megölte csapatának legjobbjait a saját haszontalan hadjáratában. Az Elhagyottak vezetőit kibelezték. Ezt mutatták be ezek a látomások.

A köd teljesen összezárt, ahogy a jövő egyre homályosabbá vált. Sylvanas nem érezte többé a testét. Egyfajta elfeledett állapotban lebegett. Rájött, hogy látja saját magát és néma rettegéssel emelte fel a kezét. Bőre ismét aranyló rózsaszín volt, szilárd és ragyogó, ahol az életében volt. De most nem volt egyedül.



Felhördült, amikor meglátta, hogy kik vannak mellette. Kilenc harcos nő vette körbe és szépségük még az övét is túlszárnyalta. A Val’kyrok is úgy néztek ki, mint életükben. Néhánynak hollófekete haja volt, amely körbevette napbarnított arcukat és zafírszínű szemüket. Másoknál szőke hajzuhatag keretezte a világos, csillogó színű bőrt. Arcuk lágy volt, de az álluk erős. Karjuk bársonyos és izmos, combjuk feszes és erős. Mindegyikük más fegyvert fogott kezében: lándzsát, alabárdot, nagyszerű kétkezes kétélű kardot, amely a földtől az ember álláig érő fényes és éles acél volt. Mindannyian koruk legnagyszerűbb harcosai voltak.

Mindannyian olyanok voltak, mint én – ébredt rá Sylvanas. – Hiúk, győzedelmesek és büszkék.

- Igen, azok voltunk – mondta a kétkezes karddal felfegyverkezett szőke Val’kyr, válaszolva Sylvanas hangosan ki sem mondott kérdésére. Hangja erős és telt volt. – Annhylde vagyok, a Hívó. Ők az amazon nővéreim, és csak mi kilencen maradtunk meg. Észak harcosait szolgáltuk életünkben, és úgy döntöttünk, hogy szolgálatunkat halálunkban is folytatjuk.

- A Lidérckirály szolgálatát.

Annhylde mása kicsit megrogyott és ezt kérdezte: – Te választod, hogy a Lidérckirályt szolgáld?

- Mi ez? Mik ezek a látomások? – faggatózott Sylvanas.

- Látomások a jövőből – magyarázta Annhylde. – Minden élet nyomot hagy maga után távoztában. Ez a tiéd.

- Ahhoz azért nem kell kristálygömb, hogy lássam, hogy Pokolsikoly elfecsérli a Horda erőforrásait, darabjaira szaggatva azt hódítás iránti vágyában. – Sylvanas érezte, ahogy a régi harag feltámad benne, teste azonban nem válaszolt rá. Már semmit sem tudott érezni. – Hova vittetek engem? Halottnak kéne lennem.

- Az vagy – válaszolta egy másik, szénfekete hajú Val’kyr.

- Megízleltem az elmúlást korábban – jelentette ki Sylvanas. – Ti most börtönben tartotok engem. Miért?

Annhylde türelmes maradt, hangja nyugodt és kimért volt. – Hogy megmutassuk neked eltávozásod következményeit, és felajánljunk neked egy választási lehetőséget…

- Már döntöttem – szakította félbe Sylvanas.

- A néped el fog pusztulni! – mondta a sötéthajú Val’kyr. Láthatóan ő volt a legfiatalabb az amazonok között életében, és most élőholtságában a legtürelmetlenebb.

Sylvanas a népére gondolt. Messzire jutottak attól, amik kezdetben voltak: a Lordaeron összetört fővárosának romjai között kószáló, bánkódó, összezavarodott friss holttestek tömege. Az Elhagyottak most már igazi nemzetet alkottak: büdös, alvadt véres, förtelmes élettelen vázba zárt lelkek tömege, képzettek a harcban, elmerülve az arcane művészetében, felszabadulva a halandóság béklyója alól. Tökéletes fegyverré csiszolódtak. Az ő fegyverévé. És kimérték a halálos ütést, amelyre felépítette őket. Nem érdekelte őt további sorsuk.

- Hadd pusztuljanak! – sikoltotta. –Végeztem velük!

Annhylde felemelte kezét, hogy elnémítsa fiatal húgát. – Csitt, Agatha. Ő nem tudja. Többet kell látnia. – A Val’kyrok vezetője világító, szomorúsággal teli zöld szemeit Sylvanasra vetette. – Szélfutó Sylvanas, az elmúlás, amit keresel, a tiéd. Nem fogunk megállítani.

Annhylde becsukta szemét, és az alakok egyszerre arctalan, kísérteties formát öltöttek.           

Aztán Sylvanas érezte, hogy elragadják és érzékei megrezegtek. Minden eltűnt, az idő megállt.

- Elveszett! – jajveszékelt Agatha.

2012. május 8., kedd

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 3. rész

Sylvanas Jégkorona ormának szélére botorkált becsukott szemekkel. Felemelte a karjait. Habár itt a szél kicsit csípős volt, ő csak tompa fájdalmat érzett belül.

Egyszercsak megérezte mások jelenlétét maga körül és kinyitotta a szemét. A Val'kyrok közelebb lebegtek hozzá, elég közel ahhoz, hogy észrevegye áttetsző csípőjüknél csillogó fegyvereiket. Mit akarnak?

Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egy kép töltötte meg elméjét. Egy emlék. Egy meleg, napsütötte hálószobában találta magát. Az aranyló napsugarak keresztül áramlottak az ablakon, megvilágítva a szobában szálló porszemcséket és narancsszínű gömböket vetítve a padlóra. Ez az ő szobája volt. Egy korábbi életében. Még nem érte meg huszadik őszét, de a fiatal Sylvanas már a legígéretesebb vadász volt családjában. Felhúzta csípő-magasságú bőrcsizmáit, gondosan befűzte a szalagokat és csinosan megkötötte őket. Hozzáigazította a levélmintázatú hímzést, majd felpattant az ágyról, hogy a tükörben is megcsodálhassa magát. Derékig érő világoskék haja vízesésként hullott hátára áttetszőn a világos napfényben. Sugárzott a tükörből, és addig igazította a haját, amíg tökéletesen nem vették körül hosszú, keskeny füleit. Nem volt elég számára, hogy ő legyen a legjobb vadász a családban. Mindenkit el akart kápráztatni a személyiségével. Annyira hiú volt.

Különös, elfeledett emlék volt, ami visszarángatta Sylvanast az orom szélére. Mi késztette erre a visszaemlékezésre? Az az élet már kismilliószór elveszett.

Majd egy másik emlék töltötte el érzékeit. Most egy kiszögellő szikla mögött guggolt az Örökdal Erdőkben. Az őszi növényzet megzizzent felette, elrejtve társa lépteinek hangját, ahogy rohant, majd beugrott mögé a fedezékbe.

- Nagyon sokan vannak! - kiáltotta, azonban Sylvanas ujjának jelére csöndben maradt. - Csak két tucat íjászunk van itt fent – folytatta suttogva. - Nem fogják túlélni!

Sylvanas nem vette le a tekintetét a a csoszogó élőholtak sötét áradatáról, amely egészen a folyó gázlójáig vágta maga előtt az utat. A Harmadik Háború tetőpontja volt ez, és csak órák választották el Ezüstholdat attól, hogy Arthas seregének martaléka legyen.
 
- Csak annyit kell tenniük, hogy feltartóztatják őket, amíg mi megerősítjük a Napkút védelmét – válaszolta kimért hangon.

- Meg fognak halni!

- Ők a nyílvesszők a tegezben – mondta Sylvanas. – El kell használnunk őket, ha meg akarjuk ezt nyerni.

Pimasz volt. Üres? Nem – egy küzdő. Egy harcos szíve dobogott benne.

Most hirtelen, ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, egy harmadik emlék jelent meg.
 

- Lordaeron jogos örökösei! – kiáltott Sylvanas íját a magasban tartva. Alkarja, bár inas és izmos volt még mindig, kékes-szürke színben játszott. Halott volt. A jelenet is másmilyen volt. Ez a kép a halála utáni emlékek hideg fényével ragyogott. Előtte várakozó, reszkető csontvázak tömege állt, páncéljuk darabokban, testük összetörve és elképzelhetetlen bűzt árasztva. Panaszos, kétségbeesett tekintetük hirtelen gyermekekre emlékeztette őt. Undort keltettek benne. De ínségük hatalommal ruházta fel őt.

- A Lidérckirály tétovázik. Az akaratotok immáron a sajátotok. Most is száműzettek kívántok lenni a saját földjeiteken? Vagy magunkhoz ragadjuk a kegyetlen végzet által kiosztott kártyáinkat és visszafoglaljuk helyünket ebben a világban?

Kérdéseit kotyogó nevetés, majd reszelős, szinte elkeseredett öröm fogadta. Csontos öklök emelkedtek a magasba. Ezek a szegény ördögök: parasztok, farmerek, papok, harcosok, urak és nemesek… még nem is fogták fel teljesen, hogy mi történt velük. De hogy valaki – bárki – biztosította őket arról, hogy tartoznak valahová, sokkolóan hatott rájuk.

- Rólunk már letettek. Minket… elhagytak. De mire a nap holnap reggel felkel, a főváros a miénk lesz – jelentette ki. És akkor már ordítottak.

- De mi lesz az emberekkel? – kérdezte egy fiatal alkimista, miközben a lárma alább hagyott. Sylvanas felismerte őt az elmúlt éjszakai csatából. Hűvös értelem áradt a szemgödréből: Lydonnak hívták. Ő már elfogadta helyzetét, ahogy az emberekre, mint egy másik fajra utalt; Sylvanas megjegyezte magának, hogy később még hasznos lehet számára a férfi.

- Ők a saját céljukat szolgálják – válaszolta, de fejében már tovább kalkulált. – Úgy hiszik, hogy felszabadítják a várost. Hagyjuk, hogy a mi oldalunkon harcoljanak és a saját javunkra használjuk fel őket. – Majd felidézte saját korábbi analógiáját: – Ők a nyílvesszők a tegezben.

Az egyre duzzadó élőholt sereg helyeselve tapsolt, köhögött és csapkodott örömében. Sylvanas hideg fejjel figyelte az egész jelenetet. És ti is azok vagytok, gondolta magában. Nyílvesszők, amelyeket Arthas szívébe lövök.

Még mindig egy harcos szíve dobogott benne? Megdermedt. Nem, ő ugyanaz maradt halálában, mint életében volt.

Sylvanas megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson. Ezek az ő emlékei voltak, de nem emlékezett rájuk. Úgy húzták ki őket belőle. A Val’kyrok húzták elő. A néma szellemek körülvették őt, és csendben figyelték. Próbára tesznek engem! döbbent rá Sylvanas. Ítélkeznek felettem!

Mély levegőt vett, szemei hirtelen megteltek élettel.


- Nem fogtok elítélni! – sikította, elfordulva a szakadék szélétől, hogy szembenézhessen vádlóival. – Ti nem! Senki sem! – Haragja kibuggyant belőle. Vajon rikoltószellem sikolya működik ezek ellen… az izék ellen?

De nem volt szüksége arra, hogy harcoljon velük. Már végzett.

- Húzódjatok hátra! – parancsolta. – És szálljatok ki a fejemből!

Sylvanas hátralépett, a szél belekapott a hajába és kirojtosodott köpenyébe. Az emlékek arról, hogy ki volt és kivé vált, összeszorították a gyomrát, de most véget vet a szorításnak. Nem lesz tovább rothadó holttestek korcs nemzetének bosszúálló vezetője. Az elfeledett boldogság után vágyakozva levetette magát a Jégkorona Citadella tetejéről. A szél a fülében sikoltott. Az orom és a szakadék szélén álló néma Val’kyrok eltűntek…

Teste végzetes robajjal csapódott a szakadék alján lévő szaronit kövekbe.

2012. május 5., szombat

Szélfutó Sylvanas - A éj peremén 2. rész

GILNEAS

- Előr... - kiáltotta a marsall, parancsát azonban félbeszakította egylyó, amely széttörte alsó állkapcsát. Előtte a fal helyenként megtört, azonb an még így is elég fedezéket biztosított az orvlövészeknek az eső elől. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, eláztatva támadót és védőt egyaránt. A marsall előreborult és úgy borított fel egy törmelék-kupacot, mintha tűzifa-gúla volna, hogy végül a vastag sárban pihenjen meg. Ahogyan a sárban megfeneklett rombolók és nehéztüzérségű fegyverek, úgy a marsall csapata sem haladt előre. Bármely normál ember mostanra már biztos halott lett volna, de tekintve, hogy a marsall már halott volt, hamarosan feltápászkodott a sárból, alvadt vért és gennyt köpve arca megmaradt részéből.



Északra, egy nagy kiterjedésű keréknyomvájta területen és az eső fátyolfüggönyén túl Pokolsikoly Garrosh igyekezett kitalálni, hogy mi történik előtte a fronton. Ki tudta venni a hatalmas gilneasi fal szürke sziluettjét, amelyet hatalmas függöleges vágások tarkítottak, ahol a Kataklizma szélesre nyitotta. Ha az ő Kor'kronjai lennének a fronton, már rég áthaladtak volna rajta. Felmorgott, ahogy egy Elhagyott felderítő csapat visszagurult a sáron keresztül, megverten és összetörten. Még győzelmük idején is csontvázaknak tűntek az Elhagyottak; vereségükben még annál is rosszabbnak tűntek.

- A felderítőid mit sem érnek. Elküldtem őket, hogy kicsit zavarják meg a fal védelmét, és úgy kúsznak vissza, mint a kivert kutyák – morgott Garrosh rá sem nézve a mellette állóra. A hatalmas barnabőrű ork a legfélelmetesebb harci díszébe öltözött, erektől duzzadó, tetovált bicepsze kidagadt az agyarakkal díszített vállvéd alól. Habár közvetlenül a sátra előtt állt, nem volt hajlandó visszamenni oda az eső elől. A víz haragos tekintetéről és fekete állkapcsáról csöpögött le.

A hatalmas ork mellett sátrának fedezékében Lydon Patikárius-mester határozottan esendőnek tűnt. Himlőhelyes arca megrándult gubancos lilás-szürke haja alatt, ahogy egy olyan választ próbált formálni magában, amellyel nem érdemel ki egy újabb szóbeli megaláztatást a hadfőnöktől.

- Biztosíthatlak róla, hogy ők is ugyanannyit adnak, mint amennyit kapnak – felelte kimért, rekedtes hangon. - A gilneasi védők között is biztos, hogy összevisszaság van.

- Akkor miért sántikálnak vissza a felderítőid ahelyett, hogy tovább nyomulnának előre? - Garrosh félrelökött egy hordót. Mögötte a saját csapatai áztak az esőben: négy század elitképzésű ork és tauren harcos Orgrimmar öt legjobb zászlóaljával együtt. A sereg végignyúlt Ezüstfenyő területén, mint zöld és barna arcok tengere, amelyből kiemelkedtek a vörösszínű zászlók. - És hol vannak az ígért ezredek Lordaeronból? Nekik kellene áttörniük a réseken. Így csak időt veszítünk.

Lydon tudta, hogy jobb nem beszélni taktikáról a keményfejű hadfőnökkel, de egyre jobban kétségbeesett, ahogy a támadás órája közeledett. Megnyalta szürke ajkait sötétlila nyelvével és próbált közömbösen válaszolni, remélve, hogy kideríthet néhány dolgot.

- Lelassította őket az eső, ez kétségtelen, de hamarosan meg kellene érkezniük. Ők... abszolút... Lordaeron legjobbjai. A gyalogságunk szíve és minden igyekezetünk gerince...

Garrosh hatalmas ujjaival arculcsapta az élőholtat. A földeket pásztázta és lelki szemeivel látta a közeledő gyalogságot és lovasságot, amelyről Lydon beszélt.

- De nem küldheted őket csak úgy a fal középső résébe – folytatta Lydon. - Az egy... egy áteresztőpont. Jól megerősített, közelről védett. A nehézfegyverzetű csapatok lóháton nem tudnak átkelni a résen: előbb lelelövik őket a törmelékben rejtőzködő lövészek. Biztos te is látod...

- Persze, hogy látom! - felelte Garrosh. - Az ajtó résnyire kinyílt; most szélesre kell tárni és le kell dönteni. Erre jó a te fajtád. - Most a hadfőnök egyesen a patikárius-mester szemébe nézett, hideg szemei fürkészőn vizsgálták a másik szemgolyójában található halvány sárga fényt. - Ti már hullák vagytok, szinte lehetetlen megölni titeket. Átkeltek az áteresztőponton és utat nyitotok a Horda többi részének, hogy átkelhessen frissen és lelkesen. Keresztül száguldva megtört testek képezte hídon, ha kell. Így kell áttörni erődítményeken. Így kell háborúkat nyerni.

A patikárius-mester felemlete két csontos ujját. - De ha csak egy kicsit használhatnánk... csak egy kicsit a mételyből. Csakhogy lyukat üthessünk. Nem annyit, hogy bármit is okozzon – csak egy cseppet! Ami inkább félelmet és pánikot okozna, mintsem valódi...

Garrosh balkeze hasított a levegőben, beterítve a sátrat egy adag esővízzel, hogy Lydon arcába vágta. A patikárius-mester körül forgott a világ, mintha lóról ütötték volna le, de akaraterejével sikerült egyenesen állnia az ütés után is.

- Ha még egyszer azt javaslod, hogy akár csak egy ujjnyit is használjunk abból a szennyből, amit rejtegettek, felgyújtalak titeket és azt a szennycsatorna-városotokat és porig égetem! - üvöltötte Garrosh. Majd visszafordult a front felé.

Lydon patikárius-mester megaláztatva egy alig hallható „Igen, hadfőnök”-öt rebegett összeszorított fogain keresztül. De belül forrt a dühtől. Hol van a Sötét Úrnő, Sylvanas? tűnödött magában, üres tekintetét az égre emelve. Miért nincs itt, hogy szembeszálljon ezzel a szörnyeteggel?