Szélfutó Sylvanas - A éj peremén 2. rész

GILNEAS

- Előr... - kiáltotta a marsall, parancsát azonban félbeszakította egylyó, amely széttörte alsó állkapcsát. Előtte a fal helyenként megtört, azonb an még így is elég fedezéket biztosított az orvlövészeknek az eső elől. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, eláztatva támadót és védőt egyaránt. A marsall előreborult és úgy borított fel egy törmelék-kupacot, mintha tűzifa-gúla volna, hogy végül a vastag sárban pihenjen meg. Ahogyan a sárban megfeneklett rombolók és nehéztüzérségű fegyverek, úgy a marsall csapata sem haladt előre. Bármely normál ember mostanra már biztos halott lett volna, de tekintve, hogy a marsall már halott volt, hamarosan feltápászkodott a sárból, alvadt vért és gennyt köpve arca megmaradt részéből.

Északra, egy nagy kiterjedésű keréknyomvájta területen és az eső fátyolfüggönyén túl Pokolsikoly Garrosh igyekezett kitalálni, hogy mi történik előtte a fronton. Ki tudta venni a hatalmas gilneasi fal szürke sziluettjét, amelyet hatalmas függöleges vágások tarkítottak, ahol a Kataklizma szélesre nyitotta. Ha az ő Kor'kronjai lennének a fronton, már rég áthaladtak volna rajta. Felmorgott, ahogy egy Elhagyott felderítő csapat visszagurult a sáron keresztül, megverten és összetörten. Még győzelmük idején is csontvázaknak tűntek az Elhagyottak; vereségükben még annál is rosszabbnak tűntek.

- A felderítőid mit sem érnek. Elküldtem őket, hogy kicsit zavarják meg a fal védelmét, és úgy kúsznak vissza, mint a kivert kutyák – morgott Garrosh rá sem nézve a mellette állóra. A hatalmas barnabőrű ork a legfélelmetesebb harci díszébe öltözött, erektől duzzadó, tetovált bicepsze kidagadt az agyarakkal díszített vállvéd alól. Habár közvetlenül a sátra előtt állt, nem volt hajlandó visszamenni oda az eső elől. A víz haragos tekintetéről és fekete állkapcsáról csöpögött le.

A hatalmas ork mellett sátrának fedezékében Lydon Patikárius-mester határozottan esendőnek tűnt. Himlőhelyes arca megrándult gubancos lilás-szürke haja alatt, ahogy egy olyan választ próbált formálni magában, amellyel nem érdemel ki egy újabb szóbeli megaláztatást a hadfőnöktől.

- Biztosíthatlak róla, hogy ők is ugyanannyit adnak, mint amennyit kapnak – felelte kimért, rekedtes hangon. - A gilneasi védők között is biztos, hogy összevisszaság van.

- Akkor miért sántikálnak vissza a felderítőid ahelyett, hogy tovább nyomulnának előre? - Garrosh félrelökött egy hordót. Mögötte a saját csapatai áztak az esőben: négy század elitképzésű ork és tauren harcos Orgrimmar öt legjobb zászlóaljával együtt. A sereg végignyúlt Ezüstfenyő területén, mint zöld és barna arcok tengere, amelyből kiemelkedtek a vörösszínű zászlók. - És hol vannak az ígért ezredek Lordaeronból? Nekik kellene áttörniük a réseken. Így csak időt veszítünk.

Lydon tudta, hogy jobb nem beszélni taktikáról a keményfejű hadfőnökkel, de egyre jobban kétségbeesett, ahogy a támadás órája közeledett. Megnyalta szürke ajkait sötétlila nyelvével és próbált közömbösen válaszolni, remélve, hogy kideríthet néhány dolgot.

- Lelassította őket az eső, ez kétségtelen, de hamarosan meg kellene érkezniük. Ők... abszolút... Lordaeron legjobbjai. A gyalogságunk szíve és minden igyekezetünk gerince...

Garrosh hatalmas ujjaival arculcsapta az élőholtat. A földeket pásztázta és lelki szemeivel látta a közeledő gyalogságot és lovasságot, amelyről Lydon beszélt.

- De nem küldheted őket csak úgy a fal középső résébe – folytatta Lydon. - Az egy... egy áteresztőpont. Jól megerősített, közelről védett. A nehézfegyverzetű csapatok lóháton nem tudnak átkelni a résen: előbb lelelövik őket a törmelékben rejtőzködő lövészek. Biztos te is látod...

- Persze, hogy látom! - felelte Garrosh. - Az ajtó résnyire kinyílt; most szélesre kell tárni és le kell dönteni. Erre jó a te fajtád. - Most a hadfőnök egyesen a patikárius-mester szemébe nézett, hideg szemei fürkészőn vizsgálták a másik szemgolyójában található halvány sárga fényt. - Ti már hullák vagytok, szinte lehetetlen megölni titeket. Átkeltek az áteresztőponton és utat nyitotok a Horda többi részének, hogy átkelhessen frissen és lelkesen. Keresztül száguldva megtört testek képezte hídon, ha kell. Így kell áttörni erődítményeken. Így kell háborúkat nyerni.

A patikárius-mester felemlete két csontos ujját. - De ha csak egy kicsit használhatnánk... csak egy kicsit a mételyből. Csakhogy lyukat üthessünk. Nem annyit, hogy bármit is okozzon – csak egy cseppet! Ami inkább félelmet és pánikot okozna, mintsem valódi...

Garrosh balkeze hasított a levegőben, beterítve a sátrat egy adag esővízzel, hogy Lydon arcába vágta. A patikárius-mester körül forgott a világ, mintha lóról ütötték volna le, de akaraterejével sikerült egyenesen állnia az ütés után is.

- Ha még egyszer azt javaslod, hogy akár csak egy ujjnyit is használjunk abból a szennyből, amit rejtegettek, felgyújtalak titeket és azt a szennycsatorna-városotokat és porig égetem! - üvöltötte Garrosh. Majd visszafordult a front felé.

Lydon patikárius-mester megaláztatva egy alig hallható „Igen, hadfőnök”-öt rebegett összeszorított fogain keresztül. De belül forrt a dühtől. Hol van a Sötét Úrnő, Sylvanas? tűnödött magában, üres tekintetét az égre emelve. Miért nincs itt, hogy szembeszálljon ezzel a szörnyeteggel?

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 1. rész

JÉGKORONA

Szélfutó Sylvanas kényelmesen lebegett egy óceánban, ahol a fizikai érzékelést felváltották a puszta érzelmek. Megfoghatta a gyönyört, láthatta az örömöt, hallhatta a békét. Ez volt az ő túlvilági élete, a végzete. A végtelen óceán, amelyben azután találta magát, hogy elesett Ezüsthold védelmében. Ide tartozott. Minden egyes visszaemlékezés során egyre halványultak a képek erről a helyről. A hangok egyre távolibbak voltak; a melegség egyre hidegebb. A látomás olyan sápatag volt, mint egy félálom. De az emlék ijesztő tisztasággal mindig ugyanúgy végződött: Sylvanas szellemét kifacsarták. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy örökre összetörte lelkét. Arthas Menethil vigyorgó arca aránytalan mosolyával és halott szemeivel bámult rá, ahogy visszahúzta őt erre a világra. Meggyalázta őt. Nevetésének – annak a mély nevetésnek – még az emléke is megborzongatta őt!

***

- Te átkozott gazember! – ordította Sylvanas, miközben belerúgott a Lidérckirály fagyott páncéljának egyik széttört darabjába. Üres és rémült hangja, mely szinte megtört gyűlöletének súlya alatt, végig visszhangzott Jégkorona ormain, majd végiggördült a völgyeken, mint az émelyítő köd, amely örökre kísértett ezen a szörnyű helyen.

Egyedül merészkedett ide, az egykori trónhoz a Jégkorona Citadella legtetején, ahol egy fagyott trón emelkedett ki a fehér jégfennsíkból. Hát persze, hogy az általa ismert egoista kisfiú ide tett székhelyét, a világ tetejére. De hol volt most? Összetört. Nem érezte már rosszindulatú szurkálódását elméjének szélén. Törött páncéljának darabjai trónja előtt hevertek a fehér hóban, körülötte hollófekete színű megfagyott vércseppek azoktól, akik végül térdre kényszerítették a férfit.

Sylvanas sajnálta, hogy nem láthatta az összeomlást. Felemelte a törött páncélkesztyűt, azt a kesztyűt, amely valaha a Fagygyászt markolta. Végre halott volt. De akkor miért érez ilyen űrt magában? Miért lüktet még mindig a haragtól? Lehajította a páncélt az oromról, és nézte, ahogy eltűnt a kavargó ködben.

Nem volt egyedül. Kilenc világító szellem vette körül a csúcsot, elfedett arcukkal feléje fordultak, halvány alakjuk kecses, testetlen szárnyakban végződött. Ők voltak a Val’kyrok, a régi idők amazonjai, Arthas akaratának rabszolgái. Miért maradtak itt ezen a helyen? Sylvanas nem tudta, de nem is érdekelte. Kitértek az útjából, csendesen és mozdulatlanul, miközben Sylvanas őrjöngött és dühöngött. Talán őt nézik? Elítélik? Nem vett róluk tudomást, és a vastag havon keresztül Arthas erejének központjához tartott.

Valaki ült a trónon.

Sylvanas először azt gondolta, hogy Arthas holtteste az, amelyet gúnyolódásból ültettek oda és zárták egy jégtömlöcbe, de valahogy nem stimmeltek az árnyak. Amikor elérte a trónt, kezével letörölte a havat a jég felületéről, és rábámult a benne lévő eltorzult alakra. Egy ember volt, igen. Felismerte a váll-lemezen a Szövetség jelét. De a test nagyon csúnyán megégett volt, a hús úgy nyílt szét, mint egy finom sült. Arthas koronáját viselte, és szemében az értelem lángja lobbant fel…

Helyettesítették őt. Egy új Lidérckirály ült a trónon!

Sylvanas ismét felüvöltött, ahogy az őt ért sokk kitörő haraggá változott. Először a puszta tenyerével kezdte ütni a jeget, aztán az öklével. A jég megrepedt. A mozdulatlan arc előtűnt a jégszilánkok közül. Sylvanas hörgése elhalkult, tompán eltűnt az ormot körülvevő ködben. Helyettesítették őt. Ez jelentené azt, hogy mindig kell lennie egy Lidérckirálynak? Idióták. Naivan azt hiszik, hogy az ő bábkirályuk nem fogja egy nap a feje tetejére állítani a világot. Vagy ami még rosszabb: nem lesz-e csorba fegyvere valami még szörnyűbbnek.

Keserű csapás volt. Azt várta, hogy diadalmasan nézhessen itt szét, nem azt, hogy újabb vereséget szenvedjen. A győzelem mit sem ért. De visszafordult a tróntól, kiegyenesedett, és elfogadta, hogy a kör bezárult. Arthas halott volt. Mit számít, hogy egy másik holttest van megüresedett trónján? Szélfutó Sylvanas beteljesítette bosszúját. A látomás, amely őt és népét éveken át hajtotta, valóra vált. És kiszáradt, feltámasztott testének egyetlen porcikáját sem érdekelte, hogy mi lesz ezek után a világgal.

Vége volt. Lényének egy része meglepődött, hogy még mindig itt járkált az ő epekedő jelenléte nélkül, amely mindig szurkálta elméjét. Elhátrált a tróntól, és lassan megfordult, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő szürke világot. Gondolatai visszatértek a boldogság színhelyére, ahhoz az emlék-foszlányhoz, amely előtte feküdt. Otthon. Itt az idő.

Lassan átverekedte magát a havon a jégtábla durva széléhez. Előtte ezer láb mélység, amelyet felhő takart, alatta széttört szaronit tüskék, amelyeket már korábban szemügyre vett. Az esés nem tudná megölni őt: újraéledt teste szinte elpusztíthatatlan volt. De a tüskék, egy Régi Isten megszilárdult vére, nemcsak darabokra szaggatná a testét, de elpusztítaná a lelkét is. Vágyott rá. Hogy visszatérjen a békéhez. A munka, amelyet elkezdett Ezüsthold erdőiben, Arthas halálával végre befejeződött.

Felemelte az íját a válláról és elhajította. Nekicsapódott az egyenetlen jégnek. Aztán levette a tegezét. A nyilak kiborultak belőle, le a Jégkorona Citadella oldalán és egyesével eltűntek a ködben. Az üres tegez csendben hullott a lába elé a földre.

Rongyos fekete köpenye kiszabadult szakadt fegyverzete alól, és a nyaka köré tekerődött a csípős szélben. Nem érzett hideget, csak tompa fájdalmat. Hamarosan semmit sem fog érezni. Már érezte, ahogy a szelleme ismét eléri a nyugalom szigetét, az elmúlt évtizedben először. A teste a szakadék széle felé mozdult. Behunyta szemét.

Egyszerre a Val'kyrok csendben felé fordultak.

1 éves a Wowlore-fordítások!

Rendhagyó, ünnepi poszttal jelentkezem ma, mivel ma van egy éve, hogy elindítottam a blogot :)

A blogindítás azzal indult, hogy megfordult a fejemben a warcraft vezetőinek rövid történetének lefordítása. Csakhogy a wow-hungaryt sem akartam elárasztani az én írásaimmal, ezért gondoltam, hogy új fórumot keresek neki, és így jött létre a blog.

Azóta kicsit fejlődtem, folyamatosan mentem át ide korábbi írásaimat, amiket igyekszek javítani, illetve újdonságokkal is megpróbálkozok, mint a Blog- és cikkajánló. De azért a legnépszerűbbek a ti köreitekben is a történet-fordítások maradtak.

És akkor pár statisztika az oldalról, amit Ti, kedves Olvasóim hoztatok össze:

- vagyis először én, összesen 83 bejegyzést írtam a blogba

- az oldalt egy év alatt több mint 30.000-szer látogatták meg, a legtöbb látogatás novemberben volt, akkor 4.986 oldalmegjelenítés történt

- érdekes módon a legtöbbet látogatott bejegyzés egy októberi bejegyzés lett, méghozzá Tyrande és Malfurion történetének 1. része (mivel a történet további részei nem kerültek fel, ezért gondolom, maga a sztori nem aratott sok sikert). Baine történetét ellenben elég sokan végigolvasták, a 10-es listán a 6 részből 5 van fent (az 5. rész volt a legkevésbé látogatott). Ezenkívül Vol'jin, Lor'themar és Genn történetének 1-1 része került fel a listára, Garrosh pedig egyetlen résszel sem került fel (szóval ki a legutáltabb?)

- a leggyakoribb keresőszavak a wowlore, wow fordítások és ennek variációin kívül a genn greymane, thrall, tyrande és malfurion volt (na és kik a legkedveltebbek?). A keresőszavas statisztika amúgy a kedvencem, néha nagyon furi szavakkal is eljutnak ide, legutóbb a "rabok egymás ellen egy szigeten", illetve a "magyar sámános zászló" kifejezésekkel is ezen az oldalon kötöttek ki.

- a látogatók országok szerinti eloszlása: 1. Magyarország, 2. Egyesült Királyság, 3. Szlovákia, 4. Románia (asszem mutatja, hogy a határon túli magyar kifejezés hamarosan az angliai magyarokra vonatkozhatna leginkább), 5. Egyesült Államok, 6. Ausztria, 7. Németország, 8. Szerbia, 9. Oroszország, 10. Spanyolország

 (de a héten pl. 2-en Indiából is ide látogattak)

- az olvasók 80%-a használ Windowst, de csak 8% használ Internet Explorert, a böngészők közül a Firefox nyert fölényesen 61%-kal

A blogot igyekszem tovább folytatni, bár most elég sok a munkám, mellette nyelvvizsgázni készülök, phd-zek, ősztől pedig a szakvizsga vár, de azért igyekszem. Vendégírókat továbbra is szívesen várok bármilyen témakörben! :)

Szóval boldog szülinapot Wowlore-fordítások!

És egy kis meglepetés, amelynek az Egy-két jófalat a Világ Végén nevet adtam:

Üdv mindenkinek!

Bizonyára már találkoztunk: Kylene vagyok, a Fogadó a Világ Végéhez pultoslánya. Emellett kiváló szakácsnő, már ezt csak bennfenteseknek árulom el. Mielőtt a Világ Végén kötöttem volna ki, sokfelé jártam Azerothon és itt, a Külső Földeken is, sokféle kalandot éltem át. Hát igen, Kael herceggel kalandos volt az élet! Aztán itt rekedtem Shattrath-ban, összeálltam Haris-szel és rávettem, hogy valósítsuk meg régi álmomat és nyissunk egy fogadót. Hogy mennyire örültek neki a többiek! De nehogy azt hidd, hogy csupa móka és kacagás egy ilyen fogadó vezetése! Körültekintően kell kiválasztanod a személyzetet és a vendégekkel is vigyázni kell, mert könnyen egymásnak ugranak. Múltkor is…

De eltértem a tárgytól. Ez nem a Hogyan legyünk sikeres üzletasszonyok a Világ Végén? című könyvem, hanem az Egy-két jófalat a Világ Végén. Mindig is szerettem főzni meg sütni, csak hát a szerelem kalandokra csábított… De azért nyitott szemmel, nyitott orral és nyitott szájjal jártam a világot. Tanultam kifinomult dalarani szakácsoktól, főztem együtt troll bennszülöttekkel, megismerkedtem a törp konyha kiváló remekeivel, a taurenek sültjeivel, a draeneiek egzotikus ennivalóival. És úgy döntöttem, hogy tudomásomat megosztom másokkal is. Olyan kevés háziasszony tud igazi vaddisznó-sültet csinálni! Így hát belevágtam a saját receptgyűjteményembe, amelyben mindig akad egy-két jófalat!

Jó étvágyat!


Karamellizált édes burgonya /Candied sweet potato/

Az ételekről a legtöbbet a zarándokok szakácsai, vagyis a Pilgrim’s Bounty szervezői tudják. Olyan egyszerű és nagyszerű ételeket készítenek! Mindig örülök, ha az őszi évszak végén összefutok velük és lakmározhatok egy nagyot asztaluknál. Ezt a receptet is az ő szakácskönyvükből tanultam. Nagyon egyszerű étel, nem sok hozzávaló kell hozzá, mégis különleges és nem mindennapi.

Csak egy kis édesburgonya, méz és pár szezonális fűszer kell hozzá, mint a fahéj és vanília. Ugye hogy nem sok? Ezekből általában a Pilgrim’s Bounty alatt jól be is szoktam vásárolni, hogy jusson egész évre. Hogy honnan szedi Ikabena ezt a sok édesburgonyát? Egyszer majd megkérdezem tőle a titkát.

Aztán fogod az édesburgonyát, megmosod, majd egy fedett lábasban sós vízben megfőzöd úgy 20 perc alatt. Ezalatt én 20 embert tudok kiszolgálni, és még Harist is összeszidom, mert megint flörtöl a vendégekkel, vagy – ami még rosszabb – a vendégek helyett azzal az átkozott döggel van elfoglalva.

Szóval miután összeszidtam Harist és megfőtt az édesburgonya, azt meghámozom, és elkészítem hozzá a szószt. A szószhoz a mézet összekeverem a fűszerekkel meg egy csipetnyi sóval.

Ezután egy serpenyőben vajat forrósítunk, és átsütjük benne a már megfőtt édesburgonyát. Hozzáadjuk a mézes-fűszeres keveréket, és addig sütjük, amíg az egész szépen nem fog karamellizálódni, és jó édesek nem lesznek a burgonyát. 

És már rakhatjuk is az asztalra. Higgyétek el, mind a tíz ujjatokat meg fogjátok nyalni utána!

(Hozzávalók:
500g apró burgonya,
4 evőkanál méz,
1 teáskanál fahéj,
1 teáskanál vanília,
1 teáskanál szerecsendió
50 g vaj)

A hét kérdése - Lore-forrás

Na, akkor ez egy kicsit kifejtősebb kérdés lesz, meg egy kicsit személyesebb is, elvonatkoztatva a "ki a kedvenc...", "mit nem szeretsz..." típusú kérdésektől. Akik erre az oldalra látogattok, és esetleg rendszeresen is olvassátok (hamarosan majd mesélek az oldal statisztikájáról), valószínűleg azért teszitek, mert érdekel titeket a "világ és ami mögötte van". :)

Szóval a hét kérdése:

Honnan tájékozódtok a lore-ról?

Nekem kezdetben a hivatalos oldalon található Warcraft történelem segített, természetesen kiegészítve Faceless törióráival a wow-hungaryn. Majd az RPG-könyveket olvastam, elkezdtem figyelni a questekre, utánaolvastam a wowpedián is. Aztán rábukkantam a Wow-Insider Know-your-lore rovatára, amit azóta is rendszeresen olvasok. Emellett időnként néhány más érdekes blogra és oldalra is rábukkanok. Ja, és néhány Warcraft könyvet is elolvastam.

Aki tájékozódni akar, és inkább magyarul, annak kezdésnek a Történelemórát és a hivatalos Warcraft történelem fordítását ajánlanám.

Ti mit olvastok rendszeresen, hogy képben legyetek a lore-ral? Mi volt az első élményetek, az első forrásotok? Hogyan bukkantatok rá más forrásokra?

Szép hetet mindenkinek!

Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 5. rész

Lor’themar megfordult, hogy távozzon, amikor undorodva észrevette, hogy Napfosztó Aethas is megjelent valamikor a találkozó során. Bosszantotta, hogy a mágus olyan erőtlennek láthatta a Banshee királynővel szemben, de kevés ereje volt hozzá, hogy büszkének mutatkozzon. Hábr még mindig kába volt, az agya már a szükséges teendőket vette számba. Ismerte a háború menetét. Halduron majd összehívja Parázslónap kapitányt és Hajlnafutó tábornokot. Rommath majd értesíti a varázslókat, valamint a Vérlovagokat is képviselhetné, amíg szólnak Liadrinnak. Arra gondolt, miközben a szemével ismét a háttérben meghúzódó főmágust kerestee, hogy még Aethasnak is esélye nyílik bizonyítani. Lor’themar úgy sétált az előcsarnokban, mintha egy álomban járna.

- Lor’themar!

A kormányzó megállt és a beszélő felé fordult, miközben igyekezett fegyelmezni az arcát, hogy készségesnek és érdeklődőnek tűnjön. Valójában teljesen kimerült volt. Semmi mást nem akart, mint visszatérni az asztalához és egyedül lenni, hogy elfoglalhassa magát a szükséges, de esztelen feladatokkal és elfelejthesse egy időre, hogy mi történt itt az előbb és az mit jelent.

Rommath azonban szokás szerint nem engedte őt útjára.

- Lor’themar – szólította meg újra, ahogy utolérte a kormányzót. – Nem gondolhatod komolyan, mi nem tudunk…

- Hallottad őt, Rommath – szakította félbe Lor’themar. – Vagy Északszirtre megyünk, vagy elveszítjük az Elhagyottak támogatását – és vele együtt valószínűleg a Hordáét is. Így tehát megyünk – majd megfordult, hogy ismét távozzon.

- Még mindig vannak katonák Quel’Danasról a gyengélkedőben – folytatta Rommath. – Még nem is tartottunk rendes szertartást a halottaknak – a napra, Lor’themar, még azt is alig tudjuk, hogy mi történt ott és miért!

- Nincs választásunk, Rommath, hát nem érted? – Lor’themar kezdett mérges lenni. – Vagy segítünk Sylvanasnak, vagy könnyen elveszthetjük az Elrendar folyótól délre eső összes quel’thalasi területet!

- Akkor hagyjuk elveszni! – kiáltotta vissza Rommath, és Lor’themar szeme tágra nyílt a döbbenettől, mellkasát pedig a düh lándzsája szúrta. Lassan ismét Rommath felé fordult, mioközben elkapta Halduron tekintetét, amely ugyanolyan riadt volt, mint az övé.

- Hagyjuk elveszni? – emelte fel a hangját. – Tudod, hogy hány elf – sin’dorei és quel’dorei egyaránt – halt meg azért, hogy megvédje azt a területet? Hogy hányan fognak még meghalni? És te azt mondod, hogy hagynom kellene elveszíteni? Mi a fene bajod van neked?

- Inkább hiábavalóan halálnak meg, mintsem, hogy azért adnák az életüket, hogy ne legyél egyéb, mint egy bábuja valami… valami démonnak az ő önfeláldozásuk nevében!

Lor’themar elámult. Rommath viszonozta a tekintetét, amely nem volt sem dühös, sem megvető, hanem helyette valami vad kétségbeesés tükröződött benne, amit korábban még nem látott a főbírónál. A kinézete is zavart volt, a nagyra nyílt szemekkel és ahogy összegubancolódott sötét haja a vállára omlott, mint egy űzött vad. Lor’themar kormányzósága alatt – habár neki és Rommathnak jópár vitája volt – Rommath soha nem vesztette el a lélekjelenlétét és a tartását. Most viszont szinte összetört. A szeme sarkából Lor’themar észrevette, hogy egy kis tömeg gyűlt már köréjük. Nem akart jelenetet rendezni.

- Ne dőlj be a fenyegetéseinek – mondta szelíden Rommath és Lor’themar szörnyű félelemmel vette észre, hogy a főbíró könyörög. – Csak kihasznál téged.

Lor’themar haragosan ökölbe szorította a kezét.

- Ha most azt kell tennem, hogy a bábut eljátszam ahhoz, hogy biztosítsam a népem és Quel’Thalas végső túlélését, akkor ez az, amit tennem kell, Rommath – jelentette ki. – És ezt is fogom tenni, és te engedelmeskedni fogsz a parancsaimnak. Világosan fejeztem ki magam?

- És mit gondolsz, mennyi ideig kell ezt a játékot játszanod? – Rommath esdekelve kutatta a kormányzó arcát.

- Addig, ameddig szükséges – felelte Lor’themar rendíthetetlenül. Rommath összeakadt a konokságával és a kormányzó nem volt könnyen legyőzhető. Kiegyenesedett, állát felszegte úgy, ahogy Aurora tette és lenézett Rommathra. A főbíró egy percig visszanézett rá, de nem tudta elbizonytalanítani Lor’themart. Úgy tűnt, hogy az egész teste meghajlik. Behunyta a szemét.

- Egy másik vezetője a sin’doreieknek egyszer valami nagyon hasonlót mondott nekem, Lor’themar – felelte gyengéden és félrenézett. – Nem vitatkoztam akkor vele; valójában abban az időben azt gondoltam, hogy igaza van. – Lor’themar érezte, hogy kifut belőle a vér.

- Quel’Danason temettük el – mondta Rommath.

Lor’themar nem felelt. Nem akart – nem is tudott – Rommath szavainak burkolt célzásán gondolkodni. Hosszú ideig csend volt, amíg végül Rommath meg nem fordult.

- Értesítem Vérreesküdött bírót és Hősivér urat a döntésedről, kormányzó. Tájékoztatlak az előkészületeik eredményéről – majd szó nélkül távozott, vállait furcsán behúzva, mintha valami hideg szél ellen védekezne.

Lor’themar képtelen volt elfojtani feltörő érzelmeit, így csak bambán bámult a főbíró egyre távolodó alakja után, amíg az el nem tűnt egy sarkon.

- Lor’themar – Halduron csendes hangja felrázta őt merengéséből. Barátja felé fordult, aki furcsán nézett rá, mintha most látná előszöt. Lor’themar hirtelen meg akarta rázni, rákiáltani, hogy hagyja abba, hogy így néz rá.

- Mi a kormányzó úr parancsa? – kérdezte. Lor’themar rábámult, de Halduron nem tréfált.

- Üzenj a Messzelátó Pihenőnek és a Messzelátó Enklávénak – felelte. – Mondd meg nekik, hogy milyen döntés született.

Halduron bólintott, majd kiolvashatatlan tekintettel az arcán távozott.

Lor’themar a különböző szolgák és palotaőrök felé fordult, akik körülvették őt, és egyetlen sötét homlokráncolásával sürgős feladataik elintézésére küldte őket. Amikor felnézett, nem tudta el elfojtani bosszankodó sóhaját, amiért Napfosztó Aethas nem távozott a többiekkel együtt. Lor’themar gőgősen figyelte.

- Gondolom, meg vagy elégedve, főmágus.

Aethas meglepetten bámult rá.

- Hát támogatod a Kirin…

- A Kirin Tor azt tesz, amihez kedve van – nem az én dolgom – horkantott fel Lor’themar. – De mivel ekkora sin’dorei sereg utazik hamarosan északra, gondolom, néhány mágus szívesebben fog veled menni. Segítened kell nekik, Aethas. Most keresd meg Rommathot, biztos vagyok benne, hogy nagy hasznodat fogja venni.

Aethas felvonta szemöldökét.

- Nem hiszem, hogy ez jól fog végződni.

Lor’themar hirtelen megfordult, és szembenézett vele. A főmágus szavai mélyen megbántották.

- Úgy fog végződni, ahogy akarjuk.

Ezzel Lor’themar otthagyta, a vörös és aranyszínű zászlók között állva.


Amit Aethasnak mondtam, az természetesen hazugság volt. Az én akaratom valójában keveset számít. Tehetek úgy, mintha az erőm valós lenne, de a végén kiderül, hogy nincs ebben semmi becsület. Moshatod kezeidet, játszhatod a mártírt, játszhatod az áldozat szerepét és nem érsz el vele semmit, vagy harcolsz és te nyomsz el másokat, és akkor ezzel kell megküzdened. Ha valaha is másfajta logika alapján ésszerűsítettem volna a döntéseimet, biztosan rájöttem volna az ilyen kijelentések bolondságára. Karvalylándzsás kapitánynak igaza volt: valóban magával az ördöggel egyeztem meg, de a Napkút talán sose jött volna helyre, ha nem süllyedünk le az embertelenség szintjére. Ő és Aurora nyugodtan alhatnak, tudva, hogy soha nem kellett szembemenniük az elveikkel, de ha tagadják, hogy ők is nyertek azzal, hogy mások igen, akkor ugyanúgy becsapják magukat, ahogyan bármely sin’dorei.

És most ijesztően közel járok ahhoz, hogy kijelentsem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azon a napon, ha ezt az álláspontot a magamévá merem tenni, valakinek a Magiszterek Tornácának romjaihoz kell vinnie, hogy bemutassa ennek a kijelentésnek a veszélyét. Ezen a vonalon járok, és végre megértettem, hogy azok a tetteim, amiket szükségből cselekszem, ennek ellenére védhetetlenek. Ezek az igazságok soha nem lesznek összhangba hozhatók, de néha egymás mellett tarthatom őket és elfogadhatom az értéküket külön-külön. Egy ilyen kijelentést mélyen szántónak is hívhatnánk, ha nem tudnám, hogy csak azt tanulom, amit előttem Kael’thas, Anasterian és azok, akik valaha is becsületettel vezettek egy népet, mind megtanultak a saját kárukból. Nem hiszem, hogy ez tanítható lenne. Csak annyit tehetünk, hogy a számunkra kijelölt úton méltósággal végigmegyünk, vezessen az a dicsőségünk vagy a bukásunk felé, és csak azért imádkozhatunk, hogy miután mindent kimondtunk és megtettünk, maradjon még valami bent a szívünkben. A napra, remélem, hogy valami marad bennem, ami az enyém.

[Aláírás] Lor'themar Theron
Quel'Thalas Kormányzója

- Vége -